Rettegett válaszok
Nem tudta, mióta ül ott. Nem tudta, ébren van-e vagy csak álmodik. Nem tudta, ez vajon már a halál, vagy még kínozzák őt egy darabig. Kezdte elveszíteni a józan eszét. Egyre szorosabban ölelte magához térdeit, egyre görcsösebben markolta pálcáját. A zöldes fénytől, ami a kamrában uralkodott, a hányinger kerülgette. De mégis mivel találhatná szemben magát? Éhes volt, szomjas és álmos. Egész testében remegett, s fájt már minden izma, ahogy görcsösen lapult a kígyómintás oszlophoz. Lenah kissé felemelte fejét, ahogy hallotta a falakban csörgedezni a vizet. Víz. Édes, tiszta, szomjoltó. Nyelt egyet, de kiszáradt torkán mintha a kamrába vezető előtérben heverő csontok gördültek volna le. Lélegzete egyenetlen volt, kisebb-nagyobb időt hagyott két levegővétel között, ahogy arra koncentrált, vajon csak a képzelete játszik vele, vagy a hatalmas kígyó testének siklását hallja. Nem aludt mióta Denem akaratán kívül bezárta ide. Szemei szúrtak a fáradtságtól, talán meg is pattant egy-két hajszálér, de nem volt képes két másodpercnél tovább csukva tartani szemhéjait. Minduntalan a hatalmas, éhes szörny képe derengett fel előtte, s még riadtabban tért magához. A könnyek rég kiapadtak szemcsatornáiban, s arcára száradva csillogtak. Egyedül volt, sötétben, összezárva egy szörnnyel. Gondolatai csak lehetséges végével foglalkoztak, egyre több mindent hitt el saját magának. Az őrület határán táncolva hajtotta homlokát térdéhez, s hallatott halk, zokogó hangot.
Halkan szisszent fel valami. Lélegzetvisszafojtva kapta fel fejét, s hajolt kissé előre, hogy még jobban balra tudjon nézni. Egy kis szegletét látta a hatalmas szobor cipőjéből, de a kígyót sehol. Lélegzete hisztérikussá vált, s félelemtől remegve próbált felállni. Tekintetét az állat lehetséges tartózkodási helyén tartotta, amint felegyenesedett, elgémberedett lábai azonnal összecsuklottak, s megrogyott. Baljával az oszlopba támaszkodott, s mintha a legszebb hang ütötte volna meg fülét; hallotta a kamra ajtajának nyílását. Testét hirtelen elöntötte a remény, s olyan gyorsan fordította fejét hátra, hogy meg is roppant egy-két csigolyája. A kitáruló ajtóban fáradt szemi mintha a megmentő angyal arcát látta volna. Denem ott állt, türelmetlenül, izgatottan, s amint akkora rés nyílt, hogy beférjen, elindult. Lenah a mozdulat hevességét másolva pördült meg tengelye körül, s kerülte meg az oszlopot.
Denem szinte hátraugrott, ahogy a lány kilépett elé. Elsőre döbbenetes látványban volt része, Anguish kissé görnyedten, remegve az oszlopba kapaszkodott, ahogy elvesztve egyensúlyát próbált állva maradni. Arca helyenként csillogott, nagyrészt poros volt. Haja fésületlen, kócos, pálcáját markoló ujjai elfehéredve, görcsösen szorították azt. Tom arca a hirtelen döbbentség után eltorzult, először idegességét, majd mérhetetlen mérgét tükrözte.
- Anguish – szinte suttogta a nevet, de a gyűlölet élénken izzott benne.
- Segíts – nyögte a lány, majd erejét elvesztve rogyott össze. A poros padlón térdelt, s támaszkodott meg. Arcába hullott a most zöldes fényben úszó gesztenyebarna haja, s szinte megkönnyebbülten tartotta csukva szemeit.
- Hogy kerültél ide? – Denem a két karjánál megszorítva állította talpra, s rázta meg dühében. Lenah meglepetten nézett fel rá.
- Én… én – megszólalni sem bírt. Ez az ötödik éve, hogy ismeri a fiút, de ilyennek még sosem látta. Arca minden izma megfeszült, tekintete izzott, ahogy a másik barnáit fürkészte. Egyre szorosabban szorította Anguish-t, s az felszisszent fájdalmában. Denem hirtelen elengedte, majd hátrált egy lépést.
- Követtél – Tom szinte suttogott. Lenah felnézett rá, s meghökkenve tapasztalta, hogy a fiú úgy néz rá, mintha valami nagy és undorító lenne. Denem megvető, undorodó, hitetlenkedő arckifejezése láttán Lenah gyanakvóan egyenesedett ki.
- Lehet – minden erejével azon volt, hogy kerülje a fiú tekintetét, de az vonzotta a övét. Denem szinte kétségbeesetten sütötte le szemeit. – De mit számít, csak juttass ki innen! – emelte fel hangját a lány, hogy megtörje a csendet. Tom arca kisimult, s aljas félmosolyra görbítette ajkait. Mély gyűlölettel hangjában sziszeget, amiből Lenah egy hangot sem értett. Anguish már épp azon volt, hogy emeltebb hangnemben, szépen megkérje, hogy ha lehet, társalogjon vele emberi nyelven, mikor valami hatalmas esett a kőpadlóra. A lány kissé ijedten nézett fel a tőle fél fejjel magasabb fiúra, aki nem kevesebb meglepettséggel tekintett a lány háta mögé. A kígyó sziszegett valamit, amire Denem röviden válaszolt. Anguish egy kellemesebb helyen, kevésbé kialvatlanul, talán még el is nézte volna, hogy úgy társalognak körülötte, hogy ő nem érti miről. De egyrészt az idegei kicsit megroncsolódtak, másrész a vele szemben álló fiú egy kígyóval társalgott.
- Mégis mi a… - Anguish már hátat fordított volna a fiúnak, hogy ha egy mód van rá, szemtől szembe lássa a fiú csevegő-partnerét, mikor Denem hirtelen közelebb lépett hozzá, s jobbjával az állánál fogva kényszerítette, hogy rá nézzen.
- Ne fordulj meg – közölte nyugodtan.
- Már miért ne? – pimaszkodott a lány. Nem érezte szükségét a jó modornak. Vagy a kígyó eszi meg elevenen, vagy Denem végez vele, mert az után a gyilkos tekintet után, sokkal kellemesebb dologra nem számított.
- Ez egy Baziliskus – Tom mintha kényszeredetten nézett volna a lány szemeibe.
- Egy mi? – Anguish egy határozottabb mozdulattal kiszabadult Denem erős szorításából, s hátrált egy lépést.
- Mit csinálsz te Legendás Lények Gondozásán? – háborgott a fiú, s Lenah tisztán hallotta, hogy mögötte közeledik feléjük a kígyó.
- Unikornisokat etetek, meg Kákalagokról írok házi dolgozatot, nem pedig kihalt szörnyekkel társalgok! – Lenah automatikusan olyan stílusban válaszolt, ahogy a kérdést feltették neki.
- Pimasz vagy – Denem elfojtott dühtől összeszűkült szemekkel nézett le rá, s hallotta meg hirtelen, ahogy a kígyó szinte élvezettel hangjában közli szándékát. Tom válaszolt neki, halkan, de határozottan. A Baziliskus nem törődött újdonsült gazdája parancsával, s felemelkedve, támadásra készen tátotta ki pofáját a lány feje felett.
Anguish nem értette, miről beszélnek körülötte, de sejtette. Érezte a hozzá vészesen közeledő lényt, s amint meghallotta azt a támadásra kész sziszegő hangot a magasból, arcán halálfélelem tükröződött. Most értette meg igazán, milyen, ha egy hajszál választja el a végtől. Szíve egy-egy ütemet kihagyott, levegő nem jutott tüdejébe, s az életösztönök mondatták vele könyörgő hangon utolsónak vélt szavait.
- Kérlek, ne – halk hang volt, ami kijött testéből, többre levegő hiányában nem volt képes. Denem sokkal határozottabban, és sokkal hangosabban parancsolt a kígyóra.
- Megérdemelnéd – szólt a lányhoz, aki időközben behunyt szemekkel, egyre veszélyesebben remegve reménykedett, hogy tévedett. Mindig is látta Denemen az álarcot. Egy álarcot, ami mögé bújt. Mindig is tudni akarta, mi rejtőzik mögötte. Úgy gondolta, a fiú hallgatagság és visszafogottság mögé rejti igazi énjét. A valóságot, amit nem mer megmutatni, az érzelmeket, amiket nem mer kimutatni. Azonban az elmúlt öt perc megmutatta Anguish-nek, milyen valójában ez a fiú. Láthatta, hogy az álarc, a kedvesség és a jó modor álarca volt, amit a tanárok felé mutatott, és hogy amit rejt, az szörnyűséges, félelmetes. Érzelmek ezek, amiket elfojt, amiket nem mutathat ki, de nem azért, mert szégyelli őket, hanem mert ha szemtől szembe mindenkivel így viselkedne, kicsapnák az iskolából. A hidegvérű gyilkolás úgy látszik nem áll messze a Denem fiútól, s ezt most minden takargatás nélkül felvállalta a lány előtt. Talán botorság volt, de ezt az indulatot, már nem tudta tovább véka alá rejteni. Azonban, lassan az agya visszavette az irányítást a szívétől. Lélegzete már nyugodt volt, s pulzusa is kezdett a normálisra váltani. Ezt megkönnyítette a tény, hogy a kígyó bár pufogva, s megjegyzéseket téve új gazdájára, de visszatér búvóhelyére. Denem egy utolsó, nyugtató hatású mély levegővétel kíséretében behunyta szemeit. Miután elszánta magát, hogy ezt a problémát meg kell oldania, megpróbált szembenézni a lánnyal. Azonban Anguish szinte minden erejét elvesztve megint a poros földön térdelt, pálcáját szorongatva, pánikszerű légzéssel.
- Életben hagytalak – guggolt le Tom, hogy kisebb legyen a szintkülönbség köztük –, de ez nem azt jelenti, hogy nem tartozol. – Denem nyugodt hangon beszélt, már-már ijesztően nyugodtan. Lenah levegőt is elfelejtett venni, ahogy felnézett a fiúra. Látta a mosolyt az arcán, a mosolyt, melyet régen kedvesnek hitt, hisz egy ilyen széparcú fiúnak nem lehetnek rossz gondolatai. Most már tudta hová tenni azt az érzelmekkel fűtött tekintetet. Mintha tűz lenne, úgy égett, ahogy gondolatai tükröződtek a sötét szempárban. Tervei a távoli jövőre vonatkoztak, bár nem körvonalazódtak teljesen. Valahogy hallgatásra kell bírnia a lányt, és az sem ártana, ha ebből valami haszna is származna. Mardekáros évfolyamtársai, és egy-két felsőbb éves tiszteletét már elnyerte, felnéztek rá, s feltétlen megbíztak benne. Ő is a bizalmába fogadta azokat, minden kis akcióba bevonta őket, s azok vakon követték őt, olykor felvállalva a felelőséget helyette. De Anguish-ben nem bízott, még. Sejtette, hogy a bizalmába kell fogadnia, ha azt akarja, hogy a lány hallgasson. De vajon az hajlandó-e lesz befogni a száját? Tettlegességig nem mehet el, de talán a fenyegetés is elég lesz. Sok apró részlet még nem volt világos, de lassan kezdett kikerekedni fejében egy terv, hogy hogyan úszhatná meg a lebukást anélkül, hogy végezne a lánnyal. Felegyenesedett, s pálcájával ujjai közt játszadozva járkálni kezdett.
- Miért? – nyögte erőtlen hangján a lány, megzavarva a fiút a gondolkodásban. Tom megállt egy pillanatra, majd meglepettséggel arcán pördült meg tengelye körül.
- Mit miért? – kérdezett vissza, nem érezte úgy, hogy számadással tartozna.
- Miért nem hagytad, hogy megöljön a kígyó, hisz azért hívtad, nem? – Lenah tagoltan beszélt, néhol meg kellett állnia, hogy levegőt kapjon. Szíve még mindig nem találta meg a nyugodt tempót, s izmai minduntalan remegtek.
- Nem hívtam. Vagyis… - Denem már épp szabadkozásba kezdett volna, de hirtelen elhallgatott. – Nem kell neked magyarázkodnom – zárta le végül, s újra játszani kezdett. Nem, nem fogja bevallani, hogy tévedett, még akkor sem tenné, ha olyasvalaki kérné számon, aki bármilyen eszközzel szóra bírhatná. Nem szánt szándékkal hívta a kígyót, de túlságosan hagyta eluralkodni magán indulatait, így akaratlanul is párszaszóul kívánta a pokolba a lányt. Ezt meghallva a vérszomjas fenevad, kapva kapott az alkalmon, de szerencsére az állat bár többszöri parancsra, de visszatért búvóhelyére.
Lenah nem válaszolt, inkább megpróbálta összeszedni magát, s megnyugodni. Minden abszurditás ellenére, most és azonnal, ültő helyében el tudott volna aludni. A hideg padló nem volt épp kellemes, de most még ez sem foglalkoztatta. Pár perc után, már épp lecsukódtak szemei, mikor kellemes, búgó hang mászott fülébe, s a gyönge remegés átfutva minden egyes porcikáján késztette, hogy felnézzen a fiúra.
- Lényegesen egyszerűbb lenne, ha meghaltál volna – Tom nem nézett a lányra, gondolataiba merülve bámulta a vele szemben álló faragványos oszlopot. Lenah még pihegett, s gondolatai is egyre rendezettebbekké váltak. Legalábbis kevésbé kalandozott el, talán még több figyelmet is szentelt a fiúnak, mint úgy általában bárminek. Szíve szerint megkérdezte volna, hogy mire vár, de valahogy most nem mert feleselni. Valami belülről akadályozta meg a beszédben. Talán a félelem, vagy tudatalattija érezte a helyzet komolyságát. Nem tudta igazán, de nem is érdekelte, viszont a kérdésére lassacskán választ is kapott. – Persze, ezt az eshetőséget ki kell zárnom, hisz aranyvérű vagy – gondolkozott hangosan Denem. – Bár, eggyel több, vagy kevesebb – nézett szórakozott mosollyal arcán a lányra. Anguish milliméternyit, de hátrébb csúszott a kövön. – Igaz is, miért is hagynálak életben? – Tom látta a lány arcára kiülni a félelmet, s ez erőt adott neki. Esze ágában sem volt most és azonnal véget vetni osztálytársa életének, hisz azon kívül, hogy aranyvérű, más oka is volt az életben tartására. Az iskolában már keresték a lányt, mást nem a holttestét. Ha nem találnak semmit, valószínűleg hamarosan alaposabb kutatást végeztek volna a kastélyban, talán még a kamrát is megtalálták volna. Denem szíve szerint mindenkinek elmondta volna, hogy ki ő. Hogy ő Mardekár utódja, és van egy rég kihaltnak hitt kígyó, aki neki engedelmeskedik. Általában. De nem tehette. Még nem, még túl korai lett volna. Egyelőre hátulról, titokban akarta irányítani a dolgokat, szépen lassan kiirtani a mugliszületésűeket az iskolából, egyre nagyobb hatalmat adva a tisztavérű mágusoknak. Társainak már hintett el ezt-azt, nem egy, nem csak tiszteletből követte az utasításait, ha épp éjszakai csínytevésekről volt szó.
- Segíthetnék neked – törte meg hirtelen a csendet a lány, a költőinek szánt kérdésre válaszolva.
- Mégis hogy tudnál te nekem segíteni? – Denem megpróbálta elfojtani gúnyos nevetését.
- Anyám! Édesanyám befolyásos nő.
- Nincs szükségem rá – jelentette ki határozottan Denem, eltűntetve arcáról a mosoly legcsekélyebb jelét is. – Viszont, következtetésre jutottam – mondanivalójának hangsúlyt adva pálcájával mutogatva gesztikulált. – Bár nem érdemled meg nagylelkűségem, megkímélem az életed, ugyanis a halálod csak keresztbe tenne a tervemnek – Lenah már épp megkérdezte volna, miféle tervnek, de inkább csak nyelt egyet, amit Tom a félelem jeleként könyvelt el. – Sőt, segítek kijutni neked innen, cserébe persze vannak feltételeim – itt pálcájával a lány felé bökött. Lenah ijedten rezzent össze, mélyen, legbelül, lelke örömtáncot járt, ugyanakkor egy kis halk hang szinte suttogta a fülébe, hogy ennek a „játéknak” még korán sincs vége. – Először is, soha, senkinek nem beszélhetsz erről a… nevezzük incidensnek – Tom megengedett egy diplomatikus mosolyt. Az ő jó hírnevének is ártott volna, ha kiderül, hogy egy ilyen lány, egy szórakozott, látszólag elkényeztetett lány, aki csak nevetgél, és bájosan cseveg, ravasz módon kileste őt, és ráadásul a figyelmét elkerülvén követte. – Még Blacknek sem szólhatsz róla, mi több, nem is gondolhatsz rá, hogy hol jártál – pontosított Denem, látván, hogy Lenah milyen gyorsan rábólintott a feltételre, jobbnak érezte, ha tisztázza. Jogos is volt, Anguish felfogta, hogy ez nem csak egy kis pletyka, amit legjobb barátnőjével akár még meg is oszthatna. Tudott titkot tartani, de Natheline más volt, neki mindent elmondott, és nem azért, hogy másnak ártson ezzel vele, egyszerűen mindent megbeszéltek. Lenah lesütött szemmel, szívében érezve, hogy mégsem úszta meg olyan szárazon, mint szerette volna, bólintott.
- Másodszor – kezdett bele Denem –, ezentúl mindent megteszel nekem, amit mondok – Tom ismét a lányra szegezte tiszafa pálcáját, s az a hallottak után meglepődve tekintett fel rá. – Ha azt mondom, hagyd el a helyiséget, ahol vagy, eltűnsz. Ha azt mondom, menj el a könyvtárba, és kutass nekem valami után, te megteszed. Ha azt mondom, menj le Roxmortsba, és hozz el nekem valamit, elhozod. Ha azt mondom, hozass nekem valamit, teszem azt a Zsebkosz közből, hozatsz nekem, és ha mondjuk megkérlek – váltott nyájas hangnemre egy fél mondat erejéig -, hogy fizesd ki nekem, kifizeted. Ha jól gondolom, egy-két galleont megér neked, hogy a jövőben, mikor már jócskán lesznek ellenségeim, mert biztosra veszem, hogy lesz pár mitugrász véráruló, nehogy véletlen téged is sanyarú sorsra kárhoztassalak, jobb esetben meg is öljelek – fejezte be hosszúra sikeredett anekdotáját. Pálcájával intett a lánynak, hogy álljon fel. Anguish-t a hallottak szinte letaglózták, így jószerivel öntudatlanul egyenesedett ki. Denem még mindig rá szegezte fegyverét, s válaszra sürgető pillantását. Lenah bátortalanul bólintott.
- Remélem elég világos voltam, és nem kell csalódnom benned – eresztette le pálcáját a fiú. Anguish gondolatai cikáztak, de nem volt ideje ezzel foglalkozni. Denem megragadta egyik csuklóját, s a kijárat felé igyekezett vele lehetetlen tempót diktálva. Anguish meg-megbotlott, de a fiú minduntalan felrántotta, mikor már épp esni készült. Lenah nem tudta, hová ez a nagy sietség, de az kétségtelen volt számára, hogy igencsak zavarba ejtette a fiúval létrejött fizikai kontaktus. Már magán is észrevette, hogy talán arca vörösebb a kelleténél, mikor hirtelen lefékeztek. Tom eleresztette a csuklóját, s az önerőből tett egy lépést, amit még az előző erőltetett tempó lendülete hozott magával. Ennyi elég is volt, még mindig erőtlen bokája megbicsaklott a sok kis csontvázon, s ismét térdelve huppant le.
- Állj fel! – parancsolt rá Denem. Lenah utálkozva nézett fel rá, ám a látvány nem elégítette ki vágyait. A fiú töprengve, talán kissé kétségbeesetten nézte a csövet, ahonnan a közelmúltban még ő maga is lesiklott. Lenah-t nem nyugtatta meg a fiú arckifejezése, bár tudatalattija elismerésként konstatálta, hogy Denem megnyílt előtte, ha nem is ilyesfajta megnyílásról álmodozott.
- Hogy jutunk ki? – próbálta megtalálni egyensúlyát a fiú mellett. Saját magát meglepte, hogy milyen könnyen ment.
- Nem lesz egyszerű – suttogta Denem, inkább csak magának.
- Valahogy kijutottál a múltkor is – világított rá Lenah.
- Akkor a kígyó vitt ki, de nem hiszem, hogy egy olyan kalandot te élve megúsznál – húzta egy pillanatra aljas mosolyra ajkait Denem.
- Ha már a kígyónál tartunk, a Baziliskusok… Nem biztos, hogy jól tudom, de mintha olvastam volna valahol. Azok nem úgy ölnek, hogy az áldozataik szemébe néznek?
- De – vágta rá azonnal Denem.
- Akkor te…
- Nem nézek a szemébe – vonta meg vállát a fiú.
- Oh – fordította el fejét a lány, hogy Denem ne lássa, ahogy szemeit forgatja. – „Hát persze, nem néz a szemébe. Végül is, egy ilyen jellemtelen alak… nem is néztem volna ki belőle többet!” – Lenah gondolataiból kellemetlenebbül tért vissza, mint szeretett volna. Denem ismét ujjait a csuklója köré fonta, meleg, puha ujjait, erősen, s biztonságot adóan. Lenah arca ismét vöröses árnyalatot vett fel, de ezt a sötétében Denem nem láthatta, de ha világosban lettek volna, akkor se látta volna, ugyanis erősen koncentrálva tartotta a csatorna szája felé pálcáját, s mormolt valami varázsigét. Lenah motyogást hallott csak, nem tudott odafigyelni, gondolatit lefoglalta, hogy a fiú majdhogynem a kezét fogja. Egyszerre dühöngött, hogy mégis mit képzel magáról, de ugyanakkor igencsak kedvére tett. Bár nem értette miért, s ez megint csak dühöt váltott ki belőle. Tudni akarta mi ez az egész. Miért érez ilyen furcsán, mindig, mikor a fiú közelébe kerül, még akkor is, mikor gyakorlatilag alig tíz perce még az élete volt a tét. Ám azonban hamarosan rá kellett jönnie, erre a kérdésre talán soha nem kap választ…
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
