Néma sikoly
Jéghideg volt. Arcáról lassan peregtek le a gyémántszerű könnycseppek, a lány pedig nem győzte újra és újra letörölni. Aranysárga szárnyas lovak húzták a hatalmas, ház nagyságú, halványkék kocsit, amin ő is utazott. A fejét az ablaknak döntötte, s csak bámult ki elrévedő tekintettel, álmodozó arckifejezéssel; csak nézte a tájat.
A kocsi nagyon lassan lejjebb ereszkedett, de még mindig szélsebesen repült. A lány szerette a magasságot, felszabadult tőle; a görcsös félelem, a pánik, a rémület, melyet a verseny keltett benne, ilyenkor elmúlt. Felnevetett, de olyan halkan, hogy senki sem hallotta. Az első sorokban álló diákok ösztönösen húzódtak hátrébb, a lovas kocsi pedig lassan megérkezett. Azok az érzések, melyek az utazás előtt kísértették a lányt, visszatértek.
A lovak megrázták hatalmas fejüket; ő úgy érezte, mintha azok a tűzvörösen izzó, vadul villogó szemek egyenesen rá néznének, nem másra. Felvonta kecses ívű szemöldökét – egy világoskék taláros, szőke hajú fiú furakodott előre, majd ugrott le a kocsiról. Fürgén lehajolt, és lehajtott egy arany lépcsősort, aztán tiszteletteljesen hátrahúzódott. A lány az ilyen alakokat utálta – a túlságosan feltűnősködőket, az olyanokat, akik általában a tanárok kedvencei voltak. Ilyen volt ez a fiú is, ezt egyből észrevehetett venni.
A Beauxbatons Mágusakadémia igazgatónője, Madame Maxime, egy olajbarna bőrű, nagy, fekete szemű, görbe orrú asszony volt; fekete szaténba öltözött, valamint a nyakát és az ujjait megannyi tündöklő opálkő díszítette. A nő elismerő pillantást vetett a világoskék taláros fiúra, amit a lány nem tudott megállni nevetés nélkül. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a fiú valóban a tanárok kedvence.
A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatója, egy ősz szakállú, kék szemű férfi, Albus Dumbledore egyből tapsolni kezdett, amikor meglátta leszállni az asszonyt, a felsorakozott diákjai pedig követték a példáját. A lány összeráncolt homlokkal figyelte, ahogy Dumbledore kezet csókolt a hölgynek.
Az idős varázsló nyájas mosolya újra megnevettette. A félelem, ami már visszatért, félig-meddig elmúlt a mókás igazgatót látva. Elmosolyodva hallgatta tovább a beszélgetést, ami Madame Maxime és Dumbledore között zajlott, azonban a figyelme folyamatosan elkalandozott a hatalmas iskolát látva.
Megigazította vastag sálját, mely az arcát takarta, miközben körbenézett. El kellett ismernie, csak tudtak valamit az iskola alapítói, hiszen az épület gyönyörű volt. Persze a Beauxbatons ezerszer szebb volt, főleg karácsonykor a rengeteg jégszoborral és a nimfák kórusával, legalábbis így gondolta.
A félelme hirtelen tért vissza. Nyugtalanul tekintett a kastélyra, s még jobban megijedt, mikor felhangzott Madame Maxime parancsoló hangja; a hölgy intett nekik, s a félrehúzódó roxfortosok sorfala között a bejárati lépcső felé indult. Lemerevedett, nem mozdult.
– Fleur! Gyere már!
Az egyik osztálytársa, a szőke hajú, kék szemű Claire szólt hozzá, aki szintén sállal takarta el az arcát. Csak a szemei látszottak ki belőle, melyek barátságtalanul tekintettek rá. Claire végül elindult az igazgatónőjük után – többet nem szólt a lányhoz. A szél hirtelen támadt fel, s belekapott ezüstösszőke hajába. Fleur Delacour mély kék szemei tágra nyíltak; a lány összerezzent, majd egy sóhajtással ő is követte társait.
***
A termet több ezer gyertya világította meg, melyek a levegőben lebegtek a négy ház asztala fölött. Az asztalokon aranytányérok és serlegek voltak helyezve, és már ott ültek a roxfortos diákok. Fleur a Hollóhát asztalához telepedett le, akárcsak a többi osztálytársa; pontosabban egy csinos, fekete hajú lány mellé ült le, aki szelíd mosollyal az arcán köszöntötte őt a legnagyobb meglepetésére franciául. Fleur nem tudott válaszolni rá – az igazgató belekezdett a beszédjébe, ezzel elterelte a lány figyelmét.
Fleur figyelme ismét elkalandozott, amikor a varázsló belelendült a beszédébe, és körbe-körbenézett a teremben. A másik iskola, a Durmstrang diákjai, akik a Mardekár asztalához ültek le, kibújtak nehéz bundáikból, és mindannyian az igazgatót hallgatták. A lány végignézett rajtuk; köztük volt a híres kviddicsező, Viktor Krum is, akiről már annyit hallott. Fleur már nem is figyelt Dumbledore beszédjére, annyira méregette az 'ellenséget', viszont a varázsló monológjának pár másodperces szünetét felhasználta; leplezetlen gúnnyal nevetett fel. A férfi végül befejezte a beszédét, és jó étvágyat kívánt.
Az aranyedények egyből mágikus módon megteltek mindenféle finomsággal, ráadásul Fleur legnagyobb örömére külföldi különlegességek is voltak, csak sajnos nem ott, ahol ő ült. A lány levette a sálját, aztán felállt, majd egészen a Griffendél asztalához sétált, ahol épp egy hollófekete hajú, smaragdzöld szemű, sebhelyes fiú beszélgetett az iskola vadőrével, miközben mellette ott ültek a barátai, egy lángvörös hajú fiú és egy bozontos, barna hajú lány.
– Bosánát, kéhrtek még á bouillabaisse-ből? – szólította meg őket bátran Fleur.
A vörös hajú fiú arca egy szempillantás alatt vörös színű lett, majd rábámult a lányra, válaszra nyitotta száját, azonban egy elhaló nyögésen kívül mást nem tudott produkálni. Fleur büszkén kihúzta magát – ilyenkor mindig büszke volt arra, hogy negyedrészt véla; a férfiakból mindig ilyen reakciót váltott ki, mint ebből a fiúból.
– Vidd el nyugodtan – mondta ekkor a sebhelyes fiú, és Fleur felé tolta a tányért. A lány elmosolyodott, de azért szép csengő hangon így kérdezett:
– Nem kéhrtek tőbet?
Szeretett játszadozni a férfiakkal, és a vörös hajú fiú jókedvre derítette. Ismét ő szólalt meg, de újra csak nyögve bírt válaszolni neki. Fleur nem foglalkozott vele többet, megkapta, amit akart. Igazából mindig megkapta. Óvatosan felemelte a levesestálat, és visszasétált vele a Hollóhát asztalához. Szinte érezte, ahogy az összes férfiegyed utána pillant, és biztos volt benne, hogy jó néhányuk még a száját is eltátotta. Fleur leült a fekete hajú lány mellé, akiről kiderült, hogy a neve Cho Chang, majd a levésre fordította a figyelmét. Igazából sosem szeretett sokat enni, éppen ezért csak kicsit kanalazott, majd jóllakottan szemlélte tovább a nagytermet.
Miután az aranytálak eltűntek, és mindenki befejezte az evést, Dumbledore újra felállt. Fleur magában bosszúsan sóhajtott, ahogy az idős férfit nézte – nagyon unta a beszédeket. A teremben mindenki izgatottan fészkelődni kezdett, így ő sem szeretett volna lemaradni; megemelkedett, hogy jobban hallhassa a varázsló mondandóját.
Fleur lehunyta a szemeit, annyira izgatott volt már. Türelmetlenül figyelte az eseményeket, és amikor végre megpillanthatta a Tűz Serlegét, ami kisorsolja majd a bajnokokat, felsikkantott. A serlegben nem volt semmi különleges; durván volt faragva, öblös fakupa volt. Csak egyetlen egy figyelemfelkeltő tulajdonsággal rendelkezett: a pereméig tele volt kék-fehér, táncoló lángokkal.
– Aki bajnoknak kíván jelentkezni – mondta Dumbledore –, írja fel olvashatóan a nevét és iskoláját egy pergamendarabra, s azt dobja be a serlegbe. Erre a következő huszonnégy óra áll rendelkezésére. Holnap este, Halloween ünnepén, a serleg kiad nekünk három nevet – azokét, akiket a legméltóbbnak ítélt az egyes iskolák képviseletére. A serleg a lakoma után a bejárati csarnokba kerül, hogy bárki szabadon hozzáférhessen. – Fleur bólogatott a varázsló szavaira, majd tovább hallgatta, ahogy a kiskorúakról beszélt. Ez már nem érdekelte őt, csak az, amit Dumbledore ezek után mondott.
– Végezetül nyomatékosan kérek minden jelentkezni vágyót, hogy gondosan mérlegelje a döntését. – Fleur elfintorodott. Neki nem volt ideje gondolkodni, neki parancsolták, hogy jelentkezzen, főleg a szülei, hogy ő legyen a legdicsőségesebb tanulója a Beauxbatonsnak.
– Akit a Tűz Serlege bajnoknak választ, annak kötelessége az elejétől a végéig részt venni a tusán. Abban a percben, mikor a jelölt elhelyezi nevét a serlegben, felbonthatatlan, mágikus szerződés lép érvénybe. A megválasztott bajnok már nem gondolhatja meg magát. Ezért fontos, hogy csak azok jelentkezzenek, akik biztosak benne, hogy készen állnak a játékra.
Fleur pont azoktól félt, amiket a mágus felsorolt. Dumbledore jó éjszakát kívánt, majd elengedte őket. A lány elsőként állt fel az osztálytársai közül, s ő is távozni készült volna, azonban az ajtóban egy kisebbfajta tömeg alakult ki. A Durmstrang igazgatója, Igor Karkarov állt a sebhelyes fiú előtt. A lány szeme elkerekedett, ahogy felismerte, hogy ki a fiú.
– Igen, ő Harry Pottter – recsegte egy hang.
Fleur felsikkantott. Egy öreg auror – Rémszem Mordon – állt mögötte; rezzenéstelen mágikus tekintete szinte átfúrta Karkarovot. A lány megborzongott, ahogy az auror elbicegett mellette, és megállt az igazgató előtt.
– Maga itt!? – Karkarov arca sápadt volt, mely a félelemtől vegyes dühtől volt.
– Igen, én itt – felelte mogorván Mordon. Fleur ámulva nézte az előtte levő aurort, akitől úgy megijedt. – Ha nincs mit mondania Potternek, menjen tovább, Karkarov. Elállja az utamat.
Mindezt annyira természetesen mondta, hogy Fleur elcsodálkozott volna, ha Karkarov nem hallgatott volna rá. Azonban az igazgató intett a diákjainak, és továbbindult. Mordon utánafordult, s addig követte a tekintetével a férfit, míg az el nem tűnt. Ezek után visszafordult, és egyenesen rá, Fleurre nézett. A lány ajkai elnyíltak a döbbenettől, de egy árva hang sem jött ki a torkán, csak egy elhaló nyögést tudott kipréselni.
– Ideje, hogy ön is kövesse az igazgatóját, Delacour kisasszony!
Fleur elkerekedett szemekkel nézett az aurorra. Mordon kifürkészhetetlen pillantással nézett végig rajta, mire a lány ösztönösen borzongott meg. Csak bólintott, mást nem mondott, majd szinte futva elsietett. Meg mert volna rá esküdni, mikor már a biztonságos ágyában feküdt, hogy Rémszem Mordon addig nézett rá, míg el nem tűnt a tölgyfa ajtó szárnyai mögött.
***
Egy hatalmas labirintusban futott. Biztos volt benne, hogy eltévedt, ugyanis már vagy háromszor sietett el azelőtt a kő előtt. Az arcáról lassan peregtek le a sós könnycseppjei, s a lány újból futni kezdett. Óriási erővel szaladt neki egy magas alaknak, mire hátratántorodott, és a földön kötött ki. Egy sápadt, kissé szeplős, szőke hajú, kék szemű férfi nézett le rá. Csalódottan nézett a férfire, mintha egyszerűen nem akarná elhinni, hogy ott áll előtte. Amaz szinte közömbösen nézte őt, de a szemei egy pillanatra furcsán megvillantak mielőtt így szólt volna:
– Stupor!
Másnap reggel bedobta a nevét a serlegbe. Fleurt a rémálma sem tántoríthatta el; elhatározta, hogy a szülei miatt megteszi, hogy büszkék lehessenek rá: bedobta a nevét. Amikor megjelent a tölgyfaajtóban, minden szem rá és a többi osztálytársára szegeződött. Egyenesen a Tűz Serlege felé indultak, nyomukban pedig Madame Maxime is belépett a terembe. Ő állította őket sorban, hogy egyenként besétálhassanak az aranyló vonal határolta területre, és bedobhassák a nevüket.
Fleur remegő lábbakkal botorkált oda a serleghez. Az igazgatónő bátorítva nézte őt szigorú szemeivel, ami egy kicsit sem segített Fleurön. A lány lassan lépte át az aranyló vonalat, majd mély levegőt vett, és beledobta a nevét a serlegbe. A serleg tüze pirosra színeződött, és szikrák pattantak ki belőle. Fleur sóhajtott, aztán visszaállt a társai mellé. Miután az utolsó beauxbatons-os nevét is elnyelte a Tűz Serlege, Madame Maxime intett nekik, és a roxfortosok pillantásának kereszttüzében kivezette őket a parkba.
A lány egyből visszatért az igazgatónő társaságában a vendégszobájukba. Egészen délutánig elő sem bújt onnan, csak bújta a könyveket, hogyha véletlenül ő lesz az a bizonyos bajnok, még felkészültebb lehessen, mint a többiek. Nem akart csalódást okozni senkinek sem, a célja az volt, hogyha már jelentkezett, meg is nyerje a versenyt. Azonban nem csak Fleur volt az, aki eltűnt. A beauxbatons-os diákok zöme eltűnt, s mindent megtett annak érdekében, hogy levegőnek nézze a másik két iskola diákjait.
A délután közepén még az eső is eleredt, ekkor pedig pláne nem bukkantak fel a fiúk legnagyobb sajnálatára. Csak miután elállt az eső, és megjelent Madame Maxime, aki szó szerint leüvöltötte a fejüket, akkor mozdultak ki végre. Az igazgatónővel a kék kocsijuktól nem messze sétáltak, és egyikük sem volt igazán boldog, amiért már megint parancsoltak nekik, főleg Fleur nem.
– Nem értem minek dobtad bele a nevedet a serlegbe – csendült fel Fleur háta mögött egy gúnyos hang. A lány megfordult. Claire állt mögötte, és leplezetlen ellenszenvvel figyelte őt. – Tudod, esélyed sincs arra, hogy bajnok legyél – folytatta Claire, amikor észrevette, hogy az ezüstszőke hajú lány őt nézi.
– Mert neked annyi esélyed van rá, Claire! – szisszent fel a Fleur mellett álló lány.
Fleur elmosolyodott, ahogy a nála jóval fiatalabb lányra tekintett. A lánynak szintén ezüstszőke haja volt, mint neki, a szemei is mélykékek voltak – ez nem volt véletlen. Gabrielle Delacour, Fleur kishúga volt, aki mivel egy iskolabeli tanulmányi díjat kapott, ezért egyike lehetett azoknak a fiatalabb diákoknak, akik az idősebbekkel utazhattak a Roxfortba, hogy láthassák a Trimágus Tusát, amire Fleur is bedobta a nevét.
– Gabrielle – csitította kishúgát az idősebbik testvér, s bár a kislány elhallgatott, azonban továbbra is ellenséges pillantásokat lövellt Claire felé.
– Ez természetes – húzta ki magát Claire. – Majd ne lepődj meg, Delacour, ha én leszek a bajnok, és nem te – címezte a két testvérnek, majd gúnyosan elmosolyodott.
A vadőr, egy Rubeus Hagrid nevezetű, hatalmas férfi odasétált az igazgatónőjükhöz, Madame Maxime-hoz. Fleur messziről is látta, hogy a vadőr szeme elfátyolosodott, ahogy az igazgatónőjükre pillantott. Beszélgettek. A lány összeráncolta a homlokát. Claire felnevetett.
– Madame Maxime nem alacsonyodhat le ilyen mélyre! – vihogott. – Egy vadőrrel... Ha megtudja ezt az apám – nevetgélt tovább. Fleur megragadta a lány karját, mikor távozni készült.
– Eressz el, Delacour! – mordult fel Claire. – Süket vagy?! – kiáltott rá. Fleur nem engedte el.
– El akarod árulni neki? – kérdezte csöndesen. A másik elámult, majd továbbra is csak vihogott. Fleur türelmesen nézett rá, és újból megkérdezte:
– El akarod árulni neki?
Claire elfintorodott, miközben a körülötte levő lányok váltottak egy-két furcsa pillantást. Fleur érezte, hogy most mindenki rajta nevet, de azért muszáj volt megkérdeznie. A másik még mindig nem válaszolt, csak őt figyelte kifürkészhetetlen pillantással. Claire-t a válaszolással Madame Maxime és Hagrid mentette meg, ugyanis mindketten elindultak vissza a kastély felé, így mindenkinek loholnia kellett, hogy utolérjék őket.
Fleur nem mozdult, csak nézett az osztálytársai után. Mindannyian felemelt fejjel, büszkén követték igazgatónőjüket; egyikük sem félt, magabiztosak voltak, mint mindig. Ő nem volt ilyen. Félt attól, hogyha ő lesz a bajnok, akkor elbukik, s félt attól, hogy mégsem ő lesz a bajnok, és akkor szégyent hoz a családjára, valamint a Delacour névre.
Kopp. Kopp. Kopp. Egy bot koppanása hallatszott, ahogy valaki rátámaszkodva közeledett. Fleurnek meg sem kellett volna fordulnia, már tudta, hogy ki közeledik. Rémszem Mordon fáradtan az egyik fának dőlt, miközben őt figyelte. A lány nem értette, hogy milyen okból, de fülig pirult a férfi pillantásától.
Ösztönösen indult meg a férfi felé, a lábai csak úgy vitték, és mire észbe kapott, már ott állt a varázsló előtt, aki várakozva nézett rá. A lány ajkai elnyíltak, és egy leheletnyit megemelkedett, hogy tanárral egy magasságba kerüljön.
– Szeretne valamit mondani, Delacour kisasszony? – suttogta halkan Mordon.
– Fleur! – A lány lehunyta a szemeit, miközben megfordult. A húga, Gabrielle állt a tölgyfaajtóban, és érdeklődve figyelte őt. – Nem jössz?
A lány újból Mordonra tekintett. A férfi még mindig várakozva nézte őt, de a lány nem mondott semmit. Halkan felsikkantott, majd megfordult, és elköszönés nélkül a húgához sietett. Gabrielle felvont szemöldökkel meredt rá, mikor odaért melléje. Lehajtotta a fejét, és megpróbálta elkerülni a lány fürkésző pillantását.
– Mit akartál te attól az alaktól? – kérdezte Gabrielle.
– Semmit – vágta rá egyből Fleur, talán túl gyorsan.
Nem értett semmit, főleg mikor újból a férfire nézett. Az auror még mindig ott állt, pont ott, ahol hagyta. A lány tudta, hogy úgy vonzza őt, mint a mágnes, pedig csak két napja ismeri őt. Ennek nem kellene így lennie, hiszen mi lesz, ha ő is bajnok lesz? Hogy fog majd koncentrálni, ha mindig csak arra gondolna, hogy mi a furcsa Alastor 'Rémszem' Mordonban? Az ég meglehetősen sötét volt már, odakint pedig nagyon hideg. Fleur hátrapillantott, mielőtt belépett volna az épületbe. A férfi már nem volt ott – eltűnt. Fleur megkönnyebbülve csatlakozott a társaihoz.
A halloweeni lakoma egy cseppet sem nyerte el a finnyás beauxbatons-os diákok ízlését. Fleur egy falaltot sem evett belőle, helyette izgett-mozgott, s egyfolytában felállt, hogy megnézze, eszik-e még Dumbledore, ugyanis a vacsora után hirdetik ki a három bajnok nevét. Fleur megint a fekete hajú lány, Cho Chang mellett ült. Imponált neki, hogy tud franciául, és nem neki kell a szánalmas angoltudását használnia.
– Mikor fejezi már be? – kérdezte Chótól, miután vagy egy óra elteltével Dumbledore még mindig evett.
Cho kuncogott. Fleur ezt nem tartotta annyira viccesnek, mert már nagyon izgult, hogy ő is bajnoka lehet-e a Tusának, vagy csak megfigyelője lesz. Türelmetlenül tekintett a fekete hajú lányra, mire az válaszolt.
– Hamarosan, most már tényleg a végén jár – kuncogott továbbra is Cho.
Aztán elérkezett a várva várt pillanat. Fleur mellkasa hevesen hullámzott.. Az aranytányérok újból tisztán és fényesen csillogtak, a zsivaj pedig felerősödött a nagyteremben. Amikor azonban Dumbledore felállt, néma csend lett, mindenki elhallgatott, beleértve Fleurt is.
– Nos, a serleg már majdnem készen áll rá, hogy meghozza a döntését – szólalt meg hangosan Dumbledore. Fleur nyelt egyet. – Becslésem szerint még egy percre van szüksége. Addig is megkérem a leendő bajnokokat, hogy nevük kihirdetése után fáradjanak ide a terem végébe, haladjanak el a tanári asztal előtt, és menjenek át a szomszéd helyiségbe – itt az asztal mögötti ajtóra mutatott – ahol megkapják majd az első utasításokat.
A lány a társaira nézett. Claire komolyan bólintott, mintha már ő lenne a bajnok, a többiek viszont csak feszülten egymásra pillantottak. Fleur sóhajtott. Most már csak egy perc választotta el őt attól, hogy megtudja, bajnok lett-e. Dumbledore elővette a pálcáját, és széles mozdulatot tett vele, mire a töklámpásokba elhelyezett mécsesek kivételével az összes gyertya elaludt, a teremre pedig félhomály ereszkedett. A Tűz Serlege szinte vonzotta az összes diák tekintetét; Fleur is azt nézte, akárcsak a többiek. A lány már éppen fordult volna az egyik társához, hogy megkérdezze, mennyi az idő, ekkor azonban...
A serleg tüze hirtelen vörösre színeződött, és szikrázni kezdett. A tömeg felmorajlott. A következő pillanatban egy lángnyelv csapott ki belőle, fel a magasba, végül pedig egy megperzselt pergamendarab hullott ki belőle, amit Dumledore kapott el. A varázsló eltartotta magától, hogy el tudja olvasni a ráírt nevet.
– Az idei Trimágus Tusán – szólt erős, csengő hangon, ami megrémisztette Fleurt a komolyságával –, a Durmstrang bajnoka Viktor Krum lesz.
A teremben kitört a tapsvihar. Fleur Viktor Krumra nézett, aki felállt a Mardekár asztalától, és esetlenül felkacsázott a tanári asztalhoz, majd átsietett a szomszéd helyiségbe. Fleur is tapsolt, akárcsak a többiek, de nem tudta megállni egy nőies horkantással Karkarov megjegyzését:
– Bravó, Viktor! – kiáltott fel harsány hangon. – Tudtam, hogy te vagy a mi emberünk!
A lány nem reagált többet sehogy sem. Miután Krum mögött becsukódott az ajtó, a taps is elhalt. A serleg tüze újra vörösre változott, majd a lángokból egy második pergamendarab röppent a levegőbe.
– A Beauxbatons bajnoka – kiáltott Dumbledore, mire a hollóhátasok asztalánál mindenki izgatott mozgolódni kezdett – Fleur Delacour!
A lány kecsesen felemelkedett székéről, miközben legbelül megkönnyebbült, s hátralebbentette hosszú, ezüstszőke haját, aztán elindult a Hollóhát és a Hugrabug asztala közötti folyosón. Arcára mosolyt erőltetett, és megpróbált nem kárörvendően nézni, amint meghallotta, hogy Claire és pár magabiztos lány zokogva az asztalra borult.
Rémszem Mordon megemelkedett, ahogy a lány elhaladt előtte. Amaz egy gyors pillantást vetett az aurorra, s az ajtó felé tartva érezte, hogy a férfi még mindig őt nézi. Újra feléledt benne a vágy, hogy megforduljon, és a varázslóhoz sétáljon, ez azonban már nem valósult meg.
Fleur Delacour kilépett a mellékajtón, mely hangosan csapódott be utána. Mikor a lány belépett, a portrék arcképei mind felé fordultak. Egyik-másik felrikoltott, és üdvözölte őt, Fleur viszont csak egy lenéző mosolyt vetett rájuk. Viktor Krum a kandallónál állt, és felpillantott, mikor Fleur mellésietett.
– A Beauxbatons bajnoka? – kérdezte franciául Krum. A lány bólintott. – Akkor már csak a Roxfort bajnoka van hátra – mormogta halkan a férfi, mintha csak magának mondaná.
Mielőtt Fleur akárcsak megszólalhatott volna, Krum elkülönülve a kandallópárkánynak támaszkodott több méterre állva Fleurtől. A véla-lány összehúzott szemekkel méregette a híres kviddicsezőt, miközben a bolgárt szidta a bunkó viselkedése miatt. Az ajtó ekkor kinyílt, s besétált rajta a Roxfort bajnoka, egy feltűnően jóképű, bronzvörös hajú fiú, Cedric Diggory. A fiú egyből Fleurhöz sétált, majd rámosolygott.
– 'Edric Digghory? – kérdezte mosolyogva a fiútól a lány.
– Beszéljünk inkább a te nyelveden – mondta franciául Cedric.
Fleur magában ujjongott, ahogy rájött, hogy ez már a harmadik ember, aki tud franciául a közelében. Nagyon nem szívesen beszélgetett angolul, mivel nem volt tökéletes a kiejtése.
– Honnan tudsz franciául? – kérdezte érdeklődve, majd elpirult. – Elnézést, milyen udvariatlan vagyok, be sem mutatkoztam. Fleur Delacour – nyújtotta a kezét a lány.
Cedric legalább annyira vörös lett, mint a lány. Fleur ezt jó jelnek vélte, hiszen ez azt jelentette, hogy hatott a véla képessége. A fiú kezet csókolt neki, pont úgy, ahogy Dumbledore Madame Maxime-nak. Fleur sugárzóan rámosolygott a fiúra, mikor az elhúzódott tőle. A lány végigmérte – a legjóképűbb férfi volt, akit valaha látott, csinos, vonzó, izmos, azaz tökéletes.
– A szüleim nagyon szeretnek utazni – mosolygott Cedric –, sőt, anyám nővére Franciaországban él. A nyarakat mindig nála töltöttem, így kénytelen voltam megtanulni franciául.
A lány már válaszolt volna, azonban legnagyobb meglepetésére az ajtó megint kinyílt. Felkapta a fejét, amint meglátta a belépő kócos, hollófekete hajú, smaragdzöld szemű, sebhelyes fiút, Harry Pottert. Fleur hátravetette hosszú, ezüstös haját, és felvonta a szemöldökét.
– Bizonyára valamilyen küldönc – gondolta, majd hangosabban folytatta.
– Mi történ'? – kérdezte. – Kell visszámeni á tehrembe?
A fiú nem válaszolt neki, csak nézte őt és a többieket. Fleur fintorgott, és újból a bunkó viselkedést ecsetelte magának gondolatban. Siető léptek zaja hangzott fel a nagyterem felől, majd berontott az ajtón Ludo Bumfolt, az egyik meghívott.
– Fantasztikus! – Fleur csípőre tette a kezét, meghallva a férfi szavait, aki Potter karját szorongatta. – Elképesztő! – folytatta Bumfolt feléjük fordulva. – Uraim... és hölgyeim – tette hozzá sietve, amikor meglátta Fleur megvillanó tekintetét. – Ezennel bemutatom – bármilyen hihetetlenül hangzik – a Trimágus Tusa negyedik bajnokát.
Fleur meglibbentette haját, és így szólt mosolyogva:
– Óh, ígazán jó thréfa, Monsieur Búmfol'. – A lány egészen addig mosolygott, míg Bumfolt meg nem szólalt.
– Tréfa? – hökkent meg. – Nem, nem, eszemben sincs tréfálni! A Tűz Serlege kidobta Harry nevét! – lelkendezett, mire Fleur mosolya az arcára fagyott.
A lány elkomorodott.
– De 'át ez sak tévedés le'et – mondta méltatlankodva. – Ő nem vehrsenyez'et. 'Iszen túl fiatal – magyarázta a lány Harryre mutatva.
Fleur elhúzott szájjal hallgatta a férfi magyarázatát, de már nem igazán figyelt rá. Az ajtó megint kinyílt, és ezúttal egy egész csoportnyi ember sietett be. Dumbledore professzor elsőként, utána Barty Kupor, Karkarov, Madame Maxime, McGalagony és Piton.
– Madame Maxime – sietett egyből az igazgatónőjéhez Fleur. – Az' mondják, 'ogy ez á kisfiú is rhész' vesz a verhsenben! – kiáltotta feldühödve.
Az igazgatónő egyből Dumbledore-hoz fordult, majd megkezdődött a vita az idősebbek között. Fleur durcás arccal hallgatta őket, mintha valaki elvette volna a játékát. Egy cseppet sem örült annak, hogy a Roxfortnak két bajnoka lesz! Nem, egyszerűen nem! Ez borzalmas volt. A lány gondolkodását megzavarta egy éles rikoltás. Karkarovra pillantott, aki fennhangon szidni kezdte az iskolát.
– Álmomban sem hittem volna, hogy hónapokig tartó tárgyalások, és egyezkedések után előfordulhat egy ilyen méltatlan szabályszegés! Legszívesebben most rögtön távoznék! – harsogta dühösen.
– Ne fenyegetőzzön, Karkarov! – recsegte egy hang az ajtó mellett. – Maga is tudja, hogy nem mehet el. A bajnokának versenyeznie kell, akárcsak a társainak. Mágikus szerződés kötelezi őket, ahogy Dumbledore mondta. Kényelmes megoldás, nem igaz?
Az ajtóban Mordon állt. Fleur szíve nagyot dobbant, ahogy felfedezte az idős férfit, aki bicegve elindult a kandalló felé. Karkarov eközben újból megszólalt. Fleur már oda sem figyelt, csak is a bicegő aurort figyelte, aki egy pillanatra ránézett, majd fenyegetően Karkarova pillantott.
– Nem érti? – szólt csöndesen. – Pedig nagyon egyszerű, Karkarov. – Fleur úgy érezte, mintha nem is Karkarovra nézne Mordon, hanem egyenesen őrá. – Valaki benevezte Pottert, mert tudta, hogy a fiúnak versenyeznie kell, ha a serleg kidobja a nevét.
A lány elámult. Ahogy végiggondolta, rájött, hogy a férfinek igaza van. Csak is ez lehetett a megoldás. Madame Maxime és Karkarov eközben újra osztani kezdték az észt, aminek ismét Mordon vetett véget.
– Ha itt valaki panaszkodhat, az Potter – recsegte. – De érdekes módon neki a szavát se hallani...
– Miért panaszkodna? – fakadt ki hirtelen Fleur, miközben mérgesen dobbantott egyet a lábával. – 'Iszen rhészt vehet a vehrsenyen! Minden diák ehről álmodik! Az iskolánkat képviselhetjük! Ezerh galleont nyerh-etünk! Ez életünk legnágyob vehrsenye! – kiáltotta.
A szavait feszült csönd követte.
– Talán valaki abban reménykedik, hogy Potternek ez lesz élete utolsó versenye – jegyezte meg sötéten Mordon, mire Fleur felsikoltott. Mordon szeme rávillant.
A lány szégyenlősen lesütötte a szemeit, most már nem szólalt meg többet, csak hallgatta, hogy miben egyeznek meg a felnőttek. Végül Barty Kuport kérték meg, hogy beszéljen a zsűri nevében. Fleur felfigyelt.
– A feladatok... Nos, az első próbán...
A lány idegesen hallgatta a férfi dadogását. Kupor belépett a tűz fénykörében, mire a lány egyből megállapíthatta, hogy beteg. Aszott bőre volt, szinte pergamenszerű, a szemei alatt pedig sötét árnyék húzódott.
– Az első feladat a bátorságotokat teszi próbára – folytatta a négy bajnokhoz fordulva. – Ezért nem is áruljuk el nektek, mi lesz az. A jó varázsló egyik fontos tulajdonsága, hogy nem fél az ismeretlentől...
– Az első próbát november huszonnegyedikén kell kiállnotok diáktársaitok és a zsűri jelenlétében.
– A bajnokok nem kérhetnek, és nem fogadhatnak el tanári segítséget a feladatok teljesítéséhez. Az első feladat végrehajtásakor egyetlen segédeszközt használhatnak: a varázspálcájukat. A második próbáról az első teljesítése után kapnak tájékoztatást. Tekintettel a tusa megerőltető és időigényes voltára, a bajnokok mentesülnek az év végi vizsgakötelezettségeik alól.
Kupor Dumbledore-hoz fordult. Fleur már nem figyelt rájuk, hanem Mordont nézte. Borzongás futott végig a gerincén, attól, ahogy a férfi őt nézte. Madame Maxime azonban tett róla, hogy ez a borzongás elmúljon, átkarolta a vállát, és sebes léptekkel elindult vele kifelé. Fleur még egyszer utoljára hátrapillantott; Mordon és Cedric is őt figyelte, mire elmosolyodott, aztán kilépett az igazgatónővel, és nyomban franciául kezdtek beszélgetni.
– Felháborító! – kiáltotta Madame Maxime. – Megáll az ember esze, ezt mégis, hogy képzelte Dumbledore?!
– Most mi lesz, Madame Maxime? Ez Harry Potter – jelentette ki Fleur. Az igazgatónő úgy nézett rá, mintha bolond lenne.
– Úgy érzed, hogy nem vagy képes legyőzni egy idióta, híres bolgárt, egy bájgúnárt és egy kölyköt?
Fleur elpirult Madame Maxime szavaitól. Iszonyúan kínos volt neki minden, ráadásul legbelül dühöngött, amiért az igazgatónő azt mondta Cedric Diggoryra, hogy bájgúnár. Cedric Diggory egy cseppet sem volt bájgúnár, ahogy a lány felidézte magában a fiút. Ő maga volt a tökéletesség, a gyönyörűség.
– Fleur! Figyelsz te rám?! – tolakodott be az elméjébe egy éles hang. Madame Maxime megrázta a karját.
– Figyelek, Madame – mondta csendesen a lány. – Képes vagyok legyőzni Harry Pottert és társait, nem fog bennem csalódni!
– Őszintén remélem én is, hogy nem, Fleur – pillantott hidegen a lányra az asszony. – Bár lehet, hogy jobb lett volna, ha helyetted Claire versenyez vagy valaki más, mert ahogy látom, nem vagy képes összeszedni magadat – mormolta az igazgatónő.
Fleur elvörösödött, hiszen pont ettől félt. Claire valóban sokkal alkalmasabb lett volna nála a versenyre, de bizonyára nem lehetett puszta véletlen az, hogy a Tűz Serlege őt, Fleur Delacourt, és nem Claire-t választotta.
– Nem, nem, nem! – tiltakozott egyből a lány. – Elég bátor vagyok ahhoz, hogy túléljek egy ilyen versenyt – jelentette ki hűvösen. – Nem fog csalódni bennem, Madame Maxime!
A nő nem nézett többet rá, hanem otthagyta a lányt a folyosón. Fleur sokáig nézett utána, majd megfordult, hogy a közeli mosdóba menjen, és rendbe szedje magát.
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
