12.
Kegyetlen karácsony
–… és ne feledjék, kérem, hogy holnap a vonat reggel nyolckor indul, tehát akik haza szeretnének utazni, azok feltétlenül legyenek ott, már fél nyolckor! Mindenkinek szép napot kívánok!
Az idős McGalagony nehézkesen sétált le az emelvényről a diákok tapsa körében. A téli szünet holnaptól kezdődik meg a Roxfortban, és az összes tanuló izgatottan várta, hogy végre letehessék a pennát. A tanárok persze megmutatták, hogy még az utolsó napokban is tanulni kell, így Albus Perselus és társai az összes szabadidejüket a könyvtárban töltötték, vagy a klubhelyiségben tanultak.
Rengeteg mennyiségű házi feladatot, dolgozatot, esszét és témazárót írtak az utóbbi időkben, és Albus megszerezte azt az örömöt a családjának, hogy mind hibátlan lett. Ron bácsikája viccesen az egyik levelében kifejtette, hogy Al nagyon hasonlít Hermione nénikéjéhez. Persze e levél után egyből érkezett még egy, az pedig Harry Pottertől, aki közölte, bármennyire is megokosodott mostanában Ron, ebben nincs igaza, mert másvalakire hasonlított Al. Albus tudta, hogy kire, és minden este erre tudott gondolni.
Lily Evans.
A néhai nagyanyja szörnyen okos volt, már ahogy Lumpsluck professzor kifejtette egyszer egy Lump Klub alkalmával. Albus már a klub gondolatára is megborzongott, mert még élénken élt az emlékezetében az az este, amelyre véletlenül ment el még úgy novemberben Maryvel. Akkor még jóban voltak.
A smaragdszemű fiú büszke volt a gondolatra, hogy a nagyanyjához hasonlították, és kivételesen nem az apjához. Utálta, amikor minden ember ajnározni kezdi, mert a híres Harry Potter fia vagy hogy kiköpött olyan, mint az apja, csak a sebhely hiányzik még.
Albus utálta ezeket. Nem az, hogy nem volt büszke az apjára, mert az volt, sőt szerette is, de gyűlölte a puszta tudatot is, hogy csak azért barátkoznak vele, mert Harry Potter fia. Vagy hogy elvárnak tőle olyan dolgokat, amiket Harry Potter végre hajtott, csak azért mert a fia.
Al ezért is veszett össze akkor Maryvel, akivel közel két hete nem békült ki. Beszélgettek, de csak kényszerből, sőt az utóbbi napokban a veszekedésük a tetőfokára hágott, akárcsak egykor Ron és Hermione között. Egyikük sem volt hajlandó békülni. Mary egyszer megpróbálta, de a fiú elhajtotta. Al azóta is bánja, hogy nem hallgatta meg a lányt. A fiú tudta, hogy a nagyanyja sem bocsátott volna meg egyhamar. Al emlékezett a mesékre, amiket az apja mondott neki régebben esténként.
A történet egy gyönyörű mélyvörös hajú, smaragdzöld szemű lányról szólt és egy kócos, hollófekete hajú, barna szemű fiúról. A mesében, mely a húga kedvence volt, Lily hercegnő, a Szépség utálta a herceget, kin egy szörnyű átok ült. A herceg számára legkedvesebb személy nem látja meg benne a jót, csak a szörnyet. Hiába udvarol a Szépségnek James herceg, a hercegnő folyamatosan elutasítja, és egy hűséges barátjával van elfoglalva, Perselusszal.
Albus emlékezett, amikor nyolc évesen Ő és James beöltözött farsangkor, és eljátszotta a történetet Lilyvel a szüleiknek. A vörös kislány volt Lily hercegnő, a Szépség, James volt a herceg, a Szörnyeteg, és Al volt Perselus, a szegény paraszt, ki Lily hercegnő leghűségesebb barátja volt, aki szerelmes volt a hercegnőbe.
A szüleik jót nevettek a történeten, amiben Lily hercegnő hat teljes éven át kínozta szerelmével James herceget. Végül pedig a Szépség meglátta a Szörnyetegben a jót és a szépet, majd hozzáment feleségül életet adva a fiuknak, Harry hercegnek, kinek végül szörnyű sorsa volt a házaspár megölése után. A mesében persze Lily hercegnő és James herceg boldogan éltek kisfiukkal, míg meg nem haltak.
Albus mindig is jót mosolygott ezen a történetet, és egy másikon is, melynek fő témája egy smaragdszempár volt. A fiú imádta a szemét, melyet az apjától örökölt. Akárki belenézett a szemébe, azt mondta, olyan szemed van, mint az apádnak! Al tudta, hogy a nép már elfelejtette kitől örökölte igazából.
Lily Evans.
Ő volt a lángoló smaragdszempár igazi tulajdonosa. Azé a szempáré, mely rabul ejtette végül James Potter szívét.
Régebben azt mondták az apjának, hogy a szemed az anyádé Harry, de manapság már senki sem mondta így, csakis Harry Pottert. Ő mesélte el Albusnak, hogy honnan is ered a smaragdszeme, hogy kinek volt előzőleg hasonló, és persze megeskette, hogy méltó lesz hozzája.
Albus úgy érezte, méltó a nagy Lily Evans Potterhez, ki feláldozta magát a fiáért, kivel végzett Voldemort.
Ahogy ezen elmélkedett alig vette észre, hogy McGalagony beszéde véget ért. Csak a nagy nyüzsgésre tudatosult benne, hogy az igazgatónő befejezte a beszédet.
– Fél nyolckor? Akkor legalább hétkor fel kell felkelnünk – nyögött fel a hollóhátasok asztalánál John. - Az korán van – panaszkodott, miközben Scorpius együtt érzően veregette meg a hátát.
A gesztenyebarna hajú Mary kivételesen nem mondott semmit. A két szőke fiú döbbenten nézett össze, mert megszokták, hogy a lány ilyenkor csípősen válaszol nekik, például, hogy lusta banda, vagy hogy nincs is korán! De nem. Mary elfordult tőlük, és a tanári asztalt kezdte figyelni. A fiúk észrevették, hogy Albus is szokatlanul csendes, valamint ő sem kapcsolódik bele a beszélgetésbe. Végül Scorp volt a nagy bátor, aki megszólalt:
– Összevesztetek?
Az érintettek egyből felpattantak; Albus szinte sziszegett, mikor a tejföl-szőkéhez hajolt, kikerülve John kezét, aki lefogni igyekezett volna.
– Ahhoz – neked – semmi – közöd! - szótagolta, de akkora dühvel, hogy a két fiú ijedten hőkölt hátra.
Albus vetett egy megvető pillantást a könnyező Mary felé, majd sarkon fordult, és nem törődve a fiúk kiáltásaival, távozott a nagyteremből. Az asztal túloldalán ülő Victoire felkapta a fejét, amint meghallotta bevágódni a terem ajtaját. A lány halkan súgott valamit egy barátnőjének, aztán felállt, és követni készült volna unokatestvérét, ha nem állítja meg őt egy mélyvörös hajú, barna szemű lány, aki alig volt kisebb nála.
– Miért nem hagyod őt békén? - suttogta halkan. - Miért?
Victoire hátravetette hosszú ezüstszőke haját, majd közelebb hajolt a lányhoz, és mélyen belenézett a csokoládébarna szempárba. Akárcsak az előbb Albus, a lány is úgy szótagolta a mondatot, mely megegyezett a fiúéval.
– Ahhoz – neked – semmi – közöd!
James, odalépett a mélyvörös hajú lány mellé, és együtt néztek Vicre. Az lány még jobban belefúrta tekintetét a két griffendéles szemeibe.
– Valóban? - lépett előrébb James, de a mélyvörös hajú lány elkapta a kezét.
– Ne!
A hollóhátas gúnyosan mosolyogva biccentett unokatestvéreinek, majd utoljára a vörös hajú lányra nézett. Dominique Weasley állta a tekintetét; a lány meleg pillantása felkavarta nővérét, így az ezüstszőke hajú lány elfordult tőle, és a húga mellett álldogáló Jamestől, majd kisietett a nagyteremből.
*********
Olyan hamar repült el az a nap, hogy Albus másnap már a Roxfort Expressz előtt találta magát egy bőröndöt cipelve. Az egészet megnehezítette, hogy ráadásul még havazott is és jéghideg volt, így nehezen tudtak felszállni a vonatra.
A két prefektusnak, Mollynak és Roxanne-nek kellett felsegítenie a smaragdszemű fiú bőröndjét, mert nem bírta felrakni. Miután mindannyian nehézkesen felszálltak a vonatra, a probléma ott kezdődött, hogy nem találtak annyi fülkét, hogy mind kényelmesen elférjenek. Az összes Weasley-gyerek és Potter-gyerek egy kupéba kényszerült beférni, míg a barátaik együtt szorongtak valahol egy másik fülkében.
A szőke hajú, barna szemű Louis – Victoire ötödéves griffendéles öccse – ölébe a barna hajú, barna szemű Molly ült bele, míg Fred – aki kiköpött apja volt – Lucyt rántotta az ölébe. James Rose-zal együtt foglalt helyet szorosan Louisékhez préselődve, velük szemben pedig Roxanne foglalt helyet Dominique-val és Victoire-val. A törékeny ezüstszőke hajú lány Albus ölében ült, mivel már tényleg nem volt hely.
– Elzsibbadt a lábam – jelentette be drámaian James röpke ötpercnyi utazás után. A vonat, mely zakatolva haladt a kitűzött cél felé, még alig hagyta el a Roxfortot, de az utasai igencsak kényelmetlenül ültek.
– Ez meg minket hol érdekel? - morogta Roxanne az egyik barna hajtincsével játszadozva. - Viseld el!
James persze egyből visszavágott igencsak sértett hangon, mert hogy vele nem beszélhetnek így. Öccse gyanította, hogy most a vörösesbarna hajú fiú lelkébe tiport a lány.
– Könnyű azt mondani! Rajtad nem ül vagy egy nyolcvan kilós lány!
– Hé! Nem is vagyok nyolcvan kiló! - sikoltott fel Rose.
A fiú bűnbánó pillantásokkal jutalmazta a vörös hajú Rose-t, ki villámló szemekkel nézett le unokatestvérére. Roxanne kuncogva csóválta meg a fejét, majd beletemetkezett az egyik könyvébe, ami persze véletlenül sem valami regényféleség volt, hanem...
– Az az izé a kezedben – szólalt meg csillogó szemekkel a lány testvére, Fred –, csak nem „Az ezer legjobb csíny a világon” című könyv?
A barna hajú lány kelletlenül bólintott, majd figyelmét ismét a könyvre fordította, meg persze Fredre is egy kicsit, aki miután meghallotta a könyv címét, lelkesen beszélni kezdett a csínytevésekről. Albus magában elismerte, tényleg George Weasley gyerekei.
– Már megint kezdik!
A törékeny testű Victoire fáradtan felsóhajtott, majd fészkelődni kezdett Albus ölében, hogy megtalálja a legkényelmesebb pozíciót. Nem akart úgy járni, mint James, aki lassacskán halálra idegesítette őket.
– Már a bal kezem is elzsibbadt – mondta éppen még drámaibb hangon, mikor Vic fölnézett rá.
– Most komolyan kérdezem, James – szólalt meg komolyan Roxanne, miközben előrébb hajolt, hogy jobban láthassa a fiút. - Szerinted ez minket érdekel?
A fiú sokáig meredt maga elé, mint aki gondolkozik, de a fülkében ülők mind tudták, hogy csak hülyéskedik. Végül flegmán, nagyképűen rávágta:
– Persze, hogy érdekel, mert én vagyok James Potter!
Kitört a hangzavar; Albus azt sem tudta, hova kapja a fejét. James és Roxanne egymást túlharsogva veszekedtek, míg Louis, Fred, Lucy és Rose bíztatták őket. A kupéban úgy tűnt, hogy csak Molly, Albus, Victoire és Dominique maradt még agyilag épségben; mindannyian rémülten kerestek valamiféle kiutat a bolondok házából.
A nagy hangzavar közepette a smaragdszemű fiú odahajolt Vic-hez, majd súgott neki valamit. James felvonta a szemöldökét; a veszekedést elvágta valami, de a hangzavar megmaradt. A vörösesbarna hajú fiú látta, amint az öccse felsegíti Vic-et, majd együtt távoznak valahova. Kicsivel később a bátyja is indulni készült.
– Hova mész, James? - Lucy kérdőn nézett utána, de a fiú csak megrázta a fejét, majd kilépett a kupéból.
James elővett az útitáskájából – amit mindig magával hordott – egy fekete köpenyt. Mennyivel könnyebb lett volna, ha az apja láthatatlanná tévő köpenyét is elcsente volna, nem csak a Tekergők Térképét, de most már késő volt bánkódni.
– A fekete köpeny is megteszi – gondolta, miközben felvette. A táskáját visszatette a kupéba, majd nem törődött Lucy kérdéseivel, elindult az öccse után.
Elhaladt egy fülke mellett, ahonnét egy számára nagyon édes, csengő kacaj hallatszott ki. A fiú habozva állt meg az ajtó előtt nem tudván, hogy mit tegyen. Végül vett egy mély levegőt, majd kopogott és benyitott.
– Sziasztok!
– Helló, James – köszönt vissza Mary Jackson gyanakvóan. - Mit akarsz?
– Beszélhetnénk? - kérdezte a fiú lesütött szemekkel, ami igazán nem volt jellemző a nagyképű, flegma, öntelt James Potterre.
Mary egy pillanatra ellágyulva nézett a bajkeverőre; a fiú csillogó barna szemei még az ő szívét is megérintették. Apró mosollyal az ajkán felállt, és követte a fiút.
– Mit akarsz?
A lány csípőre tett kézzel állt meg James előtt, miután becsukták a kupé ajtaját. Mary ezzel a cselekvésével szörnyen hasonlított az idősebbik Molly Weasleyre, James nagyanyjára, és persze Ginny Potterre, James anyjára.
– Albus lelépett valahova Vic-kel – kezdett el hadarni James. - Victoire mostanában nagyon furcsa, különösen ma, olyan... Olyan...
– Olyan milyen?
Mary nyugodtan nézett a fiúra, bár látszott rajta, hogy szörnyen ideges. Bármennyire is rosszban volt Albusszal, az érzésein egyszerűen nem tudott változtatni. Már ő is gyanakodott az ezüstszőke hajú lányra, mivel Al és Vic túl sok időt töltöttek együtt mostanában, úgy hogy a lány rettegve hallgatta Jamest, hátha nem igaz az, amire gondolt.
– Kegyetlen – mondta ki suttogva James.
A gesztenyebarna hajú lány halkan felsikkantott, majd megragadta James kezét, és szinte zokogva szólalt meg.
– Könyörgöm, keressük meg!
A fiú ránézett Mary sápadt, könnyes arcára, mely egyértelműen azt tükrözte, hogy szörnyen aggódik. James szíve összeszorult a gondolatra, hogy nem őérte, hanem az öccséért, és ez különös módon dühítette. Azonban Mary esdeklő tekintetét nem tudta elkerülni; megfogta a lány kezét, és halkan így szólt:
– Esküszöm, hogy megvédem őt, rendben? Megesküszöm, Mary! - kiáltotta. - Nem engedem, hogy bántsák.
A lány szégyenlősen sütötte le a szemeit, aztán halkan elrebegett egy köszönömöt. James gyorsan kezdett el futni a folyosón maga után húzva a lányt. Szerencséjükre senki nem tartózkodott a folyosón, csak a vége felé egy-két kisebb gólya, de őket a fiú simán félrelökte az útból.
– Merre? Merre mentek, James?! - sikította Mary, arcáról pedig már patakokban folyt le a víz. - James... - nyögte halkabban kínjában. - Merre?
James hátrasietett a lánnyal nyomában egészen a vonat végébe. Egy ajtó nyílt kifele, ahonnét már lehetett látni a poggyászkocsit. Mary elhűlve nézett át a poggyászkocsira, melynek tetején ott állt Victoire tárt karokkal, miközben előtte Albus térdelt. A gesztenyebarna hajú Mary remegve fordult Jameshez:
– Mi folyik itt?
A vörösesbarna hajú fiú elfordította tekintetét öccséről és unokatestvéréről, majd a lányra nézett, és úgy válaszolt.
– Ha én azt tudnám – suttogta, majd ismét a poggyászkocsi tetejére pillantott.
Mindketten döbbenten hőköltek hátra; a poggyászkocsi tetején nem állt senki. Nem volt ott Victoire tárt karokkal, nem térdelt előtte Albus; nem volt ott senki. A vonat zakatolva haladt tovább a síneken, és Jameséktől nem messze felcsendült egy kacaj:
– Két tökös derelyét kérünk!
James megpördült, akárcsak a mellette álldogáló lány, és mindketten még jobban ledöbbentek. A büfésboszorkány kocsija ott állt tőlük nem messze, és a pirospozsgás idős asszony éppen Victoire Weasleynek nyújtott át két tökös derelyét, míg mellette Albus fizetett.
A két gyerek gyorsan odasietett a két hollóhátashoz, és míg Mary egy hatalmas sikollyal vetette magát a ledöbbent Albusra, addig James szúrós szemekkel méregette az elbűvölően mosolygó ezüstszőke hajú lányt.
– Jól vagy, Mary? - kérdezte elvigyorodva Albus. - Itt vagyok, nyugalom!
A lány szipogva húzódott el Altól, mint aki megijedt, hogy a smaragdszemű fiú kiabálni fog vele.
– Annyira megijedtem – suttogta Mary.
– De mégis mitől?
Albus érdeklődve nézett a lányra, de az csak elsírta magát, majd szorosan átölelte. A fiú tétován viszonozta az ölelést, aztán nyugtatóan kezdte el simogatni a lány haját.
– Sajnálom – fakadt ki Mary. - Nem úgy gondoltam! Nem várok el tőled semmit! Tudom, hogy nem vagy az apád! Ne haragudj rám, Albus – zokogott tovább. - Kérlek, ne haragudj!
– Mary...
– Nagyon hülyén viselkedtem – folytatta rendületlenül egyre jobban zokogva, de Albus most erélyesen közbevágott.
A lány csodálkozva vette tudomásul, hogy Albus szégyenkezve lesütötte a szemeit, elvörösödve, zavartan kezdett el toporogni. A smaragdszemű fiú halkan átölelte Maryt, majd a füléhez hajolva suttogni kezdett.
James arcán bosszús kifejezés jelent meg, majd ránézett a szintén dühösnek tűnő Vicre, aztán sarkon fordult, és otthagyta öccsét és a lányt. Victoire még tétovázott egy kicsit, de végül egy nőies mordulással követte unokatestvérét.
– Te ne haragudj rám, Mary – suttogott a lány fülébe Albus. - Tapló módon viselkedtem, pedig nem volt rá semmi okom – húzta el a száját, de azért tovább folytatta. - Kiforgattam a szavaidat, kiabáltam veled, és tudom, hogy mindez hiba volt. Könyörgöm, bocsáss meg – egy pillanatra belenézett a lány meleg csokoládébarna szemeibe.
Mary elpirult zavarában, és még jobban átölelte a fiút. Albus dülöngélni kezdett egyik lábáról a másikra, mire a lány felnevetett, és játékosan orron koppintotta a fiút. Csak ezek után szólalt meg, de a hangja mindennél lágyabb volt tele szeretettel és egy másik érzéssel, amit Al nem tudott felismerni.
– Én már régóta megbocsátottam neked, Albus – suttogta elpirulva Mary. - Már abban a pillanatban, mikor megsértettél. Nem szeretek veled haragban lenni, és nem is tudok. Tudod – itt még jobban elpirult –, ahhoz túlságosan szeretlek!
– Én is szeretlek, Mary – nevetett rá a lányra Al. - Hisz te vagy az egyik legjobb barátom.
A lány arcán egy pillanatra fájdalom suhant át, de tovább mosolygott. Albus kézen fogta a lányt, majd lassan elindultak. Mary halkan így suttogott:
– Nekem is te vagy az egyik legjobb barátom.
Albus rámosolygott a lányra.
– Tudom – felelte őszintén, majd benyitottak Maryék fülkéjébe.
Scorpius és John éppen sakkoztak, miközben Simon és Josh, a két szobatársuk biztatták őket. A fülkében rajtuk kívül még egy világosbarna hajú, kék szemű lány tartózkodott, és éppen egy könyvet olvasott, de néha-néha fintorogva nézett föl. Mellette pedig ott ült Edward, John rokona, aki folyamatosan Jamesékkel lógott; griffendéles volt, akárcsak az olvasó lány.
– Albus!
Scorp örvendezve kiáltott fel, mikor meglátta a belépő fiút kézen fogva Maryvel. John kihasználta a tejföl-szőke hajú figyelmetlenségét, és mattot adott a fiú királyának.
– Kibékültetek? - pillantott fel John, miután megnyerte a meccset, és szelíden elmosolyodott.
– Igen – bólogatott Mary, aztán a smaragdszemű fiúhoz fordult. - Hadd mutassam be neked Odette Cornarót – mondta a lány a griffendélesre mutatva. - Philippe és Amorette Cornaro lánya.
Odette félretette a könyvét, majd felállt, és kezet fogott a fiúval. Ezek után megszeppenve ült vissza a helyére, és újra a könyvébe temetkezett. Albus elgondolkozva figyelte a lányt.
– Szóval Ő Kate húga – gondolta. - Egy újabb Malfoy-lány, ez érdekes.
Az idő hamar elrepült, és Albus csak örülni tudott, hogy végül átült Maryékhez. Amikor még nem járt a Roxfortba, James és a többi unokatestvére – különösen Roxanne és Molly – mindig azt mondták nincs jobb, mint együtt ülni a vonaton egy kupéban. A fiú ezt remek ötletnek tartotta, de rá kellett jönnie, hogy egy cseppet sem jó buli.
Mindenki csak üvöltözött, veszekedett, ami szörnyen idegesítette őt, de úgy tűnik másokat is. Ezért is ment el Victoire-val, hogy végre egy kis nyugta legyen. Csak azon csodálkozott, hogy a veszekedést okozó James is elhagyta a kupét. Albus magában jót derült ezen, csak azt nem értette, hogy mit keresett a bátyja Maryvel? Mary pedig miért volt annyira megijedve?
Ilyesféle gondolatok kavarogtak benne, míg be nem lépett Molly, hogy közölje velük, mindjárt megérkeznek. Albus egy kicsit örült, hogy végre ismét találkozhat a szüleivel, mert amikor legutóbb beszéltek... Hát az nem volt kellemes.
Harry és Ginny az előkerülése után pár nappal látogatta meg, és az anyja nem tudott semmi másról beszélni, mint hogy látszik, hogy apja fia, mert Harry is ilyen bajkeverő volt. Pedig Al bármi másról szívesen beszélgetett volna, csak arról nem, hogy az apja fia. De persze ezt nem mondhatta meg az anyjának, mert Mrs. Potter valószínűleg elsírta volna magát. Albus ezt végképp nem akarta, így tehát mosolygott, mikor az anyja az apját ajnározta, és bólogatott, hogy mennyire örül, hogy hasonlít az apjára.
– Még simán utazhattunk volna pár órát – jegyezte meg hirtelen Scorpius, mire mindenki rápillantott.
– Mégis miért?
– Semmi kedvem a családomhoz – felelt unottan Johnnak. - A nagyapám fogadjunk, hogy végig az öcsémet, Lupust fogja ajnározni, hogy Lupus így, Lupus úgy, vagy hogy: Scorpius, miért nem lehetsz olyan, mint az öcséd, Lupus?
Odette érdeklődve hallgatta fiút, aztán miután Scorp befejezte a dühkitörést, így szólt:
– Ennyire nem szereted az öcsédet?
– Nem az – legyintett a tejföl-szőke hajú fiú. - Csak utálom, amikor a nagyapám folyamatosan vele szekál. De fogadjunk, hogy az egész család ott lesz, szóval megint vitatkozni fog az anyámmal. Tudjátok – vette halkabbra a hangját –, a nagyapám gyűlöli az anyámat, csak azért, mert griffendéles volt.
A kupéban mindenki felhördült, de csak Albus adott hangot nem tetszésének.
– Az apád egy griffendélest vett el feleségül?!
– Igen – mosolyodott el Scorpius. - Anyám griffendéles évfolyamelső volt Hermione nénikéd után. A nagyapám sosem tudta ezt megbocsátani apának – kuncogott. - De lényeg – mondta végül –, hogy bárcsak nem kellene hazamennünk! Annyira utálom az ilyesmit – panaszkodott, de azért a vállára vette az útitáskáját, akárcsak a fülkében mindenki.
A vonat sípolva állt meg, mire mindenki felpattant. A négyes együtt szállt le a vonatról, majd állt meg oldalt, hogy a nagyobbak segítsenek nekik lesegíteni a bőröndjeiket a poggyászkocsiról. Victoire odalebegtette a hollófekete hajú fiúnak a bőröndjét, majd rámosolygott. A többieknek Molly, Dominique és Roxanne segített, valamint a többi a prefektusok.
Albus megállt bátyja mellett, majd kutatni kezdett a szüleik után. A Weasleyk lángvörös üstökét már messziről kiszúrta, így vigyorogva indult el feléjük, akárcsak az unokatestvérei és James.
A vörös hajú Ginny mosolyogva ölelte át fiait, míg Harry játékosan összeborzolta a hajukat. A kis Lily vidáman ugrált mellettük, majd minkét bátyjának cuppanós puszit adott. A többi Weasley is ott állt; Ron és Hermione éppen Rose-t ölelgették, mellettük ott állt Hugo, aki annyi idős volt, mint Lily, és ő is vidáman üdvözölte testvérét.
Tőlük nem messze ott állt Percy Weasley feleségével Audreyval, aki egy mosolygós fekete hajú mugli asszony volt. Az üzletember Percy éppen megjegyzéseket tett Lucy lánya ruhájára, hogy egy cseppet sem egy elegáns lányhoz méltó, mikor Albus éppen arra nézett. Audrey persze egyből szidni kezdte férjét, hogy hagyja már békén azt a szegény lányt, de nem tudott ellene semmit tenni. Helyette Molly tanulmányi eredményeit dicsérte meg, aki büszkén mosolygott édesanyjára.
Percyéktől balra a sebhelyes arcú, de vidám Bill bácsikája is ott állt a gyönyörűséges Fleurrel. Albus akárhányszor csak ránézett Fleur nénikéjére eszébe jutott, hogy Victoire tényleg kiköpött anyja, míg Dominique és Louis, akik bár örököltek egy kicsit anyjuk szépségéből, mégis inkább az apjukra hasonlítottak.
Ron bácsikájuktól jobbra pedig George és Angelina állt, akik éppen Fredet és Roxanne-t üdvözölték. Albus tekintete George fülére vándorolt; arra a helyre, ahol a fülének kéne lennie. A háború felemésztette George-ot, elvesztette testvérét, de mégis boldognak tűnt. Albus tudta, azért mert valamilyen szinten a fiában visszatért Fred Weasley.
– Albus, Albus! - sikongott Lily elterelve a fiú figyelmét Scorpiusról, aki éppen odaállt a nagyapja elé, hogy üdvözölje. - Hoztál nekem ajándékot?
– Hát persze, húgi – mosolygott a kislányra. - Nagyon is sokat, de majd karácsonykor megkapod!
A vörös hajú kislány elhúzta a száját, és savanyú arcot vágott meghallva az utolsó mondatot, majd lelkesen bizonygatni kezdte, hogy Ő nagyon jó kislány volt, így reméli, hogy sok-sok ajándékot fog kapni.
Albus azonban ekkor már ismét a Malfoy-családot nézte. Lucius nagypapa egy cseppet sem tűnt boldognak, ahogy ott állt a mosolygós Astoria mellett. A smaragdszemű fiú csodálkozva fedezte fel, hogy sem Draco Malfoy, sem Narcissa Malfoy nincs ott. Csak Lucius és Astoria, valamint egy vékony, szintén tejföl-szőke hajú kisfiú, aki nem lehetett más, csak a Scorpius által oly sokszor emlegetett Lupus.
A smaragdszemű fiú hegyezni kezdte a fülét, mikor meghallotta, hogy megszólal a legidősebb Malfoy. Azonban Albusnak rá kellett jönnie, hogy a fülhegyezés nélkül is hallotta volna. Az egész pályaudvar zengett Lucius Malfoy haragjától.
– TE SZÉGYENTELEN KORCS – kezdett el üvöltözni az idős férfi –, MÉG VAN MERSZED HAZAÁLLÍTANI AZOK UTÁN, HOGY A HOLLÓHÁTBA KERÜLTÉL?! UGYANOLYAN ELFAJZOTT TEREMTÉS VAGY, MINT A MOCSKOS ANYÁD!
– Lucius – nézett a férfire elborzadva Astoria, majd a gyereke elé állt, hogy szinte a testével védje. - Hagyd békén a fiamat! - kiáltotta, de a férfit nem hatotta meg.
Lucius félrelökte a megrémült Lupust, aki ijedten esett el, majd Scorpius elé szökkent, és a fiú ingétől fogva emelte fel. Albus felkiáltott, akárcsak Scorp, de a kiáltás se tántorította el az idős férfit tervétől. Lucius megrázta unokáját, majd lekevert neki egy pofont.
Albus apja, Harry megindult a Malfoy-család felé, mikor látta, hogy Astoria sikoltva próbálja kiszabadítani elsőszülöttjét. Ám még mielőtt A Kis Túlélő odaért volna, Lucius elengedte unokáját, majd a remegő Astoria felé fordult.
– Te – sziszegte az asszonynak. - Minden a Te hibád! Ha te nem lettél volna a fiamnak most tisztességes felesége lenne, és mardekáros fiai!
A nő zokogott, ahogy a karjai között tartotta a fiait, ugyanis Lupus rémülten menekült édesanyjához. Azonban az idős férfit nem érdekelte, hogy maga Harry Potter tart felé, hogy mindenki őt nézi, hogy három auror indult el feléje. A törékeny asszonyra szegezte pálcáját, majd egy ismeretlen átkot mondott ki rá.
Astoria szépséges arca eltorzult a fájdalomtól, miközben remegve hunyta le szemeit. Az idős Lucius kárörvendve nézte menye fájdalmát, de nem szüntette meg az átkot. Astoria felsikoltott az újabb és újabb fájdalomtól és kíntól; segítséget kért, de nem kapott senkitől, csakis Tőle.
– Capitulatus! - üvöltötte Harry Potter, majd miután Lucius pálcája a kezébe repült, az idős férfihez lépett, és adott neki egy monoklit, úgy ahogy még régebben az unokatestvérétől, Dudleytól leste el. - Legközelebb hölgyet merészeljen egy hölgyet bántani, Malfoy, mert én tenni fogok róla, hogy ismét az Azkabanba kerüljön! - sziszegte a férfinek, aztán felsegítette a földről Astoriát.
– Köszönöm, Harry!
A nő hangja erőtlen volt az átélt fájdalmak miatt, de azért hálásan szorította meg a hollófekete hajú férfi kezét. Ginny Potter is odalépett hozzájuk Hermione Weasleyvel, hogy támaszként menjenek a nő mellett, nehogy az elájuljon. De úgy tűnt, hogy elkéstek vele. Astoria tekintete elhomályosodott, majd a nő összecsuklott, és elájult.
– James, Albus – fordult Ginny a két fiú felé –, kérlek, menjetek előre a húgotokkal, Rose-zal és Hugóval. A kocsinál találkozunk!
James kézen fogta a kis Lilyt, míg Rose Hugót, majd átléptek a muglik világába maguk mögött hagyva az integető Mary Jacksont és a zavarban levő John White-ot.
*********
– Hol vannak már? - nyafogott Lily.
A három Potter-gyerek egy ezüstszínű Fordban ült; a vörös hajú kislány duzzogva figyelte az órát, mely szerint kerek tizenöt perc telt el, és a szüleik még mindig sehol.
– Biztos beültek Malfoyékhoz.
James horkantva fejezte ki nem tetszését, mikor az öccse vállat vonva felelt. A vörösesbarna hajú fiú egy cseppet sem örült, hogy Albus Scorpiusszal barátkozik. Szerinte minden Malfoy olyan marad, mint amilyen a többi.
– Na végre – mondta gúnyosan a kislány, mikor látta, hogy a szüleik a kocsi felé igyekeznek. - Sokáig tartott nekik – jegyezte meg, mire James bólogatni kezdett.
– Hát előkerültetek? - kérdezte hasonlóan gúnyosan, mint az előbb Lily.
Ginny és Harry beültek a kocsiba, majd az vörös hajú asszony rosszallóan nézett a két duzzogó gyerekre.
– James Sirius Potter, velünk te ne beszélj ilyen hangnemben, megértetted?!
A fiú morgott valamit, de hangosan csak annyit mondott, hogy megértette. Albus előrébb hajolt, és így szólt az apjához:
– Mi lett Mrs. Malfoyjal?
– Jobban van – mordult fel az anyja. - Még éppen idejében lépett közbe apátok – válaszolt az asszony férje helyett. - Luciust fel kéne jelenteni! Harry – fordult a férfihez –, szerinted mit fog vele csinálni?
– Mindegy – mondta Harry. - Innentől már nem a mi felelősségünk. Majd Draco megoldja az ügyet.
A vörös hajú nő belenézett férje smaragdszemeiben, majd halkan kifújta a bent tartott levegőt, és lágyan ennyit mondott:
– Reméljük.
*********
Albus elmosolyodott, mikor végre meglátta a házukat. Annyira hiányzott már neki maga a környezet, ezért nagyon boldogan szállt ki a kocsiból. Belépve a házba megcsapta őt a finom csokis süti illata, ebből sejtette, hogy Molly nagyija biztos itt van.
Arthur és Molly Weasley a háború után nem sokkal eladta az Odút, és egy kisebb házba költöztek. Mivel már egy gyerekük sem lakott velük nem volt sok értelme az Odúban lakniuk. Amúgy is túl sok minden kötötte oda őket, túl sok minden emlékeztette őket Fredre, és a többiekre. Az idős házaspár háza pont közel esett Potterékhez, ezért Molly nagymama rengetegszer látogatta meg őket finom sütiket sütve.
A karácsonyt mindenki náluk – a Potter-családnál – töltötte. Ilyenkor mindenki összegyűlt, és vidáman mulatozott, ezért az összes gyerek imádta a karácsonyt, köztük Albus is. Ilyenkor mindent elnéztek nekik.
Albus apja és Ron bácsikája szokott karácsonyfát venni, amit az összes nő és gyermek díszíti fel. Sipor, a vénséges vén házimanójuk, aki már lassan élete végét járta, takarította ki mindig a házat, Molly nagyi és Albus anyja segítségével, majd közösen sütöttek süteményeket, és készítették el az ünnepi ebédet.
A téli szünet első napján mindenki Albusékhoz ment. Bill és Fleur Franciaországból jöttek haza, így egyből a pályaudvarra siettek a három gyerekért. Fleur családját látogatták meg a meseszép országban, és persze meghívták őket haza.
Albus egy cseppet sem csodálkozott, mikor belépve a nappaliba ott találta Gabrielle Delacourt két gyerekével, Yvette-tel, a lányával, és Gideonnal, a fiával. A fiatalasszony gyerekeinek az apja nem volt más, mint Charlie Weasley, éppen ezért Molly nagyi hatalmas botrányt csapott, mikor ez pár éve kiderült, és persze az is, hogy Charlie nem óhajtja feleségül venni Gabrielle-t. Azonban a tény, hogy Charlie a nevére vette a gyerekeit, egy kicsit enyhített a bűnén.
Yvette egyidős volt Percy elsőszülött lányával, Mollyval. Vörös hajú volt, mint a Weasleyk többsége, viszont kék szemű, mint a franciák többsége. Gideon, az ikertestvére viszont ennek ellentéte volt. Ezüstszőke hajú, mint francia anyja, de barna szemű, mint Weasley apja.
– Gabrielle! - lépett beljebb Ginny.
A vörös hajú asszony senkit nem utált jobban, mint az ezüstszőke hajú, kék szemű Gabrielle Delacourt, Fleur húgát. Persze az érzés kölcsönös volt, de mégis barátságosan üdvözölték egymást.
– Ginny! Örülök, hogy látlak!
– Hát még én, Gaby – mosolygott az asszony.
– Mintha meghíztál volna – jegyezte meg a szőke hajú nő, miközben Ginny alakját jól megnézte magának.
– Nem lehet mindenki karcsú – mondta savanyúan a másik.
Albus előrefurakodott, majd vigyorogva körbenézett. Az ajtóban egy türkizkék hajú, borostyánszemű fiú tűnt fel.
– Teddy! - kiáltotta boldogan a smaragdszemű, de az ezüstszőke hajú, mélykék szemű Victoire-nál nem boldogabban.
A lány a fiú karjaiba esett, és szenvedélyesen megcsókolta. A gyerekek fintorogva fordultak el a párostól, miközben jó néhányuk hányást szimulált.
– Elszakadnátok egymástól? - mordult fel James, aki Victoire után érkezett.
A fiú félrelökte Vicet, majd nőiesen ölelte át Teddyt apró puszikat adva a fiúnak. Eközben persze lányos hangon utánozta Victoire hangját, és bizonygatta, hogy Ő Vic, és hogy szerelmes Teddybe.
– Hagyj már békén, James!
Teddy vidáman nevetett rá a fiúra, aki ezt viszonozta, majd üdvözölte a család többi tagját. Mindenkit egy csontropogtató Hagridféle ölelésben részesített, és sok-sok puszit adott főleg a lányoknak.
Ahogy Albus körbenézett ebben a káoszban, zavartan komorodott el. Valamiért úgy érezte, hogy az idei karácsony nem lesz fényes. Ahogy jobban megfigyelte a felnőtteket, mindenkin látta, hogy valami nincs rendben.
Az apja arca komorabb volt, mint valaha, az anyjáé pedig aggódó. A nagyanyja és az épp akkor előkerülő nagyapja arcán féltő arckifejezés ült; Gabrielle és Charlie folyamatosan az udvarra néztek, mintha valami veszélyt lesnének. Hermione és Ron követték a kis Lily minden lépését, Teddy pedig félve figyelte Vicet.
Albus érezte, hogy valami nincs rendben. Ahogy az udvarra tekintett a bokrokban megvillant egy barna szempár, egy szempár melyet aznap is látott, mikor Vic-kel elsétált derelyét venni. Albus pislogott egy kicsit, azonban mire kinyitotta a szemeit, a szempár eltűnt.
*********
A téli szünet napjai csak úgy teltek, és már nagyon közeledett a karácsony. Karácsony napja előtti éjjelen esett hó, és őrületes hóvihar volt. Fújt a szél, a fák ágait csapta az ablaknak, betemette a bejáratot a hó; Potteréknél egy felnőttnek sem volt nyugta.
Albus ijedten rezzent össze, mikor hirtelen kinyílt a szobája ajtaja. James jött be rajta Lilyvel, majd mindketten befeküdtek az ágyába. A két fiú magához szorította húguk remegő testét, és nyugtatni kezdték akárhányszor valami félelmetes dolog történt.
A házban minden kisebbik gyermek bekérezkedett nagyobbik testvére ágyában, és rengetegen érkeztek meg aznap hozzájuk. Egész Angliában őrületes hóvihar volt, és senki nem tudta az okát. A mugliknál rengeteg felnőtt halt meg, így például Hermione szülei és rokonai mind Potterékhez mentek. A felnőttek alig bírták tértágító bűbájjal kezelni a szobákat, főleg miután a többi Delacour, Johnsonék és Alcotték – Audrey szülei – is megérkeztek.
Albus a vihart jelnek tekintette. Érezte, hogy ezt a Mester teszi, talán éppen azért mert dühös, vagy mert örül. Pontosan nem tudta miért, de sejtette, hogy a Mesternek köze van hozzá.
– Mindjárt jövök – súgta oda a testvéreinek, majd kikászálódott az ágyából, felvett egy köpenyt, és elindult az apja után.
A férfira a dolgozószobában talált rá, amint éppen az időjárás-változást okozó könyveket olvasta. Harry felpillantott, mikor a fiú belépett a szobába, és haloványan rámosolygott.
– Miért nem alszol, Albus?
A smaragdszemű fiú ránézett az apjára, és viszonozta a mosolyt, de utána továbbra is komolyan viselkedett.
– Apa – kezdett bele halkan –, valamit el kell mondanom.
A férfi leült a székbe, és intett Albusnak, hogy ő is üljön le. Az előbbi tettetett vidámságnak nyoma sem volt; Harry is komolyan figyelte fiát, akárcsak a fia őt. Albus leült az apjával szemben, majd sóhajtva ránézett.
– Hallgatlak – mondta a férfi. - Mi az, amit el szeretnél mondani?
Albus mély levegőt vett, és belekezdett a történetbe.
– Tudok az utolsó tűzmágusról.
Harry döbbentében leejtette a szemüvegét, amit addig elgondolkozva forgatott a kezei között. Végül megemberelte magát, és csak ennyit kérdezett:
– Honnan tudsz róla?
A fiú elmesélte, hogy kicsoda Mary macskája valójában, hogy jöttek rá, hogy Kate macskalány, hogy mi történt, mikor elrabolták Albust, hogy Victoire talált rájuk, hogy Kate Juliette lánya, és hogy elrabolták most. Mesélt arról, hogy jöttek rá, hogy a tűzmágusnak Potter-gyereknek kell lennie, hogy tudják, hogy Lily Evans volt eddig az utolsó tűzmágus. Majdnem mindent elmondott, De Victoire Weasleyről hallgatott, mint a sír.
A történet végén az apja felállt, és az egyik fiókhoz lépett. Albus követte a tekintetével; a férfi előhúzott egy csomagot, majd a fia felé nyújtotta lassan elmosolyodva. Az arcán meleg arckifejezés jelent meg, és szinte meghatódva figyelte Albust.
– Ez meg mi? - vette át a smaragdszemű fiú.
Az apja ismét leült vele szemben, és úgy nézett rá.
– Nem így akartam, hogy megkapd – mondta halkan –, de nehéz idők érkeznek majd el, sötét erők hálózzák be a világot, és érzem, hogy szükséged lesz rá.
– Mi ez?
Albus lassan kezdte el kicsomagolni, miközben még mindig az apját figyelte. Harry még szélesebben mosolygott.
– Egykor Dumbledore-tól kaptam – mesélte –, de igazából nem Ő szánta nekem. Ez generációkon át öröklődött a Potter-családban, és most te örökölted meg, Albus.
– Én? - A fiú közben kibontotta a csomagot.
Egy ezüstösszürke, fénylő köpenyt tartott a kezeiben, mely úgy nézett ki, mintha vadonatúj lett volna, de Albus tudta, hogy valójában nem az.
– Ezt egyszer az apám hagyta rám, de nekem már nem hoz hasznot – mosolygott Harry. - Próbáld csak fel!
Albus magára kanyarította a köpenyt, majd megdöbbenve vette tudomásul, hogy a teste eltűnt. Csodálkozva nézett fel az apjára, aki még mindig mosolygott.
– Ez egy láthatatlanná tévő köpeny. Bármikor használhatod, amikor szükséged van rá. Ha eljön az idő, örülni fogsz, hogy láthatatlanná válhatsz.
– Ez az a...?
– Igen, fiam – mondta Harry. - Ez az a köpeny.
Albus átölelte az apját, és csillogó szemekkel nézett bele a hasonló színű szempárba. A férfi ölelése szeretetteljes volt, olyan, amilyet Al mindig is imádott.
– Használd belátásod szerint. - Ezzel a mondattal Harry Potter hátat fordított Albusnak, és kilépett a dolgozószobából.
A szobában az ablakok hirtelen nyíltak ki; a szél felkavarta a papírokat, és emiatt borzasztó mennyiségű hó jutott be a szobába. Albus érezte, hogy valaki figyeli, hogy valaki les rá. A fiú gyorsan körbenézett, majd elmosolyodott.
Ha eljön az idő, örülni fogsz, hogy láthatatlanná válhatsz.
Albus magára kanyarította a láthatatlanná tévő köpenyt, majd elhagyta a dolgozószobát. A fülében csengtek apja szavai:
– Ha eljön az idő, örülni fogsz, hogy láthatatlanná válhatsz.
AJÁNLOM AZ OLDALT
