1.
Amikor minden elkezdődött...
Borongós őszi nap volt, amit a fiú kifejezetten utált. A vonat zakatolva haladt kitűzött célpontja felé, azonban az egyik fülkéjében egy kócos, hollófekete hajú fiú elfordította fejét az ablaküvegtől. Smaragdzöld szemei összeszűkültek, ahogy az előtte ülő vigyorgó lángvörös hajú lányt figyelte.
– Ki vele! - követelőzött a lány, ám a fiú továbbra is értetlenkedve nézett rá.
– Miről beszélsz, Rose?
Rose Weasley nem hiába volt szakasztott mása édesanyjának – leszámítva természetesen a lángvörös hajkoronát –, egyből tudta, hogy a fiú hazudik; a smaragdszemű ugyanis kerülte a tekintetét.
– Miről, miről! Ne játszd az értetlent, Albus! - csattant fel egyből, de a fiú csak megvonta a vállát. - Most meg hova mész?!
Albus megrázta a fejét, majd válasz nélkül kisétált a kupéból maga után hagyva egy nagyon ideges Weasleyt. Nem hiányzott neki egy unokatestvére sem, főleg nem a bátyja, James. Csak őt nem akarta, pedig nem volt egy rossz testvér, de kifejezetten a nagyapjukra, a néhai James Potterre ütött. De hamarosan megérkeznek a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, ahol lehet, hogy mindennap látja; ám ha szerencséje van, lehet, hogy alig fogja látni. Őszintén remélte, hogy szerencséje lesz.
Ahogy elgondolkodva járta a folyosót, kutató, kíváncsi szempárokkal találkozott; szinte mindenki őt leste. Hát persze, ki ne lesné a nagy Harry Potter fiát? A híres-neves Harry Potter fiát, kinek apja legyőzte minden idők legnagyobb feketemágusát, Voldemortot! A varázslók és a boszorkányok már tizenkilenc éve gratulálnak az apjának, pedig már mikor volt, hogy legyőzte?
Hogy elkerülje az újabb kíváncsi embereket, gyorsan benyitott az egyik fülkébe. Ketten ültek bent, egy lány és egy fiú. Látszólag mindketten Albusszal egyidősek voltak; a lánynak gesztenyebarna haja göndör volt, hatalmas csokoládébarna szemei pedig egyenesen a belépőre fókuszáltak. A mellette ülő fiú haja szalmaszőke volt, valamint acélkék szemei megnyugtatóan néztek Albusra.
– Elnézést, leülhetek? - kérdezte az ifjú Potter, majd csak úgy megjegyezte. - Az unokatestvérem halálra idegesít, ezért keresnem kellett egy másik kupét.
– Nyugodtan – mondta a szőke hajú fiú. - A nevem John White, ő pedig az egyik barátom, Mary Jackson – mutatott a lányra.
– Az én nevem Albus Perselus Potter.
Mary egyből a fiúra nézett a Potter név hallatán. Sápadt arcán érdeklődés tükröződött, majd csodálkozva szólalt meg:
– Az apád Harry Potter?
– Igen – felelte Albus feszengve. A lány összenézett Johnnal, de nem válaszolt látva, hogy mennyire kínos az apa-téma a fiúnál. Helyette lehajolt, hogy kivegye a kosarában nyugvó macskáját; a macska barna színű volt, és két nagy világító szemével nézett a többiekre.
– Bemutatom Kate-et – mosolygott a lány látva Al hitetlenkedő pillantását. A fiú nem akarta elhinni, hogy ez a lány is macskabolond, ugyanis Hermione nénikéje szintén tartott nem egy macskát. Miután ezt szóvá is tette, Mary sértődötten húzta fel az orrát. - Kate nem akármilyen macska!
– Hát akkor?
A lány büszkén szegte fel a fejét, miközben macskájára pillantva elérzékenyülten válaszolt.
– Az anyámtól kaptam, aki azt mondta, hogy tizenegy évvel ezelőtt egy szakadt ruhás fiatal nő kopogott be hozzá egy pohár vízre szomjazva – mesélte Mary. - Mialatt a nő a vizet itta, az anyám kiment, hogy megnézzen engem; mikor visszament, a nő eltűnt nem hagyva semmi mást ott csak ezt a macskát és egy üzenetet, amin az állt, hogy a neve Kate.
– De miért hagyna valaki egy macskát nálatok? - értetlenkedett John, miből a smaragdzöld szemű fiú arra következtetett, hogy még ő sem ismerte a macska történetét.
Mary látványosan az 'égre' emelte szemét, ami jelen esetben a plafon volt, majd megcsóválta a fejét. Elhúzta a száját miközben válaszolt:
– Anyám szerint Kate különleges állat... Mintha nem lenne teljesen macska... - vallotta be. Albusnak egyből az animágus Peter Pettigrew jutott az eszébe, aki tizenkét éven át képes volt Ron Weasley Makesz nevű patkányaként élni. De amilyen gyorsan az eszébe jutott, úgy vetette el az ötletet. Ugyan már, nem lehet, hogy egy csecsemő animágus legyen! Ez egyszerűen képtelenség.
– Jól van – adta meg magát –, elhiszem, hogy a macska különleges.
A lánycsillogó szemekkel nézett a fiúra, majd egy elbűvölő mosolyt varázsolt az arcára, és lelkesen mesélni kezdett társainak, hogy a kis Kate milyen furcsa dolgokat hajtott végre ezalatt a tizenegy év közben. Végül John volt az, aki erélyesen közbevágva elterelte a beszélgetést.
– Ti melyik házba akartok kerülni?
– A Griffendélbe – vágta rá Albus. - A családomban szinte mindenki griffendéles volt. Anya, apa, a nagynénik, nagybácsik... Sőt rengeteg unokatestvérem, például Fred, Roxanne, Dominique, Louis, Molly és Lucy, valamint a bátyám, James.
– Vannak egyáltalán a családodban olyanok, akik nem a Griffendélbe jártak? - nyögött fel kikerekedett szemekkel John.
– Victoire unokatesóm a Hollóhátba jár, és most lesz hetedikes. De ha jól tudom, akkor a dédanyám Dorea Black, ő is odajárt megszakítva a nemes Mardekár hagyományát – merengett el a fiú, majd várakozva a másik kettőre nézett.
– Én szerintem félvér vagyok – kezdett bele John. - Apa aranyvérű családból származik, de kvibli, anya viszont boszorkány. Az anyám hugrabugos volt, ahogy a családom nagy része, de anyu húga hollóhátas, míg a fia Edward, aki most lesz másodéves, griffendéles. Úgy, hogy nekem teljesen mindegy hova kerülök – vonta meg a vállát –, csak a Mardekárba ne. És te Mary?
– Az anyám és az apám is mugli születésű boszorkány illetve varázsló; mindketten a Hugrabugba jártak. De anya azt mondta, hogy kizárt, hogy odakerüljek, ugyanis szerinte vág az eszem, mint a borotva.
Mindhárman mélyen a gondolataikba merültek lesütött szemekkel, mert elszégyellték magukat, hogy ilyen sokat mondtak el a családjukról. Albust személy szerint annyira nem bántotta, mert szívesen beszélt a családjáról, különösen annak legfiatalabb tagjáról, Lilyről. Húga két évvel volt kisebb nála, de annyira imádni való, hogy mindenki első látásra megkedveli.
Az út hátralevő részében csak néha-néha beszélgettek, akkor is semleges témákat hozva fel, mint például a kviddics, melyben Al kifejtette, hogy hajtó lenne a legszívesebben, mert az sokkal jobban megy neki, mint a fogó poszt; abban James a nyerő. John, ehelyett inkább terelő lenne, míg Mary szintén a hajtó poszt mellett foglalt állást.
Nagyon hamar telt el a vonaton töltött idő. Az ifjú Potter fiú kifejezetten jól érezte magát új barátai körében, akik szintén megkedvelték. Most már csak reménykedni tudott benne, hogy ugyanabba a házba osztják majd be őket.
A kopogásra kapta fel a fejét, majd mikor meglátta a belépő Victoire Weasleyt, az egyik prefektust, nem tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon. A lány nem hozott szégyent sem az egynegyed részt véla anyjára, sem a francia családjára. Ezüstszőke hajzuhatagát lazán egy copfba kötötte, hatalmas mélykék szemeit pedig unokatestvérére, Albusra függesztette. Victoire szakasztott mása volt a gyönyörűséges édesanyjának, Fleur Delacournak; egyetlen egy vonása sem utalt arra, hogy valóban Weasley lenne.
– Szia, Albus – mosolygott rá a fiúra Victoire, majd a többiekhez fordult. - A nevem Victoire Weasley, a Hollóhát hetedéves prefektusa vagyok. Csak közölni akartam, hogy mindjárt leszállunk, úgy hogy lassan gyertek ti is! Sok sikert a beosztáshoz, remélem, hollóhátasok lesztek – tette még hozzá kacsintva.
A három gyerek idegesen pillantott össze, de végül a smaragdszemű volt a legbátrabb; ő lépett ki elsőként a fülkéből. Miután leszálltak a vonatról a fiú megpróbálta megkeresni unokatestvérét, Rose-t, de a lány felszívódott, akárcsak James Potter – amit Al egy cseppet sem bánt.
– Elsőévesek – brummogott egy ismerős hang –, ide hozzám!
Hagrid, a Roxfort vadőre vigyorogva nézett a megszeppent elsősökre, majd egy kisebb ölelésben részesítette Albust. A fiú úgy érezte, hogy eltört néhány bordája, de mikor a félóriás megkérdezte, hogy van a család, egy elhaló mosollyal válaszolt.
– Remekül...
– Merre lófrál a csirkefogó bátyád? - érdeklődött vidáman Hagrid, de Al csak a fejét rázta.
– Halványlila gőzöm sincs, ám őszintén remélem minél messzebb tőlem.
Minden gólya ámulva bámulta a hatalmas tavat, mely mögött ott állt a Roxfort teljes valójában. Még Albus szeme is kikerekedett, pedig mennyi emléket látott az iskoláról; azonban élőben sokkal, de sokkal szebb volt.
– Csónakonként négy ember és nem több! - parancsolta a félóriás, miközben a csónakflottára mutatott, mely egyáltalán nem tűnt biztonságosnak.
– Mindenki beszállt? - nézett körbe, majd miután meggyőződött ennek valójáról, harsogva kiáltotta el magát:
– Mehet a menet!
Albus Maryvel, Johnnal valamint az épp előbukkanó Rose-zal került egy csónakba. A smaragdszemű jól tudta, unokatestvére még mindig haragszik rá, mert nem mondta el mit mesélt neki az apja. A fiú visszagondolt az apjával való beszélgetésre; fülében élénken csengett apja szavai, amint meggyőzték őt választhat a Griffendél és Mardekár között.
Mikor a Roxfort kapuihoz értek a tölgyfaajtó előtt egy mosolygós, pufók arcú férfi várta őket, akiben Albusék egyből felismerték szüleik régi barátját Neville Longbottomot, aki jelenleg a gyógynövénytant tanította.
– Neville bácsi – köszönt egyszerre Rose és Albus. A férfi mosolyogva köszönt vissza, majd a félóriáshoz fordult.
– Innen átveszem őket, Hagrid! - A vadőr az elsősök felé fordult, és egy széles mosolyt villantott. Neville eközben szélesre tárta a kapuszárnyakat, majd beinvitálta a diákokat.
Az előcsarnok hatalmas volt, a kopár kőfalakat fáklyák világították, sőt Albusékkal szemben terült el a márvány lépcsősor, mely a felsőbb szintekre vezetett. Az elsősöknek nem volt idejük még alaposabban körülvenni, ugyanis a professzor már elindult a kőpadlós csarnokon a terem jobb oldalán nyíló ajtó felé. Ám még az ajtó előtt elfordult, és egy kisebb szobába vezette őket. Rose összenézett unokatestvérével; Jamestől már hallottak erről, így tudták, hogy Neville most fogja megtartani beszédét a Roxfortban működő házakról, illetve egy-két alapvető dologról.
– Köszöntök mindenkit a Roxfortban! - kezdett is bele a szokásos mondókája Longbottom professzor, melyet elődjétől lesett el. Albus fél füllel hallgatta csak, hisz már mindent tudott. Négy ház van a Roxfortban: a Griffendél, a Hugrabug, a Hollóhát és a Mardekár. Tudta, hogy ezek közül csak egy ház lesz az otthona, a családja, viszont az órákon más tanulókkal is találkozik majd. Tudta, hogy a ház hálótermében fog aludni, és a ház klubhelyiségében fogja tölteni a szabadidejét.
– A beosztási ceremóniára néhány perc múlva kerül sor az egész iskola jelenlétében! – fejezte be végül Neville.
– Kérem, csendben várakozzanak!
Azzal elvágtatott otthagyva a gyerekeket. Mindenki sápadtan álldogált, és Al tudta, hogy már elkezdődtek a pletykák, miszerint trollal kell küzdeniük, próbákat kell kiállniuk. Még a mindig nyugodt Rose is idegesen sugdolózott egy betegesen sápadt, barna hajú, kék szemű lánnyal, aki közel állt hozzá, hogy elájuljon.
– James azt mondta, hogy nagyon fog fájni, és hogy a troll, amivel ő küzdött kis híján laposra verte – mondta éppen a lány, mikor Al odalépett melléje. - De szerintem csak viccelt. Anyáék azt mondták csak egy süveget kell felvennünk...
– Ne ijesztgesd annyira – rótta meg Rose-t –, hisz nézz rá milyen sápadt már!
– Mondd el, Albus – nézett a fiúra a lány, villámló szemekkel. A Potter fiú megrázta a fejét, még egyszer nemet intett Rose-nak – aki persze vérig sértődött –, majd csendesen visszalépett a helyére látva, hogy Neville suhogó talárral közeledik.
A vérvörös színű, különféle növénynevekkel díszített taláros professzor lihegve fékezett le a diáksereg előtt, majd egy elegáns mozdulattal hanyatt vágódott. A tejfölszőke hajú Scorpius Malfoy diszkréten vonta föl a szemöldökét, mikor a kedves tanár úr az ő talárjába kapaszkodva próbálkozott fölállni. Azt már persze egyikük sem díjazta, hogy a ráncigálás következtében Neville ismét a földön kötött ki, míg Scorpius egy lányos sikolyt hallatva rázuhant. Az épp arra elsuhanó Hóborc – akiről köztudott volt, hogy a legrosszabb szellem a világon – pedig felettébb szórakoztatónak találta, hogy azt a doboz piros festéket, amit mellesleg Fricstől, az iskola gondnokától lopott el, ráöntse a földön szenvedőkre, és a közel állókra.
– HÓBORC! - vicsorgott Neville, de mikor ismét felállni próbált, szerencsétlenségére megcsúszott.
Albus és Rose nem kevésbé lepődött meg, mikor a szellem őket vette célba megcélozva egy újabb festékkel. A vörös hajú lány dühödten indult meg Hóborc felé, de nem számolt a festéktócsával, így stílusosan megbotlott Scorpiusba; mellesleg, hogy ne ő legyen az egyedüli, aki a Malfoy fiút követte, lerántotta maga mellé kótyagos unokatestvérét.
Kisebb verekedés kezdődött a földön szenvedők között, akiket a szellem nagy kurjantássokkal biztatott vagy égetett, így mikor Minerva McGalagony, a Roxfort igazgatónője végre kifáradt a nagyteremből, hogy megnézze miért késnek az elsősök igencsak sokkos állapotba került. Az idős hölgy összepréselt ajkakkal nézett Longbottom professzora, majd szigorú tekintetét a kopogó szellemre fordította.
– Hóborc! - A szellem csak gonoszul elvigyorodott, majd nem törődve az igazgatónő haragos kiáltásaival, távozott. McGalagony most a professzora nézett rá, és miután türtőztette magát, csak fagyosan annyit mondott:
– Remélem, kedves Neville, hamar összekaparja magát a földről, mert a felsőévesek egyre türelmetlenebbek! - Azzal távozott otthagyva a nem kevésbé megdöbbent elsőéveseket, és persze a Gyógynövénytan tanárt, aki csak ámult-bámult az igazgatónő után.
– Egyes oszlopba fejlődj! - adta ki az utasítást Neville. - Jöjjenek utánam!
Albus úgy érezte, hogy inkább állna egy Magyar Mennydörgő és egy Baziliszkusz közé, mint hogy besétáljon a nagyterembe. Azonban a professzor nem úgy tűnt, mint aki gyorsan meggondolja magát; kilépett a kis szobából, és a csarnokon át bevonult a gólyákkal a helyiségbe.
A termet több ezer gyertya világította meg, melyek a levegőben lebegtek a négy ház asztala fölött. Az asztalokon aranytányérok és serlegek voltak helyezve, és már ott ültek a felsőbb évesek. Albus egyből kiszúrta bátyját, Jamest, aki vigyorogva ült a griffendélesek között, Lucy Weasleyvel és egy magas, sötét hajú fiúval beszélgetve.
Neville professzor éppen egy támla nélküli széket állított eléjük, mikor Al végre elszakította tekintetét az ismerős diákokról; a székre egy koszos, elnyűtt süveget helyezett, mire a fiú vetett egy diadalittas pillantást Rose-ra, kinek arcán egy boldog mosoly terült szét. A süveg karimája közelében az egyik szakadás kinyílt, mint egy száj, majd dalra fakadt.
Albus falfehér lett az idegességtől, de azért megpróbálta mosolyogva végighallgatni a süveg énekét a házakról. Ám mégis mikor a süveg befejezte, a kényszeredett mosoly, melyet az arcára erőltetett, ráfagyott. Megszorította Rose kezét, miközben a gólyák és a tanulók többsége megtapsolta a süveget. Neville eközben ismét a gólyák elé lépett, kezében egy hosszú pergamentekercset tartva.
– Akit szólítok – mondta –, az tegye a fejére a süveget, és üljön le, hogy beoszthassák. - A pergamentekercsre nézett, majd felolvasta az első nevet.
– Ambrus, Anna!
Egy rozsdabarna hajú, kerek arcú kislány lépett ki Albus háta mögül. Felrakta a süveget, és leült. Néhány perc múlva aztán a száj megszólalt.
– MARDEKÁR! - kiáltotta a süveg.
A mardekárosok üdvrivalgással és hangos tapssal fogadták a döntést, és vidáman üdvözölték az asztalukhoz szaladó kislányt.
– Boot, Paddy!
– HUGRABUG! - kiáltott újból a süveg, és Paddy vigyorogva ült le a jobb oldali asztalhoz.
Bright, Julest is a Hugrabugba osztották be, míg Flecher, Elizabeth-et a Griffendélbe. S a diákok csak fogytak és fogytak, eközben Albus szó szoros értelmében kezdett rosszul lenni; remegett, mint a nyárfalevél. Annyira izgult, hogy a Mardekárba kerül, hogy Ő lesz az első Potter a Mardekárban, a család feketebáránya lesz. Tudta, hogy James gyűlölni fogja majd őt, az apja meg talán meg is veti. Sőt talán ki is tagadják majd, hiába mondták azt, hogy nem.
– Jackson, Mary!
Albus ismerőse, a falfehér Mary lassan a szék felé indult. Mikor a felrakta a süveget, még akkor is reszketett, ám a süveg csak alig ért a homlokához, már kiabált is:
– HOLLÓHÁT! - A lány megkönnyebbülten mosolyodott el, majd gyorsan lekapta a fejéről a süveget, és már futott is az asztalához.
– Longbottom, Alice – mosolygott Neville professzor. A lánya, egy szintén pufók arcú, szőke hajú kislány botorkált ki a sorból. Bátran húzta a fejébe a süveget, mely néhány pillanat múlva felkurjantott.
– GRIFFENDÉL!
– Malfoy, Scorpius! - A tejföl szőke hajú, még mindig festékes fiú megpróbált magabiztosan kivonulni a székhez, azonban lába remegése megakadályozta benne. Hosszú perceken át tanakodott, majd mikor végül közölte a döntést, az egész Nagyterem lefagyott.
– HOLLÓHÁT!
Scorpius elsápadva állt fel, és nem törődve a döbbent pillantásokkal lassan balról a második asztalhoz sétált. Az első Malfoy a Hollóhátban; az összes felmenője mardekáros volt. Albus határozottan látta, és mint később apjának is állította: esküszöm, Luna néni szipirtyóira, hogy Galagonya ideges volt.
Már csak néhány gólya maradt. Akadt ismerős név is, mint például Nott, aki azonnal a Mardekárba kötött ki, de akadt olyan is, akiben Al csak ráismerni tudott apja volt évfolyamtársának a gyerekére. Az egyik lányt például a rókaképűségről és a fekete hajról tudott azonosítani, miszerint az anyja Pansy Parkinson lehet; mardekáros lett. Aztán végül...
– Potter, Albus!
Megannyi kíváncsi tekintet szegeződött rá; a teremben izgatott sustorgás csapott fel, mint például James Potter öccse v. Harry Potter fia? Albus nem törődött vele; vetett még egy utolsó segélykérő pillantást Rose-ra, majd Jamesre, aztán a szemébe húzta a süveget. Egyszerre elsötétült előtte a világ, és csak süveg vékonyka hangját hallotta csak.
– Lám-lám, egy újabb Potter fiú! - csendült a hangocska. - Szakasztott mása vagy az apádnak, kedves Albus, de csak külsőleg!
Albus gondolatban felhördült: „Miről beszélsz?”
– Jól hallottad... Te teljesen az ellentéte vagy – folytatta a hang. - Bátorságod kevesebb, bizonyítási vágyad sokkal több, jószívűséged nem ismer határt, és észből sincs kevés. Tehetséges vagy. De hova tegyelek? - morfondírozott, hogy aztán újból folytassa.
– Nem vagy az apád; nem tartod annyira, sokra a bátorságot, hogy a Griffendélbe kerülj, de nem vagy ravasz sem, hogy a Mardekárba.
„Kérlek tegyél a Griffendélbe! A Griffendélbe!” - könyörgött gondolatban, de úgy tűnt a süveget nem érdekli, mert így válaszolt.
– Egykor szabadkezet adtam a nagy Harry Potternek, és nem bántam meg – mondta. - Ám ha szabadkezet adok a fiának, Albus Perselus Potternek, meg fogom bánni. Az ész számodra sokat ér, ezért odaraklak, ahol nagyszerűen tudod kamatoztatni a tehetségeidet. Ne aggódj, ott is nagy tettekre leszel hívatott, talán nagyobbra, mint az apád – felelte szomorkásan, majd hangosan elkiáltotta magát:
– HOLLÓHÁT!
Az utolsó szót mindenki hallotta. Albus gyorsan kapta le a fejéről a süveget és sietett a hollóhátasok asztala felé, de még látta, hogy James döbbenten néz össze Lucyvel. A fiú egyből elkeseredett, és asztala felé igyekezve azon gondolkodott, hogy vajon a szülei ehhez mit fognak szólni...
Victoire Weasley azonban Jamesszel ellentétben kicsattanó jókedvvel, óriási boldogsággal és örömmel fogadta, hogy végre van egy sorstársa a családból. Olyan hevesen szorította magához az ifjú Pottert, hogy az alig kapott levegőt, majd miután ezen is túlestek, maga és Mary mellé ültette szemben Scorpiusszal.
A beosztás eközben tovább folytatódott, és úgy tűnt a tanárok túltették magukat azon, hogy a nagy Harry Potter fia hollóhátas lett. Nem sokára azonban ismerős név hallatszott, így Albus egyből odakapta a fejét. Rose következett, akinek az arca szinte sápadt zöld színben játszott a félelemtől. Al őszintén remélte, hogy Rose a Hollóhátba kerül, hisz Hermione nénikéje mondta neki, hogy a süveg majdnem odaosztotta. Ám úgy tűnt a szerencse ismét elkerülte őt...
– GRIFFENDÉL! - harsogta a süveg, így a smaragdszemű fiú csak megtapsolni tudta unokatestvérét; üdvözölni már nem.
– White, John!
Albus második ismerőse volt az utolsó, így kissé bátrabban lépett a székhez. A süveg rövid idő után már kiáltotta is döntését:
– HOLLÓHÁT! - Maryék a többiekkel együtt tapsolták meg a fiút, aki megkönnyebbülve rogyott le a szomszéd székre.
Ezek után McGalagony emelkedett szólásra, aki még mindig szörnyen idegesnek nézett ki, de kierőszakolt magából egy rideg mosolyt, miközben köszöntötte a diákokat, és jó étvágyat kívánt a vacsorához.
Albus elámult a rengetegféle étel láttán, és alig tudta eldönteni melyikből egyen. Mary, John és Malfoy szintén így lehettek, de Scorpius, aki még mindig sápadt volt – bizonyára aggódott a szülei miatt –, keveset szedett magának. A vacsora gyorsan telt el; Al végig beszélgetett a barátaival és Vickyvel. Sőt egyszer még magával Scorpiusszal is beszélt, bár csak pár szót, de mégis beszélt.
A vacsora után McGalagony elhadarta a szabályokat, amik szinte sosem változnak, mint például az iskola melletti erdőbe tilos a belépés – itt persze véletlenül sem nézett szigorúan a halkan nevetgélő James Potterre! - majd elengedte őket.
A hollóhátas gólyák Victoire nyomában átvágtak a zsibongó tömegen, elhagyták a nagytermet, és felmentek a márványlépcsőkön. Egy darabig a griffendélesek mellett haladtak, így Albusnak volt ideje pár szót váltania Jamesszel, aki legnagyobb döbbenetére vigyorgott.
– Na, mi van, öcsi? - kérdezte. - Úgy tűnik te lettél a család esze! - majd felnevetett, pedig semmi vicceset nem mondott. Öccse éppen készült ezt megmondani, azonban a prefektus Molly Weasley felkiáltott.
– Griffendélesek erre gyertek! - Vele egyszerre Victoire is megszólalt.
– Hollóhát utánam!
Al elszakadt bátyjától, és szentül megfogadta, hogy még aznap küld egy levelet az apjának, melyben leírja, hogy a Hollóhátba került. Meg akarta előzni a bátyját, mert az a komisz vigyor, amit felöltött egy cseppet sem tetszett neki. Victoire eközben megállt egy sas formájú kopogtató előtt, majd élénken magyarázni kezdte, hogy nem jelszóval kell belépni, hanem meg kell válaszolniuk egy kérdést.
– Szürke szárnyú nagy madár, szürke lesz a nagy határ, ha ősszel a földre száll – mondta a sas.
– Na, van valaki, aki tudja mi az? - kérdezte Victoire, miközben körbepillantott. A gólyák megrázták a fejüket; úgy tűnt senki nem tudja, ám mindenki legnagyobb döbbentére, Scorpius Malfoy csendesen megszólalt.
– Köd.
– A válasz pedig helyes – felelte a sas, majd beengedte őket. A szőke hajú lány megmutatta merre van a fiúk és merre a lányok hálója, aztán elköszönt.
Albus, John, Scorpius egy szobába került; két másik fiúval osztozkodtak, akiket Simonnak és Josh-nak hívtak. Ahogy az ifjú Potter helyet foglalt, hogy megírja első levelét a Roxfortból az apjának elgondolkodva szemlélte szobatársait. Malfoy halálsápadtan írta a saját levelét, Simon éppen Josh-nak magyarázta a foci fogalmát, míg John vigyorogva nyitott ki egy könyvet.
– Talán a süvegnek igaza volt – gondolta. - A Hollóhát az én otthonom!
Majd ezzel a lendülettel belemártotta pennáját a tintába, és írni kezdett.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
