~ 3. fejezet ~
/Mit szeretnél jobban,
Angyal legyek vagy férfi?
Szavak nélkül szólok hozzád,
A szíved biztos érti./
Elgondolkodva csúsztak a hosszú ujjak a selymes, fekete tincsek közé. Újra és újra. Megnyugtató, békés érzés volt. Mintha képzeletbeli szárnyai nőttek volna, s a mellette fekvő férfi gyenge lélegzete repítette volna fel, egészen a felhők fölé.
Halvány mosolyával nyugtázta az édes arcot, mely nyilvánvalóan gazdája legmélyebb és legféltettebb álmát rejti magában. Tekintete meg-meg remegő szemhéjára siklott, mely elfedte előle a csodás szemeket. Aztán szép lassan lefelé haladt, a rózsaszín ajkakhoz, melyek kiszáradva kapaszkodtak egymásba. Puhán, finoman. A hófehér nyak, melyen még az ő fogainak halvány nyoma rajzolódik ki, s csókjának mámoros íze. A kívánatosan kidolgozott test, melyet alig takart a vékony szövet. Harry Potter a maga személyében volt tökéletes Gabriel számára, s ezt egyetlen pillanatig sem akarta titkolni a varázsló előtt.
Sokan furcsa, titokzatos embernek tartották. Szüleivel egészen fiatal korában megromlott a kapcsolata, csak mert nem volt hajlandó az ő szabályaik szerint élni. Világ életében szeretett megállni a saját lábán, akár bajba került, akár nem. Akkor tudta, hogy ő irányítja az életét, tisztában volt vele, hogy saját sorsa felől nem rendelkezhet senki más rajta kívül. Üldözte a magányt, az egyedüllét jelentette számára a megváltást, a békét és a határtalan örömöt. A családi környezet, a meghitt összejövetelek csupán halálfaló gyűlésekből álltak, s ő képtelen volt nyájas mosollyal gyilkosok társaságában lenni.
Valahol átkozta a pillanatot, amikor a világra jött, szánta a percet, amikor megfogant. Attól a naptól kezdve, ahogy világossá vált számára mindaz, ami a Burn család életében zajlik, minden alkalmat megtalált a menekülésre. Tudta, hogy ő sem úszhatja meg ocsmány pecsét nélkül karján, tudta, hogy egy nap az ő kezéhez is ártatlan emberi életek tapadnának, s foggal körömmel harcolt az ellen, hogy ezt a poklot át kelljen élnie.
A család szinte össze tagja szüleit támogatta abban a döntésben, hogy Gabriel is a halálfalók sorait bővítse. Megtisztelő és kiváltságos feladat volt ez édesapja szerint, ő mégsem érzett semmi rendkívülit benne. Taszította a gondolata is a sötét oldalon való életnek. Szárnyalni akart, boldogan és szabadon, messzire elrepülni a rossz világtól, s életét, sorsát a fény felé irányítani.
Apja szigorú ember volt, nem tűrt ellentmondást, még fiával szemben sem. Megelégelte a tartózkodást, az elmulasztott alkalmakat, amikor dicsfényben úszhatott volna a Nagyúr előtt. Valósággal látszott rajta, hogy csak azért kényszerít Gabrielre olyat, amit nem szeretne, hogy az emberek összesúgjanak a háta mögött, irigykedve tekintsenek rá, amiért az ő fia is Voldemortot szolgálja. S mindezt az akkor még fiatalnak és tudatlannak ítélt fiú is észrevette.
Képtelen volt féken tartani indulatait, önfejű volt és vakmerő. Megannyi családi vita és feszültség árán születetett meg apjának azon döntése, hogy Gabriel Burn hagyja el a családi házat, s élje életét egyedül, ahogy mindig is szerette volna. Kézséggel csomagolta össze holmiját, s indult útjára azon a májusi napon. Nem érzett fájdalmat a búcsú, az otthon elhagyása miatt, csak örült, végtelenül boldog volt, hogy végre szabad lehet kényszeredett feladatok, örök érvényű sötét pecsét nélkül.
Akkor azt hitte, élete gyökeres fordulatot vett, s monoton lépésekkel halad majd a végzete felé. Csak hogy került egy aprócska porszem a gépezetbe, melynek köszönhetően álmai és vágyai szertefoszlottak, mégis érezte, az ég kárpótolta valamelyest Harryvel őt. Fájdalom szúródott a szívébe, tudta, a boldogsága nem tarthat soká. El kell egy nap engednie a férfit magától, s előre érezte, ez lesz a legnehezebb feladat számára. Nekik nem íratott közös oldal a sors poros könyvében, néhány sort kaptak csupán, melyet gondosan ki kell élvezniük még a vég bekövetkezése előtt. Tudta, hogy képtelen lesz elvégezni, amiért küldték, tudta, hogy el fog bukni. S ez a tudat szépen lassan emésztette fel belülről, darabokra törve sebzett lelkét.
Kimászott az ágyból s ruhái után nyúlt. Friss levegőre volt szüksége, nyugodt gondolatokra. Még egyszer visszapillantott Harryre, egyetlen őszinte mosolyában ott volt minden szó és minden érzés, melyet a férfivel tudatni szeretet volna. Az ajtó halkan záródott be utána, ahogy a lakás küszöbét átlépte, s akkor még nem is sejtette, hogy múltja várja pár méterrel lejjebb, ismerős alakot magára öltve...
((((()))))((((()))))((((()))))
Érdeklődve sétált az ablakhoz, ismerős hang ütötte meg a fülét, mely az utcáról szűrődött be. Ujjaival lassan húzta el a függönyt, zöld szemei meglepettségtől elkerekedve találták meg a kedves, ismerős alakot a parkban egy régi, már kevésbé kedves személlyel. Kilépett az erkélyre, szemöldök ráncolva követe pár percig az eseményeket. Mintha a két férfi vitatkozott volna, szem látomást nem élvezték egymás társaságát.
Furcsállta a dolgot, nem értette, a két férfinek mi köze egymáshoz, s azt főleg nem értette, a rég nem látott, "kedves" idegen milyen indíttatásból készül újra megkeseríteni életét.
Mihamarabb utána akart járni, válaszokat akart kapni minden kétségére. Szinte feltépte az ajtót, majd sietős léptekkel szelte a lépcsőfokokat. Fejében már átszáguldott számtalan abszurd gondolat, aminek maga a feltételezése is nevetséges lehet. Harry Potter valahol ennél a pontnál kezdte el megérezni milyen is az, amikor az a bizonyos zöld szemű szörny elkezdi gonosz munkálatát végezni.
Zavarta rázta meg a fejét, s nyugodt arckifejezést felöltve sétált oda a két férfihez, akik hirtelen egyszerre hallgattak el, mikor Harry odaért.
- Te meg hogy kerülsz ide? - vetette oda minden előzetes nélkül a magas, szőke férfinek, szemével valósággal villámokat szórva. Az évek alatt sem enyhült haragja a fiatalember ellen... sőt, lehet ezekben a percekben hágott igazán tetőfokára.
- Nahát, Potter! Fel sem ismertelek az ólomkarikák nélkül a szemeden - mosolyodott el gúnyosan a férfi. - De jó újra látni téged! Csak erre volt dolgom, gondoltam meglátogatlak. Ha tudnád mennyire hiányoztál már - húzta fintorba halvány rózsaszín ajkait, s megvetően nézett végig Harryn. - Komolyan ne vedd, csak vicceltem.
- Malfoy - forgatta meg szemeit Potter. - Soha nem érdekeltek az idétlen poénjaid, s ez az évek alatt sem változott.
- Én is örülök, hogy újra látlak, ragyásfej - mosolygott mézes-mázosan Harryre, s gondterhelt sóhajjal túrt bele szőke hajába.
Az eltelt évek Draco Malfoyt is megváltoztatták. Külsőre szemlátomást igen: szőke haja kissé hosszabban, kócosabban lógott arcába, kiszélesedett háta, férfiasan tökéletes tartása, fekete inge alól előbukkanó izmai, melyek szorosan fedték bőrét... mind-mind a változás egyértelmű jeleit taglalták.
Ám természetre semmit sem változott: ugyanaz a rátarti, fölényeskedő, pimasz Malfoy maradt, aki a Roxfortban is volt. Ezüst szemeiből csak úgy sugárzott a megvetés és a harag Harry felé, melyekről csípős megjegyzései is árulkodtak. A Potterrel való ellenségeskedése nem hagyott alább még így, évek elteltével sem. Elinte - talán - csak apja miatt, később már élvezetből, s végül megszokásból helyezte gúnyos megjegyzései és idétlen tréfái középpontjába Harryt.
A háború után nem sűrűn mutatkozott emberek között. Mint ahogy a többi halálfaló, ő is csak egy nyugodt helyet keresett, ahol talán új életet kezdhet, ahol talán végre nem kell felsőbb, sötétebb hatalmaknak alárendelve élnie. Hálát adott azért, mert nem kellett az Azkabanban sínylődnie egy koszos cellában, elzárva attól a nyugodt élettől, amelyet az évek alatt biztosíthatott magának.
Bár ő sem épített biztos alapokra álmokat magának, nem kívánt családot, társat, barátokat, egyedül mégis megtalálta a helyét a zavargásmentes varázsvilágban. Nevét és vérét nem szívesen áldozta fel semmilyen cél érdekében, inkább maradt bujdosó halálfaló Malfoyként, mint egy szabad és boldog mugliként, akinek csak mosolygás és képmutatás az egész élete.
Azt szerette a magányban, hogy senki előtt nem kell megjátszania magát, nem kell megfelelnie másoknak, és csak a saját szabályait kell betartania, amivel sok gondja nem akadt: nem állított fel korlátokat saját szabadságával szemben. Élt, ahogy élni akart, tette, ami neki jól esett. Néha csak lelkiismeretével kellett elszámolnia, és azzal a tekintettel, ami számon kérte a tükrön túlról.
- Mit keresel te itt? És... ti ketten honnan ismeritek egymást? - nézett értetlenül hol Gabrielre, hol pedig Dracóra. Az előbbi csak zavart tekintetével tudott szolgálni Harrynek, míg az utóbb említett szőke férfi gondolatiból feleszmélve kézséggel válaszolt minden kérdésére.
- Hosszú történet ez, Potter! Még felsírnál éjszaka - mondta megjátszott aggodalmassággal Malfoy, önelégült arccal figyelve Harry dühös reakcióit.
- Fogd be inkább, jó? Már csak te hiányoztál a nyakamba! - fújtatott idegesen Harry, s kérdő tekintetét Gabrielre szegezte, aki még mindig némán ácsorgott mellettük.
- Ugyan, hát nem is örülsz, hogy viszont láthatsz annyi év után? - veregette meg fanyar mosolyával Harry vállát, majd enyhén feltűnően sötét farmerébe törölte kezét.
- Nem szívesen látjuk errefelé Voldemort kegyeltjeit! - sziszegte dühösen Potter, s remegő ujjai ökölbe szorultak.
- Félek, nem értem - mondta tűnődő arcot vágva, s tüntetőlegesen megvakargatta borosta fedte állát hosszú ujjaival. - Akkor ő mit keres itt? - mutatott kérdő arckifejezéssel Gabrielre, aki ijedten nézett fel rá.
- Hagyd abba, Malfoy! - szólalt meg a férfi most először szapora lélegzetvételek közepette. - Senki sem kíváncsi rád.
- Én most kivételesen az lennék - mondta összevont szemöldökkel Harry. Furcsállta Gabriel viselkedését, s nagyon szerette volna megtudni zavartsága okát. - Miről beszélsz, Malfoy? Gabrielnek semmi köze Voldemorthoz!
- Ejnye, Gabriel, hát nem avattad be Potti-fiút? - csóválta meg gonosz mosollyal a fejét Draco. - C-c-c-c, ez nem volt szép dolog szegény, naiv Potterrel szemben - nevette el gúnyosan magát Malfoy, s kezeit farzsebébe csúsztatva gyönyörködöt tovább Harry már majdnem lángvörös fejében és Gabriel ijedt, zavart tekintetétben. Még mindig élvezettel töltötte el, ha gonoszkodhat kicsit mások felett, s ezt előszeretettel ki is használta.
- Gabriel - fordult a barna férfi felé Potter. - Mi ez az egész? Miről beszél ez a nyúrga görény?
- Harry, én... - nyelt nagyot Gabriel, majd közelebb lépett a férfihez. - Figyelj, meg tudom magyarázni...
- Na, ha nem haragszotok, én mennék. Nem szeretnék semmiféle magyarázkodást megzavarni. Egyébként meg nagyon élveztem a fecsegést, fiúk. Aztán védekezzetek, nehogy kapjunk egy pici Pottert, mert Malazárra mondom, végzek magammal! - vágott színpadiasan ijedt arcot Malfoy, majd reakció híján csak vállat vont, s hátat fordítva útjára indult, nagy követ gördítve le Harry szívéről, aki ugyanis azt remélte, nem kell többet találkoznia a szőke férfivel. Akkor még nem is sejtette, mekkorát téved...
Gabriel lassan fordult Harry felé, de csak egy kérdő szempárral találta szemben magát, melynek gazdája testének minden rezdülésével magyarázatot követelt a sebzett szárnyú angyaltól.
((((())))) ((((())))) ((((()))))
Hangtalanul követte a fekete hajú férfit fel a lépcsőkön egészen a lakás ajtajáig. Csak félve pillantott fel néha, csak félszeg pillantásait pihentette meg Harry testén. Szíve olyan hevesen dobogott mellkasában, mintha bőrét átszakítva akarna magának utat törni, békésebb, tisztább helyet találni egy másik testben.
Gabriel tudta jól, hogy örök érvényű pecsétet forrasztottak lelkére, melyet soha nem lesz képes semmi és senki eltávolítani már onnan, nem mossák le a sötét foltokat szívéről, nem szabadítják meg a lelkiismerete fájdalmától sem. Hibázott és érezte, eljött a pillanat, amikor szembe kell nézni a következményekkel, még akkor is, ha ezek most az életébe kerülhetnek.
Nem akart kapcsolatba kerülni Harryvel, nem akart ragaszkodni hozzá, nem akarta megszeretni ezt az önfeledt életet, ahol csak a pillanatnak élhet, s a mennyekig szárnyalhat egy emberrel, aki valóságos lelki társa. Elegendő volt egyetlen érintés, egyetlen elcsattanó csók a homályban, halk szavak suttogása a szenvedélytől forró levegőben, s Gabriel egyre csak közelebb és közelebb kezdte érezni magát annak az embernek a szívéhez, akinek csak a testén át kellett volna az életébe lopnia magát.
Késő volt a visszakozáshoz, késő volt megbánni és nem megtörténté tenni az egészet. A szerelemről sokan mondják, hogy nem kellenek okok ahhoz, hogy megtörténjen, nem kellenek trükkök és csibészes fortélyok: az csak jön, úgy magától, semmi előzetes nélkül. Berobban az ember életébe, és ha már biztos alapokra megépítette otthonát, nem hagyja azt el semmi és senki másért. Gabriel már értette az emberek szavait, már tudta, miért figyelmeztették azok, akik igazán ismerik, akik fontosak számára.
Tudta, hogy életének egy olyan hibáját követte el, amiért átkozni fog minden megtörtént, áldott pillanatot.
((((())))) ((((())))) ((((()))))
Némán kattant a zár, ahogy a lakásba lépett. Nem szólt semmit, még csak fel sem nézett a mellette álló férfira. Bár hajtotta a méreg és a düh, amit Malfoy ébresztett fel benne, nem akarta tudni az igazat: rettegett a bekövetkező szörnyűségektől, hogy véget ér egy újabb álom, s a képzelet csalárd karja egy olyan kapu felé sodorja majd, melynek küszöbén átlépve ismét csak a valóság rémálom házába nyer bebocsátást.
Érte már annyi csalódás élete során, hogy az elkövetkezendőket rezzenéstelen arccal tűrje, most mégsem állt egészen készen. Egy egészen halvány kapocs szorosan bilincselte lelkét a barna hajú angyalához, s félő volt, alkalom adtán képtelen lesz elszakadni tőle. Mégis tudta, hogy szembe kell néznie az igazsággal, bármi is legyen az, s ezért kész lett volna a végletekig elmenni.
- Figyelek! - fonta nyugodtan maga előtt keresztbe karjait, miközben a konyhapultnak dőlve kémlelte az ajtóban ácsorgó férfi zaklatott szemeit.
- Harry, ez az egész nem az, aminek látszik... - nyelt nagyot Gabriel, s bár próbálta kerülni Harry tekintetét, az valóságos mágnesként vonzotta magához.
- Nem látsz a fejembe Gabriel, ezt sose felejtsd el! Nem tudhatod én mire gondolok... Én azonban nagyon szeretném megismerni a te gondolataidat - sóhajtott fel reszketeget Harry. - Tudni szeretném...
- Rég volt már, hogy Malfoyt megismertem - kezdte rekedt hangon a barna hajú férfi, s remegő ujjaival feszülten túrt hajába. - Igazán nagy ismeretségről még csak szó sem eshet, az ő szülei ismerték az enyémeket, mint ahogy minden halálfaló ismerte egymást a gyűlésekről, meg a többi ostoba ceremóniáról, és...
- Hogy mondtad? - szakította félbe Harry a férfi mondandóját. - A szüleid halálfalók?
- Igen - bólintott lassan Gabriel. - A szüleim halálfalók voltak még a háborúk idején. A szüleim igen, de én nem. Nekem semmi közöm nem volt soha azokhoz a sötét alakokhoz. Ez a magyarázat arra, hogy évek óta semmit nem hallottam a szüleim felől - hajtotta le szomorúan a fejét a férfi.
- Nem tartod a kapcsolatot a szüleiddel csak azért, mert nem lettél halálfaló? - kérdezte félve a fekete hajú varázsló.
- Ez kicsit bonyolultabb ettől, Harry! - nézett fel megtört tekintettel a férfi. - Aranyvérűként nekem is a Nagyurat kellett volna szolgálnom, de én nem akartam a gyilkosok és a kegyetlen, felfuvalkodott nemesek közé tartozni. Szabadságot akartam, nyugodt életet, ahol azt teszek és azzal, akivel csak szeretném. Ha velük maradok kalitkába zárnak, törött szárnyakkal pedig képtelen lettem volna repülni.
- Sajnálom, ezt nem tudtam - mondta Harry, majd tett egy félénk lépést Gabriel felé. - Hagyjuk inkább az egészet, nem akartalak felzaklatni vele. Csak, értsd meg, idejött Malfoy és beszélt össze annyi ostobaságot, a Roxfortban is mindig tudta mivel lehet feldühítenie. Hittem neki, sajnálom.
- Megértem én, Harry! Megértem... - suttogta halkan maga elé Gabriel, s érezte, ahogy szíve apró darabokra törik, majd tűnik el a végtelen sötétségben. Már végleg...
- Kérlek, ne haragudj rám! - közeledett egyre határozottabban Gabriel felé, majd elé érve ujjaival gyengéden simított végig a férfi arcán. - Felejtsük el!
- De, Harry, én... - próbált szóhoz jutni a barna hajú férfi, de puha ajkak keresztezték szavainak útját. Már hiába próbált megszólalni, hiába magyarázkodott volna: Harry teljesen elvette az eszét.
Ujjai egészen lassan siklottak végig Gabriel nyakán, éppen csak ujjbegyével érintve bőrét. Elégedettséggel töltötte el, hogy a puszta érintése is borzongást kelt a másik testén. Finoman kóstolgatta az ajkait, lágyan érintette forró nyelvével a szétnyílt szirmokat, óvatosan engedett utat fogainak, s kóstolt bele helyenként az édes-harmat ízekbe.
Mintha ólom telepedett volna végtagjaira, mintha mázsás súlyok tartották volna vissza minden mozdulatát. Pedig érinteni akarta, simogatni, kényeztetni azt a testet, ami most az ő kedvében jár. Csókokkal hinteni be azokat az ujjakat, melyek feszes hasfalát cirógatták a puha szövet alatt, körmeivel karcolni az izmos karokat, melyek teste köré fonódva akarják eggyé olvasztani a két lelket.
Tehetetlenül dőlt a hideg falnak, kiszáradt ajkain át halk sóhaj szaladt át, miközben Harry fürge ujjai lassan bújtatták ki őt felsőjéből, s hintették be nedves ajkai apró csókokkal mindegyik szabaddá vált területet. Eszét vesztve túrt a selymes, fekete tincsek közé, miközben annak gazdája forró nyelvével járta be hasfalának minden apró részét.
Múlóan hallotta, ahogy Harry kikapcsolja az övét, érezte, ahogy a nadrág szorítása enyhül, s a puha anyag, mely testét fedte valahol a földön landol. Megremegett a tüzes ujjaktól, melyek combját simogatták gyengéden, elfojtott nyögés hallatott, ahogy Harry körmeivel szántott végig bőrén. Önkívületi állapotban suttogta Harry nevét, miközben az fél térdre ereszkedve fogaival szántott végig alhasán, s borította be puha csókokkal a halvány csíkokat a férfi bőrén.
Élvezettel simogatta a barna hajú férfit, szomjazva szórt sóvárgó csókokat férfiasságára alsónadrágján keresztül. Kényeztetni akarta, elröpíteni egy olyan helyre, ahol eddig még soha nem járt. Tudta, hogy csak úgy adhatja a férfi tudatára érzéseit szavak nélkül, ha minden mozdulatával érezteti vele.
Gondoskodó volt, óvatos, mégis vakmerő és szenvedélyes. Nem gondolkodott, nem koncentrált semmi másra, csak a másikra, arra, hogy örömet szerezzen neki, hogy be tudja bizonyítani mennyire fontos számára.
Lassan simogatta le Gabriel utolsó megmaradt ruhadarabját is, apránként hagyva lopott csókokat a felkínálkozó területeken. A férfi csípője már magától járt alig érezhető ritmust, teste minden porcikája kielégülésért kiáltott. Élvezte a szenvedés gyönyörű perceit, de mégis, ha esze helyett egy másik testrészével igyekezett volna gondolkodni, már rég egészében töltötte volna ki a puha ajkakat.
Harry ujjai egészen lassan, megfontolt mozdulatokkal siklottak felfelé Gabriel testén, végig a csípőjén, szélesedő hátán, csodás szárnyakat rejtő lapockáján. A mozdulatot újra és újra megismételte, miközben forró nyelvével nedves csíkot hagyott Gabriel testének gyönyörért kiáltó részén.
Teljes ízben megremegett, miközben észbontóan lassú kényeztetésben részesítette a fekete hajú varázsló. Elfehéredő ujjakkal kapaszkodott a hajtincsekbe, kiszáradt ajkakkal kérlelte Harryt, s fel sem fogta, milyen határokra taszítják ki a pajkos ujjak, az édes ajkak és azoknak odaadó gazdája.
Örökkévalóságnak tűnő percek teltek el, mégis úgy tűnt, mintha az idő is megállt volna. Gabriel csípője csak néha-néha remegett meg Harry szerető játékától, ujjait szorosan kulcsolta össze a varázsló ujjaival, amikor is múlóan kopogást hallott az ajtón. Remélte, hogy csak képzelődik, remélte, hogy senki nem rontott be meghívás nélkül a földi paradicsomukba.
A kopogás megismétlődött, s már Harry feje is a hang irányába fordult. A hang csak egyre erősödött, s a fekete hajú férfi csalódottan konstatálta, hogy egyhamar nem szabadulnak meg a kedves vendégtől. Búskomor szemekkel nézett fel Gabrielre, majd annak teste mellett emelkedett fel, s lehelt puha csókot ajkaira.
- Megnézem ki az, mindjárt visszajövök - harapott gyengéden Gabriel ajkaiba, majd az ajtó irányába indult, de egy kéz visszarántotta.
- Odabent megvárlak - suttogta Gabriel ajkaik közé, és gyengéden forrasztotta össze azokat.
Saját ízét érezte Harry ajkai között, amint hosszú perceken át ölelte magához a férfi testét, s kóstolgatta ajkait. Nem akart megválni ezektől a bensőséges percektől, nem akarta elhagyni a vöröslő ajkakat, melyek őt szerették percekkel ezelőtt, mégis érezte, ahogy Harry nyelve kisiklik szájából, majd kaján mosolyával int a szoba felé.
Szófogadóan bólintott, majd éhes szemekkel követte Harry távolodó alakját, amint eltűnik a nappaliban. Furcsa érzések kezdtek kavarogni benne, rossz előérzet mardosta érzékeit, s remélte, azok csupán csak őrült játékot játszanak vele. Gyorsan zárta be maga után a háló ajtaját és türelmesen várta, hogy kedvese visszatérjen hozzá, s újra gyönyörrel teli percekben szeressék a másikat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
