Megannyi kérdés

- Hihetetlen… khö-khö… csak egy hétvégét ad a készülésre – Lenah egy kis helyiségben tartózkodott. Fényt csak egy csonka gyertya adott, s a kellemetlen fülledtségről egy gőzölgő bájital gondoskodott. Anguish az üst mellett guggolt, jobbján különböző méretű és alakú üvegcsék és kis edények sorakoztak. A kék, mesterséges tűz lankadatlanul fűtötte a hármas méretű, régi, réz üstöt. Lenah térdein egy szakadt könyv telepedett, s a lány ujjával követte a szöveget, amit motyogva olvasott fel magának. – Ha ez kész, tizenhat órát állni kell hagyni, lobogó tűz fölött – olvasta az instrukciók utolsó sorát. Lenah-nak be kellett látnia, hogy az ötödik osztály sokkal keményebb, mint az eddigi négy együttvéve. Szinte minden héten számonkérések, az eddig tanult összes anyagból, persze nem csodálkozott, idén kell letennie az R.B.F.-jeit. Még a hideg is kirázta, ha a vizsgákra gondolt, pedig még csak október eleje volt. Végül gondterhelten sóhajtva becsapta a könyvet. Kis helyiség volt, ez a rossz mozdulat is elég volt, s a gyéren égő gyertya azonnal elaludt. 
- Remek – zsörtölődött suttogva a lány. Az évek alatt sokszor járt ebbe a kis helyiségbe, főként bájitaltanra gyakorolni, így tapasztalatból tudta, ilyen esetekben a felállás a lehető legrosszabb dolog, amit tehet. Amint kiegyenesedik, elgémberedett lábai megremegnek, kissé elveszti egyensúlyát, lép egyet, hogy visszanyerje, és máris feldönt mindent. Ennek elkerülésére pálcáját nem a talárja belső zsebében tartotta, hanem hajtűnek használva felfogta vele egy kontyba a haját. Óvatosan kihúzta, majd elmormogott egy „Lumos”-t. A fényben már látta, merre léphet és merre nem. Lassan felegyenesedett, könyvét eltette talárja zsebébe, majd körülnézett. Fölösleges lett volna összepakolnia, az üstöt így is, úgy is itt kellett hagynia, most az a pár félig üres fiola meg egy csonka gyertya, mit számít?
- Nox – azzal óvatosan hátrébb lépett, s érezte háta mögött az ajtót. Már épp nyitotta volna ki, hogy minél hamarabb a klubhelyiségben lehessen, de hangokat hallott. Nem volt túl hangos, csak nagyon gyors, így a léptek halk zaja állandósult, majd elviharzott a lány búvóhelye mellett. Lenah elgondolkozott, vajon más is van olyan őrült, hogy éjnek évadján, ráadásul pénteken, kiosonjon, és a hétfői bájitaltan számonkérésre készüljön? A zaj már szinte hallhatatlan volt, így Anguish gyorsan résnyire nyitotta az ajtót, épp csak annyira, hogy kidugja rajta a fejét. A folyosó végén egy gyors léptekkel közlekedő egyén haladt, vélhetőleg mardekáros. Mert ki más lenne a pincefolyosón ilyenkor. Vagy épp valaki más, aki menekül, talán egy másik ház kéme. Két hét múlva lesz az első kviddics meccs, de akkor is, ki az az elvetemült, aki éjféltájt akar kémkedni a Mardekár kivddics-taktikája után? Zavaros volt ez az egész, azonban igen egyszerűen választ lehetett rá kapni. Lenah kiosont a kis helyiségből, csendben bezárta maga után az ajtót, s megpróbálta minél halkabban, de annál gyorsabban utolérni az éjjeli házirendsértőt. Na nem mintha ő mondjuk prefektus lett volna, de ha valakit elkap, akkor az neki jó. Hisz ha egy másik ember szenved, az az ő öröme. Anyai nagyapja bölcsessége jutott eszébe, ahogy lényegesen hangosabb léptekkel haladt előre, mint az, aki után elindult. 
A folyosó két válaszút elé állította, először jobbra nézett, ott nem látott senkit, majd balra fordította fejét. A távolabbik folyosókanyarban megtorpant az árnyékként haladó illető. Lenah nem látta pontosan ki lehetett, de alkatából és legfőképp, haja hosszúságából arra következtetett, hogy egy fiú az. Lenah gyorsan visszaugrott a fal biztonságos takarásába, mivel a követett célpontja is körülnézni óhajtott. Anguish óvatosan kikukucskált, hátát szorosan a hideg pince falának támasztva. Az alak miután meggyőződött róla, hogy csak a képzelete játszik vele, fellépett a lépcsőre. Lenah gondolkodás nélkül követte. A lány már fáradt volt, későre járt és amúgy is kemény napja volt, nemhogy még itt holmi bújócskát játsszon. Lassan felért a bejárati csarnokba. Az kihalt volt, a nagyteremből halk zajok szűrődtek ki, ahogy a házimanók szorgoskodtak, takarítottak. Egy olcsó cipő csikorgását hallotta a lépcső tetejéről a felmosott márványon. Már mit sem törődve vele, hogy meghallja-e becserkészendő áldozata, minden erejét összeszedve rohant fel a lépcsőn. Az ablakokon beszűrődött a hold fénye, így az alak csak egy nagy, egybe mosódott árnyékként suhant el mindig szeme elől. Ha Lenah felért egy emeletre, amaz már a következőn volt, ha a lány bekanyarodott egy folyosóra, az árnyék eltűnt a következő fordulóban. Lenah már pihegve vette be a következő kanyart, s különösen nagy megkönnyebbülésére tapasztalta, hogy az alak a folyosó közepén állt, s a falat bámulta, amin egy ajtó volt. A lány egy pillanatra megdermedt, s lábai maguktól cselekedtek, mikor a fiú lassan az irányába fordította tekintetét. Anguish szorosan összezárt szemhéjakkal támasztotta hátával a falat. Szívverése egyre szaporább lett, félt. Nem akart lebukni. De mégis ki előtt? Hiszen, ő akarta lebuktatni azt a másikat. Azt a fiút. Azt, akinek az imént látta, ahogy szépmetszésű arcán megtörik a hold ezüstös fénye. Látta azokat a szemeket, azokat a hűvös, mégis a cselekvés vágyától izzó tekinteteket. Látta az arcot, amit az elmúlt öt évben nem tudott hová tenni. 
Tom Denem, maga volt a rejtély. Egy kedves, megnyerő, tizenöt éves férfiú, a tanárok kedvence. Egy fiú, aki társaival keveset beszél, inkább csak akkor hallatja kellemes hangját, ha kérdezik. A fiú, aki bár szólni nem szól, de tetteivel, tudásával elnyeri társai tiszteletét. A mardekárosok közt nyílt titok volt, hogy Denem jártas a fekete mágia alapjaiban, és ha nincs tanár a közelben, főként sárvérűeken szeretettel gyakorolja az újonnan tanult átkokat, rontásokat. Lenah szerette volna megfejteni, hogy vajon melyik énje is az igazi, hogy vajon melyik az az oldala, ami miatt mindig is izzadni kezd a tenyere, ha szembe találja magát azokkal az átható tekintetekkel. Mert utálta a fiút, amióta csak megismerte, azt tudta, hogy utálja, hogy a fiú mindenben sikeres, utálja, hogy nem enged közel magához senkit, utálja, hogy nem lehet vele. Halk léptek hangjára nyitotta ki Lenah a szemeit. Egy közeledő alak árnyéka rajzolódott ki a vele szemközti falon, ahogy Tom Denem pálcáját támadásra készen maga előtt tartva közeledett a folyosókanyarhoz. Lenah keze megremegett, s ekkor vette észre, hogy ott szorongatja jobbjában a pálcáját. Remegő karral emelte fel, s már levegőt sem vett. A számára igencsak kínos csöndben hallotta saját szívének dobogását, őrült zakatolását. Őszintén remélte, hogy egy manó, vagy akár Hóborc eltereli róla a fiú figyelmét. Mintha kívánsága egy része meghallgatásra talált volna. 
- Nincs nekem erre időm – hallotta érzelmekkel fűtött hangját a fiúnak. Denem egy éles fordulattal visszamasírozott, majd egy ajtó halk kattanásának hangja törte meg a folyosóra borult csendet. Lenah kapkodva vette a levegőt, mikor már eljutott tudatáig, hogy megmenekült. Így ez a helyzet kellemetlenebb lett volna, ha Tom talál rá, és nem ő a fiúra. Denem prefektus volt, ha elkapja, biztos büntetőmunkára küldi. De mit kereshet egy mardekáros fiú egy második emeleti folyosón? 
„Lehet ő is tanul?” – gondolta Lenah, valljuk be, igencsak naivan. Persze, Tom sokat tanul, vagyis, valószínűleg sokat tanul, hisz kiváló jegyei vannak, szinte minden tantárgyból. De pont most, pont úgy, vagy legalább is hasonlóan, hogy ő? Bár be kell látni, Denemnek ez esetben van annyi esze, hogy ne egy másfél négyzetméteres kis helyiségben tegye azt. Viszont a lebukás sokkal nagyobb, hisz a második emelet ezen szakasza, sőt egyik szakasza sincs épp a legközelebb a klubhelyiséghez, nagyobb a kockázata, hogy elkapják. Lenah körülbelül arra a helyre sétált, ahol Tomot látta elmerengve bámulni a falat. Nem volt túl jó a térlátása, ezt tudta nagyon jól, így, mikor megállt, s felnézett, a lánymosdó ajtaja tekintett vissza rá. 
- Biztos nem! – rázta fejét a lány, s egy ajtóval tovább ment. Bár ezt távolabbnak érezte, mint amilyen távolságra ő hitte, hogy van tőle a fiú, benyitott az üres tanterembe. Anguish beljebb lépett, benézett az ajtó mögé, de senki nem volt ott, így hát kijött. Gondolta, megpróbálja a mosdó másik oldalán található termet is. Ahogy elhaladt a lányok helyisége mellett, megrázta fejét, csakhogy tudatosítsa magában, ott nem lehet. Egy kisebb terembe nyitott be, ott is benézett az ajtó mögé is, de sehol senki. Végül visszatért a mellékhelyiséghez. 
- Ez nem lehet – suttogta magának. Mégis mit keresne itt? Talán… Nem! Erre gondolni sem akart, és egyébként is, ő nem olyan. Végül is, veszteni valója nincs, ha bemegy, megtudja, hogy ott biztos nincs, és akkor visszamegy a klubhelyiségbe, vagy ami még kecsegtetőbb cél, a puha párnás, selyemhuzatos ágyába. Kezét a kilincsre tette, de egy percig még habozott. 
„Nem lesz bent senki!” – határozta el magát végleg, s benyitott. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy valóban egy árva lélek sem volt ott, viszont olyan sem volt ott, aminek ott kellett volna lennie. Az ablakon a hold fénye alig-alig világított be, de szeme már hozzá szokott a sötétséghez. A mosdókagylók egyike helyén egy nagy, sötét lyuk tátongott. Lenah óvatosan közelítette meg, majd lenézett a mélybe. 
- Lumos – a pálca végén felgyúló kis tűz mit sem ért az émelyítő sötétségben. – Nox – oltotta el pálcáját aggódottan a lány. Nem lehet, hogy odalent legyen. Mit keresne egy csatornában? Semmi értelme!
Anguish reménykedve nyitott be minden vécé fülkébe, már inkább azt kívánta, a fiú bár egy lánnyal találkozgatna itt. De tévedett. Denem sehol nem volt. A legjobb ötlete a hollétét illetően, a legrosszabb dolog volt a világon. Mi van, ha véletlenül esett bele, és eltört valamije? Mi van, ha bele is halt az esésbe? Őszintén aggódott. Nem kedvelte a fiút, de ezt nem kívánta neki, soha. Talán még életben van. Lehet, hogy él csak nem tud visszajönni. Viszont akkor az egyetlen, aki segíthet, az… 
„Nem, nem, nem!” – rázta fejét Lenah egyre kétségbeesettebben. Sötét is, nyirkos is, és valószínűleg bogarak és rágcsálók is vannak odalent. Nem tartotta magát finnyásnak, de a hideg is kirázta, ha egy állatnak négynél több lába volt. Bár az egerekért sem volt oda, kivéve, ha egérszívről, vagy patkányfarokról volt szó, azok remek bájital alapanyagok, szerette őket használni, de egybe, élve, mikor még mozog, úgy nem. Persze, szólhatna egy tanárnak is, Galatea Merrythought professzor szobája nem is volt olyan messze, de akkor mindketten büntetést kapnának az éjjeli hálókörleten kívüli csatangolásért. Plusz, ki tudja miért tűnt el egy mosdókagyló, és Tomról terjengtek a pletykák, hogy szeret fekete mágiát használni, lehet, ki is csapnák érte. Talán még Lenah-t is. Talán, nincs akkora bajban, talán, ha csak lemenne érte, valahogy felhozná, és másnap a fiú elmenne a gyengélkedőre, nem is lenne semmi büntetés, semmi megrovás, vagy levél az anyjának. Ha csínyekről volt szó, Lenah is büszkélkedhetett egy-két bejegyzéssel személyes aktájában, Apollonion Pringle, a gondnok szobájában. Anguish kezeit tördelve járkált fel-alá, mire végül elhatározta magát, lemegy, és kideríti, mi folyik itt. Pálcáját erősen megmarkolta, a lyuk pereméhez állt, s lenézett. Szíve majd kiugrott a helyéről félelmében. Megemelte jobb lábát, s az üresség fölé emelte. Habozott, egész testében megremegett. Végül egy határozott lépéssel elrugaszkodott a biztos talajról. A csatorna azonnal magába nyelte, s őrületes sebességgel száguldozott, de még ő maga sem tudta, hová. A menetszél süvített fülében, szemeit amilyen erősen csak tudta, csukva tartotta, pálcáját szorosan mellkasához ölelte. Levegőt alig kapott, fogait egymáshoz szorította, még sikoltani is elfelejtett félelmében. Vagy egy jó percig zuhant, néha érezte a kanyarokat, hogy néha megdől az alagút. Végül igen nagy eséssel ért földet, a lendülettől a földön előrezuhant pár métert. Valami kiálló dologban megakadt lábfeje, s előre bukfencezett. Végül már csak azon kapta magát, hogy lábai közt ülve, kezeivel a szúrós padlón támaszkodik. Nem tudta, miféle talaj van alatta, de lábait is szúrta. Szíve lehetetlenül szaporán vert, az adrenalin és a félelem elegye testében őrületes tempót diktált neki. Lélegzete szapora volt, mintha az utazás távját futva tette volna meg, ugyanilyen sebességben. Félve nyitotta ki szemeit, de alig látott. Pálcája nem messze volt tőle, miután kitapogatta elsuttogott egy „Lumos”-t, s a fényben megpróbált körülnézni. Nem tudta volna megmondani, mitől állt görcsbe a gyomra, a szapora szívverés, és egy vérfarkas elől menekülő varázslót megszégyenítő lélegzés mellé. Talán az adrenalin, az új felfedezésének küszöbén, ugyanis fogalma sem volt róla, hogy hol lehet. Talán a félelem, ugyancsak a tudatlanságból eredően. Talán a tudat, hogy Denem sehol nincs. Ez jó, és rossz is volt egyben. Jó, hogy ha nincs itt, talán fent van a kastélyban, biztonságban, vagy jó úgy is, ha lent van, mert életben van, és nem sérült meg annyira, hogy ne tudjon mozogni. Viszont rossz hír is ez egyben, mert ha nem találja meg idelent, ötlete sincs rá, hogy juthatna ki. Halk, alig hallható hangokat hallott az egyetlen irányból, amerre gyalog elindulhatott. Talán a halálba sétál, ha elindul, de így is úgy is vége lesz, ha az a valami közeledik felé. Pár lépés után recsegett a padló alatta, s csak most vette észre, min is gyalogol voltaképp. Kistestű állatok csontjai voltak. Lenah lehajolt egyért, s a farkánál fogva emelte tekintete kereszttüzébe. Pálcájának markolatával megkocogtatta a csontvázat, ami porként hullott ki végül ujjai közül. 
- Kár, ha patkány volt, jól jött volna – vont vállat a lány, majd tovább indult. Lassan fogyott a csontokból a lába alól, majd egy jó öt perc után már kissé nyirkos padlót taposott. A nedves falak visszaverték a hangot, amit hallott. Léptek zaja volt, s csak az akusztikának köszönhette, hogy hallja. Majdnem biztos volt benne, hogy Tom az. Pár percnyi erőltetett iramban megtett út után, elkanyarodott az alagút. Miután befordult, a végén megpillantotta a követendő célpontját. Denem ott állt egy ajtóval lezárt fal előtt, kezeivel lassan, szinte már érzékien tapintotta ki a kőbe vésett mintát. Lenah megpróbált minél jobban a fal takarásában maradni, de akár öt centire is álhatott volna a fiútól, az annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette volna őt. Denem suttogott valamit, Lenah nem értette, hogy mit, de az ajtó kinyílt, s Denem mint éhes ragadozó rontott be az elé táruló terembe. Anguish hezitálva ugyan, de követte őt. Mire átlépte a küszöböt, Tom már a helyiség másik végében állt, egy hatalmas szobor lábánál. A lány lábai legyökereztek. Meg kellett volna kérdeznie, mit keres itt, mi ez a hely, de nem tette. Csak bámult előre, mígnem Tom ismét megszólalt. Nem értette mit mond, de azt felfogta, hogy nem azért, mert túl messze van tőle, hanem azért, mert egy másik nyelven beszél. Mi több, nem is emberi nyelv volt. Jobban hasonlított sziszegésre, bár Lenah megkockáztatta volna valamelyik ázsiai nyelvet is. Hirtelen egy hatalmas test hullott alá. Anguish még szinte fel sem fogta, mit lát, mikorra már lába cselekedett, életösztöneinek engedelmeskedvén, s az egyik oszlop mögé rohant. Szaporán, kis lélegzeteket vett, egyre hisztérikusabban. Hű volt ő a házához, az évek alatt anyja is megbarátkozott a tudattal, hogy lánya mardekáros, de ez! Hatalmas, és ijesztő, és ronda. A kígyó, ami vagy tizenöt méter hosszú volt, dühödten sziszeget, mire, Lenah ezer közül is felismerve Denem hangját, a fiú szintén sziszegve válaszolt. 
„Párszaszájú volna?” – ráncolta homlokát Anguish. 
Akarva-akaratlanul megtudta, hogy Tom egy mugli árvaházban lakik. Hát igen, édesanyja befolyásos nő volt, így mikor tavaly nyáron Lenah mesélt neki Tomról, az azonnal kérdezősködött a fiú után, s elmondott mindent, amit megtudott. Lenah soha nem vágta a fiú fejéhez, hogy tudja, az édesanyja mugli volt. Egyrészt, tudta, milyen érzés, ha a rokonság mugli tagjaival piszkálják, másrészt, Denem közvetlenebb leszármazottja egy muglinak, talán még a barátai is kiközösítenék. Lenah hallott a történetről, hogy a nő belehalt a szülésbe. Egyértelmű volt az asszony mugli származása, de mivel a lány soha nem beszélt vele, így nem is tudhatta, amire Denem már magától rájött. Lenah araszolva félig megkerülte a kígyómintázatú kőoszlopot, s a fiú felé sandított, aki abbahagyta a társalgást a kígyóval. Az állat fejét eltakarta a testével, így Lenah nem nézhette meg alaposabban. Azonban abban a pillanatban Denem sarkon fordult, és elindult felé. Anguish megpróbált úgy araszolgatni, hogy a léptek hangosságából kikövetkeztetve tudja, merre jár a fiú, s hogy ehhez képest mindig takarásban legyen. Egy futó pillanatra látta Tom arcát, majd félvén a lebukástól, még szemeit is behunyta. A léptek zaja alapján Tom elhaladt a lányt takaró kőoszlop mellet. Lenah a kijárat felé sandított, s csak a kígyó hatalmas, izmos testét látta. Az csak siklott és siklott, mintha végtelen hosszú lenne. Anguish-t már a hányinger kerülgette, így elfordította a tekintetét. 
„Hogy élhet egy ilyen szörnyeteg a kastélyban?” – szörnyülködött magában a lány, mígnem dörrenés rázta fel elkalandozott, háborgó gondolataiból. Lenah először balra nézett, a helyiség végében tornyosuló kőalak felé, de nem látott se kígyót, se semmit. Hirtelen jobbra kapta tekintetét, s a lehető legborzasztóbb dolgot pillantott meg, amit jelen helyzetben elképzelhetett volna. Az ajtó, amin bejött, bezárult. Kilépett rejtekéből, s a falhoz sétált. Sima kőből felhúzott fal volt, középen padlótól plafonig egy egyenes repedés hasította ketté, az ajtószárnyak választéka. Sehol egy kilincs, még egy kulcslyuk se. Lenah sejtette, hogy jelszóval működik, de sajnos olyannal, amit ha akarna sem tudna kitalálni, ugyanis a kígyók nyelvén hangzik. Csapdába esvén, kiút hiányában, úgy vélte, amíg vár, hogy Tom visszajöjjön, és majd akkor jól lehordja, mert az biztos, hogy ezt nem ússza meg szárazon a fiú, addig is körülnézett. A séta a kígyómintás szobrok közt közel sem volt olyan felemelő, mint amilyen nyugodtság a lány arcán ült. Belül feszült volt, ideges, s a pánik kerülgette. Elérvén a hatalmas kőszobrot, feltekintett rá. Ismerős volt neki az alak, akiről mintázták. Ősi figura volt, s abban a zöldes megvilágításban… 
- Mardekár! – Lenah arcára kiült döbbenete. Csak karikatúrákat látott háza alapítójáról, a Roxfort történetében. Még másodikos volt, mikor a keze ügyébe került a könyv. Ott olvasott egy igencsak érdekes, de határozottan legendának titulált kis történetet. Lassan körbefordult tengelye körül, ahogy szemügyre vette a helyiséget, amiben tartózkodott. A szobát, ahol volt. A kamrát, ahová most csapdába esett. – A… a Titkok Kamrája? – kérdezte magától elcsukló hangon. Félelme ekkor eltörpült kíváncsisága mellett. Végre kezdett rájönni, mi folyik itt. 
„A kamrában egy szörnyeteg lakozik, vagyis a kígyó volna a szörny” – logikázgatott, próbálta összerakni a darabkákat, hogy megkapja a teljes képet. – „A szörny, csak Mardekár méltó utódjának engedelmeskedik. Tom párszaszájú, ahogy Malazár is. A régvolt varázsló, csak a máguscsaládok leszármazottjait akarta felvenni az iskolába, és köztudott, hogy Tom gyűlöli a sárvérűeket.” – Lenah már mindent értett. Értette, hogy Tom miért jött le ide, pont ide. És értette, hogy nagy bajban van. 
A kelleténél talán jobban elkalandozott. Ugyanis az ajtó nyílni kezdett. Anguish összerezzent, majd a hozzá legközelebb lévő kőoszlop mögé bújt. Lépteket nem hallott, csak egy nehéz test siklását a padlón. Félve nézett oldalra, s látta a hatalmas állatott felkúszni a Mardekár-szobor talárján, majd eltűnni az alak szájába vésett nyílásban. A szobor szája bezárult, s Lenah megkönnyebbülten hajtotta le fejét. A kígyó visszatért, és valószínűleg…
„Tom!” – Lenah kezében megremegett a pálca. Arcával a szobor felé nézett, de nem tudta, mi lehet a háta mögött. Talán már ott áll mögötte, pálcáját rá szegezve. Anguish lassan fordította fejét, szeme sarkából látta a mögötte lévő árnyékot. Az eddig kíváncsiságából fakadó adrenalin szintje rohamosan csökkenni kezdett, s felváltotta a félelem. A színtiszta félelem, a következményektől, a haláltól. Végül saját idegeit a végsőkig feszítve feladta, s hirtelen megpördült tengelye körül, s pálcáját előre szegezte. Vele szemben a nagy semmi tátongott. Nem állt mögötte senki. Megkönnyebbülten eresztette le fegyverét, s lélegzett fel. Tudata hamarosan eljutott odáig, hogy ez így mind szép és jó, nem bukott le, és ezért lélekben vállon is veregette magát, de, ha Denem nem jött vissza, hogy fog kijutni? A felismerésen elgondolkozván kiszaladt a kőoszlopok alkotta folyosóra, de sehol sem látott se embert, se kígyót. A vele szemben lévő fal ismét zárva volt. Lassan öntötte el a pánik, eddig reménykedett, hogy Denem visszajön, hogy visszazárja a kígyót, de nem jött, csak az állatot engedte le. Talán nem is jön vissza. Soha. Miért is jönne, a kamrát kinyitotta. Lenah nem értette, de hogyan is érthette volna a kamra működését. Viszont jelen helyzetben agya a legrosszabb lehetőséggel állította szembe. A kamra kinyílt, talán, elég, ha Tom bemegy a mosdóba, mond valamit párszaszóul, és a kígyó azonnal elé siklik. Ebben az esetben, Lenah-nak esélye sincs a túlélésre. Kétségbeesetten lépdelt vissza a hozzá legközelebb eső oszlophoz. Hátát megsemmisülten vetette neki, vele szemben a kopár falat bámulta. Ha Tom vissza is jönne, amire jelen esetben elég kicsi volt az esély, akkor sem vette volna észre Lenah-t. Végül is, ha meghal, itt, vélhetőleg nem is oly sokára, legalább a testét ne találják meg egyhamar. 
Mégis, hogy lehetett ennyire buta? Mit buta, egyenesen idióta. Miért kellett neki lejönnie ide? Valóban, ennyire aggódott volna a fiúért? Egyébként is, mért érdekli őt ennyire, hogy mi történik Denemmel? Évek óta, ha a fiúra gondol, olyan kérdések merülnek fel benne, olyan érzésekről, amelyekről még maga sem tudja, hogy mik, és hogy mik a válaszok. Mindig a fiú közelében akar lenni, de miért? Mindig izzad a tenyere, ha nagy ritkán a nagyságos úr ránéz, de mért jön zavarba? Utálja, eredendően gyűlöli, de mégis mért aggódik ennyire a hogyléte miatt? Kérdések, amelyekre talán soha nem kap már választ, de talán jobb is így. A válasz, lehet fájdalmasabb lenne, mint ez a békés tudatlanág, ahogy egyre jobban elálmosodott. Lekuporodott a kígyófaragványos oszlop lábához, felhúzta térdeit, karjaival átkarolta, s lehunyta szemeit. Alig hogy elaludt, álmában óriási kígyó képe derengett fel szemei előtt, s támadta meg. Szaporán lélegezve riadt fel, s nézett körbe ijedten. Szemei minduntalan lecsukódtak, de újra és újra a kígyót látta, aki az életére tör, s a halálát akarja. 

***