Magán(yos) élet
Bár már rég vége volt az iskolának, Lenah nem hagyott fel a tanulással. Már iskolaévei alatt is volt egy kis boszorkánykonyhája, de az elmúlt egy év alatt olyannyira belefeledkezett a mérgek és bájitalok kotyvasztásába, hogy lassacskán kinőtte a fürdőszobájából nyíló kis helyiséget. Már hónapok óta, ha főzött, azt csak a szobájában berendezett kis sarokban tehette meg, ahogy most is. Elmélázva söpörte bele a felaprított selyemhernyókat a vágódeszkáról az üstbe.
Lassan egy éve, hogy utolsó útjának indult a Roxfort Express-szel. Azóta se tette ki sűrűn a lábát a kúriából. Legtöbb napját a szobájában töltötte, kivéve mikor étkezni lement az ebédlőbe. Olyankor bájcsevegett szüleivel, néha körbe nézett a könyvtárszobában, de bizonyos eseteket kivéve, minden nap álmatlanul hajtotta fejét párnájára. Olyankor nagyon nehezen aludt el, nem volt fáradt, de kedve sem volt már a bájitalok főzéséhez.
Ha kitehette lábát a küszöbön, vagyis a kandallón túlra, akkor csak az Abszol útra mehetett el, illetve, ahol ideje több részét töltötte, a Zsebkosz Közbe látogatott. Alig pár hét telt el az iskolamentes nyárból, Lenah máris ráunt a legális és egyben veszélytelen bájitalok főzésre, s egyre magasabb besorolást kapó, egyre tiltottabb löttyök keverése felé hajlott, az alapanyagokat pedig csak azon a sötét helyen tudta beszerezni. Az elkészült italokat gondosan lezárva tartotta saját kis konyhájában, de alkalma sosem volt rá, hogy használja őket. Egyre csak gyűltek és gyűltek, mígnem már az elkészítéshez is kevés lett a hely a helyiségben.
Bár nem volt ritka jelenség, mégis, olyan kevésnek tűnt számára, hogy Voldemort esténként, miután ő maga már ágyában próbált elmerülni az álmok tengerén, meglátogatta, s cseppnyi jelét sem mutatva bármi nemű érzelemnek, kihasználta őt. Beletörődött ebbe, s éjszakáról éjszakára egyre jobban vágyott rá, annak ellenére, hogy tudta, érzelmei semmis alapokra építkeznek, s ha a kis fellegvára egy nap összehull, súlya alatt talán ő maga is megrogyik.
Már nem szabott gátat érzéseknek, néha kínzó, marcangoló fájdalmat okozó érzéseknek, s bár tudta, a férfi vele szemben nem táplál semmiféle ilyesmit, őt nem érdekelte. Ha érdekelte volna, talán ismét felbátorodott volna, talán újra feleselt volna, újra ellenkezne, s most talán már úszná meg élve. Félt a haláltól, nem akarta. Főleg, hogy a szabadság napról napra egyre közelebb ért hozzá.
Voldemort eladói állást kapott a Borgin & Burke’s régiségboltban, s bár a fizetése lehetett volna jobb is, mivel egy knút nem sok, annyit nem költött, lassacskán saját gringottsi számlája is gyarapodott. Willmarr szigorú szabályokat hozott, Denemnek havonta be kellett volna fizetnie egy jelképes összeget a háztartásba, de ezt Lenah számlájáról intézte a fiatal pár. Anguish-nek nem volt ellenvetése ez ellen, hisz tudta, ha Voldemortnak hamar összegyűlik annyi pénze, hogy vehessen egy saját lakást, akkor hamarabb eltűnik az ő életéből.
Félreértés ne essék, Lenah titkon vágyott rá, hogy a férfi vele maradjon, de tudta, hogy amaz nem akarná úgy elkötelezni mellette magát, mint ahogy a lány elképzelte. Így inkább mihamarabb el akarta engedni, hogy majd kevesebb fájdalommal keljen neki búcsút inteni. De ettől függetlenül megtanulta élvezni a pásztorórákat, melyeket Voldemorttal tölthetett, s bár mérget nem vett volna rá, sejtette, hogy anyjáék is tudnak ezekről a kivételes, mostanában egyre sűrűbben bekövetkező eseményekről. Lenah nem beszélt ilyenekről anyjával, nem is akart. Tudta, hogy ellenezné, akárcsak Will. Egyre kínosabbak voltak a reggelek, s érezte, nem csak neki, Voldemortnak is. Egyre kisebbnek érezte a hatalmas kúriát, s bár vásárolgatni elmehetett olykor-olykor, máshová nem.
Voldemort nem engedte semmilyen társasági eseményre, többek közt Natheline esküvőjére sem, amit még az iskola elvégzése utáni nyáron rendeztek meg. Attól kezdve nem kapott leveleket a már Mrs. Rosier-től, s bár ő is hiába irogatott, semmi válaszbagoly nem érkezett. Nemrég, alig egy pár hete, csak pusztán kíváncsiságból betért Voldemort szobájába, s kutakodott nála. Alaphangon semmi érdekeset nem talált ott, azonban egyik fiókja legmélyén levélkötegek hevertek. Mindazok, amiket ő írt, s azok is, amik neki jöttek. Mind fel volt bontva, s gondosan össze volt kötve. Lenah akkor egy lemondó sóhajjal visszatette őket a helyére, s az őket takaró zoknikat megfontolt alapossággal összekeverte. Tudatni akarta Voldemorttal, hogy tudja, hogy szántszándékkal elszigeteli őt a külvilágtól, aljas módszereket alkalmazva, ugyanakkor szemtől szembe nem szólt semmit.
Nem tudta pontosan, de nem is érdekelte, Natte vajon megbocsátana-e neki. Nem érte meg neki a vitatkozást, jobb volt neki élni a maga nyugodt, de korlátozott életét. Néha egyedül érezte magát, annak ellenére, hogy Voldemort mellette aludt. Reggelente, minden áldott reggel egyedül ébredt fel. Fájt neki, nagyon, de nem mert kockáztatni, nem mert ellenszegülni, csak tűrt és várt, türelmesen.
Alvadt kákalag vért dobott bele a kék színű bájitalba, ami azon nyomban pufogni és fröcskölni kezdett, majd behabosodott, s kifolyt az üstből. Lenah hátrálva egy lépést, pálcát felszegve várt, de más mutatványt az elrontott bájital nem produkált. Az alatta kék lánggal égő tűz halk sercegéssel kialudt a ráfolyó italtól.
Anguish otthagyva a rumlit, pálcáját ruhája alá, harisnyakötőjébe rejtve levonult vacsorázni. Otthonra általában combközépig érő, fűzős felsőrésszel ellátott ruhát viselt, hidegebb napokon erre még rávett egy vékonyabb anyagú talárt. Lapockájáig érő hullámos gesztenyebarna haját kiengedve hordta, s most minden egyes lépésnél meglibbent, ahogy lefelé tartott a lépcsőn.
Az ebédlőben már meg volt terítve, de senki nem volt ott. Vagyis Voldemort még nem ért haza. Ahogy sejtette, anyja és Will a nappaliban olvasgattak, várva, hogy a kandallóból előlépjen a fiatalúr. Mindennapos jelenség volt ez. Denem ugyan általában késő délután végzett, alighogy átöltözött kicsit kényelmesebb viseletbe, már el is tűnt valahová, vacsorára méltóztatott hazamenni, majd ismét távozott a Chandlers crossi kúriából. Nem mondta hová megy, Lenah ugyan eddig nem is kérdezte, azonban mára már egyre jobban idegesítette a tudatlanság. Percekkel később Denem kilépett a smaragdzöld lángok közül, majd egy kelletlen csókot adva ’jegyesének’ mindnyájan elindultak az étkezőbe.
A vacsora szótlanul telt, hamar el is ment az idő, Magdalhena és Willmarr egy-egy „Jó éjszakát” és „Szép álmokat” – tal elbúcsúztak, majd felmentek a szobájukba. Denem szokásához híven a nappali felé indult, azonban Lenah nem szokásához híven, most utána ment.
- Voldemort – szólította meg remegő hangon. A férfi szerette hallani a félelem ittas hangot, ahogy nevét kiejti, s az eddig a nap folyamán elnyomott vágya, mind a lány után, mind a kínzás és gyilkolás után most újra erőre kapott. Rezzenéstelen arcvonásokkal, ugyanakkor vadul csillogó szemekkel fordult vissza Lenah felé. – Hová mész?
- Semmi közöd hozzá – azzal belemarkolt a Hop-porba, majd másodpercekkel később Anguish egyedül állt a nappali ajtajában. Lenah-t rosszul érintette ez a közönyösség, így nem is figyelt arra, Voldemort milyen úti célt adott meg. Ha akarta volna se értette volna, a férfi mindig erősen koncentrált arra, hogy csak a Hop-por tudja hová kíván menni. Egyszer már Lenah feltette ezt a kérdést, akkor is ugyanezt a választ kapta. A tűz lassan lohadt le a kandallóban, s a lány merengve figyelte azt. Tekintete hirtelen a kerámiaedényre siklott, melyben a mágikus por volt. Lenah hirtelen ötlettől vezérelve rohant a téglarakáshoz, s kapta fel tetejéről az edényt. Zsebéből előhúzott egy kis fiolát, majd belemártotta a szürkés anyagba. Visszatette a helyére a cserepet, majd új szerzeményével felrohant a szobájába. Az íróasztalán könyvek tucatjai hevertek, némelyik kinyitva, egy-kettőnek a lapjai is össze voltak gyűrődve.
Anguish miután becsapta maga mögött az ajtót, egy pálcasuhintással eltűntette a koszt a bájitalfőző sarkából, letette a szélére a kis fiolát, majd az asztalhoz rohant. Alig tíz perces kutakodás után meg is találta a neki kellő könyvet, majd lapozgatva a kis szekrényhez vonult, ahol kotyvasztani szokott. Mire odaért megtalálta a neki kellő oldalt, s végigfuttatta ujja kíséretével tekintetét az alapanyagokon.
Ágyát megkerülve berohant a fürdőszobába, ahonnan a boszorkánykonyha nyílt, majd onnan a kellő anyagokat magához véve kirohant. Szinte menekült a kis helyiségből, nem volt klausztrofóbiás, de az a fajta szűk és levegőtlen hely, még őt is menekülésre késztette. Kezei gyakorlottan aprítottak, öntöttek és morzsoltak. Újra elővarázsolta a kis kéklángú tüzet, majd egy üst alá tolta. A percek repültek, ahogy izgatottan dolgozott legújabb művén, s már azon kapta magát, hogy szobájára sötétség borul. Azonban ez sem akadályoztatta, két kavargatás közben egy suhintással meggyújtotta a plafonról lelógó csillár gyertyáit, s a falakon díszelgő viaszokat is.
A vége felé örömittasan vette tudomásul, hogy nem rontott el semmit, a kissé sűrű, sárszerű élénkzöld ital pont úgy néz ki, ahogy le van írva. Fáradtan törölte meg homlokát, majd a könyvre pillantott.
Negyed óráig lobogó tűz felett kell állni hagyni, majd bele kell keverni egy csipetnyit a Hop-porból.
Lenah egy ronggyal megtörölte üvegből készült keverőpálcáját, majd az ágya sarkára kikészített hálóingét és köpenyét maghoz véve elvonult lefürdeni.
Izgatott volt, hosszú hónapok óta most érezte először, hogy valami történni fog. Kíváncsi természete újra előtört, s azért is nem állította le magát, mert tudta, bármit is derít ki, nem tehet majd ellene semmit. Követni kívánta Voldemortot, meg akarta tudni mit csinál, talán más nőhöz jár át, és azért nem mondja, mert nem akarja, hogy Lenah szülei kidobják a házból. Rettegett ettől a választól, legjobban pedig az fájdította szívét, hogy nem tehetne ellene semmit. De tudni akarta, bármennyire is tehetetlen, tudni akarta mi folyik körülötte.
Ehhez pedig csak annyit kellett tennie, hogy elkészíti azt a port, amit Hop-porral keverve, a távozás után a smaragd tűzbe szórva, láthatja majd, hová ment a férfi. Remélte, hogy annyi elég lesz, hogy megbizonyosodjon, merre jár esténként. Kiérve a fürdőből már hálóingben, lágy szövetű köpenyében, frissen mosott és egy pálcasuhintással szárított hajjal lépett a rotyogó üsthöz. Tekintete a munkapad szélén ketyegő kis régi órára siklott, arra az ezüst zsebórára, mely már hosszú évek óta az övé volt.
Pont idejében tért vissza, így nem is vesztegette az értékes másodperceket, a fiolából kevéske Hop-port szórt baljába, majd óvatosan az egyre szárazabb sárszerű bájitalba szórta. A maradékot visszaöntötte tenyeréből a fiolába, majd a füstölgő kotyvalék hátrálásra kényszerítette. A zöldellő füst hamar elszállt, s az ital végleg homokossá vált. Lenah elégedett mosollyal arcán túrt bele a porba, majd hagyta, hogy a szemcsék kihulljanak ujjai közt.
A lépcső korlátjának fémes zörrenése hallatszódott be a szobába, vagyis Voldemort hazaért, és fölfelé tartott. Ezzel még nem is lett volna semmi probléma, de csak kivételes alkalmakkor kapaszkodik meg a korlátban, s ezt Lenah is jól tudta. Ilyenkor hármasával veszi a fokokat, hogy jobban siessen, ezért veszi igénybe a bronzkorlátot. A sietségének pedig csak egy oka van, Lenah.
Anguish kissé kapkodva oltotta el az üst alatti lángot, majd magát a rézedényt a szekrény alsó részébe rejtette el, a Hop-poros fiolával együtt. Szórakozottan rendezgetni kezdte dolgait a szekrény munkalapján, mígnem az ajtó hangtalanul kinyílt. Lenah ekkor észrevette a nyitott könyvet a falapon, s azonnal magához vette. A gyertyalángok egy szemvillanásnyi idő alatt kihunytak, s a lány épp akkor csapta be a bájitalos könyvet. Épphogy lassú, megfontolt mozdulattal letette a bőrborítású segédeszközt, két határozott szándékkal érkező kéz érintette karjait.
- Még nem vagy ágyban – súgta a lány füléhez hajolva Voldemort fojtott hangon.
- Nem voltam fáradt.
- Sosem vagy fáradt – azzal a témát hanyagolva a férfi rátért a lényegre. Lenah haját elsöpörte nyakáról, majd ragadozó módjára, de szenvedélyesen csókolni kezdte. A lány hagyta magát, mint egy megbénult préda, nem tett semmit, csak tűrte, s élvezte a vad ragadozó minden kegyetlen érintését.
Voldemort egy pillanatig elcsodálkozott a renden, ami a lány szekrényén uralkodott, nem volt hozzászokva, de most másfelé jártak gondolatai, s a falapon kialakult tisztaságról nem feltétlen jutott eszébe, hogy a lány valamit titkolni vágyik előle. Teljesen más funkciót vélt felfedezni, s ezt azonnal ki is akarta használni, ám amint Lenah nyakát megszabadította éhes ajkaitól, s éles fogaitól, mielőtt magával szembe fordította volna a már magát teljesen megadó lányt, a sárgás holdfényben észrevette a gondatlanul karján maradt vért.
Aznap este nagyon jól szórakozott, hagyott másokat érvényesülni, s élvezte a halál előtti kínokat. A kínokat, melyeket ő és társai okoztak. Az áldozat vére nem csak az ő mocskos testét piszkította be még jobban. Most azonban egyre inkább előásva legmélyéről az állatot, lenyalta az izgalomtól kieresedett karjáról volt prédája fémes ízű vérét.
Lenah észre sem vette, a férfi olyan gyorsan fordította magával szembe, s ültette fel a szekrény munkalapjára. A lány közelebb csúszott Voldemorthoz, s combjaival átfonta annak derekát, karjaival nyakát ölelte át, s forrtak össze csókban, testben, lélekben…
***
Fáradtan hunyorogva vakította őt el a nap sugara, s nyűgösen vette tudomásul, a terasza közelében tanyázó énekesmadár egyhamar nem fogja abbahagyni dalát. Ahogy felült ágyában, s körbenézett a napfény járta szobán, csalódottan észlelte, hogy egyedül van, mint mindig. Szemeit dörzsölgetve mászott ki a puha dunyha alól, s első és legfontosabb dolga most reggel az volt, hogy ellenőrizze az úti célt mutató port. Az ugyanúgy ott állt az üstben, a szekrény alsó részében, ahogy tegnap este betette. Álmatagon, de elégedetten egyenesedett fel, s zárta be a szekrényajtót.
Halk pukkanás hallatszódott háta mögül, s Lenah ijedten fordult szembe a rá ijesztő vendégével.
- Soaky! – kapta mellkasára kezét szaporán lihegve Lenah.
- Elnézését kérem asszonyom, ha megijesztettem – hajolt mélyre az öreg házimanó, s kis ősz hajbolyhán megcsillant a fény.
- Az nem kifejezés, hogy megijesztettél – engedte le Lenah karját.
- Soaky megbünteti magát a vétségéért – egyenesedett fel a manó, de közben fejét tiszteletteljesen leszegve tartotta.
- Inkább mond, mit akarsz? – forgatta szemeit Anguish.
- Úrnőm parancsolta, hogy szóljak, kész a reggeli.
- Értem, öt perc és lent vagyok – azzal intett a manónak, hogy távozhat.
Gyorsan felöltözött, megmosta arcát és fogát, majd lesietett a lépcsőn, hogy csatlakozzon a többiekhez a reggelinél. Az ebédlőben azonban csak anyját és Willt találta. Csalódottan lassított, mikor meglátta, Voldemort nincs a társaságban, majd anyjával szemben helyet foglalt. Vajas zsemlét és egy bögre teát húzott maga elé, majd feltekintett a már étkező párra.
- Jó étvágyat – biccentett Lenah, azzal letudva a tiszteletkört, ő is hozzálátott.
- Viszont – szólalt meg egyszerűen Will. – És, hogy aludtál? – fűzte tovább egy félperces késéssel. Lenah egy pillanatra megfagyott, majd felpillantva mostohaapjára lenyelte a szájában lévő falatot. Will halvány, de sokat sejtető fél mosollyal fürkészte.
- Köszönöm kérdését, jól. És ön? – kérdezett vissza határozottan, aljas mosollyal arcán Lenah. A férfi összenézett anyjával, majd végül a nő válaszolt.
- Köszönjük, jól – azzal ismét hallgatásba burkolóztak. Lenah tudta, hogy Will Voldemort éjszakai látogatására célzott, de Lenah is sejtette, hogy anyjáék sem varázslósakkozni szoktak éjjelente egy szobában. Bár ezalatt a cirka egy év alatt sosem mert így visszavágni, már előre izgalomban volt az esti kis terve miatt, így megkockáztatta, s úgy tűnt bevált. Azonban kis győzelme nem tartott sokáig, Will újabb témára terelte a szót, mely mostanában sokszor került fel.
- Denem ma korábban ment munkába, - jegyezte meg semleges hangon – nem tudod, miért?
- Nem szoktunk a munkájáról beszélni – válaszolta egyszerűen Lenah.
- Kár, mert már kíváncsi lennék, mikor hajlandó végre tényleg feleségül venni – hagyta ott a forró kását, s csapott egyenesen a közepébe Will.
- Tudja nagyon jól, Mr. Sheer, hogy Tom szeretné állni a ceremónia költségeinek felét – magyarázta Lenah, de anyja átvette a szót tőle.
- Will, túl sokat kérsz el attól a fiútól. Tisztelni kéne benne, hogy a származása ellenére is úgy döntött, minimum a felét kifizeti – próbálta győzködni Magdalhena a férfit.
- Ha rendes munkája lenne…
- Köszönöm a reggelit! – állt fel Lenah, s még mielőtt teljesen felhúzta volna magát mostohaapja viselkedésén, távozott. Mindig ide jutottak ki. Willmarrnek sosem volt szimpatikus Denem, s ott kötött bele, ahol tudott. Lenah nagyon utálta, mikor a férfi így viselkedett, de mivel anyja iránti tiszteletből nem akart veszekedni annak választottjával, inkább távozott.
A nap hátralevő részét szobájában töltötte, még ebédelni sem ment le. Vacsorára azonban megtisztelte a társaságot jelenlétével, de csak azért, mert tudta, az étkezés után Voldemort ismét távozni fog a kúriából. Már egy adaggal a tegnap elkészített porból, elrejtve a magára vett talárnak a zsebében, csatlakozott a már vacsorára kész családjához.
Miután elbúcsúztak, Magdalhena és Willmarr a dolgozószobába mentek, valami ügyet intéztek, nem kötötték a fiatalok orrára. Voldemort a nappaliba ment, s ahogy eddig is, most is a kandallóba állva eltűnt. Lenah az ajtóban várta, míg a zöld lángok elnyelik, majd berohant, s a még pislákoló tűzbe szórt egy keveset a zöldes színű porból. A lángok ismét felcsaptak, s Lenah látott egy nappalit, tipikusan mardekáros családhoz illően berendezve.
Azonnal felismerte a helyet, bár már jó régen, de járt ott. Látta, ahogy Voldemort kimegy az ajtón, s a tűz elaludt. Körül se nézve belemarkolt a kandalló tetején álló cserépben lévő Hop-porból, majd maga előtt elszórta. Beállt a fellángoló smaragdszín tűzbe, s határozottan, a kíváncsiságtól izgatottan mondta ki a helyet.
- A Dolohov kúria!
Émelyítő utazás volt, de már hozzászokott. Jobban szerette, mint a hopponálást, legfőképp, mivel azt nem tudott. Sötét helyiség volt Dolohovék nappalija, de éppen hogy szeme hozzászokott a fényhiányhoz, mögötte ismét lángok csaptak ki a kandallóból. Kislány korából emlékezett, hol van a legjobb búvóhely a nappaliban, így gondolkozás nélkül a zöld bársonyborítású fotel mögé húzódott be. Óvatosan kukucskálva látta, hogy Rosier lépett ki a kandallóból, s különösebb körbetekintés nélkül az ajtó felé indult.
Lenah sem várt tovább, csak addig, míg a zár kattant a tokban. Halk léptekkel indult meg a fiú után, s óvatosan kinyitva az ajtót kinézett a szűk folyosóra. Látta Rosier alakját eltűnni a gyér megvilágításba borult folyosó végén, s Anguish követte. Lementek a lépcsőn, a lány figyelve, nehogy a fa megreccsenjen lába alatt. Egy emelettel lejjebb a földszintre kerültek, onnan a lépcsőtől a legtávolabbi ajtóban tűnt el a férfi. Míg Lenah az ajtóhoz ért, elgondolkozott, hogy megváltozott küllemre Rosier. Csak egy év, mégis ennyit számítana? Vajon, ő is sokat változott? Rosier sokkal férfiasabb volt, nem az az idegesítő fiú, aki az iskolában volt.
Kissé habozott, mikor keze már az ezüst kilincsen pihent, de egy mély levegővétellel elhatározta magát, s kinyitotta az öreg faajtót. Alacsony mennyezet volt, s a lépcsőn lefelé sem sokkal volt magasabb, épp csak ki tudott egyenesedni. Nyomasztó volt egy jó pár lépcsőfok, amit zárt térben kellett lefelé megtennie, de aztán megnyílt előtte a pincehelyiség tere. A lépcső korlátja tömör, tégla volt, így guggolva elbújhatott mögötte. Óvatosan kukucskált ki, hat embert látott a fáklyákkal megvilágított berendezés nélküli helyiségben. A hatból egy a földön feküdt, s a többi öt körülállta őt.
- Mond meg, hol vannak a többiek? – faggatózott az egyik, s Lenah felismerte Voldemort hangját. Mégis, ez fagyos volt, sokkal ijesztőbb, mint amit megszokott. Ez nem az a kedvetlen fagyosság volt, hanem a tettre kész, elhivatott, akár ölni is képes varázsló hangja.
- Nem… nem tudom! – nyögte a férfi akiben már alig volt élet.
- Avery – szólította a tőle balra állót Voldemort, s az azonnal kínzó átkot szórt az áldozatukra.
- Tudom, hogy elmenekültetek. Többen vagytok, féltek előmerészkedni! Hozzáteszem, joggal – húzta az időt Voldemort. – De lelepleződtetek, tudom, hogy ti, mocskos kis sárvérűek mágiát gyakoroltok, egy kis csoportba egyesültetek, de tudnotok kell, a mágia nem a tiétek, titeket nem illet meg! Crucio! – vette saját kezébe a vallatást Voldemort.
Ajtócsapás hallatszódott, s az átok megszűnt, a padlón fekvő férfi csak nyöszörgött, de már nem ordított. Lenah hallotta a lépcsőn lefelé haladó lépteket, de megfagyott a látványtól.
- Voldemort! Voldemort! – sietett le Dolohov. Lenah tudat alatt felismerte a hangját, pedig már rég hallotta. – a szüleim egyre többet kérdezősködnek. Nem jó, hogy ilyen sokat vagyunk nálunk! Ez meg ki? – állt meg pár lépcsővel a lány felett Dolohov, de mielőtt Lenah észbe kaphatott volna, az máris pálcát szegezett felé. – Crucio! – a férfi nem ismerte fel így talárba bújtatva, összegömbölyödve. Lenah legurult azon a pár lépcsőfokon, de előtte a combjához harisnyakötővel erősített bájitalok egyikét nekidobta a rá támadónak. Mire leért a padlóra, visszafogva hangját sikoltott fel a kínzó átoktól. A fájdalom lassan megszűnt, hisz Dolohov is összecsuklott a lépcsőn. Voldemort közelebb lépett a lányhoz, majd tekintetét az eszméletét vesztett férfire szegezte. Dolohov talárján egy csúnya folt keletkezett, s ő csukott szemmel terült el a falépcsőn. Lenah minden erejét összeszedve térdelt fel, de karjai még így is megremegtek.
- Anguish? – ismerte fel az egyik a hat közül. Lenah mintha Nott mély, reszelős hangját hallotta volna.
- Mit tettél Dolohovval? – rántotta fel a földről Voldemort a lányt, s szorította a falhoz. Lenah összeszorított szemekkel várt, válaszolni nem mert. – Haljam! Mit műveltél? – ordibált a férfi, s jobbjával erősen megszorította a lány arcát, kényszerítve, hogy rá nézzen.
- Csak… Csak Kóma Kotyvalék… - nyögte erőtlenül Lenah. – De mivel nem itta meg, csak belélegezte az illatát, valószínű csak elájult.
- Csak? Valószínű? – kérdezgetett vissza egyre dühödtebben, majd hátra szorította Anguish fejét. Az felnyögött a fájdalomtól, de mielőtt Voldemort megfojtotta volna, elengedte, s ellépett tőle. – Mit keresel itt? – fordult vissza kissé nyugodtabban.
- Én… én… - Lenah lehajtotta fejét, nem merte bevallani, hogy őt követte. Tekintete a férfi mögött sorakozó lábakat vizsgálta, nagyon kellemetlenül érezte magát, hogy így kellett lebuknia. A lépcső első fokán egy remegő kéz jelent meg, majd utána lassan az előbb kínzott férfi próbált elmenekülni. Lenah reflexszerűen vett elő egy újabb kis üvegcsét, s a férfi hátának vágta. Az jajveszékelve esett össze, s rángatózott kínok közt vergődve.
Voldemort meglepetten nézte a férfi szenvedését, majd kérdő tekintetét Lenah felé fordította. A lány sem másképp nézett rá, nem tudta ki ez, vagy hogy mit keresett ott, de azt értette, hogy fogságban volt, Voldemort fogja volt, így mivel hűséget és engedelmességet esküdött, nem hagyhatja, hogy megszökjön.
- A metró… A metró alagutakban bújtak el a többiek! – eredt meg az idősödő férfi nyelve. Voldemort amint meghallotta nyöszörgő hangját felé fordult, majd miután végignézte, ahogy még percekig vergődik, aztán mozdulatlanságba dermed, a többiekhez szólt.
- Megjegyeztétek?
- Igen! – válaszolta kórusban Avery, Lestrange, Nott és Rosier.
- A héten elintézzük őket is – Voldemort elégedetten indult felfelé a lépcsőn, mit sem törődve a húsáig égett sebtől meghalt férfivel. Már hónapok óta üldözte barátaival a sárvérűeket, s most egy nagyobb csoportot találtak. A mugliivadákok már suttogtak róla, így egy-kettő már most menekülőre fogta. Sokan persze nem hittek a mendemondának a félelmetes Voldemort Nagyúrról. Miért is hittek volna, hisz még maga Voldemort sem vállalta fel nyíltan cselekedeteit.
- És mi lesz Dolohovval? – lépett utána Lestrange.
- Vigyétek a Mungóba – vetette oda félvállról Voldemort. – És ha felkelt, mondjátok meg, hogy nem kell többet a szülei pincéjében lennünk.
A fiúk mozdulatlanul álltak, Lenah pedig megkönnyebbülten lélegzett fel. Nem igazán értette, mi folyik körülötte, de örült, hogy megúszta ennyivel.
- Lenah! Indulás! – szólt vissza élesen a lánynak, aki egy másodperces szünettel, de szó nélkül követte a férfit fel a lépcsőn. A többiek megvárták, míg becsukódott a páros mögött az ajtó, majd egymásra néztek.
- Hát ezért utasították vissza Sheerék a lánykérést – jegyezte meg Lestrange, s Dolohov felé indult.
- Mi? Milyen lánykérést? – követte Avery.
- A szüleim Anguish-t akarták nekem feleségnek, de azt hittem csak tréfálnak, hogy Denem miatt nem fogadták el a felkérést – azzal intett pálcájával, s az eszméletlen férfi máris a levegőben lebegett. – Dolohov örülni fog, lehet, mostantól az Anguish kúriában fogunk szórakozni – indult meg felfelé Lestrange, egy kaján vigyorral az arcán.
- Lehet – mosolygott össze Avery és Rosier is.
***
A Rousebarn Lane melletti erdőre már sötétség borult, s a kúria nappalijából csak egy pillanatra szűrődött kis smaragdzöld fény. Lenah elsőként lépett ki a kandallóból, de amint Voldemort is már mögötte állt, a helyiségben hirtelen fény gyúlt.
- Mégis merre jártatok? – hallották meg Magdalhena hangját, s egyszerre fordultak felé.
- Lenah, már te is? – engedte le pálcáját Will.
- Sajnálom – hajtotta le megadóan fejét a lány.
- Az én hibám – karolta át Lenah-t Denem. – Én mondtam, hogy jöjjön velem, mert meg akartam neki mutatni az új lakásunkat.
- Új lakás? – horkant fel egyszerre az idősebb pár, s Lenah is kíváncsian nézett fel a férfire.
- Igen, megtaláltam a számunkra megfelelőt – szorította meg a lány derekát.
- De hát még össze sem házasodtatok, mégis miből, hogy? Hogy gondoltátok ezt? – fakadt ki Will. Kezdett egyre jobban nem tetszeni neki ez az egész. Eddig még elviselte az állandó jegyességet, s bár inkább szerette volna biztonságban, házasságban tudni Lenah-t, még hagyta, hogy a fiú a nyakukon élősködjön. De hogy elvigye tőle és feleségétől egyetlen lányukat, nem akarta. A dühtől nem látott, így azt a jelentőségteljes pillantást sem vette észre, amit a fiatal pár váltott.
- Én nem akarom – suttogta Lenah. – Nem akarok férjhez menni. Nem Tommal van a baj, egyszerűen nem akarom elkötelezni magam.
- Akkor miért nem maradtok itt? Eddig is jó volt így, nem? – próbálta meggyőzni Magdalhena lányát.
- Kezd kellemetlen lenni ez már nektek is. Döntöttünk, és így lesz a legjobb. – hajtotta le fejét a lány. Egyre jobban kezdte elveszteni a fonalat, de tudta mi a feladata, alátámasztani szülei szemében a férfi akaratát.
- Döntöttetek, mi? – emelte fel még jobban hangját Will. – Hát rendben, azt csináltok amit akartok, nagyok vagytok, nemde?
- Will! – szólt rá neje. – Lenah, kérlek, gondold át! – fordult lányához.
- Döntöttem, anyám! Így lesz a legjobb mindenkinek, ti persze itt maradhattok a kúriában – erőltetett bíztató mosolyt arcára Lenah, hisz tudta, apai ági nagyszülei rá hagyták a hatalmas kúriát végrendeletükben.
- Akkor jó éjszakát! – indult el trappolva Will.
- Mikor indultok? – lépett egyet hátra Magdalhena, követni akarta felbőszült hippogriffként tomboló férjét, de több információt is akart.
- Már kifizettem a foglalót, pár napon belül terveztük – kapcsolódott be Denem is.
- Értem – sütötte le szemeit a nő, majd elindult férje után. Mikorra meghallották az ajtócsapást, Voldemort elindult a lépcső felé, otthagyva Lenah-t. Anguish azonban még idejében észbe kapott, s sietős léptekkel követte őt. Voldemort megtorpant szobája ajtaja előtt, s kérdőn felhúzott szemöldökkel nézett vissza rá.
- Akarsz valamit? – kérdezte, s Lenah csak hangtalanul bólintott. Voldemort belépett az ajtón, s nyitva hagyta azt. Anguish követte őt, maga után becsukta a faajtót, majd szembe fordult Voldemorttal. – Halljam!
- Miért? Miből? Mikor? – tette fel az egymás után fejében özönlő kérdéseket Lenah.
- A miértre te magad adtad meg a választ, kényelmetlen négyünknek ez a kúria – kezdett bele a magyarázatba Voldemort. – Hogy miért viszlek magammal? Mert szükségem lesz rád a későbbiekben. A mai produkciód miatt egyrészt még számolunk, de elismerésre méltó a bájital készítési tudományod. És nem elhanyagolható a tény sem, ami már közel egy éve kettőnk közt zajlik…
- Értem! – vágott közbe elvörösödve a lány.
- Helyes, de ne vágj többet a szavamba! – Lenah csak bólintott, s a férfi tovább folytatta. – Azt hiszem elég egyértelmű, hogy a lakást te fogod kifizetni. Terveimben volt, hogy saját erőből költözök el, de mint hallhattad, nem tűr halasztást a költözés. Dolohovék már nem sokáig tudnák tolerálni az esténkénti kis szórakozásainkat. És hogy mikor? A lehető leghamarabb. Már kiválasztottam a helyet, akár azonnal mehetnénk, de gondolom, kell egy kis idő neked, hogy csomagolj, és búcsúzkodj – a hosszabb magyarázat után kis csend állt be, majd végül Lenah szólalt meg.
- Köszönöm – ebben az egy szóban több volt, mint elsőre hallatszódni vélhető. Megköszönte, hogy ad egy kis időt neki, köszönte, hogy magával viszi, köszönte, hogy a továbbiakban is vele lesz. Nem marad egyedül, valószínű rendes férjet Lenah már nem is találhatna magának. Így megkíméli őt a szégyentől, s bár sejtette, ennek ára lesz, legbelül örült, hogy Voldemorttal maradhat, hisz ha talált is volna magának rendes párt, tudta, szíve mindig is a leendő Nagyúrért dobogott volna. Most már előtte is világosodott, miről beszélt régebben Voldemort. A sárvérűektől való megszabadulás, egy jobb, mágusok által uralt varázslóvilág.
- Persze a szabályok ezután is élnek, és nem mehetsz sehová!
- Sejtettem – suttogta magának Lenah, s bár Voldemort meghallotta, zavartalanul folytatta.
- Anyádtól úgy búcsúzz el, hogy egyhamar nem láthatod viszont!
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
