19.
A tanév vége
Nem vagy más csak egy legenda – a fehér vagy a sötét oldal hérosza. Nevedet mindenki ismeri a világban, és ha valaki kimondja, senki nem kérdezi meg, hogy ki vagy. Mindenki tudja, mert egy hérosz vagy. A kérdés az, hogy melyik oldal hérosza? Mi alapján van jó és rossz oldal? És te melyik oldalhoz tartozol? Nem tudni. Azt mindenki tudja, hogy hérosz vagy, egy hős. De miért lettél az? Mi alapján?
Legenda vagy, semmi más. Hős hérosz. Mindenki ismeri a nevedet, de vajon emlékezni fognak-e rád több évszázad múlva? Fenn marad-e a neved, mint ahogy fenn maradt Griffendélnek, Hollóhátinak, Hugrabugnak és Mardekárnak? Fenn marad-e a neved, emlékezni fognak-e rád? Miért emlékeznének? Mit tettél a világért? Legyőztél egy gonoszt, nagy ügy. A világban számtalan másik van, akit le kéne győzni! Miért emlékeznének az emberek pont rád a sok ezer hős közül?
Semmit érő neved van – könnyű, egyszerű, de mégis, miért pont erre a névre emlékeznének az emberek? Legendává váltál? Na és? Akkor legenda vagy. Attól miért kéne mindenkinek emlékeznie rád? Nincsenek oly tárgyaid, mint amilyen egy hérosznak van. Valóban hős vagy, vagy csak egy senki?
Az a sorsod, hogy legenda váljon belőled, vagy az, hogy elfelejtsenek? Lényegtelen, hogy melyik teljesül. Ember vagy, akárcsak a többiek. Az emberek felejtenek, akárcsak te és a többiek. Most még emlékeznek rád, most még legenda vagy, de egyszer úgyis eljő az a pillanat, amikor mindent elmos...
… a feledés.
*********
Valami villant. Mintha aranysárga fény lett volna, mintha egy cikesz röppent volna el, de az is lehet, hogy csak a lámpa fénye volt. A hollófekete hajú, smaragdzöld szemű fiú hangokat hallott. Nem egy hangot, hanem többet – mintha valakik vitatkoztak volna. A hangok furán ismerősek voltak számára, de nem tudta hirtelen, hogy honnan. Egy lágy női hang és egy férfias hang. Felismerte – a szülei voltak. Ahogy ez az emlékezetébe tódult, úgy jöttek az emlékek. Egy sötétbarna hajú, kegyetlen barna szemű lány, egy vörös hajú, holtsápadt kislány – a húga, egy ezüstszőke hajú, mélykék szemű lány – az unokatestvére és rengeteg halálfaló. A fiú emlékezett.
A zöld villanás, ahogy közeledett felé, aztán egy ezüstszőke haj libbenése, majd ahogy a zöld fény eltalálja a törékeny alakot. A mélykék üveges szemek, a sápadt arc, a jéghideg bőr – mindenre emlékezett, csak nem mert felébredni. Félt, hogy ha felébred, akkor ezekkel mind szembesül – még nem akart. Tudta, hogy mi történt, de nem akarta, hogy szembesüljön a tényekkel, pedig egyszer meg kell tenni. Nem élhet örökké ezzel – egyszer szembesülnie kell vele.
Lassan nyitotta ki a szemeit – egyszerűen félt, félt, hogy mit fognak szólni a szülei. Minden az Ő hibája volt. Nem mondott el mindent az apjának, sőt az anyjának semmit sem mondott, pedig ha elmondta volna, akkor talán a húgát megmenthették volna. Itt hibázott, ezt be kell ismernie, és ez borzasztó volt. Utálta, ha hibázott. Azt hitte, hogy mindent meg tud oldani egyedül. Tévedett, megint. Bár ehhez lassan hozzászokott, hisz legtöbbször tévedni szokott.
– Madame Pomfrey! - sikkantott fel Ginevra Potter, ki ott ült közvetlenül a fia ágya mellett. - Azt hiszem, ébredezik – suttogta, majd odahajolt a smaragdszemű fiúhoz, és megsimogatta a fejét.
Albus Perselus Potter fáradtan nézett az anyjára. Látszott rajta, hogy sok mindenen ment keresztül, és hogy ez nagyon megviselte. A vörös hajú Ginny szomorúan figyelte a fiát, egyszerűen érezte, hogy milyen lesz, mikor felébred. A Madame eközben odasietett hozzájuk, és ellenőrizte, hogy nincs a fiúnak láza.
– Anya – rebegte halkan Albus, majd kezét nyújtotta a nő felé.
– Itt vagyok – mondta gyorsan a nő, és megszorította a hideg kezet. - Most már biztonságban vagy, Al!
A smaragdszemű fiú megemelkedett egy kicsit, hogy jobban lássa az anyját. Ginny arcán mély vágások, sebek voltak; a nő derekát bekötözték, mely jelezte, hogy ott is sérülése volt. Akárhányszor mozdult látszott, hogy rándul meg az arca a fájdalomtól. Albusnak összeszorult a torka, ahogy az anyját figyelte. Borzalmas érzés volt, amikor rápillantott, és meglátta, hogy miatta szenved az imádott anyja. Ha nem lett volna olyan bolond, hogy a Mester után megy, akkor semmi baja nem lett volna az anyjának, sőt akkor talán Victoire Weasley még most is élne...
– Hol van apa? - kérdezte végül, miután megunta a néma csöndet.
A vörös hajú nő elhúzta a száját, amikor meghallotta, hogy ki után érdeklődik Albus. Tudta, hogy előbb-utóbb kérdezni fog felőle, mert csak feltűnhetett a fiúnak, hogy Harry nincs ott vele. Igen, a férje otthagyta őket, bármennyire is fontosak voltak neki. Mindig ez van, ezt már megszokta. Több éve ezt csinálja, sőt Albus születése előtt is volt egy ilyen időszak, amikor Harry otthagyta őket, mert fontosabb dolga volt. Ginny sóhajtott egyet, majd morcosan válaszolt.
– A minisztériumban van – sziszegte.
– Dolgozik? - kérdezett rá Albus. El nem tudta képzelni, hogy az apja miért nincs ott vele, hogy miért nem figyeli őt, ahogy az anyja teszi. Érezte, hogy valami nincs rendben a szülei között, és emiatt nagyon megijedt.
– Dehogy! - sóhajtott ismét az asszony, de ez a sóhajtása jóval szomorúbb volt, mint az előző.
– Veszekedtetek?
Albus kíváncsian fürkészte anyja arcát, de a nő elfordult, hogy a fia ne lássa az igazság jeleit. Mert veszekedtek, nagyon is veszekedtek, de nem akarta elárulni Alnak, hogy miért. A gyerek még túl fiatal volt ehhez, nem mondhatja meg neki – még nem!
– Madame – fordult, ehelyett a javasasszony felé –, van maradandó sérülése?
Az idős Pomfrey megnyugtatóan rámosolygott a nőre, miközben megmosta a kezét. Visszasietett, még egyszer ellenőrizte Albus lázát, majd egy bájitalt adott a fiú kezébe. Albus undorodva szemlélte a főzetet, majd egy vállvonással megitta.
– Nincs komoly sérülése, a sebeit már elláttam – mondta Poppy. - Viszont adtam neki egy nyugtatóbájitalt, kitudja, hogy mi lesz vele később...!?
– Köszönöm, Poppy – bólintott a nő, majd megrázta a fejét, mikor a javasasszony a kötéseit akarta megnézni. - Velem ne törődjön! Nekem semmi bajom!
Látszott, hogy nem lehet vele ellenkezni, így a javasasszony csak bólintott, majd visszasietett a dolgozószobájába. Albus eközben körbenézett a gyengélkedőn. Senki nem volt ott csak ők – az anyja és Ő. A gyengélkedő kihaltnak tűnt, egy sérült sem volt ott, bizonyára már mind elmentek. Hirtelen jutott eszébe egy kérdés, ahogy figyelte az üres, fehér lepedős ágyakat.
– Mennyi ideig voltam eszméletlen?
– Három napig – susogott Ginny. - Azt hittem, hogy már sosem ébredsz fel! Pedig elméletileg csak egy szimpla ájulás volt, de az nem tarthatott ennyi ideig – fakadt könnyekre a vörös hajú nő. - Ma este lesz az évzáród – tette még hozzá motyogva.
Albus bólintott. Bizonyára most hamarabb fejezik be a tanévet, mint ahogy befejezték volna. Ritka eset, hogy meghal egy diák Roxfortban úgy, hogy még nincs háború – az utolsó ilyen eset 1995-ben volt, mikor a Trimágus Tusa alkalmával megölték Cedric Diggoryt. Bizonyára szörnyen megrázta az eset az egész iskolát, de főképp a Hollóhátat.
– Mi lett Vic-kel? - tette fel az őt foglalkoztató kérdést elszoruló torokkal Albus.
Az anyja szomorúan pillantott rá.
– Hazavitték a Kagylólakba a holtestet. Fleur és Bill nem rég beszéltek Flitwick professzorral – mesélte rekedten az asszony. - Ő ismerte talán a legjobban Victoire-t.
Albus kételkedett ebben. Az ezüstszőke hajú lányt senki nem ismerte nála jobban, de ezt nem akarta elmondani az anyjának. Talán az apjának elfogja... El kell neki mondani! Tisztáznia kell magát, hogy tiszta legyen a lelkiismerete. Mindent el fog neki mesélni, mert ezt kell tennie, e nélkül semmi nem megy!
A gyengélkedő ajtaja hirtelen nyílt ki, mire Ginny felkapta a fejét. Albus úgy érezte, mintha ezer éve nem látta volna az ismerős hollófekete hajfürtöket, a smaragdszemeket, a villámalakú sebhelyet, a kerek szemüveget. Harry Potter óvatosan lépett be a terembe, majd megkönnyebbülten elmosolyodott, mikor észrevette, hogy a fia felébredt.
– Apa – nyögte ki nehezen a fiú –, úgy hiányoztál! - kiáltotta boldogan.
A férfi nem nézett Ginnyre, mikor odament Alhoz. Megölelte a hollóhátas fiút, de a feleségéhez egy árva szót sem mondott. Mindketten hűvösen viselkedtek egymással, ezt Albus egyből kiszúrta. Mikor Harry széket húzott, Albus másik oldalára ült le, nem a vörös hajú nő mellé, és ez szörnyen zavarta a fiút.
– Mi történt? - kérdezte követelőzve. - Mondjátok el! Mi folyik itt?!
Albus csak kapkodni tudta a fejét a szülei között. Mikor utoljára látta őket – még Lily elrablása előtt – annyira szeretetteljesen néztek egymásra, boldognak tűntek, de most... Mintha két idegen ülne egymás mellett!
– Még túl kicsi vagy ehhez – mondta megnyugtatóan a vörös hajú asszony.
– Nem jött el az ideje annak, hogy ezt elmeséljük – kontrázott rá Harry.
A smaragdszemű fiú lehajtotta a fejét, és hallgatott. Hallotta, ahogy a szülei suttogni kezdenek egymással, majd látta, ahogy az anyja dühösen feláll. Az apja ki akarta küldeni, ami nem tetszett az anyjának.
– Mindjárt jövök, kicsim – hajolt közelebb hozzá Ginny, és megcsókolta a homlokát. - Apád négyszemközt akar veled beszélgetni! - tette még hozzá bosszúsan.
Al bólintott, majd figyelte, hogy hagyja el a gyengélkedőt az anyja. Az ajtó dübörögve csapódott be a vörös hajú nő után – Albus egyedül maradt az apjával. A varázsló felállt, és idegesen kezdett körbejárni. A hollófekete hajú fiú arra gondolt, hogy le fogja őt szidni, de csalódott. Mikor Harry megszólalt a hangja nem volt mérges, dühös, sem csalódott – csak szomorú.
– Nem haragszom rád – tisztázta gyorsan –, de nem is vagyok boldog.
A fiú bólintott.
– A húgodat elrabolták, Victoire pedig meghalt – folytatta tovább Harry. - De nem te vagy a hibás!
Albus elkerekedett szemekkel nézett fel az apja arcára. A férfi mintha éveket öregedett volna, mintha éveket szenvedett volna. A fiú csodálkozva figyelte az apját – nem értette mire akar kilyukadni Harry.
– Mindketten hibásak vagyunk, Albus – mondta végül a varázsló. - De attól, hogy itt szenvedünk, semmi nem változik meg! Victoire halott, el kell fogadnod! Lilyt pedig... - remegett meg a férfi hangja. - Lilyt pedig elrabolták! Most már nem tudunk ezen változtatni!
A fiú ismét bólintott.
– Albus – ült le az ágyára a férfi, és mélyen a szemébe nézett. - Kérlek, ha van valami, amiről úgy gondolod, hogy jobb, ha tudok, akkor mondd el!
– De te is apa – mondta szomorúan a fiú. - Mi van veled és anyával?
Harry sóhajtott – talán sosem sóhajtott még ilyen szomorúan. Közelebb hajolt a fiúhoz, majd így szólt:
– Tudod néha én is ezt kérdezem!
– Áruld el, kérlek!
Talán a könyörgő hangnem miatt? Vagy, talán azért mert olyan szépen kérte? Nem tudni. Harry ellágyult, majd mikor megszólalt lágy hangon beszélt a fiúhoz, ki annyira hasonlított rá, hogy szinte teljesen különbözött.
– Emlékszel mit mondtam anyád előtt? - kérdezte a férfi, majd megvárta, hogy Al igennel feleljen, és csak azután folytatta:
– Anyád és én az utóbbi két napban sokat civakodtunk – mesélte fáradtan. - Édesanyád úgy érzi, hogy elhanyagolom őt, hogy már nem szeretem őt.
– Apa... - halt el Albus hangja, mikor felfogta, hogy mit magyaráz az apja. Harry folytatta – amit egyszer már elkezdett, illik befejezni.
– Az anyád már nem szeretne velem élni, fiam!
– Apa, ugye nem hagyod?
Albus könnyes szemekkel nézett az apjára. Újabb csapás érte a Potter-családot, és ezt nem csak a fiú érezte, hanem Harry is. Tudta, hogy Isidora jóslata lassan beteljesedik, és ez borzasztó volt. Talán még sem kellett volna elmondania Ginnynek a teljes igazságot, de most már nincs mit tenni. Megtette, és ezzel mit ért el? A Weasley-család utálja, Ginny pedig el akar válni.
– Azt hiszem, ezt már nem tudom megmenteni – vallotta be Harry. - Anyád ma reggel adta be a válópert.
A smaragdzöld szemek megvillantak e szavakra, de Albus nem mondott semmit. Várta, hogy az apja folytassa.
– Édesanyád azt szeretné – szólalt meg végül a férfi –, hogy te és James vele éljetek.
Albus feltekintett, majd elgondolkozva bólintott. Ez érthető, ráadásul biztos volt benne, hogy egy ilyen ügyben az anyja nyerne.
– Ne aggódj, apa – nyugtatta meg a varázslót –, rengeteget fogunk találkozni!
A férfi megrázta a fejét. Albus lélekben felkészült a legrosszabbra, de amit Harry mondott, az minden rosszat fölülmúlt. Ilyenre soha sem számított, sőt egyáltalán azt sem tudta, hogy az anyjának, hogy jutott eszébe!
– Édesanyád el akarja veletek hagyni Angliát – mondta csendesen Harry.
A percek óráknak tűntek – Albus megpróbálta felfogni az információt, amit az apja közölt vele. Nem akarta elhinni, sőt egyszerűen gondolni sem akart rá! Úgy érezte, mintha csak álmodna, mintha az egész csak egy gonosz rémálom lenne, amit a Mester küldött neki, hogy kínozza!
– Ezt nem teheti! - fakadt ki végül.
Harry szomorúan pillantott rá.
– Sajnálom – mondta –, de megteheti.
A fiú nem nézett rá, de a varázsló el tudta képzelni, hogy mit érezhet. Borzalmas lehet neki, hisz még olyan fiatal, még nem tudja felfogni, hogy mi történik vele. Harry ebben nagyot tévedett. Albus bár fiatal volt, mégis megértette, hogy mi folyik körülötte. Az apja valami olyasmit tett, ami nem megbocsátható, főleg az anyja a számára. Csak az kérdés, hogy mit tett? Albus felnézett az apjára.
– Mit tettél apa? - kérdezett rá elgondolkozva, elmerengve. - Mit tettél, hogy el akar hagyni?
A férfi a tenyerébe temette az arcát – nem válaszolt, csak felállt, megcsókolta fia homlokát, majd távozott. Albus úgy érezte, hogy ezzel mintha örökre kilépett volna az életéből, mintha már nem akarna vele többet foglalkoznia. A fiú nem törődött azzal, hogy nem túl férfias a sírás. Sírt. Úgy sírt, mint még soha – és tudta, hogy ez még csak a kezdet.
*********
– Ma este hatkor lesz az évzáró, és McGalagony tart majd egy kis megemlékezést Victoire tiszteletére – magyarázta John White.
A szőke hajú fiú volt Albus első látogatója – külön kérésre jött, és csak Ő, mert a smaragdszemű fiú nem akart mással beszélni. A Madame-tól pedig tudta, hogy Mary, Scorpius és Rose többször is kereste őt, de nem akart velük beszélgetni. Akivel igazán szeretett volna szót váltani az Kate Malfoy volt, de ő az édesanyával – Juliette-tel – visszavonult, ami azt jelentette, hogy Narcissához voltak hivatalosak teázni, ahol megismerkedhettek Astoriával. Tehát Kate-tel nem tudott beszélni.
Maryvel azért nem akart, mert a lány nagyon aggódó típus volt, és tudta, hogy folyamatosan arról beszélne vele, hogy nem az Ő hibája volt, hogy Vic meghalt. Scorpius szintén. Rose pedig... Lindára emlékeztetné a párszaszó miatt. Egyfolytában csak az áruló jutna az eszébe. Így kizárásos alapon maradt John, mert ő nem törődött ilyen kicsinységekkel – mindenről tudott beszélni, és mind olyan témáról, ami nem zaklatta föl Alt.
– Köszi – mosolygott a fiúra Albus. A szőke hajú szerényen viszonozta a mosolyt, majd leült az egyik székre.
– Tudod, Mary nagyon aggódik érted – mondta.
Al kíváncsian vonta föl a szemöldökét.
– Tényleg? Ez kedves – tette hozzá tétován. - Miért mondod el?
– Csak úgy – vont vállat John. - Egyébként nagyon összebarátkozott a bátyáddal, Jamesszel. James érdeklődik iránta – mondta még.
A smaragdszemű fiú felnevetett; nevetése visszhangot vert a kihalt gyengélkedőn. John úgy látta, mintha őszintén nevetett volna, de azért nem mert volna rá megesküdni.
– James mindenki iránt érdeklődik – vigyorgott végül.
– Ha te mondod – biccentett John. Azt nem akarta hozzátenni, hogy Mary iránt még jobban, mert akkor tudta, hogy a vörösesbarna hajú griffendéles biztos megöli – minimum megátkozza.
A szőke hajú fiú merengéséből Albus hangja ébresztette fel. A smaragdszemű már másodszorra szólította meg Johnt, mire az feleszmélt.
– Mondott még valamit Flitwick prof?
– Nem – rázta meg a fejét. - Csak annyit, hogy ne késsünk! Az igazgatónő hamar le szeretné tudni ezt az egészet.
A smaragdszemű bólintott, mire John szedelőzködni kezdett. Albus érdeklődve figyelte, ahogy összeszedi a cuccait, majd biccent neki.
– Mary is érdeklődik James iránt? - kérdezte mielőtt a szőke hajú fiú távozhatott volna.
– Nem – felelte John, és már távozni készült volna, de Albus újból kérdezett.
– Kate? Még mindig nem jött vissza?
John megkönnyebbült, hogy a fiú hanyagolja a Mary-James témát – már bánta, hogy akkor felhozta, de valamivel csak el kellett szórakoztatnia Alt. A fiú kérdésére megrázta a fejét, majd így szólt:
– Azt mondják, hogy a vacsorára érkezik Juliette-tel.
A hollófekete hajú fiú bólintott. John végre távozott – Albus nem szólt utána. Helyette az ablak felé fordult, és kibámult. A merengés ilyenkor mindig segített neki – legalább gyorsan telik úgy az idő, ami jól jött neki, mivel mindenképp beszélni akart Kate-tel.
*********
A nap további része felettébb unalmasan telt Albus számára. Se az anyja, se az apja nem tért vissza, sőt a bátyja sem látogatta meg. Az unokatestvérei pedig végképp nem! Úgy tűnt Maryék is megunták a folyamatos várakozást, hogy Albus mikor akar végre beszélni velük, mivel többet nem zaklatták Madame Pomfreyt. A hollófekete hajú fiú egész nap unatkozott, így mikor elérkezett a délután öt óra, mikor készülődni kellett az évzáróra, örömmel ugrott ki az ágyból.
A vörös hajú, gyönyörű Dominique látogatta meg, mert hozott neki talárt. A lány már viselte a sajátját rajta a griffendélesek híres oroszlánjával. Gyorsan segített Albusnak felöltözni, majd prefektusi teendőire hivatkozva távozott. Azt mondta segítenie kell Mollynak és Roxanne-nek feldíszíteni a Nagytermet. A hollófekete hajú fiú tudta, hogy ez egy mentség, hogy ne kelljen vele beszélgetnie, hogy ne kelljen látni a nővére úgymond gyilkosát.
Albus megkönnyebbült. Neki is nehezére esett beszélgetni Dominique-val, mivel a lány nagyon hasonlított Vicre. Az viszont nem tetszett neki, hogy gyilkosnak gondolják, pedig tényleg az volt. Victoire Őérte áldozta föl az életét, különben túlélte volna a kis kalandot. S nem csak Vic, hanem a leendő gyereke is túlélte volna – Teddy fia vagy lánya.
És ha már Teddy is az eszébe jutott, nagyon sajnálta őt. Igaz, hogy a fiatal férfi maradandó sérülést nem szerzett, de biztos szörnyen szenvedhet, hisz a szerelme, a jegyese halt meg. Ráadásul Teddy még nem tudott a gyerekük haláláról. Al tudta, hogy borzasztó lenne számára, ha ezt megtudná, éppen ezért még nem tervezte elmondani. Sőt nem is akarta elmondani. Victoire vigye csak nyugodtan a sírba a titkát, mert Ő – Albus – is ezt teszi majd.
– Mr. Potter – lépett be a gyengélkedőbe Poppy. - Indulnia kell!
A fiú köszönetet rebegett a javasasszonynak, majd elindult a nagyterembe. Biccentett Alice Longbottomnak, kivel a lépcsőknél találkoztak, de nem köszönt neki. Kizárta a külvilágot, és csak ment és ment. Mikor belépett a nagyterembe érezte, hogy mindenki őt figyeli. A másodévesek között Jamest kereste, és tudta, hogy fog ránézni a bátyja.
Sosem látott még olyan tömény ellenszenvet egy szempárban, mint amilyet akkor James barna szemében látott. Érezte a bátyja gyűlöletét, ami felé irányult a húguk és az unokatestvérük miatt, és tudta, hogy megérdemli. De nem csak bátyja tekintete égette a szívét – Dominique, akivel nem rég találkozott ugyanúgy nézett rá, de nem csak ő! Molly, Lucy, Fred és Louis, sőt még Rose is ellenszenvesen nézett rá, és ez nagyon fájt a smaragdszemű fiúnak. Tudta, hogy őt hibáztatják, és meg tudta érteni ezért, de mégis nagyon fájt neki.
Albus lehajtott fejjel foglalt helyett Mary mellett, Johnnal szemben. Scorpius pont átlósan ült vele, Maryvel szemben. A barátai nem néztek rá igazságtalanul, sőt megértően néztek rá. Albus örült, hogy nem fordultak el tőle. A fiú látta, hogy a griffendélesek közt sem Alice-nek, sem Odette-nek sincs vádló, égető pillantása, mintha megértették volna őt. Albus nagyon, de nagyon örült ennek.
Tekintetével megkereste a tanárokat az asztalnál – Juliette Malfoy Amorette Cornaróként ült az asztalnál, de Kate nem volt vele. A smaragdszemű fiú halk nyávogást hallott a lábánál – Kate macskaként járta a nagytermet, és mikor észrevette, hogy Albus figyeli őt, hozzádörgölőzött. A fiú óvatosan elmosolyodott, de ügyelt arra, hogy csak a macska lássa a mosolyát.
Albus észrevette, hogy a tanári asztal mögötti falon kivételesen fekete drapéria lóg, emlékeztetve mindenkit arra, hogy meghalt egy diák. Látta, hogy az összes tanár komoran ül az asztalnál, és kivételesen nem beszélgetnek.
Az igazgatónő ekkor megköszörülte a torkát, mire mindenki ránézett, köztük a smaragdszemű is. McGalagony felemelkedett székéből, és így szólt:
– Véget ért egy újabb tanév! Valljuk be igencsak hosszú volt és fáradalmas, nem igaz? - A diákok bólogattak, mire az igazgatónő folytatta:
– Sok dolog történt ebben a tanévben, de talán a legtragikusabb, hogy ismét egy diák életét vesztette a biztonságos Roxfortban. Emlékezzünk meg róla, hogy elvesztettünk egy kiváló embert, egy okos tanulót, egy iskolaelső diákprefektust, kinek most itt kellene ülnie... - A hollóhátas asztal felé mutatott.
– Itt kéne most ülnie, hogy velünk együtt koccintson egy újabb tanévre, hogy végzősként büszkén hagyhassa el a kastélyt – könnyezett meg az igazgatónő. - De nem így történt! Álljuk fel most mindannyian, és emeljük poharunkat a szépséges Victoire Weasleyre, a legbátrabbra!
Szavait taps követte, és csak aztán törte meg a csendet a székcsikorgás, a tompa lábdobogás. Mindenki felállt, majd több száz száj mormolása eggyé válva felhangzott a pohárköszöntő:
– Victoire Weasleyre!
Miután mindenki helyet foglalt, McGalagony folytatta. Az idős asszony szinte látta maga előtt, hogy mondta egykor Dumbledore Cedric búcsúztatójánál az igazságot, így Ő is követve elődét így szól:
– Úgy érzem, jogotok van megtudni, hogy halt meg Victoire – sóhajtott, aztán megemelte a hangját, hogy mindenki ráfigyeljen.
– Victoire Weasleyt egy új feketemágus, a Mester, név szerint Linda Granger ölte meg!
A suttogás azonnal életre kelt a nagyteremben. A diákok döbbenten, szinte hitetlenkedve tekintettek az igazgatónőre. McGalagony mozdulatlanul állt, ahogy egykor Dumbledore, és várta, hogy elüljön a zaj.
– Victoire-nak sok szép tulajdonsága van – folytatta –, de talán senki sem gondolta volna róla, hogy önfeláldozó – halt el a hangja.
– A gyilkos átok célpontja Albus Perselus Potter volt, azonban Victoire megmutatta, hogy milyen, amikor igazán bátrak vagyunk! - kiáltotta. - Mert bár szembeszállunk az ellenségünkkel és meghalunk ez is bátorság – mondta.
– Azonban szembeszállni az ellenségünkkel megmentve egy másik életet – kiáltotta McGalagony. - Nincs ennél nagyobb bátorság! Victoire Weasley pedig így cselekedett. Még egyszer mondom – emelte meg még jobban a hangját McGalagony –, emlékezzetek Victoire Weasleyre...!
Ahogy elhalt az igazgatónő hangja, úgy halt el a taps hangja is. S ahogy eltelt e tanév, úgy telt el e vacsora is – Albus ott találta magát a szobájába, csomagolva, útra készen. Este volt már mire mindenki befejezte a pakolást – Mary, John és Scorpius ott ültek a smaragdzöld szemű fiúval szemben. Nem beszéltek, a csend beszélt helyettük. Albus a csillagokat nézte, mintha meg szeretné számolni őket. Gondolkozott.
Az ezüstös holdfény megcsillant a fényképen, mely az éjjeliszekrényen hevert árván, egyedül. Az ezüstszőke hajú lány szomorúan mosolygott a holdra, mikor Albus Perselus Potter búcsút intett barátainak, és lefeküdni készült. Nem vette észre, hogy az egyik üres pergamenjén cifra, elegáns betűk jelennek meg egy mondatot alkotva:
– Ne feledd az utolsót, Albus Perselus!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
