17.
A mártír
Az élet kiszámíthatatlan. A sorsa mindenkinek megvan írva, de változtathat rajta! Vannak olyan helyzetek, mikor jobb azt cselekedni, amit a szívünk diktál, és nem azt, amit az agy tart helyesnek. A szív jobban dönt. S talán nem szívesen tesszük ezeket, de tudjuk, mégis meg kell tennünk. Nem magunkért, hanem a világért. S talán ez a dolog fájdalmas lesz, de egy kis fájdalmat mindenki kibír – a világért.
Bár az áldozat mártíráldozat lesz, és a világban mindig is lesz jó és rossz, de gondoljunk arra, hogy ezzel javítunk valamit a világon. Mert míg a világ a világ lesznek rosszak, gonoszak, akik máshogy gondolkodnak, mint az emberek többsége. Mert minden ember különbözik. Mindenki hibázhat, mindenki lehet más, mindenki különbözhet. Mert ettől vagyunk emberek. Nincs két egyforma ember, ahogy nincs két egyforma világ sem. Vannak jók, vannak rosszak. De a kérdés még mindig az, hogy melyik a helyes?
A szívünk megsúgja. Ahogy megsúgja mi a teendőnk akkor, mikor eljő az idő. Mert egyszerű olyankor a feladat: tegyük jobbá, szebbé a világot. S az áldozat csak mártíráldozat lesz a világ számára, talán egy ember számára mégis eldöntendő. Talán valaki éppen ezért reagál rá. De egyet nem szabad elfelejteni:
A bánat bánatot szül. A fájdalom fájdalmat. A szenvedés szenvedést. Azonban az öröm... az örömöt. Nem szabad hagynunk, hogy eluralkodjon felettünk a rossz érzés – nem szabad elzárkóznunk a világ elől. Mert ilyenkor össze kell fognunk. Mert...
A barátság mindennél fontosabb.
*********
Sötét volt. A smaragdszempár gazdája belefúrta tekintetét a barna szempáréba, s míg az előbbi pillantása a fáradtságot, a fájdalmat és a megtörtséget tükrözte, az utóbbié kegyetlen volt, hideg, érzéketlen. A férfi mellett álló vörös nő, elsírta magát meglátva gyermeke testét – a kislány, mint egy rongybaba, úgy feküdt a jéghideg kövön. Harry Potter átkarolta feleségét, ahogy a sötétbarna hajú lányra nézett; majd tekintete átvándorolt a halálsápadt kislánya arcára, és fájdalmasan megvonaglott.
– Linda – mondta halkan.
– Harry – mosolyodott el negédesen a lány, és intett egyet a kezével. - Kerüljetek beljebb!
A férfi tett egy tétova lépést a Mester felé , de egyből visszaugrott a helyére, ahogy meglátta, hogy a tiszafapálca ráirányul. A sötétbarna hajú lány újból intett, beljebb hívta az ellenségeit, miközben lesütött róla, hogy magabiztos. Hary pedig... ettől félt. Már nem ismerte azt a lányt, aki ott állt tőle nem messze. Eddig azt hitte, hogy tudja mi Ő valójában, de úgy tűnik tévedett. Igazából a férfit már meg sem lepte, hogy tévedett, annyiszor fordult már elő vele. Mikor azt hitte, hogy Perselus Piton ellenség, mikor azt hitte, hogy az a bátor férfi elárulta a Rendet, hogy direkt végzett Dumbledore-ral, és a legsúlyosabb tévedése az volt a szemüveges férfinek: hitt abban, hogy Perselus Piton Voldemort szolgája.
Voldemort. Mardekár leszármazottja volt, igaz, de Linda Granger is az. Azonban a sötétbarna hajú lányon látszott, hogy veszélyes, hogy nem jó vele ujjat húzni, és persze, hogy megbánja az, aki megpróbálja. Harry tudta ezeket, és nem csak azért, mert látta a lányon, hanem Linda tettei mindezt bebizonyították. Élő bizonyíték volt a kis Lily elrablása. Bármennyi béna halálfalója volt a Mesternek, mégis sikerült túljárnia a fél világ eszén.
– Na? Mi lesz?
– Hogy tehetted ezt? - szólt közbe gyorsan a férfi, hogy elrontsa a lány kedvét. - Családtagként tekintettünk rád! Elárultál minket... Miért, Linda?
Hermione Weasley felemelte kezét, és megállította barátja beszédét, az egyből elhallgatott. A nő elsétált egészen Lindáig, és a lányra nézett. Unokahúga viszonozta pillantását, de nem mondott semmit – várta, hogy a nő megszólaljon.
– Elárultad a tulajdon családodat – suttogta a nő, miközben szinte vádlóan nézett a lányra; de Linda állta a tekintetét.
A sötétbarna hajú lány elgondolkozva bólintott.
– Miért?
– Sokkal nagyobb hatalmam van így – susogott a lány –, és ezáltal én is irányíthatom a világot, nem csak a többiek!
Linda hangja szenvedélyes volt, de annyira, hogy a falhoz lapult hollófekete hajú, elsőéves Albus elborzadt. A smaragdszemű fiú megfogta az ezüstszőke hajú Victoire kezét, hogy biztosítsa, rá bármiben számíthat, hogy túlélik ezt a kalandot... hogy nem kell többet félniük... A lány hálásan mosolygott rá Albusra, és megszorította annak kezét – rá is számíthat.
– De miért az én kislányom?! Mit ártott Ő neked?!
Nincs annál nagyobb fájdalom, hogy ha egy anyát elszakítanak a gyermeküktől, de látszólag ez a Mestert nem érdekelte. A Mestert semmi sem érdekelte, mely másoknak fontos lehetett. Csak az érdekelte, amiből hasznot húzhat – legyőzhetetlen akart lenni, akárcsak a társai, így nem törődött kicsiny semmiséggekel. Ginevra Potter hiába nézett vádlón rá, akárcsak Hermione, hiába volt megtört, akárcsak a férje, hiába volt szenvedő, egy kegyetlen boszorkányt nem tudott meghatni.
– Nem tudod? - vonta föl a szemöldökét Linda. - A te édes Lilykéd az egyetlen, aki legyőzhet engem, és a többieket! És tudod miért?
A vörös hajú asszony értetlenül nézett a lányra. A mágus megvetően legyintett, majd folytatta:
– Azért, mert a nincs több vízmágus, sem levegőmágus! - Ginnyn látszott, hogy már megértette, miről beszél a Mester, de az folytatta, ráadásul gúnyosan nevetve:
– Lily Luna Potter az utolsó tűzmágus!
Az asszony lélegzete elakadt, majd a kislányára nézett. Nem tudta elhinni, hogy az ő törékeny, kicsike gyermeke lenne az utolsó tűzmágus... Az egyszerűen lehetetlennek tűnt, mivel ismerte Lilyt, és a gyerek soha nem csinált semmi különleges dolgot, ami miatt tűzmágus lehetne.
Lily rendesen varázsolt, mint minden kislány és kisfiú a világban – ez normális volt. De soha nem játszott a tűzzel, sőt egyenesen félt tőle. Akkor hogy lehet, hogy az Ő a tűzmágus? Ginny nem értette, sehogy sem állt össze a fejében. Lily egyetlen egy őselemért sem rajongott igazán, talán csak a vízért, de azért Albus is. Azonban a tüzet egyikük sem szerette – mindig távol maradtak tőle.
– Ehhez nem tudsz hozzászólni, Mrs. Potter? - gúnyolódott tovább Linda, és a földön fekvő Lilyhez sétált. - Majd elküldöm neked ajándékba a lányod holtestét, rendben?
A vörös hajú nő felsikoltott; a Rendből többen felszisszent e szavakat meghallva, de nem mondtak semmit – csak a döbbent pusmogás hallatszott, konkrét szavak nem. Linda egyenesen állt, rezzenéstelenül, mint aki csak egy általános dolgot közölt, nem egy olyasmit, ami hátborzongató, ami nem szokványos. Arcáról sütött az, hogy élvezi a helyzetet, hogy élvezi megkínozni az embereket.
– Te voltál az – szólalt meg Mary Jackson, aki eddig a falhoz lapulva állt a barátaival.
A Mester felkapta a fejét, és érdeklődve meredt a lányra, aki egy kissé bátrabban folytatta. Bár a hangja még mindig remegett, kihúzta magát, és magabiztosan nézett a feketemágus szemébe.
– Te támadtad meg Albust akkor ősszel!
Albus szeme elkerekedett döbbentében; a kép összeállt a fejében, most már mindent értett. Megszorította Victoire kezét, és a Mesterhez fordult.
– Te voltál az, aki megszálltad Vicet – suttogta halkan. - Ott voltál... Te figyeltél...
Linda felkacagott, majd gúnyosan így szólt:
– Miért, mit hittél ki volt az? Persze, hogy én – húzta ki magát büszkén. - Még Denemnél is jobb vagyok, mint említettem már – sziszegte. - Ő gyenge volt, de én erős!
– És most mihez kezdesz, Linda?
Harry hangja meg-megremegett, a fájdalom mardosta a szívét, ahogy Lilyre nézett, majd az áruló sötétbarna hajú lányra. A Mester értetlenül fordult a férfihez, és kíváncsian vonta össze a szemöldökét.
– Megszerezted a tűzmágust – folytatta a szemüveges férfi –, sőt látszólag te fogsz győzni... De mihez kezdesz?
– Azt hiszem, ebbe nem avatlak bele – mosolyodott el a lány. - De ha nem haragszol, drága Potter, be szeretném fejezni a szertartást!
Harry körülnézett a kamrában – nem látott semmi szokatlan, így nem értette, mire gondol a Mester. Amaz elgondolkozva meredt Lilyre, majd lassan megszólalt:
– Hiba volt idehoznom őt – mondta halkan Linda. - Itt nem lehet befejezni a szertartást, igaz Bella?
A fekete hajú nő előrébb lépett, meghajolt, majd bólintott a Mesternek. A sötétbarna hajú lány biccentett; sejtette, hogy rossz helyre hozta a tűzmágust, csak azt nem tudta, hogy akkor hol kell végrehajtania a szertartást. Arról nem tudott semmit, nem kapott utasítást.
– Akkor mi mennénk is – mosolygott tovább, és hátat fordított a Rendnek, majd Lilyhez hajolt. - Én nem ajánlanám az átkokat, Harry – mondta jegesen, mikor meghallotta a pálca suhintását. - Mindent kivédek.
– Hova viszed a lányt?!
McGalagony professzor hangja rideg volt, hűvös, mint amilyen szokott – aki nem ismerte az idős nőt jobban, az észre se vette, hogy fél. De a régi Rend tagjai észrevették, és ez hátborzongató volt számukra. A Mester felegyenesedett, hogy az idős professzor szemébe nézhessen, de végül nem nézett bele. McGalagony vesébe látó tekintettel figyelte őt, amit nem bírt állni.
– Nem mindegy az magának, vén szatyor? - kérdezte negédesen a Mester, majd csettintett két hívének.
A két halálfaló idősnek nézett ki, bizonyára szolgálhattak Voldemort seregében is. A második turnussal érkeztek az egyik alagútból, de egyből odasiettek a Mester elé, mikor hívta őket. Mindketten először meghajoltak, majd megragadták a vörös hajú kislány ernyedt testét, és felemelték.
Az elsőévesek – Mary, John, Scorpius, Kate és Rose – még jobban a falhoz húzódtak, hogy védjék magukat. Az aurorok után érkeztek nem sokkal, de egyből megértették a helyzetet, különösen Mary, aki remekül diskurált Albusszal nem régiben. Akárcsak ők, a Rend is villámló szemekkel nézte a kislány elcipelését, de lépni senki nem lépett, csakis egy vörös hajú nő.
Amint Ginevra Potter kiszórta első átkát a teremben kitört a hangzavar. Minden Rendtag harcolni kezdett, nem egy, hanem több halálfalóval, pont úgy, mint egykor a Roxforti Csatában. A teremben lassan látni sem lehetett a fénycsóvák miatt.
Különböző átkok, rontások szelték át a sötét termet – a Rend tagjai minden erejüket bevetve hol támadtak, hol védekeztek; megpróbálták megakadályozni, hogy a vörös hajú kislányt elrabolják. Azonban a sötétség sokkal erősebb volt mindannyiuknál – nagy volt a túlerő, nagyobb volt a halálfalók mágiája, a Rend fáradtabb volt, az ellenség pedig túlságosan is a résen volt.
Harry és Ginny Potter csak úgy szórta az átkokat, és minél előrébb jutottak leányukhoz. A smaragdszemű, hollófekete hajú Albus tőlük nem messze az ezüstszőke hajú Victoire-val és a világosbarna hajú Juliette-tel közösen harcoltak Lucius Malfoy és Bellatrix Lestrange ellen. A többi elsőéves – Mary, John, a tejföl-szőke hajú fiú és a macskalány – is harcolt, de a fiatalabb, esetlenebb halálfalók ellen.
A sötétbarna hajú, kegyetlen barna szemű Linda – a Mester – mindent kivédett, minden ellenségét elkábította – legyőzhetetlennek tűnt. Hermione nénikéjével párbajozott, mikor a smaragdszemű Albus először felnézett az erős koncentrálásából. Hiába szórta a bozontos barna hajú nő szaporán az átkait, unokahúga erősebbnek bizonyult. Linda oly átkokat ismert, amit senki más; Albus erősen gyanította, hogy mindez bizonyára magas szintű feketemágia, ezért nem ismeri senki, csakis a lány.
Azonban a fiúnak nem volt több ideje, hogy megfigyelhesse a Mester harctudását, ugyanis a saját ellenfele is erősnek tűnt. Bella méltó volt anyjához, ugyanolyan profi boszorkány volt, mint az. Az ezüstszőke hajú lány pedig hiába segített Albusnak, nem sikerült elkábítaniuk az őrült boszorkányt. Bella – akárcsak, mint a Mester – mindent hárított, mindent védett – profi boszorka volt.
Azért Lucius Malfoy sem volt kutya, hiába volt már vagy hatvan éves, jó kondiban tartotta magát, a mágiája pedig még mindig erős volt. Az ellene küzdő Juliette vesztésre állt, de látszott rajta, hogy nem fogja feladni. Az idős férfi pedig pont ezt akarta, addig kínozni a nőt, míg kegyelemért nem könyörög, aztán végez vele. A macskalány, Kate idegesen követte tekintetével anyját – oly kevés időt töltöttek együtt, nem szerette volna, hogy ha az idősebbik Malfoy elvenné tőle őt.
– Miért nem adod már fel? - sziszegett az idős férfi, miközben szavait megtoldotta egy-egy cruciatussal.
Juliette könnyedén védte ezeket és ugrott el előlük, viszont egyből vissza is támadt, hogy megmutassa, Ő sem egy gyenge mágus, hanem az egyik legerősebb. Egyedül küzdött az idős halálfaló ellen, nem ketten, ahogy Victoire és Albus tette. Teljesen egyedül volt, de mégis állta a sarat, akárcsak a másik kettő. Pedig a két hollóhátasnak jóval nehezebb volt, mivel nem járták ki az iskolát, mint Juliette, még nem nőttek fel.
A smaragdszemű Albus tekintete a Mesterre vándorolt. Látta, ahogy Hermione összeroskadt és szinte kecsesen zuhant hátra, majd gurulni kezdett. Látta, hogy egy pillanatra Victoire mélykék szeme villant egyet – a lány megszakította a párbaját Bellával, otthagyta egyedül küzdeni a fiút.
A lány ezüstszőke haja meglibbent, ahogy az egyenes hátú Mester felé iramodott. Albus nem nézhette sokáig a lányt, mert ellenfele, Bella ismét támadni kezdett. A fiúnak még nehezebb volt a párbaj, és bár a szülei tanították harcolni, mégis elsőéves volt. Akárcsak a többi korabeli, ő is nagyon hamar kiesett a játékból.
Mary és a tejföl-szőke hajú Scorpius együtt vonszolták ki a csatatérről a félájult Johnt, Kate pedig félig támogatta Scorpot, kinek az egyik átok a vállát roncsolta szét. A smaragdszemű fiú végre csatlakozhatott barátaihoz bicegve, majd a fájdalomtól könnyes arccal ült le melléjük a hideg kőre. Közel húzódott a macskalányhoz, ki megszorította a kezét, majd a fiú a párbajozókat kezdte el nézni.
Nincs annál rosszabb, mint elveszíteni egy másik ember barátságát, mert a barátság az egyik legfontosabb dolog a világban. Victoire megállt egykori barátnője előtt, kinek arca rezzenéstelen volt, mintha nem is észlelte volna, hogy ki áll előtte. A mélykék szempár összekapcsolódott a barna szempárral – egy pillanatra, mintha mindkét tekintet tiszta lett volna, ártatlan és őszinte, mint akkor tíz évesen.
Linda szeme kíváncsian villant mielőtt párbajozni kezdtek volna. Talán mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna, mintha inkább a másik megoldást választotta volna, és kibékült volna... De ez csak talán. Albus úgy gondolta, hogy valószínűleg soha nem fogja megtudni, mi járhatott akkor a Mester eszében, pedig igazán érdekelte. A lány szinte sajnálkozva figyelte Vicet, mintha tudta volna mi lesz a sorsa.
– Nem tetszik ez nekem – suttogta halkan Mary, ahogy a két lányt figyelte.
– Miért? - John, mint mindig, értetlenül nézett a lányra, de az csak a fejét rázta. Hozzászokott már, hogy a szőke hajú fiú soha nem figyel rá.
Albus a szüleit kereste a harcolók közül – távol küzdöttek két erőszakos halálfalóval, nem vették észre, hogy mi történik. A Rend tagjait mind lefoglalta egy-egy halálfaló, esélyük se volt kiszúrni, hogy valami nincs rendben. Hiába szúrta ki a veszélyt az öt elsőéves, ha senki sem volt a közelben, aki foglalkozhatott volna vele! A smaragdszemű fiú nem tehetett mást, csak követte a tekintetével az eseményeket.
A sötétbarna hajú Linda suhintott egyet a tiszafapálcájával, mire volt barátnője egyből visszavágott. A teremben hirtelen megfagyott a levegő, de Albus érzékelte, hogy ezt nem a Mester művelte. Minden párbajozó megállt, és a két lányra szegezte pillantását. Albus örült, hogy végre észrevették a bajt, de senki nem lépett. Hagyták, hagy küzdjenek, pedig a smaragdszemű tudta, hogy ezt nem szabad.
A két lány gyorsan küldte egymásután az átkokat, rontásokat, sőt Linda főbenjáró átkot is indított az ezüstszőke hajú lány felé. Victoire védett, támadott, minden erejét belevetette, hogy legyőzze a Mestert, de ahogy az eddigi varázslóknak sem sikerült, neki sem. Bármennyire volt jó boszorkány, még a le se vizsgázott, még fel se nőtt igazából. Linda pedig már mindkettő volt.
Victoire csak reménykedni tudott benne, hogy ezt a csatát élve megússza. Az a remény éltette, hogy ha ennek vége, levizsgázik, befejezi a hetediket, és otthagyja a Roxfortot. Nem mintha nem szerette volna az iskoláját, de karácsonykor Teddy végre megkérte a kezét. A lány életében először nagyon boldog volt – össze fog házasodni a türkizkék hajú férfival, így a kisbabájuk boldog családba születhet. Mert igen, a lány már több hónapja tudta, hogy gyereket vár, csak még nem merte beavatni Teddyt. Akkor történt mikor lement Roxmortsba, de nem bánta meg. Amióta tudta, hogy van az a kicsi, azóta szárnyalt a boldogságtól. A gyerek miatt tudott élni, a gyerek miatt nem adta fel. S csak reménykedni tudott benne, hogy az álma valóra válik.
A Mester kihasználta óvatlanságát, majd kimondta a lefegyverző bűbájt. Az ezüstszőke hajú lány pálcája gyönyörű ívben repült a mágus kezébe. Linda diadalittasan vigyorgott, majd győztesként emelte fel a gyönyörű pálcát. Senki nem mondta ki, de mindenki tudta, Victoire veszített, és a sorsa most Linda kezében van.
– Mire vársz? - mosolyodott el kényszeredett a mélykék szemű lány. - Ölj meg! - A Mester szeme megvillant e szavakra, de nem lépett semmit. - Tudom, hogy akarod – tette hozzá halkan Victoire.
Senki sem vette észre, hogy Linda szemeiben könny csillog, hogy a kemény feketemágus mindjárt elsírja magát – de Albus látta. Mintha egy pillanatra mindkét lány tíz éves lett volna, mintha újra barátokká váltak volna. A smaragdszemű fiú elgondolkozott rajta, hogy mi lett volna, ha Victoire a Beauxbatonsba járt volna – talán Lindából sosem vált volna feketemágus, talán minden a rendjén lenne, és mindenki boldog életet élne. Vic és Linda barátok maradtak volna, a barátságuk pedig elég erős lett volna ahhoz, hogy a sötétbarna hajú lány hátat fordítson Mardekár Malazár gonosz hatalmának.
– Miért mentél el? - suttogott Linda, ahogy egykori barátnőjére nézett. - Miért nem maradtál velem?
– Te is jól tudod, hogy a szüleim köteleztek – felelte nyugodtan a lány.
– Miért nem szegültél ellenük? Miért?
Victoire lehajtotta a fejét. Nem tudta megmagyarázni a Mesternek, akkor tíz-tizenegy évesen miért nem ellenkezett. Mert nem ellenkezett, s talán azért, mert úgy gondolta, hogy a barátságuk túléli... Vagy hogy a családja...
– És te miért nem tartottál vissza? - kérdezte végül csendesen. - Ha összefogtunk volna, meggyőztük volna anyámékat, hogy maradjunk! Vagy ha... - remegett meg a hangja –, vagy ha igazi barátnők lettünk volna, a barátságunk kitartott volna az idők végezetéig, és nem számított volna, hogy milyen távol vagyunk egymástól!
A sötétbarna hajú lány nem válaszolt. Albus nem tudta miért, talán azért, mert rájött, hogy az ezüstszőke igazat beszél, hogy mindkettőjük hibás volt ebben? Vagy talán azért, mert annyira felbosszantotta őt Victoire? Mindenesetre Linda már nem könnyezett – újra az a magabiztos, kegyetlen leányzó állt a teremben, mint mikor felfedte kilétét. Újra visszatért a kegyetlen Mester, aki bármire képes, kinek senki nem áll az útjában, ki legyőzhetetlen lesz, azáltal, hogy megöli az utolsó tűzmágust.
– Ölj meg! - mondta újból Victoire. - Ölj meg, ha van hozzá elég merszed!
Bár az ezüstszőke hajú leány abban reménykedett, hogy túléli a kalandot, ezért még saját magát is meglepte az, hogy szinte rimánkodik a haláláért. Pedig annyira túlélte volna – együtt akart lenni Teddyvel és a leendő gyermekükkel. Azt akarta, hogy a kislánya vagy kisfia megszülessen, és hogy boldogan éljenek. De akkor miért könyörgött? Talán elhitte, hogy Linda valamilyen szinte mégis a barátnője, hogy nem meri megölni!
– Crucio! - sikoltotta váratlanul a boszorkány.
Victoire arcára kiült a rémület. Az átok becsapódott a testébe, mire minden izma görcsösen összerándult. Sikoltozott a fájdalomtól, karjait szorosan fonta a hasa köré, hogy védhesse leendő gyerekét, de tudta, hogy ezek semmit sem érnek. A kicsi éppúgy érezi a fájdalmat, ahogy Ő.
A boszorkány legalább olyan őrülten kínozta az ezüstszőke hajú lányt, mint egykor Bellatrix Lestrange, vagy maga Voldemort. Élvezte a szenvedését, élvezte, ahogy sikoltozik, tisztára, mintha egy elmebeteg lenne – bár általában az ilyen feketemágusok többnyire azok is voltak.
Albus felállt – a drámai csöndben senki nem vette észre, hogy oldalazik közelebb Victoire-hoz. A hollófekete hajú fiú mindenképp segíteni akart rajta, de nem tudta, hogy hogy. Rájött arra, hogy a Mestert most semmiképp nem tudja legyőzni, bármennyire is szeretné. A boszorkány most volt ereje teljében – most már nagyon közel volt a legyőzhetetlenséghez. Albus tudta azt, amit senki sem, csak Vic – hogy hamarosan gyarapodna a Weasley-család –, és tudta, hogy segítenie kell a lányon, mert ha Linda így kínozza a tovább, nem éli túl.
Linda újabb cruciatust küldött a földön vergődő lányra. Amaz csak akkor érezte magát a legjobban elárulva. Mikor tizenegy éves volt, akkor még nem nagyon értette, mi folyik körülötte, de ahogy felnőtt egyre inkább jött rá arra, hogy szakadt meg a barátsága Lindával. Nem hitte volna igazán, hogy a boszorka képes arra, hogy bántsa, de ott volt előtte az élő bizonyíték, hisz a sötétbarna hajú lány szemrebbenés nélkül kínozta meg.
A Mester újra felemelte a tiszafapálcáját – szeme őrülten csillogott, ahogy az előtte levő lányra nézett. Hallotta, ahogy a smaragdszemű fiú közeledik felé, sőt látta, hogy lép oda Victoire-hoz nem törődve Ginevra Potter sikoltásával és Harry Potter kiáltásaival. Már tudta mi a teendője – fájdalmat akart okozni a Potter-családnak, össze akarta őket törni. A tiszafapálca vészesen a suhogott, és Linda Granger arcára káröröm ült ki, ahogy suhintott a pálcával.
– Ég veled, Albus – búcsúzott el a smaragdszemű fiútól, mire az döbbenten nézett fel.
Zöld fénycsóva indult útnak feléje, akárcsak a múltkor, de Albusnak már nem volt ideje félreugrania. Ám hirtelen egy ezüstszőke haj libbenését látta a fiú; mélykék szempár nézett rá megtörten, de csak egy pillanat műve volt az egész. A zöld fénycsóva eltalálta a törékeny lányt, ki kecses ívben emelkedett a levegőbe, hogy aztán úgy dőljön el, mint egy marionettbábú, melynek elvágták a fonalait.
Pálcája szinte zajtalanul esett a földre, a lány ernyedten hullott az ölébe, és Albus Perselus Potter úgy érezte, hogy soha nem felejti el ezt a napot. Victoire Weasley mélykék szemeiből kihunyt a tűz, az összes érzelem – üvegesen meredt az ég felé –, teste könnyebbé vált, ahogy kiszállt belőle az erő – rongybabaként tartotta őt Albus a karjaiban.
Velőtrázó sikoly hangzott fel több irányból – Fleur és Bill, akik az utolsók között érkeztek döbbenten meredtek legidősebb lányuk holtestére. Hermione elborzadva meredt unokahúgára, majd a hozzá szaladó kisfiának – Hugónak – takarta el a szemét, hogy a gyerek ne nézze tovább. Ginny falfehéren omlott Harry karjaiban, ki nagyra nőtt szemekkel nézte a sötétbarna hajú lányt. A Rend többi tagjai – Mr. és Mrs. Jackson szintén rémülten nézte az eseményeket, akárcsak McGalagony, aki oda sem mert pillantani, nehogy meglássa egykori tanítványát.
Juliette Malfoy arcán viszont nem volt semmiféle érzelem, szinte közömbösen nézte a halott ezüstszőke hajú lányt. Ő tudta, hogy ez lesz, érezte. Azt is tudta, hogy Victoire Weasley is tudta mindezt, hisz emlékezett, mikor a lány azt mondta Luciusnak, hogy közel a vég. Sejthette, hogy meg fog halni.
A lángvörös hajú Rose megszeppenve nézte a halott lányt – nem álltak közel egymáshoz, inkább Dominique-val barátkozott, de szörnyen megrázta az ezüstszőke halála. A mellette álló tejföl-szőke hajú Scorpius öntudatlanul karolta át őt, mikor elsírta magát. A Malfoy-fiú kívülállónak érezte magát, de mégis borzalmasnak érezte a lány halálát. A mindig bugyuta John, aki nagyban hasonlított Ron Weasleyre, kivételesen remegve nézte az eseményeket, hiába volt annyira ostoba, mégis megrázta, akárcsak Maryt. A göndör barna hajú lány reszketve nézte az egészet, de őt nem karolta át senki, csak az anyja, aki megpróbálta megnyugtatni.
Kate Malfoy szintén könnytől maszatos arccal figyelte a halott lányt – nem ismerte annyira, mint a többiek, de iszonyatosan sajnálta. Sajnálta ezt az egészet, mert Victoire hiába halt meg, Lilyt pedig hiába hozták le. Ez az egész eset reménytelen volt. Gyűlölte a Mestert, gyűlölte, amiért tönkre vágott egy boldog családot, és amiért még vigyorog is.
A halálfalók lassan oldalaztak ki a teremből Lily Potterrel. Kate követte őket a tekintetével, de nem szólt senkinek. Látta, hogy Mrs. Jackson sem lép, és egyből tudta, ez meg volt jósolva. Egyikük sem lépett – majd egyszer végigsakkoznak, és nyernek majd. De ez csak majd. Még nem. Nem jött el ennek az ideje – még várni kell.
Akárcsak a halálfalók, Linda Granger is úgy hátrált meg. A beálló csöndben senki nem vette észre, hogy a sötétbarna hajú lány gyorsan beszaladt az egyik alagútban – távolodó alakja lassan elveszett, senki nem látta őt.
– Victoire – suttogta Albus, majd kisimított a lány arcából pár kósza tincset. Nem eresztette el, egyszerűen nem merte. Nem érezte, ahogy az apja odajön hozzá, és lassan lefejti a kezeit a holttestről – Albus nem érzékelt semmit.
– Gyere innen, fiam – mondta Harry, de a smaragdszemű fiú csak a fejét rázta.
Ron bácsikája és az apja megragadták a fiút, majd szinte kihurcolták a teremből. Hiába tiltakozott ez ellen, nem vették tudomásul, csak kihurcolták. Pedig még maradt volna, látni akarta, hogy mi történik, szólni akart, hogy a halálfalók és Linda meglépett. Meg akarta tudni, hogy mi lesz most a húgával, hogy még elkaphatják-e a halálfalókat! Albus homályosan látta, ahogy Bill bácsikája lerogyott leánya holtteste mellé, miközben Fleur nénje zokogva ringatta magát.
Megpróbálta száműzni a gondolatai közül azt, hogy Victoire Weasleynek most már semmi sem fáj, hogy Ő boldog már, de nem tudta elfelejteni, hogy a lány mit tett érte. Még mielőtt elájult volna, az eszében volt, hogy Victoire tulajdonképpen feláldozta magát, hogy megmentse őt. Ezt egyszerűen nem akarta elhinni, pedig megtörtént.
– Drága Victoire... mártírként haltál meg – gondolta.
Még látta, ahogy a vörös hajú férfi a karjai közé veszi Victoire-t, de onnantól már semmit sem látott. Pedig tudta, hogy még hosszú út van a gyengélkedőig, ahol régi ismerősként köszöntheti majd a javasasszonyt. De hiába erőlködött, semmit nem látott már igazából, de úgy érezte, mindvégig látja Victoire Weasley ezüstszőke haját, mélykék szemeit. A tekintete végül végleg elhomályosodott, és a kábult sötétség ólomként nehezedett rá.
AJÁNLOM AZ OLDALT
