Ruinous Rain
A város határában a gyárkémények füstfellegei szürkére festették az amúgy is borús eget. Esőre készültek a felhők, olyanra, melyet még talán élő ember nem látott. A fellegek szinte feketévé váltak percek alatt, a városlakók tudták, ha egyszer rákezd, bőrig áznak egy szempillantás alatt, elmenekülni sem lesz idejük. A legtöbb ember már órák óra a baljóslatú időjárás végett otthonaikban voltak, s megpróbáltak nem gondolni az elkövetkezendő égi háborúra.
A város központjában álló árvaházban is behívták már a belső kertben játszó gyerekeket, s bereteszelték az ajtókat, mindenhol ellenőrizték a rácsokat az ablakon, mind a négy emeleten. Az udvaron csak beton volt, a magas téglafalak pedig nyomasztó árnyékot vetettek rá. Az egyik kis szegletben fából készült mászókák, csúszda és homokozó alkotta a játszóteret, ahonnan most, a kapuzárás után fél órával, egy szőke, göndörfürtös kislány bújt elő. Haja kissé kócosan omlott vállára, ruhája egy kockás mintájú halványzöld nyári kisruha volt, helyenként piszkos foltokkal. Elnyűtt cipője egy-egy halk koppanást hallatott, ahogy előbújt rejtekéből. Nem akart ő kint maradni, félt a vihartól, a vakító villámoktól, a dübörgő dörrenésektől.
Társaival bújócskázni kezdtek, mikor kiengedték őket levegőzni, úgy két órája. Azóta a mászóka aljában bujdosott, senki nem jött megkeresni őt. Onnan látta, hogy a többi gyerek új játékba kezdett, őt pedig a mászóka alatt hagyták. Mindig ez történt, sosem játszottak vele igazán a társai, csak a nevelőnők parancsára elkezdték vele a játékot. Lassan sétálgatott a betonkertben, nem akart visszamenni azokhoz, de kint sem akart maradni.
Felszegve fejét, hatalmas smaragdzöld szemeit a fellegekre meresztette, s úgy vélte, az ég is szomorú, akárcsak ő. A felhőknek is csak percek kérdése, hogy elsírják magukat, hogy mélyen hörögve kiáltsanak fel a fájdalomtól, mely mellkasukból ered. Fejét visszahajtotta, s közben lassan mérte végig az árvaház vöröstéglás, omladozó falait, a vasrácsos ablakokat, a hatalmas ajtókat, melyek a betonkertbe vezettek. Gyűlölte ezt a helyet, nem akart itt lenni, de nem volt más választása. Nem is tehetett volna semmit, hisz még csak négy éves volt. Azonban bár már ilyen nagylány volt, gyönyörű hangján nem sokszor szólalt meg. Nem szeretett beszélgetni az itteniekkel, ha a nevelők kérdezték, válaszolt, de semmi több.
A magány érzése újra elfogta. Hiányzott neki valami, de nem tudta mi. Szíve azt súgta, bent kéne lennie a szobájában, abban az egyszemélyes zárkában, s ágyán kéne magához ölelnie Herr Braunt. Vágyott a szakadt mancsú plüssmackó különleges, álomba ringató illatára, mely a régmúltat juttatta eszébe. Nem tudta pontosan milyen volt a múlt, mi történt, de szerette azt az illatot. Mintha egy olyan valaki lenne vele, akit nagyon szeret, s az viszont szereti.
Herr Braun hiánya, a magányosság teljes érzete késztette, hogy leszegett fejjel induljon, ugyanolyan lassú tempóban az egyik ajtó felé. Minden egyes lépésnél kis cipője meg-megkoppant az aszfalton. Lesütött szemeit kinyitotta, mikor már úgy érezte, a víz, mely szemhéjai alól szokott kicsordult, most visszamarad. Még idejében nézett lába elé, hisz a következő lépéssel talán valaki életét onthatta volna ki.
Hozzá képest nagy volt, szőrös és élénkzöld. Teste össze-összehúzódott, majd kinyújtózott, így haladt milliméterről milliméterre a kis hernyó. Valószínű a szomszédos, elburjánzott, régi faiskolából szökhetett meg. Most egy kis időre megpihent, s a kislánynak volt ideje közelebbről is szemügyre venni. Ennek a kis élőlénynek volt bátorsága elmenni onnan, ahová való volt. Legalábbis azt mondják, oda való. De mi van, ha nem? Ha ő úgy érzi, neki nem ott a helye? Meg kell próbálni, el kell onnan menni. Ez a kis hernyó megtette, elindult a világba, de mily szomorú, szüksége van a fákra, a levelekre a túléléshez, és a környéken másutt nem igazán talál ilyesmit.
A kislánytól nem messze egy korhadt fabot hevert, amit most lassan ujjai közé vett, s remegő kis kezeivel a hernyó felé tartotta. Meg akarta bökni, hogy segítsen neki visszatalálni oda, ahol most a legjobb helye lenne, hogy megmentse a közeledő vihartól, melybe lehet bele is pusztulna. A bot vége épp csak hozzáért szőrös kis testéhez, az összeugrott, majd kinyúlt, s elindult. A lányka eddig szomorú arcán halvány mosoly jelent meg, látván a kis barátja elindult régi lakhelye felé.
- Rosewitha! – hasított át a magas női hang a betonudvaron. – Rosewitha, neked hányszor kell szólni? – trappolt a fehér egyenköpenybe öltözött nő a lány felé. – Nem szabadna ilyenkor kint lenned! – állt meg a lány előtt. Rossy nem nézett fel rá, csak a papucsokat figyelte. Arcáról eltűnt az előbbi reményteli kis mosoly. A mogorva arcú nő hatalmas lábai, pont azon a helyen álltak meg, hol az imént még a kis hernyó minden erejét összeszedve igyekezett vissza… az életet biztosító erdőségbe…
A nevelőnő a kislány gyönge kis karját erősen megragadva felrántotta guggoló pozíciójából, s maga után húzta befelé az épületbe. Rossy ott már biztonságban lesz. Neki lesz még esélye az életben. Nem úgy, mint a szegény kis hernyónak. Megkedvelte, segített neki, és mégis hamar elvesztette. Piciny szívébe olyan fájdalom hasított, mellyel felnőtt emberek is nehezen birkóznak meg. Épphogy a nevelőnő már átlépte az ajtó küszöbét, Rossy még kint állt a szabadban, ahogy az imént kis keze kicsúszott a szigorú nőéből. Abban a pillanatban megdörrent az ég, vakító villám hasított a fekete fellegeken keresztül… Rosewhita szőke, kócos lokniai vizesen tapadtak kis hátára, a ruhája hozzátapadt kis testéhez, s mire a nevelőnő észrevette, hogy a kislány egy lépéssel le volt maradva tőle, az már végzetesen megfázott a jéghideg víz alatt…
~*~*~*~vége~*~*~*~ |
AJÁNLOM AZ OLDALT
