~ 7. fejezet ~
A történet ihletadó zenéje itt található: Lamb - Gabriel
Innen kölcsönöztem a szereplő nevét, s kicsit talán a jellemét is. Körbeöleli az egész történetet, majdnem minden fejezet írásánál ezt hallgattam, de úgy gondoltam, az utolsóhoz illene a legjobban :)
/ Ilyenek voltunk, vadak és jók,
Bűnösök közt is ártatlanok.
Ilyenek voltunk, és marad egy jel,
Amit itt hagyunk, ha indulni kell. / Ákos /
Gondosan összehajtogatott ruhák kerültek a méretes fekete bőröndbe, lassú, fájdalmas mozdulatokkal. Jobb kezével fogta át törzsét, ahol a kötés alatt még helyenként égett, szúrt a sebe. Vigyázva rakta el holmiját, egyetlen óvatlan mozdulat is elég volt ahhoz, hogy felszakadjanak sérülései, melyek nem csak testén mutatkoztak meg.
Hosszadalmas viták és mérhetetlen makacssága az, aminek köszönhetően, saját felelősségre ugyan, de hazaengedték. Képtelen tovább akár egyetlen percet is a hófehér falak között tölteni, haza vágyik, lakása csendes kis melegére, ahol végre nyugton maradhat háborgó gondolataival. Itt csak körbeugrálják, nővérkék és doktorok váltják egymást szinte óráról órára, egyetlen szabad percet sem hagyva számára.
Mintha megállt volna az idő, s annak nyikorgó vasfogai közé szorulva kapálódzott volna testet a szabadulás felé. Börtönt képeztek a fehér falak, vészjósló őrök voltak a kedves tekintetű doktorok és ő volt a rab, akinek szárnyát szegve kell életét egy fénytelen cellában töltenie.
- Gabriel! - kapta fel fejét egy kedvesen csengő hangra. - Kész vagy már a csomagolással?
- Igen, haladok lassan - dadogta zavartan Gabriel, s őrült gondolatait próbálta elhessegetni.
- Látom - csóválta meg mosolyogva fejét a fiatal hölgy, s közelebb lépett a férfihez. - Hadd segítsek! Így estig sem leszel kész.
- Ugyan, Dorothy, így is rengeteget segítettél már nekem - nézett hálásan a nőre Gabriel, mire az csak kedvesen rámosolygott. Hullámos, szőkésbarna fürtjei finoman omlottak vállára, tengerzöld szemei pajkosan csillantak meg a beszűrődő fényben. Vékony kezét lassan emelte a férfi arcáig, majd gyengéden simogatta meg azt fehér ujjaival.
- Tudod, hogy mindig számíthatsz rám, Gabriel! - nézett mélyen a férfi szemeibe mosolyogva. - Én mindig itt vagyok veled.
- Tudom, Dorothy! - érintette puhán ajkait a nő kézfejéhez Gabriel. - Nagyon hálás vagyok érte - fúrta szemeit mélyen Dorothy tekintetébe, mire az csak megcsóválta a fejét és szorosan magához ölelte Gabrielt.
- Szeretlek, Gabe! - suttogta halkan a férfi fülébe, miközben kezével lassan simogatta annak hátát.
- Én is téged! - mondta mosolyogva Gabriel.
Mosolya azonban hamar lehervadt arcáról, amikor megpillantott egy ismerős szempárt az ajtóban. Szíve hatalmasat dobbant, ahogy tekintete találkozott Harry kérdő szemeivel, s ajkait képtelen volt szóra nyitni a meglepettségtől. Csak állt némán Dorothy mellett, aki zavartan pillantott hol rá, hol az éppen menni készülő Harryre, majd megnyerő mosolyával és édes hangjával törte meg a kínos csendet a szobában.
- Harry, ha nem tévedek... - nyújtotta kezét a fekete hajú férfi felé, aki komor arccal fogadta azt el. - Dorothy! Én vagyok Gabriel...
- Örvendek! - engedte el hamar a nő kezét Harry, feszülten vélbeszakítva annak mondandóját. Bár látta már az igazságot, hallani képtelen lett volna.
- Várj meg a kocsinál, Dorothy! - köszörülte meg a torkát Gabriel. - Mindjárt megyek én is.
- Rendben van - bólintott mosolyogva a nő, majd az ajtó felé sétált. - Viszlát, Harry!
- Viszlát! - köszönt halkan a fiatal hölgynek, aki nemsokára távozott a szobából. Zavart tekintetét félve emelte a barna hajú férfire, aki az ágy szélébe roskadva figyelte őt már percek óta.
- Mit keresel itt? - kérdezte higgadtan Gabriel, bár szíve egészen torkában dobogott.
- Csak erre jártam, gondoltam, benézek... - mondta bátortalanul Harry. - Látni szerettelek volna...
- Ha magyarázatért jöttél, akár mehetsz is - sóhajtott fel reszketeg a barna férfi. - Nincs mit mondanom, már úgysem számítana.
- Nem érdekel a magyarázat, Gabriel! - rázta meg lassan a fejét Potter. - Sem a magyarázat, sem a történtek. Az érdekel, jól vagy-e? Csak ezért jöttem...
- Remekül vagyok - mosolygott erőltetetten a férfi, majd lassan lehajtotta fejét.
- Biztos? - kérdezte aggodalmasan Harry.
- Tele vagyok öltésekkel, vágásokkal és sebekkel. Ostoba gyógy főzeteket kell innom, hogy eltűnjenek, de megnyugtattak, a helyük akkor is ott marad. Legalább tudom, hogy elfelejteni nem fogom - nyelt nagyot Gabriel. - Tessék, megkaptad a választ. Nem tartalak fel tovább!
- Miért akarsz minden áron elküldeni? - nézett mélyen a barna szemekbe.
- Nem szeretek búcsúzkodni... - sóhajtott szomorúan Gabriel.
- Nem értem, miért kellene búcsúzkodnunk - tett egy bátortalan lépést a férfi felé, majd közelebb érve hozzá az éjjeliszekrénynek támaszkodva figyelte őt tovább. - Gabriel, nem érdekel, mi történt. Vége van, már semmi jelentősége. Voldemort sincs már, nincs aki... aki közénk álljon - suttogta reménnyel teli hangon Harry.
- Hát még mindig nem érted? - nézett fel rá megtört szemekkel. - Nem véletlenül találkoztunk a bárban, nem véletlenül kerestelek meg másnap. Semmi nem véletlen volt, Harry! Ezt kellett tennem, nem magamtól, más utasított rá. Én csak egy bábu voltam, akit jókor, jó helyen mozgattak meg. Semmi több... egy értéktelen bábu, aki a maga kevés erejével próbált harcolni a nagyobbak ellen, de csúfosan elbukott... Miattam akár meg is ölhettek volna!
- De nem tették. Itt vagyok, nézz rám! Itt állok előtted, élek és semmi bajom. Te sérültél meg, neked okoztak fájdalmat... - nézett aggodalmasan a férfire.
- Átvertelek, kihasználtalak és tálcán akartalak felkínálni Voldemortnak, miközben tudtam, hogy meg akar ölni, és te most... te értem aggódsz? Engem sajnálsz? Csak azt kaptam, amit érdemeltem... - csóválta meg rosszallóan a fejét Gabriel.
- Megkaphatnád, amit igazán érdemelsz. Valaki meg tudná adni neked. Vagy... van már, aki megadja? - szorult össze a torka Harrynek, ahogy Gabriel lassan felállt és ránézett. Megértett mindent egyetlen pillantásból. - Bájos lány... - suttogta megremegő ajkakkal.
- Igen, valóban az - bólintott lassan, s kezével átfogta derekát, tekintetével egyetlen percre sem eresztve a zöld szemeket. - Csodálatos. Szerencsésnek tudhatom magam, hogy mellettem van...
- Hát még ő milyen szerencsés - mondta szomorú hangon.
- Mégis csak veszélybe tudom sodorni, ahogy másokat is - siklott le pillantása Harry nyakára, s halványan még látszó sebre, majd visszatértek szemei tekintetéhez. - Nem akarok többé fájdalmat okozni, Harry!
- De tenni sem akarsz ellene, azt se akarod, hogy ne fájjon! - suttogta szomorú szemekkel.
- Hogy mondhatsz ilyet? Soha nem akarnék rosszat neked - rázta meg lassan a fejét.
- Ha így lenne, most nem akarnál elmenni. Elválni tőlem, magamra hagyni... - szakította meg a szemkontaktust Harry, s feszülten túrt bele fekete hajába. Nem érkezett válasz. Gabriel csak állt némán, tekintetét a földre szegezve. Nem tudta mit mondhatna, nem tudta, mit tehetne. Annyi tudott csak,hogy mennie kell. Mennie kell ahhoz, hogy tudja, Harry élete biztonságban lesz.
- Jobb, ha megyek - szólt rekedten Gabriel.
- Láthatlak még valamikor? - nézett fátyolos szemekkel a férfire.
- Nem hinném - rázta meg szomorúan a fejét, s lassan levette az ágyról fekete bőröndjét.
- Legalább odafent jó lenne találkozni, azt mondják, ott élnek az angyalok - harapta be ajkát Harry. - Bár én nem jutok fel odáig, nem vagyok oda való...
- Én már elkárhoztam, Harry! - suttogta rekedten Gabriel, majd az ajtó felé sétált. - Ég veled! - nézett vissza utoljára Harryre, majd kisétált a szoba ajtaján.
((((()))))((((()))))((((()))))
Sebesen szedte lépteit a kocsi felé, már amennyire fájdalma engedte. Erős szúrást érzett mellkasában, de nem volt teljesen biztos benne, hogy a kötés miatt fáj ennyire. Valami sajgott odabent... valami darabjaira tört odabent.
- Egyedül? - vonta fel szemöldökét a szőke hajú hölgy, keresztbefont karokkal a kocsinak dőlve. - Nem igazán értem ezt az egészet...
- Nincs mit érteni, Dorothy! - rázta meg a fejét Gabriel, majd csomagjait a hátsó ülésre pakolta. - Felejtsük is el!
- Akkor sem értelek. Annyit beszéltél nekem róla, még álmodban is az ő nevét motyogtat, most meg, hogy itt volt... elküldted? - fordult meg lassan a nő, s beült az autóba.
- Ez nem ilyen egyszerű - csapta be az ajtót a férfi, s összevont szemöldökkel figyelte a lassan elboruló eget, a halvány napsugarakat a sötét felhők takarásában.
- Mert te mindent túlbonyolítasz! - emelte fel a hangját a nő, majd összeszorított szemekkel kapaszkodott meg a kormányba. Ujjai elfehéredve szorították meg az érdes felületet, arca hirtelen sápadt el.
- Jól vagy, hugi? - kérdezte aggodalmasan Gabriel, fejét a nő felé fordítva.
- Persze, persze - bólintott lassan Dorothy. - Csak néha rám tör, hirtelen mozdulatoknál, meg ha kicsit felmegy bennem a pumpa...
- Értem. De azért jól vagytok? - csúsztatta kezét lassan húga gömbölyödő pocakjára a férfi, mire az halványan elmosolyodott.
- Igen, jól vagyunk. Csak túl sokat ettünk ma - kacagta el magát zavartan a lány, mire Gabriel is elmosolyodott kissé.
- Sosem bocsátom meg magamnak, hogy annyi időre annak a szörnyetegnek a karjai közé kerültetek - mondta a férfi, miközben arca ismét szomorúvá vált. - Az én hibámból történt, ha nem megyek oda és rendezek jelenetet a halálfaló gyűlésen, akkor ez az egész nem történik meg...
... mert ott kezdődöt minden. Egy megszokott, hétvégi halálfaló gyűlésen.
Gabriel már csak húgával tartotta a kapcsolatot, szülei ugyanis nem szívesen látták. Dorothy értesítette, hogy édesapjuk vezetésével támadást intéznek egy csendes kis árvaház ellen. Voldemort ezzel akarta felkelteni magára a figyelmet, ezzel akarta tudatni az emberekkel, hogy mekkora a Nagyur hatalma. Gabriel képtelen volt végignézni, ahogy édesapja ártatlan kisgyermekek életét ontja ki a többi társával, meg akarta akadályozni, szembeszegülni velük, de későn ért oda. Az árvaházat felégették.
A legnagyobb sötét mágusnak nem tetszett az ifjú Burn csemete ellenkezése, mégis élvezettel figyelte a lázadását hosszú évek óta, az esetlen próbálkozásokat az ellen, hogy halálfaló legyen. Forrt a vére a fiú szenvedése után, csak azt akarta, tudja meg milyen a sorsa annak, aki a Nagyúr akarata ellen szegül. Ismerve szüleit tudta, mire számíthat, csak kellett egy biztos pont, egy olyan ínyenc csali, amire biztosan ráharap majd.
Húga már az eljegyzést tervezte vőlegényével, mikor két hónappal ezelőtt Voldemort elraboltatta őt. Gabriel pedig megkapta a halálos üzenetet: húga életének és szabadságának az ára az, hogy akár halálfalóként, akár nem, eleget kell tennie a Nagyúrnak. Megtalálni Harry Pottert és elhozni neki. Eleinte könnyűnek bizonyult végrehajtani, de ahogy közel került a varázslóhoz, akadályba ütközött. A szerelem csúfos akadályába.
Dorothyt a Rend tagjai szabadították ki, nem sokkal az után, hogy Sirius végzett Voldemorttal. Gabriel alig hitt a szemének, amikor húgát megpillantotta kórházi ágya mellett. Akkor értette meg csak igazán, ki lehet a legfontosabb számára életében, s nem érdemes harcolni egy jobbért, be kell érnie kevesebbel, szenvedések nélkül...
- Harry... - mondta mosolyogva a lány, miközben lassan a főútra tértek.
- Tessék? - kérdezett vissza értetlenül Gabriel.
- Harry... ez lesz a fiam neve - bólogatott mosolyogva Dorothy. - Neki köszönhetjük, hogy élünk. Neki és a keresztapjának, a Rendnek. Soha nem szabad elfelejtenünk őt. Igaz, Harry? - simított végig gömbölyű pocakján a lány, majd ismét az útra koncentrált.
Egyikőjük sem szólt többet semmit, mégis mindkettejük fejében más és más gondolatok keringtek. Míg Dorothy lázasan szervezte az esküvőt fejében, s a jövőjét kedvese oldalán, addig Gabriel szívébe a fájdalom ezer tüskéje szúródott bele egyszerre, lelkét apró szilánkokra törve.
Fátyolos tekintettel nézett fel a kibúvó Napra, mely langyos melegével simogatta megfáradt bőrét. A vöröslő korongba nézve furcsa érzés ragadta magával... furcsa, mégis jó, békés érzés. Nyugalom töltötte meg testét, lelkének, s szívének darabjait...
A halvány napsugarak összekapcsoltak egy barna és egy zöld szempárt, akik megnyugvást kerestek égető fényében. Tudták, hogy egyikőjük sem fogja soha elfeledni az együtt töltött pillanatokat, tudták, hogy szíveik darabjai aranyló szárnyakon találnak egymásra, s halvány napsugarak varázsolnak újra egészet a picinyke szilánkokból.
Harry is tudta, hogy nem felejt majd, hogy örökké benne fog élni az emlék szerelméről, aki a mennyből szállt le hozzá, hogy fényt csempésszen életébe, s halványan pislákoló lángot hagyjon maga után...
Harry is tudta, hogy nem felejt el egy nevet, egy igazi angyal nevét...
Tudta, hogy örökké benne fog majd élni szerelmük emlékével együtt... Gabriel!
Vége!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
