3.
Különös dolgok
Albus most már teljesen biztos volt benne, hogy tévedett. Egyszerűen maga is képtelenségnek tartotta, hogy normális tanéve lehet. James első akciója csak a kezdet volt, tudhatta volna. Lassan egy hónapja járt a Roxfortba, így már rájöhetett, hogy bátyja mellett az elkövetkező hat év borzalmas lesz. Ráadásul ezt rontotta, hogy Mary – miután James és Lucy kockáztatta imádott kiscicája életét – teljesen bepipult.
Az ifjú Potter fiú nem is tudta mikor kezdődött el minden. Talán akkor, mikor James nagy vigyorogva elsétált mellettük, és tett egy megjegyzést Kate-re, mire Mary úgy felhúzta magát, és megátkozta? Talán. De Albus inkább úgy sejtette, hogy már azzal elkezdődött ez az egész, mikor úgy döntött, otthagyja Rose-t, és keres egy másik kupét. Mert akkor nem lenne barát Maryvel és Johnnal, ahogy egykor az apja Ron bácsikájával és Hermione nénikéjével.
Mindenesetre Mary és James, amikor csak tehették párbajoztak. Kiderült, hogy Mary teljesen profi sötét varázslatok kivédéséből, akárcsak a Potter-testvérek, kik oly felmenőkkel büszkélkedhettek, mint a Kiválasztott apa, Ginny Weasley, a legjobb rémdenevér-rontást előidőző boszorkány, aki egyben az anyjuk. Hermione Granger, a Roxfort legjobb tanulója. James Potter – a Roxfort egyik legtehetségesebb diákja, egyben csínytevője – és persze a gyönyörű Lily Evans, a Roxfort egyik legjobb tanulója, az egyik legjobb bájitalfőző, aki emellett legalább olyan tehetséges volt, mint James Potter.
Mary és James párbajozásainak következménye általában az szokott lenni, hogy vagy az egyikük, vagy a másikuk, vagy mindketten a gyengélkedőn kötnek ki. Ilyenkor pedig Albus és a többiek meglátogatják őket, előadják szentbeszédjüket, jókívánságokat mondanak, elhozzák a házit, majd lelépnek. Vagy pedig végighallgatják, amint Mrs. Potter és Mrs. Jackson kiüvöltözik magukat, hogy már megint büntetőmunkát kaptak.
Albus tehát meg sem lepődött, hogy mikor kiért a parkba azt látta, hogy egyetlen bátyja éppen egy igencsak dühös Maryvel áll szemben, vigyorogva. Fejcsóválva sietett a helyszínre, mert tudta, hogy percek kérdése és elszabadul a pokol.
– … és komolyan mondom, hogy nagyon idegesítő az a dög, én a helyedben rég kidobtam volna az ablakon – mondta éppen lelkesen James, mikor a smaragdszemű fiú odaért. Annak a 'dögnek' a gazdája persze mindezt egy cseppet sem díjazta, így mielőtt Albus akárcsak annyit mondhatott volna, hogy ne, Mary előrántotta a pálcáját.
– Ó, te öntelt, beképzelt alak – visított fel a lány, majd célba vette Jamest.
– Csak nem párbajozni készültök? - szakította félbe őket egy határozott hang.
Albus még sosem örült ennyire Victoire unokatestvérének. Az ezüstszőke hajú, kecses lány karba tett kézzel állt tőlük pár méternyire, érdeklődő arckifejezéssel.
– Most komolyan, ennyire utáljátok egymást? - kérdezte végül.
A két fiatal összenézett, majd heves fejrázásba kezdett. Végül James volt az, aki vonakodva bár, de előadta történetüket.
– Mi nem utáljuk egymást, Vic – rázta meg a fejét. - Ellenkezőleg. Jó barátok vagyunk, csak imádjuk egymást piszkálni. Bár igaz, hogy eleinte Mary utált, mert, hogy kockáztattam Kate életét, de utána rájött, hogy nagyon jól párbajozok, így direkt bosszantjuk egymást, hogy párbajozzunk.
– Ez így van, Victoire – mondta Mary is. - A Potter-testvérek párbajoznak a legjobban, az egész iskolában, és amióta az anyám megtanított párbajozni, ki akartam próbálni másokat is.
– Rendben, de ez akkor sem mentség, gyerekek – nevette el magát a szőke hajú lány. - Sajnos büntetőmunkára kell küldjelek benneteket, különben mi értelme volna a prefektusnak?
James lebiggyesztette ajkát, majd látványosan fintorogni kezdett. Halkan valami olyasmit morgott, hogy te nevezed magad az unokatestvéremnek? Hangosabban viszont csak annyit mondott, hogy köszi Vic.
– Ne haragudjatok – fordult Mary eközben Albus és az éppen akkor megérkező Johnnak. - Tudom, hogy azt hittétek, hogy egy utálatos liba vagyok, aki most vérig sértődött, de ez nem igaz.
– Ugyan már, hisz tök jó, ahogy párbajozol. Bár egyszer megnéznélek Albusszal is... Áú!
Az említett oldalba bökte Johnt, így az inkább nem folytatta tovább. Az ifjú Potter elmosolyodva felelt a lánynak.
– Csak azt nem értem, hogy anyukád miért tanított meg ennyire jól párbajozni – bökte ki végül. Mary lesütött szemekkel válaszolt.
– Az anyám évfolyamtársa volt a te édesanyádnak. Ott volt a Roxforti Csatában; ott volt, mikor az apád megölte Voldemortot.
Albus most már mindent értett. Mr. és Mrs. Jackson bizonyára ugyanattól félt, amitől az apja, Harry Potter. Egy gonoszt már legyőztek, de a világban számtalan másik van, és csak időkérdése mikor mutatkozik meg. S ha mégis eljön, akkor jól fog fogni ez az extra tudás; talán éppen a győzelmüket segíti majd.
– Menjünk bájitaltanra – mondta végül felpillantva a barátaira. Egyikük sem visszakozott.
A Roxforti Csata után pár évvel Horatius Lumpsluck végleg nyugdíjba ment – körülbelül akkor, mikor Albus született – így az igazgatónő kénytelen volt új tanárt keresni. Minerva McGalagony már éppen azon volt, hogy visszahívja Lumpsluckot, mikor végre valahára egy fiatal nő jelentkezett a tanári állásra. Mrs. Amorette Cornaro egyből megfelelt, így az igazgatónő örömmel vette fel.
Albus már sokat hallott Cornaro professzorról; híres volt a szigorúságáról, az eszességéről és a szépségéről. Azonban mikor először ült az óráján teljesen megdöbbent. Sokkal, de sokkal szebb volt, okosabb és szigorúbb, mint ahogy James elmesélte. Nagyon szerette az óráit, és nem kis meglepetést okozott a szüleinek, mikor meghozta az első Kiválókat.
Persze amikor ez az öreg Lumpsluck fülébe jutott, az azt mondta, hogy Albus ugyanolyan zseni bájitalfőző, mint az apja és a nagyanyja, és hogy szívesen meghívná a Lump Klubba, amit otthon, a saját házába tart minden hétvégén, szombat délután. Amikor Al megírta ezt apjának, Harry Potter felkereste az öreg Horatiust és biztosította, hogy a fia soha, de soha nem fog elmenni egyetlen egy gyűlésre sem; az öreg varázsló pedig egyből interjút adott az egyik újságírónak – akiben Harry gyanúsan Cho Changet ismerte fel –, hogy a Kis Túlélő szigorú családapa, és még azt sem engedi meg a fiának, hogy egy ártatlan délutáni teázásra menjen. Másnap a cikket le is hozták, és még aznap délben egy nagyon dühös Harry Potter érkezett a Mágiaügyi Minisztériumba, és kis híján kiátkozta Rita Vitrolt és Cho Changet az irodájukból. Majd miután Chóval beszélt, még mindig fortyogva távozott. Senki nem tudta, hogy min húzta fel magát annyira; Rita Vitrol aznap újabb cikket írt: A KIS TÚLÉLŐ CSALJA A FELESÉGÉT!
Albus elsőként olvasta a cikket, majd minden szembejövőnek elmondta a Roxfortban, hogy nem, nem igaz a cikk. Colin Creevey, aki Dennis Creevey egyetlen fia volt közel három órán át lógott Albusszal, hogy kiszedje belőle, mit gondol apja félrelépéséről. Az ifjú Potter enyhe torokfájást kapott, mire elmagyarázta húszadszorra a fiúnak, hogy semmiféle ballépés nem volt, és hogy a cikket Vitrol írta, szóval semmi nem igaz belőle.
Persze Ginevra Potter sem hagyta magát; férje haza érte után ő is besietett a minisztériumba, ahol megidézte a legpompásabb rémdenevérrontását, majd mosolyogva végignézte, amint Rita Vitrol kimenekül az irodájából. Ezek után megfenyegette Vitrolt, hogy kirúgatja, ha nem ír egy normális cikket, melyben tisztázza, hogy Harrynek nincs semmiféle viszonya senkivel. Aznap Rita újabb cikket írt: HARRY POTTER SÍRIG TARTÓ SZERELME GINEVRA POTTER IRÁNT!
Albus megpróbálta gyorsan elfelejteni az incidenst, ezért mosolyogva várta, hogy megérkezzen Cornaro professzor, és elkezdje az órát. Hamarosan fel is tűnt egy gyönyörű, fekete hajú, kék szemű, pirospozsgás, kerek arcú nő a sarkon, kezében egy köteg pergamennel.
– Jó reggelt, Cornaro professzor! - köszönt a csoport.
– Nektek is jó reggelt, gyerekek! Mr. Malfoy kérem, segítene?
Scorpius elvörösödve lépett a tanárnőhöz, majd vette át a pergameneket. A professzor széles mosollyal az arcán nyitotta ki a bájitaltermet, és engedte be a csoportját. A fiatalasszony elegáns léptekkel indult a katedra felé; látszott rajta, hogy nemesi családból származik. Ahogy Al eltűnődve nézte, rájött, hogy valami nem stimmel a nővel. Máskor annyira természetesen viselkedett. Ahogy jobban megnézte, látta, hogy az asszony mosolya műmosoly, hogy legszívesebben elfutna és hogy nagyon ideges. Az ifjú Potter megbökte Maryt, majd a tanárnő felé intett.
– Mintha ideges lenne – suttogta a lánynak.
– Valami történt – súgott vissza Mary, aztán Johnhoz fordulva beavatta a fiút.
– De micsoda? - kérdezte a szőke hajú fiú. A másik kettő tanácstalanul nézett össze, majd egyszerre vonták meg a vállukat.
– A mai órán – kezdett bele Cornaro professzor –, kimegyünk a parkba, ahol különleges virágokat és növényeket kell gyűjteniük; itt a lista róluk – osztotta ki a pergameneket. - Most pedig kettesével sorba állni!
Mary és John egy bocsánatkérő pillantást vetett Albusra, mikor együtt beálltak párként a sorba. Az ifjú Potter egyedül maradva pár után kutatott. Végül Scorpiusszal állt be a sorba, aki nem kis meglepetést okozott neki, mivel ő jött oda Alhoz.
– Te, Malfoy – szólította meg a fiút, mikor a tanárral együtt elindultak a park felé.
– Potter? - fintorgott Scorpius. - Mit akarsz?
– Mit szóltak a szüleid... Eddig még meg sem kérdeztem.
– Miért érdekel? - húzta az orrát magasra a tejfölszőke hajú, és kutakodva nézett a nála fél fejjel kisebb smaragdszeműre.
– Csak úgy – vonta meg a vállát Albus. - A családod eddig mardekáros volt... Te nem lettél az.
– A nagyapám kiakadt – adta meg végül magát Scorpius. - Kis híján megátkozta az anyámat. Apa nem haragszik, örül neki... De nagyapa... Legalább ott van neki még Lupus.
– Lupus? Az öcséd? - firtatta a fiú, mire a másik vonakodva, de előadta, hogy Lupus sokkal inkább mardekáros, mint ő.
– Tuti a Mardekárba fog kerülni – fejezte be végül egy halk sóhajjal Scorpius. - De most komolyan Potter...
– Albus – vágott közbe a fiú. - Albus a nevem.
– Albus, te tényleg barátkozni akarsz? Velem? Egy Malfoy-jal?
Scorpius hitetlenkedve figyelte a fiút, aki csak elmosolyodott. Nem hitte el, hogy tényleg az fog történni, amit végiggondolt. De megtörtént; Albus Perselus Potter választ adott kimondatlan gondolatára.
– Igen.
A szőke hajú fiú szeme kikerekedett, majd nagyot nézve meredt az előtte álló Potterre. Amaz zavartan túrt bele kócos hajába, majd így szólt:
– Kezdjük újra, rendben? A legelején. - Megvárta míg a másik kíváncsian bólint, aztán kezet nyújtott Scorpiusnak. - A nevem Potter, Albus Perselus Potter.
– A nevem Malfoy, Scorpius Hyperion Malfoy – fogadta el a hollófekete hajú kezét, és magában mosolygott. Mennyivel könnyebb lett volna, ha Harry Potter, akkor, bő két évtizeddel ezelőtt, mikor Draco Malfoy nyújtott neki kezet, elfogadta volna.
– Barátok? - kérdezte gyorsan Albus, ahogy meglátta, hogy kik vannak kint a parkban.
– Barátok – bólintott Scorpius, majd mély levegőt vett, és szembenézett a másodéves szörnyetegekkel, köztük pedig James Sirius Potterrel.
A vörösesbarna hajú fiú Lucy Weasleyvel és ugyanazzal a magas, sötét hajú fiúval beszélgetett, akiről persze Albus időközben megtudta, hogy Edwardnak hívják, mellesleg John unokatestvére. James egyenes feléjük tartott, mint akinek semmi más dolga nem volna.
– Öcsi, Malfoy – köszöntötte őket.
– Mit keresel itt? - támadt neki egyből Al. James megjátszott felháborodottsággal nézett az öccsére.
– Talán nem jöhetek ki a parkba? Egyébként, elmaradt az átváltoztatástan. McGalagonynak valami fontos dolga akadt – magyarázta végül.
– Mi lehetne fontosabb az átváltoztatástannál?
Mary lépett hozzájuk igencsak gondterhelt arckifejezéssel. Megvárta, míg minden fiú vállat von, és csak azután folytatta.
– Az összes tanár lepasszolta az osztályát a parkba. Mind eltűntek – mesélte idegesen. - Itt valami nagyon nincs rendben.
– Tényleg nincs – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Lucy Weasley. - Az ott ugyanis Harry Potter – mutatott előre.
A Potter-testvérek villámgyorsan fordultak meg; ott ahová Lucy mutatott, ott állt az apjuk. Kócos hollófekete hajába belekapott a szél, smaragdszemei élénken csillogtak, szemüvege csálén állt, és az arcáról sütött az idegesség.
Albusék csendben közelebb mentek, hogy hallják, mit beszél a Kis Túlélő, de nagyon úgy tűnt, hogy maradhattak volna a helyükön is, úgyis hallották volna, mit beszél Harry. Apjuk ugyanis szinte ordított dühében, és szidta Kingsleyt, a minisztert, valamint az egész minisztériumot.
– Harry, kérem, fegyelmezze magát – intette le McGalagony, aki eddig néma csöndben hallgatta a férfit. - Még semmi sem biztos!
– Semmi sem biztos?! Semmi sem biztos?! - háborgott a másik. - Minerva, itt minden nagyon is biztos, de én nem hagyom, hogy néhány beképzelt varázsló átvegye...
Elhallgatott; észrevette, hogy mindenki őt bámulja. A tanárok, akik eközben értek oda elsápadva álltak, és figyelték a diákokat. Harry Potter csendesen még suttogott valamit az igazgatónőnek, ami akár köszönés is lehetett, majd fiaihoz lépett.
– James, Albus – biccentett nekik.
– Apa mi folyik itt? - tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést a vörösesbarna hajú Potter.
– Nem tudom, épp ez a gond, James – mondta keserűen Harry. - Nem tudom! Vigyázzatok magatokra, kérlek!
Ezzel hátat fordított a ledöbbent gyerekeknek, majd suhogó talárral távozott.
– Itt valami tényleg nincs rendben – súgta oda Al a barátainak. John bólogatott, míg Mary csak összeráncolta a homlokát.
– Talán jobb lenne, ha visszamennénk – jelentette ki Cornaro professzor, aki időközben a diákokhoz lépett. - Az órának vége, mehetnek a klubhelyiségükbe!
James összenézett Lucyvel, aztán ők is gyorsan távoztak; Scorpius vállat vonva csatlakozott Maryékhez, akik gyorsan a könyvtár felé vették az irányt.
– Gyertek, keressünk egy csendes zugot – indítványozott Albus, mikor beléptek a könyvtárba. Mary suttogva mutatott az egyik asztalra, ahol kivételesen senki nem ült.
– Erre!
– Mi folyik itt? - szólalt meg végül Scorpius.
– Nem tudjuk – felelték egyszerre, majd Al vette át a szót.
– Azt tudjuk, hogy ma a tanárok felettébb idegesek voltak, ráadásul lepasszolták az osztályaikat. - Lehalkította a hangját, mert észrevette, hogy két hatodéves őket figyeli árgus szemekkel. - Ezek után megjelent az apám, aki kiabált egy sort McGalagonnyal, és arról beszélt, hogy nem hagyja, hogy átvegyék, a nem tudjuk ki helyét.
– Ez különös.
– Az – adott igazat Mary a szőke hajú Malfoynak. - De az különösebb, hogy a macskám eltűnt!
John és Al fáradtan sóhajtott, majd felváltva bizonygatni kezdték barátjuknak, hogy az, hogy Kate lelépett – bizonyára egeret fogni –, semmi köze ezekhez a dolgokhoz. Mary makacsul tagadta ezen állításokat, így végül Al feladta, és közölte, hogy inkább másról beszéljenek.
– Utána kell járni ennek az egészet – mondta ellenmondást nem tűrő hangon. Scorpius helyeselni kezdett.
– Igazad van, ki kell nyomozni, hogy mi folyik itt... már ha... bevesztek – hajtotta le a fejét. John vigyorogva veregette meg a srác hátát.
– Nem kérdéses.
– Valakinek beszélnie kéne Harryvel, de olyasvalakinek, aki jól ismeri – nézett Albusra Mary. - Te fogsz vele beszélni, rendben?
– Muszáj? - Al egy cseppet sem örült, hogy beszélnie kell az apjával, mert tudta, úgy sem fogja tudni kiszedni belőle, hogy mi történt, bármennyire is próbálkozik.
– Muszáj!
Mary éppen ecsetelni akarta ennek okait, de a hirtelen megszólaló, mágikusan felerősített hangtól nem tudott. Elkerekedett szemekkel hallgatták, amint Minerva McGalagony parancsoló hangon így szól:
– MINDEN TANULÓ HALADÉKTALANUL TÉRJEN VISSZA A HÁLÓKÖRLETÉBE! A PREFEKTUSOKAT ÉS A TANÁROKAT VÁROM A TANÁRI SZOBÁBAN!
– Na, mit mondtam? - nézett végig az ifjú Potter fiú a többieken, de csak ennyire futotta. A könyvtárban felhangzott a pusmogás, a döbbent suttogás, és minden tanuló megindult a hálókörlete felé.
– Le kell tőlük szakadnunk – lihegett Mary, és megragadta John és Albus kezét.
A tömeg elsodorta tőlük Scorpiust; a triónak minden erejükre szükségük volt, hogy nehogy követhessék a tejföl-szőke hajút. Al cselekedett a leggyorsabban, az egyik éles kanyarnál kirángatta barátait, majd elbújtak az egyik lovagi páncél mögött. A diákok hamar távoztak a folyosókról; Albus a barátaira nézett.
– Gyerünk!
– Mégis hová? - méltatlankodott John. Nem tudta elképzelni, hogy hová akarja vinni őket.
– A tanári szobába! - mondta a fiú. - Hallottad McGalagonyt, ott várja a tanárokat és prefektusokat!
– Valami történt! - kiáltotta Mary.
John döbbenten motyogva követte barátait, és olykor-olykor motyogásából kicsendült az, hogy minden Potter hősködő?
Albus megszaporázta a lépteit, hogy mihamarabb a tanári szobához érkezzenek. A fiú büszke volt magára, hogy James mellett előre megtanulta a Roxfort titkos folyosóit, így le tudta rövidíteni az utat. Ám ahogy befordult az egyik sarkon egyből megtorpant.
– Mi a... - kezdte volna Mary, de a fiú gyorsan befogta a száját, és ismét egy lovagi páncél mögé húzta. Kikerekedett szemekkel figyelték a folyosón álló három csuklyás alakot, akiken rendesen látszott, hogy kik ők.
Arcukat álarc takarta, fekete köpenybe voltak; Al felismerte, hogy halálfalók. Olyan halálfalók, akiket nem sikerült elkapniuk, és most visszatérve csuklyát öltöttek. A harmadik volt az, aki a legtávolabb állt, de látszott rajta, hogy Ő amolyan alvezér. Ő szólalt meg elsőnek.
– Ki kell jutnunk innen!
– Mégis hogy gondolod ezt? - csattant fel a második, egy nő. - Amint észrevetted az a vénszatyor már beriadóztatta az egész kastélyt! Esélyünk sincs, ráadásul a Mester szörnyen dühős lesz!
– Elhallgass! - pirított a nőre az alvezér. - Hogy tudunk kijutni? - intézte a szavait a legelöl állónak.
A csuklyás felnevetett; csengő női hangja volt, és mikor megszólalt, gúnyosan csengett. Lenézően mérte végig a két halálfalót tetőtől talpig, akik rezzenéstelenül tűrték a megalázást.
– Komolyan ki akartok jutni? Ti? - hitetlenkedett. - Ha már annyira bénák voltatok, hogy foglyul ejtsétek saját magatokat, akkor ki akartok jutni? És az Én segítségemet kéritek? - nevetett. - Ez aranyos!
Al hátán végigfutott a hideg, ahogy a halálfalókat hallgatta. Az első csuklyás nő hangja, aki gúnyosan beszélt, szörnyen ismerős volt a számára, de nem tudta honnan. A nő eközben folytatta.
– Miért segítenék nektek? Nem vagyunk barátok, sem ellenségek!
– Azért mert tudjuk a titkodat, szívem – sziszegte neki a másik nő. - Ha nem akarod, hogy a Mester megtudja, akkor jobban teszed, ha segítesz nekünk!
John hangosan szisszent fel meghallva ezeket a mondatokat. Tanácstalanul néztek össze, hogy milyen titokról lehet szó, de nem mondtak semmit. Az első csuklyás nő végül megszólalt.
– Ha egy titkos alagúton mentek, akkor kijuthattok. Használjátok Roxmortsba vezető alagutat, azt az igazgatónő elfelejtette lezárni. Tudjátok, hol van, nem?
– Tudjuk! - morogta a férfi, majd megragadta társa kezét, és elkezdte húzni. A csuklyás nő lehunyta a szemeit, aztán utánuk kiáltott.
– Kit kerestek?
Albus fészkelődni kezdett, hogy jobban hallja a választ; Mary és John szintúgy hegyezni kezdte a fülét. A két halálfaló egymásra nézett, majd a férfi morogva adta meg a választ nem kis döbbenetet okozva a lovagi páncél mögött megbúvó gyerekeknek és a csuklyás nőnek.
– Az utolsó tűzmágust...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
