8.
Amorette története
– Victoire?
Albus hangja alig volt több puszta suttogásnál, ahogy az ezüstszőke hajú lányra tekintett. A félig francia lány elmosolyodva viszonozta a fiú pillantását, majd lassan felállt. Puha, hófehér ujjai között elgondolkozva morzsolgatott egy liliomszálat.
– Azt hittem meghaltál – felelte Victoire, miközben eldobta a liliomszálat. - Amikor Lilyvel megtaláltalak vérben fagyva – folytatta a lány csendesen –, azt hittem, hogy halott vagy. Nem mozdultál, csak feküdtél véresen.
– Mi történt, Vic? Hol vagyunk?
A lány keserűen felnevetett; a hangjában nem volt semmi, csak a fájdalom, a keserűség és a szenvedés. Albus úgy érezte, mintha egy teljesen más lány állna előtte; nem ismerte ezt a lányt.
– A Szellemszálláson – suttogta. - Hogy miért hoztalak ide? - kérdezte Victoire, mikor felnézve meglátta Al meglepett pillantását. - Nem tudom – mondta őszintén. - De ne aggódj, a húgodat már elküldtem Madam Pomfreyért.
– Lilyt? Mit keres ő itt? - nyögte Albus.
Próbált felülni, de minden mozdulat rettentően fájt neki. Ismerte az átkot, amivel megátkozta az a titokzatos illető, így tudta, hogy rengeteg vért veszített.
– Mindenki téged keres, Al. A szüleid, a tanárok, sőt néhány auror is. Biztos jól vagy?
A fiú el akarta űzni unokatestvére hazug szavait; érezte, hogy a lány nem mond igazat. Valamiben hazudik számára, és Albus a hazugságon kívül semmit nem utált. Victoire minden szavából sütött a kényszer, a hazugság, mintha nem gondolná őszintén, csak valami hatására mondja a szavakat.
– Jól vagyok – válaszolt nehezen a fiú.
A lány felállt; távolból hangok hallatszottak, dobogó léptek. Néhány perc elteltével berontott az ajtón McGalagony professzor és Madame Pomfrey, a nyomukban pedig ott futott a kis Lily Potter; vörös haja csak úgy lobogott utána, barna szemei pedig ragyogtak az örömtől, hogy a bátyja felébredt.
– Albus! - sikította, majd ezzel a lendülettel az ifjú Potter fiúra vetette magát.
A fiú felszisszent a fájdalomtól, ahogy megérezte a kislány súlyát, de azért boldogan karolta át.
– Mr. Potter – szakította félbe a családi jelenetet az igazgatónő –, el kell mondania nekem, hogy mire emlékszik! Utána pedig – fintorogva körbenézett –, nem ártana, ha inkább a gyengélkedőre vinnénk önt!
Madame Pomfrey eközben elkezdett tevékenykedni Albus körül. Vérpótlót itatott meg vele, amit a fiú egyből kiköpött, így újabb adagot kellett bevennie, majd összevarrta a sebeit, természetesen varázslattal. Ezek után az igazgatónőhöz fordult:
– Minerva, azt hiszem most már tényleg át kéne vinni őt a gyengélkedőre. Már túl van az életveszélyen, hála Miss Weasleynek és Miss Potternek.
– Ez hogy érti, kedves Poppy? - kérdezte az idős asszony.
– Úgy, hogy ha csak egy perccel később találtak volna rá, és később hívtak volna minket, Albus már nem élne – mondta ki az igazságot a Madame.
Minerva összeszorította az ajkait, és próbált nem válaszolni. Ahogy a még mindig sápadt fiúra nézett, csak örülni tudott, hogy Victoire időben rátalált Lilyvel.
– Uram, hölgyem – fordult az igazgatónő két éppen akkor érkező aurorokhoz –, kérem, segítsenek felvinni Mr. Pottert a gyengélkedőre. A lebegtetés lenne a legegyszerűbb, de ebben a romos szobában én inkább nem kockáztatnék.
Az egyik auror, egy gesztenyebarna hajú nő lépett először a fiúhoz, majd melléje egy göndör, barna hajú férfi.
– Isidora, te jobb oldalról támogasd – mondta a férfi –, én meg balról.
Az igazgatónő hálásan tekintett a két aurorra.
– Köszönöm, Mr. Jackson.
– Nincs mit.
– A lányunk, hogy van? - érdeklődött Isidora. - Richarddal rég nem írtunk neki levelet – mondta mosolytalanul az asszony. - Tudja, megszaporodtak a halálesetek. Ez a Mester nem kíméli az Auror Parancsnokságot.
Minerva levegőért kapkodott, annyira megdöbbent. Mrs. Isidora Jackson még mindig mosolytalanul nézett az idős asszonyra. Richard Jackson vette át a szót feleségétől.
– Igen, tudunk a Mesterről. Harry minket is beavatott, és meg kell mondjam nagyon nem tetszenek ezek a hírek.
– Egyre több haláleset van, egyre több mugli családot támadnak meg – folytatta Isidora. - Úgy érzem hiába tanítottam meg Maryt mindenféle átokra, rontásra, talán nem elég. - A fiatal asszony hangja elhalt, ahogy eszébe jutott leánya. Richard együtt érzően ölelte át a nőt, aki megnyugodva bújt hozzá.
– Ne aggódj, Isidora, ugye nem baj, ha tegezlek? - kérdezte Minerva. Az asszony nemet intett, majd elmosolyodott.
– Köszönöm, igazgatónő. Tehát Mary jól van?
Az idős asszony minden vidámság nélkül nevetett fel; a Jackson-házaspár eközben felsegítette Albust, aztán lassan, támogatva elindultak az ajtó felé.
– Mary jól van, Isidora.
– Igaz, hogy összebarátkozott a Potter-fiúval? - nézett Richard Albusra.
– Igen, akárcsak Scorpius Malfoyjal és azzal John White-tal – mondta McGalagony professzor.
Isidora ismét elmosolyodott; ez volt a második őszinte mosolya aznap.
– Johnt már régebb óta ismerjük – mesélte Isidora. - Az anyjával régi jó barátnők voltunk, csak ő nem idejárt a Roxfortba, mint én.
– Komolyan, Dora, meg sem ismertelek titeket – nevetett ismét Minerva. - Teljesen megváltoztál, akár csak te is, Richard.
A házaspár boldogan nézett egymásra; még volt egy kis boldogságuk, mielőtt ismét kitör a háború.
– Sokat változtunk, valóban – ismerte el a fiatalasszony. - De mindezt Marynek és Edannek köszönhetjük. Ők adtak értelmet az életnek – mesélte, aztán látta, hogy az igazgatónő tekintete értetlen, ezért magyarázkodni kezdett. - Edan a második gyerekem; hat éves, és nagyon aranyos. Tudod, Minerva, miután elvesztettem a bátyámat és az első gyerekem, Emmát... - Az asszony elhallgatott. - Azt az érzést nem kívánom senkinek.
– Annyira sajnálom, Dora.
– Ugyan már – nevetett fel rekedtesen a nő. - Nem kell ezt sajnálni. Elfogadtam, hogy Emmának és Robertnek ez volt a sorsa. Óvatosan! - kiáltotta, mikor Albus elszédülve esett össze.
– Innen már kénytelenek vagyunk lebegtetni – mondta Richard, ahogy körülnézett.
Kiértek a parkba; a fúriafűz engedelmesen engedte őket szabadon, így a férfi az ájult fiúra szegezte a pálcáját.
– Vingardium leviosa! - Amint Albus teste a levegőbe emelkedett, a csapat elindult.
Madame Pomfrey aggodalmas pillantásokat lövellt az ifjú Potter fiú felé, és duzzogva figyelte, hogy szegik meg az aurorok a parancsot. Poppy Minerva bal oldalára szegődött, és onnan nézett néha-néha hátra a két aurorra, akik lebegtetve vitték Albust. A sort Victoire és Lily zárta; a kislány mosolyogva beszélgetett a félig francia lánnyal.
– Még szerencse, hogy Victoire rátalált – mesélte éppen Minerva, mikor az említett szőke hajú lány odasétált hozzájuk.
– Szerencse – mormolta Isidora, aztán hirtelen elhomályosodott a tekintete. - Mondja csak Miss Weasley – pillantott a lányra, aki közbeszólt, hogy nyugodtan hívhatja a keresztnevén –, elnézést, Victoire – mondta a fiatalasszony –, de ha nem bántom meg, hogy talált rá Albusra? Úgy értem, hol talált rá? Hiszen még mi sem találtuk meg, pedig átkutattuk az egész Roxfortot, sőt még a Tiltott Rengeteget is.
Az ezüstszőke hajú lány elsápadt, majd elpirult Isidora kutató pillantása által. Minden tekintet rászegeződött, és Victoire zavartan szólalt meg kissé dadogva.
– Éppen Lilynek mutattam meg a... Szellemszállást – vágta ki magát –, amikor ö... az egyik szobába benyitva megtaláltam. Ott feküdt sápadtan és véresen... Alig volt benne élet – dadogta. - Egyből az ágyra cipeltem, míg szóltam a megijedt Lilynek, hogy hívja önöket.
– Értem.
Isidora nem mondott semmi mást, csak még egy kutató pillantást vetett a fiatal lányra. A nő érezte, hogy a lány hazudik, valamit eltitkol. Richard így fordult Vichez:
– Csak te és Lily Potter voltatok ott? Vagy esetleg más is?
– Összefutottunk Lindával – válaszolt csacsogva a kis Lily unokatestvére mellett.
– Linda? Ő kicsoda?
Minerva adta meg a választ.
– Hermione Granger unokahúga – felelte. - Ő is boszorkány, képzeljék.
– Miss Granger hol van? Nem találtam ott magukkal – vonta össze a szemöldökét a férfi.
– Elküldtem, hogy szóljon a többi aurornak – mosolygott Victoire. A lánynak mindenre volt válasza, ezt a férfi bosszúsan ismerte be.
Az út további részében mindannyian hallgattak; néma csönd uralkodott a parkban, amit csak az állatok zaja tört meg néha. Albust egészen a gyengélkedőig lebegtették, ahol James – akit Madame Pomfrey nem nagyon akart elengedni a saját biztonsága miatt –, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy öccse nagyjából épségben van.
A Jackson-házaspár elbúcsúzott az igazgatónőtől, mondván, hogy még be szeretnének köszönni Marynek. Minerva üzenetet küldött a Potter-családnak, hogy előkerült Albus, majd ezek után visszatért az igazgatói irodába. Victoire pedig eltűnt, köddé vált, mintha ott sem volt volna, akárcsak Linda Granger, aki persze még beköszönt Hermione nénikéjéhez.
*********
Éles sikoly szelte át a levegőt. A férfi lelassított felvételként látott mindent; a zöld fénycsóva előtört a pálcából, majd lassan megindult feléje.
– Átkozott boszorka! - üvöltötte Philippe mikor elugrott az átok elől.
– Én megmondtam neked, Philippe – suttogta Amorette Cornaro. - Megmondtam, hogy ne keresztezd az utaimat, mert számodra az nem lesz jó vég. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.
– Őrült vagy – sziszegte a férfi, miközben ismét elugrott egy Avada elől.
Nevetés tört fel Amorette torkából; ugyanolyan szertelenül vidám nevetés, amelyet Sirius Black hallott, mielőtt unokanővére, Bellatrix Lestrange meg nem ölte. Ugyanolyan nevetés, melyet Bellatrix hallatott, mielőtt Molly Weasley meg nem ölte a csatában. Philippe tudta mi következik, még sem akarta elhinni.
– Avada Kedavra!
Amorette Cornaro pálcájából ismét előtört a zöld fénysugár, mely villámgyorsan szelte át a levegőt. A férfi szemei elkerekedtek döbbentében, ahogy először magára, majd a feleségére nézett. Philippe lassan dőlt el, mint aki nem akar megválni a világtól, főleg nem a kislányától.
– Én megmondtam – suttogta az asszony, ahogy az üveges szemű Philippe fölé hajolt. - Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – ismételte Amorette.
– Anyu?
Odette előmászott a szekrényből, ahová ijedtében elbújt. Kétségbeesetten nézte halott apját és az őrült anyját, aki csak nevetett. Miután Amorette észrevette lányát, szélesen elmosolyodott.
– Baj van, Odette?
– Apa... - halt el a kislány hangja. A rémülettől kikerekedtek a szemei.
Az asszony letérdelt a lánya elé, majd belenézett annak kék szemeibe. Amorette nem szívesen ismerte be, de gyűlölte Odette-et. A szemei, akárcsak az apjáé; minden mozdulat a gyerek apjáéra emlékeztette. Amorette sosem szerette Philippe-et, mert akit az asszony igazán szeretett, az már úgymond halott volt. Élt, de családja volt, gyerekei, és mindezek mellett úgy gyűlölte a nőt, mint ahogy Amorette a lányát.
– Exmemoriam! - sikoltott a nő. A kislány tekintete egy pillanatra hatalmasra nyílt; az átok hatott, mert a kislány döbbenten nézte az apját. –Az apád volt, kicsim – hazudott az asszony álkönnyekkel küszködve. - Meg akart ölni, Odie – használta a kislány becenevét Amorette. - Én... meg kellett védjem magam!
A gyermek szeme tágra nyílt, ahogy anyját hallgatta. A szívébe beköltözött a rémület. Az Ő apja, aki annyira szerette Őt és az Ő anyját. Meg akarta ölni az anyját!
– Nem haragszom, anyu – felelte Odette, és már ő is könnyezett, de persze igazi könnyekkel. - Hogy haragudhatnék, anya? - kérdezte a kislány. - Hisz meg akart ölni! Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy apa... Szeretett engem, nem?
– Attól tartok nem – hazudta Amorette, majd átölelte lányát, akit még jobban rázott a sírás e szavak hallatára. - Nagyon sajnálom, kicsim – suttogta. - Én sosem hagylak el, én mindig is szeretni foglak!
– Szeretlek, anya.
– Én is szeretlek, kincsem – mondta az asszony. - Odette, kérlek, ne szólj erről semmit – fogta suttogóra a hangját. - Nem akarom, hogy Minerva ezt megtudja.
– Nem szólok – felelte a gyerek, aztán csókot adott anyjának, majd zokogva távozott.
Amorette tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Odette szörnyen szerette az apját, és bár elhitte anyjának a meséjét, a lelke megsérült.
– Ostoba kölyök – mondta majd Kate felé fordult, aki még mindig macskaként állt a ketrecbe rémült szemekkel.
A nő intett a pálcájával; a ketrec eltűnt, és Kate lassan növekedni kezdett. A kékesfehér fény körbevonta testét, mely lassan megnőtt és eltűnt róla a szőr. Miután a varázslatnak vége lett, a remegő lány félve nézett az asszonyra, aki meghatottan figyelte őt.
– Gyönyörű vagy.
– Mit akar tőlem? - sziszegte Kate elrántva magát a nőtől.
– Ne viselkedj így, kérlek – szólalt meg Amorette, de a macskalány közbevágott.
– Megölte a férjét!
– Philippe megérdemelte – vágta rá a választ a nő. - Kérlek, ne utasíts el!
Akárhányszor megpróbálta megérinteni a lányt, az elrántotta magát. Undorodva nézett az asszonyra, aki most már rendesen sírt.
– Mit akar tőlem? Egyáltalán... Ki maga?
A nő ránézett a kislányra; a gyerek kihívóan figyelte őt, és látszott rajta, válaszokat akar. Az asszony felsóhajtott, majd erősen koncentrálni kezdett. Kate elkerekedett szemekkel figyelte.
A tanárnő haja, mely fekete volt, lassan világosodni kezdett. Világosbarna lett, mint Odette-é; kék szemei sötétedni kezdtek, majd barnává váltak. Teste karcsúbb lett, kecsesebb, mint egy előkelő aranyvérű nőé. Amorette Cornaro levetette álcáját.
– Ki maga? - suttogta döbbenten Kate, mert mintha a tükörképe nézett volna vissza rá, csak sokkal idősebb, és világosabb kiadásban.
Az asszony haloványan elmosolyodott, aztán elővette pálcáját, és három fénylő szót írt a levegőbe: AMORETTE LILY JUFSON.
Egy csettintésre a betűk felcserélődtek, és két fénylő szó lett belőle egy olyan nevet alkotva, amire senki nem gondolt.
JULIETTE MALFOY.
– A nevem Juliette Katerina Malfoy – suttogta a fiatal nő. - Az anyád vagyok.
A zöldesbarna szemű lány e szavakra lefagyott. Hitetlenkedve nézett a nőre, pedig tudta, hogy igazat mond.
– Nem – nyögte. - Maga nem lehet az én... Hogyan? - kérdezte végül. - Hol volt eddig? Miért nem voltam magával? Válaszokat akarok! - sorolta a lány, ahogy lerogyott az egyik székre.
Juliette mosolya szomorú volt, mikor a lányára pillantott. Leült vele szembe egy másik székre, és mély levegőt vett, hogy belekezdjen a történetében, mert tudta, nem lesz rövid.
– Ophiuchus Malfoy és Gerda Erson törvénytelen gyermekeként születtem meg 1982-ben, egy tavaszi napon – kezdett bele Juliette. - Az anyám nem tudott ellátni engem, így úgy gondolta, hogy apámnál jobb helyen leszek. A születésem után nem sokkal beállított hozzá, és közölte vele, hogy a nevem Juliette Katerina, és hogy a lánya vagyok, majd távozott. - A lány elhűlve hallgatta, és sejtette, ez még csak a kezdet; és az volt. A kezdet.
– Az apám persze őrjöngött, mert ő a kutatásnak akarta szentelni az életét, nem pedig gyereket nevelni. Azonban – folytatta –, amikor meglátott, valahogy megszeretett. Mikor nagyobb lettem pedig már egyenesen imádott. Segítettem neki kutatni az animágiát, amit ha továbbfejlesztett anigámiának nevezett volna el. Ez volt minden vágya – sóhajtott föl Juliette.
– De?
– Az egyik kísérlete nem úgy sikerült, ahogy tervezte – sírta el magát a nő. - Ott voltam mikor meghalt. Végignéztem a halálát; végignéztem a legkedvesebb rokonomnak a halálát. - Elakadt, mert nem tudta, hogy folytassa, de végül erőt vett, és így szólt:
– Tizenöt éves voltam akkor, de tudtam, hogy a Malfoy-család nem fog megtűrni maga mellett. Apám temetését messziről néztem végig, majd elmentem. Kevesen tudták rólam, hogy metamorfmágus vagyok, éppen ezért ez kapóra jött – ismerte be a fiatalasszony. - Aznap, mikor apámat eltemették, vele temettek engem is. Aznap meghalt Juliette Katerina Malfoy, hogy megszülessen Amorette Lily Jufson.
Juliette behunyta a szemeit, és a macskalány esküdni mert volna, hogy a múltban jár; igaza volt. A fiatalasszony emlékezett minden mozzanatra, ami történt. Emlékezett, ahogy átváltozott, ahogy sírt, ahogy rájött, hogy nincs miért élnie Malfoyként.
– A Sötét Nagyúr hatalma akkor már óriási volt – folytatta. - Nem bírtam végleg szaktani a családommal, így hát Amorette Lily Jufson beállt halálfalónak alig tizenöt évesen. A beavatási ceremónia borzasztó volt; a saját anyámat kellett megölnöm, aki persze egyből felismert. Én nem ismertem fel, csak később mondták meg nekem, hogy Gerda Erson halt meg akkor.
Az asszony még jobban sírni kezdett, pedig már az előbb egy kicsit megnyugodott. Érezte, hogyan szakad fel belőle minden, hogy szavakká alakuljanak. Az emlékek sokáig kínozták, de tudta, most már nem.
– Senki nem jött rá, hogy én vagyok Juliette, persze mindezt csak egy ideig. Egy nap – keményedett meg a hangja –, Lucius Malfoy leleplezett. A Malfoy-család számára világossá vált, hogy élek, és nem haltam meg. Ezután volt a roxforti csata, amiben szerencsére a Sötét Nagyúr meghalt, így én szabaddá váltam.
Juliette már teljes mértékben remegett, ahogy mesélt. A macskalány viszont elhűlve hallgatta továbbra is; úgy érezte titkokat tudhat meg, hogy miért lett ilyen az asszony, aki a tulajdon anyja.
– Éveken át csak menekültem, féltem, hogy rám találnak – suttogta Juliette. - Mert éreztem, hogy keresnek. Tudtam, hogy Lucius nem nyugszik addig, míg meg nem öl.
– Miért?
– Veszélyt jelentettem a vagyonra. Abraxas, Hyperion és Cepheus Malfoy apja, úgy rendelkezett, hogy az örökséget mindig úgy osszák szét, ahány Malfoy létezik. Ha az egyik is él, annak muszáj megkapnia a jussát – mesélte a nő. - Ugyanannyi vagyon járt volna nekem, mint Dracónak, és ez piszkálta Lucius csőrét. A volt halálfalókat mind rám állította, hogy megkeressenek, éppen ezért cselekednem kellett.
Kate pislogni kezdett, jelezvén, hogy nem érti, hogy cselekedett. Hisz meghagyta az Amorette nevet, amivel leleplezheti magát simán; főleg azzal, hogy beállt tanárnak. Az ifjú anya felnevetett, mert értette, mire gondol a lánya.
– Keresnem kellett egy férfit, aki elvesz feleségül, így felvehettem a nevét – mondta Juliette. - Mert hogyha felveszem a nevemet, az állásinterjúkon megadhatom a férjezett nevemet. Ezzel nem lepleződöm le. Azonban pont tizenegy és fél évvel ezelőtt – halkult el az asszony hangja –, megismerkedtem egy férfival.
– Apa...
– Igen. Az apád egyszerűen magával ragadott, pedig már itt, a Roxfortban is ismertem – mesélte Juliette. - Épp összeveszett a feleségével, és válni készültek. Engem pedig hivatalosan is kitagadott a Malfoy-család azzal, hogy üldözni kezdtek. Csak egy éjszaka volt – suttogta –, de számomra rengeteget ért. Aztán beütött a gikszer, terhes lettem veled – mondta szeretetteljesen.
Kate ellágyulva hallgatta tovább. Nem tudott már haragudni erre a nőre, aki ily sok mindent állt ki. A fejével intett, hogy az anyja folytassa. Juliette pedig folytatta, mert tudta, most már mindennek vége.
– Luciusék még mindig kerestek, hogy megöljenek, így tudtam, hogy szörnyű veszélyben vagyunk. Most már nem csak én, hanem általam te is – jelentette ki. - Lucius már rád is vadászott. Meg akartalak védeni, így nem tehettem mást. Isidora és Richard Jackson egy nap meglátogatott engem, mivel új lakóként költöztem be az egyik házba. Velük az alig pár hónapos kislányuk Mary; én akkoriban kellett, hogy szüljek. Amikor láttam, hogy viselkednek Maryvel, tudtam, hogy náluk tökéletes leszel – zokogott a nő. - Amikor megszülettél Kate-nek neveztelek el, hogy maradjon valami belőlem is. Katerina, azaz Kate.
– Mary azt mondta szakadt ruhában voltál – csodálkozott a lány. - Mi történt velünk?
– A születésed után pár héttel, egy este elindultam veled a házból, hogy végleg elhelyezzelek Jacksonéknál, de Lucius valahogy rám talált. Végigüldözött, és mindenképp meg akart ölni – suttogott tovább. - Emlékszem, egy szakadéknál álltunk, mikor megátkozott, és mindketten a mélybe vesztünk.
Kate halkan felsikkantott anyja szavait hallgatva. Juliette szomorkásan elmosolyodott.
– Azt hittem mindketten meghaltunk, így nagyon boldog voltam, mikor rájöttem, hogy te is élsz, nem csak én. Lucius bizonyára azt hitte meghaltam, mert nem jött le utánam, hogy megnézzen. Elmentem Jacksonékhoz – mondta. - Isidora volt csak otthon; téged már átváltoztattalak macskává, és mivel kicsi voltál, elfértél a zsebembe.
– De hogy? Milyen varázslat?
– Anigámia, kicsim. Ophiuchus nagyapádnak sikerült végül, de csak a halála árán. Rájöttem hol hibázott, és kijavítottam. Sikerült az anigámia által átváltoztatni – folytatta tovább. - Isidorától csak egy pohár vizet kértem, de mire visszatért csak téged talált ott macskaként; egy pergamenre pedig ráírtam, hogy a neved Kate. Így lettél a Jackson-család macskája.
Most már a lány is sírt. Juliette vigasztalóan ölelte át, úgy ahogy Odette-et soha. Odette-et nem tudta szeretni, ellentétben Kate-tel. Az asszony tudta, hogy leánya kíváncsi a története további részeire, így hát folytatta.
– Még mindig féltem, hogy kiderül, hogy élek. Pár hónapot töltöttem Franciaországban, majd visszatértem Londonba. Akkor találkoztam először Philippe-pel.
– Akit megöltél – vetette oda Kate.
– Philippe egyből belém szeretett, nekem pedig a hasznomra vált. A szüleinek azt hazudtam, hogy árva vagyok, így még jobban megkedveltek – nevetett Juliette. - Pár hét múlva megtartottuk az esküvőt, és belőlem Mrs. Cornaro lett. Még az esküvő előtt lettem terhes, és persze szörnyen idegesített a tény, hogy milyen hamar. A terhességemet végiggyűlölködtem. Utáltam, hogy lesz egy gyerekem egy olyan férfitól, akit nem szeretek. Miután megszültem Odette-et még csak rá se néztem – húzta el a száját Juliette. - Nem akartam látni. Alig foglalkoztam vele; utáltam őt, mert az apjára ütött. Minerva épp akkoriban hirdette meg a bájitaltan állását; egyből jelentkeztem rá. Philippe ekkor jött rá, hogy én sosem fogom sem őt, sem Odette-et szeretni. Szerencsére nem mondott semmit, elfogadta a döntéseimet, így tanítani kezdtem. Nagyjából ennyi a történetem – mondta egy sóhaj kíséretében.
Kate hümmögött egy sort, majd így szólt:
– Miért lettél újra halálfaló? Miért ölted meg Philippe-et?
– Azért kezdtem tanítani, mert tudtam, hogy egyszer te is ide fogsz jönni, akárcsak Mary Jackson, így várni kezdtem. Azt hiszem – sóhajtotta –, az évek során egy kicsit megőrültem, ahogy vártalak. Mikor először megláttalak... Azután kezdtelek el követni, mert éreztem a veszélyt. Ez a Mester Mardekár utóda – mondta fintorogva a nő. - Összehívta a halálfalókat, köztük engem is. Páran felismertek, de nem mondtak semmit. A Mester az utolsó tűzmágust keresi, hogy megölje. Megijedtem. Féltem, hogy rájön, ki vagy te. Ezért kaptalak el, és zártalak ketrecbe. Sajnálom.
A lány biccentett, de ő nem sajnálta. Ha Juliette nem tette volna ezt, talán soha nem derül ki, hogy Ő az anyja.
– Philippe ekkor már gyanakodott rám, és főleg rád, miután meglátta, hogy mit csinálok. Nem tehettem mást, színt vallottam; mindent elmondtam rólad, az apádról és hogy én vagyok Juliette Malfoy. Kiszúrt velem! Azt mondta megért, meg minden, de ő elmondta mindenkinek, hogy mit tudok a tűzmágusokról.
Kate csodálkozva figyelt továbbra sem törődve azzal, hogy anyja hangja megremeg az indulattól.
– Megbüntettem, úgy, mint még soha senki! Azt hittem ennyi elég volt neki, de nem! Ő még egyszer akciózott! - visította Juliette. - Annyira felidegesített! Ő nem az apád, és ez volt a legrosszabb az egészben. Beleszerettem az apádba, így nem tudtam elfogadni, hogy Philippe van, és nem Ő. Annyira szerettem őt. Aztán persze Philippe még arra is rájött, hogy halálfaló vagyok – mondta. - Nem hagyhattam életben, mert túl sok mindent tudott. Philippe Cornaro – nézett a férfi holtestére –, ezért kellett, hogy meghalj! Bocsáss meg! - zokogta a nő.
Kate felállt, pár percig az anyja vállán nyugtatta a kezét, és megnyugtató szavakat suttogott neki, majd távozott. Hagynia kellett, hogy az anyja megnyugodjon, hagynia kellett, hogy a két évtizedes szenvedést végleg maga mögött tudja. A lány a folyosón visszaváltozott macskává, majd visszasietett Mary szobájába.
Az asszony pedig zokogott, úgy zokogott, mint még soha. Itt fejeződött be, Amorette története, ezt ő is tudta. A nő a fürdőszobába sétált, és megmosta az arcát. Ahogy a saját tükörképére nézett széles mosoly ült ki az arcára. Amorette Lily Jufson Cornaro ma éjjel meghalt, akárcsak Philippe.
– Juliette Malfoy feltámadt – suttogta a tükörképének, majd diadalittas mosollyal sétált ki a szobából.
Nem vette észre, hogy egy kegyetlen kék szempár gazdája mindent hallott. Az illető ledobta magáról a láthatatlanná tévő köpenyt, aztán leporolva magát a kandallóhoz lépett. Kimondta a kért személy nevét, majd miután megjelent a barna szemű, így szólt:
- Mester, van itt egy kis gond.
AJÁNLOM AZ OLDALT
