Epilógus
A vonat zakatolása monotonná tette gondolatait is. Megnyugtatta. Ahogy az erdős tájakon száguldottak végig, olyan nosztalgikus érzése volt, mintha a Roxfort Expresszen utazna. A kupéban egyedül ült, ha bárki betette volna oda a lábát, élve nem hagyta volna el. Idegei cafatokra tépve, instabil állapotban volt, arcát, melyet az ablakról látott visszatükröződni, mégis egy gondolataiba merült, fess fiatalemberként látta. A fessel vitatkozott volna, de most még erre sem volt ereje. Valóban gondolataiba merült, ahogy a színekben pompázó lombosok mellett zakatoltak el.
Az elmúlt hét eseményein gondolkozott. Miután mindent elsöprő dühét kiadta, alig pár napja volt a dolgok elsimítására. Az első, és legfontosabb lépés, az Mardekár medáljának horcruxá alakítása volt, ahogy eddig a gyűrűvel és a naplóval is tette. Ezután ki kellett találnia valamit Anguish halálának magyarázataként. A nőt úgy hagyta ott, ahogy volt, egy búcsúlevelet tett mellé, pontosan lemásolva a kézírását, majd a külön konyháról beszerzett egy igen erős mérget, kiöntötte a felét a lefolyóba, a felét pedig üvegcséstül a nő kezébe adta. Gyorsan ható méreg volt, így a ruhájára ráfojt maradék elég hihetőnek hatott. A levélben elbúcsúzott a nő anyjától, apjától, s saját magától. A lakásból nem sok holmit vitt el, táskájában pár váltás ruha volt csupán összezsugorítva, illetve a naplója és Hugrabug pohara. Miután a londoni teendőket befejezettek nyilvánította, első útja Little Hangletonba vezette.
A hely sok fájó emlékeket idézett fel benne. Már nem is próbált ellenkezni az érzéseknek. Hagyta, hogy magával ragadják, de kifelé nem mutatott semmit. A romos háznál, mielőtt belépett, lepergett előtte a jelenet, a véres délután, mikor megölte apját és nagyszüleit, mikor aranyvérű nagybátyjára kente az egészet. Mikor Anguish-t megeskette, örök hűséget fogadtatott vele. A naplemente, melyben bár csak látszatcsók csattant el, mégis, élénken élt benne a nő bőrének illata. A házban elrejtette a gyűrűt, varázslatokkal vértezte fel a poros kis vityillót, több figyelmet nem szentelt, az erdő mugli szemmel önmagában félelmetes volt, és varázsló nem járt azon a környéken. Miután itt végzett, egy szívének kellemesebb helyre hoppanált.
A sziklákat az óceán vize dühödten verte, mikor bement a barlangba. Itt gyermekkori emlékek ragadták magukkal, de számára sokkal kellemesebbek voltak. Ezen a helyen kínozta meg első áldozatait, így hát ide rejtette el a medált. A barlang belsejében inferusokat rejtett el a medence vize alatt, egy tálba pedig Anguish-től elvett mérget öntött. Itt hamarabb végzett, nem ragadták el kellemetlen érzések.
Senkitől sem búcsúzott, szótlanul hagyta maga mögött Angliát. Utazását rövid időre tervezte, de mostanra eljátszott a gondolattal, hogy vissza sem tér. A kín, mely belülről emésztette fel, elviselhetetlen volt számára. Már maga a gondolat is felemésztette, hogy a nő arcát maga elé képzelte. Nem merte még gondolatban sem kiejteni a nevét, mert félt, saját magától, hogy nem tud uralkodni indulatain.
Ezen változtatni kell! Jobban kell uralkodnia magán. Nem hagyhatja, hogy még egyszer ilyen érzések kerítsék hatalmukba. Túl csábító volt, hogy örökre maga mögött hagyja Angliát, és a múltat. De nem tehette, tudta nagyon jól. Mardekár Malazár méltó utódja volt, aki arra született, hogy megtisztítsa a varázsvilágot azoktól, akik jogtalanul használják a mágiát. Ez a cél lebegett szemei előtt, ahogy a németországi erdőkön zakatolt át. El kell felejtenie minden fölösleges dolgot, és csak a célja kell, hogy vezesse.
Már tapasztalta, hogy egy-egy horcrux elkészítésével, mikor lelke egy részét elszakítja, valami kihal testéből. Most, hogy már a medál is az ő örök életét jelképezte, sokkal könnyebben tudott visszagondolni, de még mindig fájt. Az átszálláskor, Franciaországban egy mugli folyton az útjában állt, így dühét levezetve megölte, s horcruxá alakította a poharat. Lelke mintha megkönnyebbült volna, de rettegett rá gondolni.
Egy kevésbé zsúfolt állomáson időztek, türelmetlenségének túl sokáig. Az ablaküvegben látta saját magát, s elgondolkozott a kevésbé kellemes következményeken. Arca sokkal beesettebb volt, ujjai hosszabbak, saját testén vette észre az apró kis változásokat, melyek egyre jobban elembertelenítették. Nem mintha bánta volna. Legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy külsejével foglalkozzon. A külsővel, melyért a nő mindig is oda volt, nyíltan sosem mondta a szemébe, de ő tudta. Akkor is ugyanúgy szerette őt, amikor már arca soványabb volt, ő mégis szépnek látta. Igaz szerelmet érzett iránta, de ő mindig gyűlölte, mikor a nő elmerengve figyelte vonásait.
Mikor újra megrázkódott a szerelvény, mély, keserű sóhaj hagyta el ajkait. A lombosokat fenyvesek váltották, ahogy Ausztria hegységei felé közeledtek. Már csak pár óra. A többnapos utazás a vége felé közeledett, és úgy érezte, egyre jobban bírja. Mindig, csak egy kicsit idézte maga elé a barna szempárt, ujjait finoman szorította ökölbe, ahogy megpróbálta a gesztenyebarna tincsek selymességét újra megtapintani emlékeiben.
„Lenah” – gondolt a névre, s megnyugvással vette tudomásul, a név kevésbé zaklatta fel, mint a hajóra szálláskor szülőhazája partjainál. Tekintetét újra a táj vonta el, s mintha az ablakban a lány arcát vélte volna megjelenni, szürkén és alig láthatóan. Mostanában megszokott ijedtséggel nézett a kupé ajtaja felé, hátha valaki megzavarta, és csak összetévesztette valakivel. De senki nem állt ott, bebocsátást kérve. Mintha ezt az arcot összetéveszthetné bárkivel is. Tudta, hogy nehezen fogja elfelejteni, kiirtani magából a keserűséget, de ha mindenidők legnagyobb sötét mágusává kíván válni, mindent meg kell tennie.
Az egész úton saját magát kínozta, ahogy próbálta bevallani eddig önmaga előtt eltitkolt érzéseit. Kedvelte a nőt, a személyiségét, a látványát, a tetteit, a tudását. Szerette a kis hibáit, a bolond ötleteit. Szerelmesként ölelte mindig magához, mikor csak ketten voltak, mikor a szeretett nő minden vágyát kielégítette. Úgy gondolta, be kell vallja magának hibáit, hogy idővel korrigálhassa. Hibának érezte, hogy ennyire elgyengítette a női báj.
Halk kopogással nyitott be végül is valaki. Számára érthetetlen nyelven beszélt, valószínűleg németül. Mihaszna mugli férfi volt, úgy egy évtizeddel idősebb nála. Bár nem értette mit mond, sejtette, hogy helyet kér. Határozottan rázta meg fejét, amitől a férfi meghunyászkodva hátrált ki. Tekintetét újra az ablakra szegezte, s látta még a dühödt pillantást, amivel most magát ostorozta, s amivel előbb a muglit. Megérdemelte. Ő is, és a mugli is. Nem akart mással osztozni, se a kupén, se semmiben. Tudnia kell, hol a helye a világban, a muglik egy nap a varázslók alárendeltjei lesznek.
A tüzet, mely tekintetében felizzott, nem csak az általa gyűlölt nép egy képviselője szította. Akaratlanul is Smith-hez hasonlította, ahogy egy haragos pillantásával megfélemlítette. Később, kitisztult fejjel visszagondolt az eseményekre. Tetteit azon az estén nem igazán tudata, inkább ösztönei irányították. Mikor Smith-t kérdezte, nem csak szóban tette, elméjével is a férfi személyét kutatta. Később jött rá, olyan információkat tud, ami gyakorlatilag felesleges volt számára.
Tudta, hogy a férfi csak látogatóban volt nagynénjénél, hogy ő maga is meglopni készülte az öreg boszorkányt, és hogy soha életében nem ölt még embert, de mikor meglátta, Lenah és Rosier olyan rejtekhelyet fedtek fel, amire ő nem is gondolt, elvakította a szerzésvágy. Akár, meg is érthette volna a férfi reakcióját, de nem tette. Gyűlölte, és utólag megbánta, hogy nem kínozta tovább. Első körben Rosiert hibáztatta, amiért nem volt ott, hogy megvédje. De idővel eljutott arra a pontra, mikor saját magát hibáztatta. Ha beletörődik, hogy Dolohov nem tart velük, és nem hozza azt a meggondolatlan döntést, hogy Lenah-t magával vigye… Megszorult szíve, ahogy a névre gondolt. De hagyta, hogy a fájdalom átjárja testét. Tudta, ezzel erősebbé válik.
Az élet megy tovább, ahogy a vonat is egyre közeledett Albánia fővárosa felé. Már Szerbia határain jártak, észre sem vette, mennyire gyors a vonat, mennyire szalad az idő. Gondolatai egyre nagyobb elhatározása körül forogtak, úgy érezte, talán a nő nem hiába halt meg. Ha végre sikerül elfogadnia a tényt, ha végre lelkéből minden oda nem illő érzelmet ki tud tépni, el tudja fogadni, talán azért vesztette el, azért vette el tőle az élet, hogy erősebb legyen, hogy csak a feladatára koncentráljon, hogy semmi ne álljon az útjába. Hogy ne legyen akadály az úton, mely az örök dicsőség és hatalom felé vezet. Az út, melyet őse kövezett ki neki, s most csak végig kell mennie rajta. Talán Lenah csak hátráltatta.
Most, hogy kezdett rájönni, miért született, s hogyan kell véghez vinnie céljait, már nem remegett bele a név gondolatába. Bár a gondolat hamar átsuhant elméjén, mire teljesen kitisztult formában fel tudta fogni, Albánia partjain zakatolt a gőzös. Sötét volt már, a víz csillogott. Nem volt olyan szép, mint az Angliát körülölelő óceán, de most nem is ezért jött. Meg kell találnia a diadémot, erősebb mágussá kell válnia, hogy mikor visszatér Angliába, aki meglátja, csak Voldemort Nagyurat lássa, ne pedig az egykoron gyenge, érzelmekkel teli Tom Denemet.
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
