A soha meg nem köttethető frigy
Két év hosszú idő, főleg egy tizenöt éves lány életében, de ha még hozzávesszük, hogy ez a lány történetesen egy boszorkány, az ezerkilencszáznegyvenes évek közepén, úgy is mondhatjuk, élete legjavát már megélte. Anguish tizenhét évesen, a RAVASZ vizsgáit letéve, nyugodt szívvel ült a Roxfort Expressen, s hazafelé indult a Chandlers crossi családi kúriájukba. Édesanyjával, Mrs. Magdalhena Sheerrel és férjével, Willmarr-rel élt együtt. A férfi múlt nyáron vette el édesanyját, egyéves jegyben járás után. Lenah kettős érzéseket táplált iránta. Kedves, középkorú férfi volt, rövidre varázsolt, őszes, világosbarna hajjal, kissé testes alkattal. Igazi apa figura, de Lenah valahogy sosem tudta elfogadni, ahogy egyik pótapját sem, egyetlen férfi volt az életében, akire mindig is az apjaként tekintett, és az a több mint tizenhárom éve elhunyt Rhys Anguish volt. Az a kevés emlék, ami megmaradt belőle az évek során egyre tompábbak lettek. A kúria bejárati helyiségében egy-két nagyobb festményein visszaköszönt, de Lenah-nak voltak egy albumba is lefűzött fekete-fehér fényképei az apjáról, az apjával.
Most, hogy utolsó útján volt a vonaton, amelyen hét évig utazott, évente négyszer, az egész élete szinte lepergett előtte. Össze-vissza jöttek elő az emlékek, legfőképp az iskolai élmények. Gyermekként nagyon várta, hogy eljuthasson a Roxfortba, mindig is tudta, hogy ott lehet majd csak igazán gyerek. Így visszatekintve belátta, mindene megvolt, bár a jegyei miatt a nyári, illetve téli szünetekben otthon mindig hallgatott, hol anyjától, hol a tágabb rokonságtól, de a kastély falai közt voltak barátai, beszélgetett, új embereket ismert meg, sokat nevetett, néha rajta nevettek, de így évek múltán még azok a képek is mosolyt csaltak arcára. Volt diákszerelme, megtapasztalta milyen, ha a veszély az ő képébe röhög. De megmenekült, nem kellett sokat szenvednie. Azóta se híre se hamva Shepperdnek, nem hallott róla, nem is látta. És nem is bánta. Hatodiktól kezdve volt más, ami lefoglalta. RBF vizsgái utáni nyár az életében, a ’végzetes nyár’ fejezetcímet kapta. Azon a nyáron, végül is anyja úgy döntött, közli vele a hírt, miszerint Sheerrel eljegyezték egymást, s bár ez később derült ki, előtte még Megszeghetetlen Esküt tett. Az iskolában bármennyire is ellen akart állni Denem szavainak, nem volt rá képes. Valami belülről akadályozta meg, talán maga az eskü, vagy az attól való félelem, nem tudta, de nem mert kockáztatni. Ő úgy érezte, mindent megtett, két év alatt lassan beletörődött sorsába. Számára kedves barátnőivel csak a hálókörletükben találkozott, s amik ötödikben csak alkalomadtán fordultak elő, az utolsó két évére rendszeressé váltak.
A fiúk befogadták magukhoz, velük tanult, velük járt reggelizni, ebédelni, vacsorázni. Roxmortsba is együtt mentek, s Lenah kénytelen volt elhanyagolni Natheline-t, Erase-t és Hategoodot. Csak egy csapatos tevékenységbe nem vették be a lányt, az iskolai csínyekbe. Olyankor egyedül lófrált a klubhelyiségben, vagy benézett a könyvtárba. Sokat változott, főleg az utolsó év volt számára a legbizonytalanabb. A RAVASZ vizsgák a nyakán voltak, a készülés vette el minden idejét, de ami a legjobban aggasztotta, az a jövője. Három hónapja, mikor betöltötte a tizen hetet, anyja egy széfkulccsal ajándékozta meg, s a kis gringottsi helyiség színültig volt galleonokkal. Tudta, hogy nem kell munkába állnia, mint ahogy mostanság egyre több mugli nő tette, s ez a szokás a varázsvilágra is kezdett kiterjedni. Kevés boszorkány dolgozott, s azok közül, ha minden igaz volt, egy sem volt aranyvérű. Tudta, hogy ő sem fog pénzt keresni, hisz volt neki, nem is kevés. Azonban eljött az ideje, amit a hagyományok is megköveteltek, hogy férjhez menjen záros határidőn belül. Anyja még nem hozta fel neki a témát, de tavaly nyáron pont hogy Magdalhena közölte vele a hírt, amit persze csak bizalmasan árult el neki, hogy Natheline Blacknek már kiválasztották a jövendőbeli férjét, aki terveik szerint a hetedik évük utáni nyáron el is veszi feleségül. Natte nem tudott az ’összeesküvésről’ és Lenah-nak is megtiltották, hogy elmondja neki. Hagyományosan ezt a szülőknek kell közölni a lányukkal, s nekik kell bemutatni a választott férfit. Ez nem volt más, mint osztálytársuk, Rosier.
Lenah a kupé egyik ablak melletti ülésén ült, maga mellett Nott és Dolohov, vele szemben Lestrange, Avery, és tőle legtávolabb Rosier. A fiúk valami kártyajátékkal foglalták le magukat, komoly galleonmennyiségekben pedig még fogadtak is. Lenah most egy pillanatra barátnője jövendőbelije felé fordult, aki mintha megérezte volna, visszanézett rá. Rosierrel sosem jött ki jól, nem mintha a többi fiúval igen, de neki sosem adott esélyt, a többinek kezdetben igen. Bár tény, azok hamar eljátszották azt az esélyt, hogy jó viszonyuk legyen egymással, s ennyi idő távlatában, már Lenah-t sem foglalkoztatta.
Jelentőségteljes pillantást váltottak, Anguish éreztetni akarta a fiúval, hogy tudja, amit talán még a fiú sem tud, erre persze az csak fújtatott egyet, aztán a lány visszafordult az ablak felé, állát ismét tenyerének támasztva. Már nem sok volt hátra, a környezet is ezt igazolta. A dúslombú fák eltűntek, s kertes házak mellet zakatolt el a Roxfort Express, ahogy elérték London külvárosát. Anguish unottan bámult ki az ablakon, soha sem figyelte meg még ennyire a vonatról látható londoni környezetet, ahogy a mugli szemek előtt elsuhan az elvarázsolt gőzös.
Szinte kedves emlékként gondolt vissza a kezdeti időkre, mikor még ezzel a bandával kezdett ismerkedni. Voltak napok, mikor annyira izgult, hogy gyomra fel-alá járt idegességében. Akkoriban ő volt a társaság legalja, mindenki szava felette állt. Az idő elteltével a fiúk megszokták a jelenlétét, s Denem is elfogadtatta velük a lányt. Ő volt a vezérük, magát Voldemort Nagyúrként állította be. Nagyra törő vágyai voltak, elsősorban az iskolát akarta megszabadítani a sárvérűektől, de valljuk be, melyik mardekáros nem? Jövőbeni céljai közt volt az egész varázsvilág megtisztítása az oda nem illőktől. Lenah ezzel még hellyel-közzel egyet is értett, bár önként sosem csatlakozott volna aktív résztvevőnek ebben az akcióban. Továbbá Denem úgy képzelte, majd roxforti tanárként fog karriert befutni. Ezeket a terveit mind elmondta nekik, s a nagy tervek előtti kis lépésekben segédkeztek ők.
Lenah rangbeli egyenrangúságát elősegítette Denem kisebb hátsó szándéka is vele kapcsolatban. Az után a nyári kis atrocitás után, mikor Tom a lány anyja és pótapja előtt úgy tűntette fel magát, mintha annak a párja volna, úgymond megihlette őt, s megtalálta a legmegfelelőbb posztot Anguish számára. Már ötödikben is, de még régebben is volt, hogy észrevette, vagy saját házában, vagy más házakból voltak lányok, akik nevetgéltek a háta mögött, s igencsak furcsán néztek rá. Ennek a furcsaságnak a magyarázata tizenhat-tizenhét éves korára napvilágot látott, s megértette, mire fel volt, hogy ennyi kis csitri mindig a nyomában loholt. Kénytelen volt elismerni, hogy igencsak népszerű a boszorkányok körében. A jövőben el tudta képzelni, hogy eme vonzerejét majd kamatoztassa, esetleg ha a társadalomban előre szeretne lépni, mivel anyagi háttérrel nem rendelkezett. Azonban akkoriban semmi szüksége nem volt kíváncsiskodó lányokra, de nem hajthatta el őket csak úgy. A tanárok hamar tudomást szereztek volna, hogy durván bánik a varázslótársadalom női tagjaival, s ez nem vetett volna rá jó fényt. Így viszont a megoldás tálcán kínálkozott, Anguish-ről úgy is tudta, hogy mit érez iránta, hiába tagadta a lány, ha esetleg, nem ő, hanem valamelyik másik fiú felhozta a témát. Ő nem szeretett erről beszélni, értelmetlennek tartotta. Azonban a többi varázsló nem tartotta bugyutaságnak, így hát, ha egy lány közeledni akart hozzá, határozott, de mégsem egyértelmű jelét adta, hogy valamelyest vonzódik Lenah-hoz. A terve mindig sikerrel járt, a kis idegesítő mitugrászok nem is foglalkoztak vele többet, s koncentrálhatott a fontosabb dolgokra.
Lenah kénytelen volt megszokni az álbarátnő szerepét, de ha bárki is őt kérdezte, tagadott. Két év alatt ő is felnőtt, komolyodott, ötödikes önmagához képest, s be kellett látnia, nincs más magyarázata annak, hogy bár nyilvánosság előtt tagad, legbelül élvezi, mikor Denem a folyosón megfogja a kezét. Persze tisztában volt vele, a fiú csak kihasználja, de nem érdekelte. Eleinte, mikor rájött, az érzései elől nem menekülhet, el akarta felejteni, de úgy nem ment, hogy nap mint nap látja, időnként, bár csak megjátszott, de szerelmes tekintetekkel néz rá. Megtanult elfogadni, beletörődni, hisz ezeket elvárták tőle, legfőképp Denem. Beletörődött, hogy ezt kell tennie, és elfogadta, hogy két évet így vettek el az életéből. Élvezte, mégis tudta, jobban is eltelhetett volna ez az idő. Így visszatekintve nem bánta meg, de ebben közrejátszott, hogy a mai nappal mindennek vége. Gyermeteg butaság volt az az Eskü, hisz a mai naptól elválnak útjaik, szinte semmi esély, hogy újra találkozzanak. Alig pár hónapja látta ezt be, mikor már érezte, közeledik a tanév vége. Egyszerűnek látta jövőjét, hazamegy, anyja közli vele, hogy választottak neki férjet, hónapokon belül megesküsznek, és boldogan él majd a pénzéből vett saját kúriáján, amíg meg nem hal. Ha pedig nem lesz boldog, követi pár korabeli hűtlen feleség példáját. Mindig is tudta, hogy ez lesz a vége. Most viszont még örült is ennek. Kellemes, de szigorúan múltbéli emlék lesz számára ez a hét év, amit a Roxfortban töltött, semmi több.
Belvárosi magas épületek váltották a kertes házak sokaságát, alig pár perc volt még hátra, hogy begördüljenek a King Cross's pályaudvari kilenc és háromnegyedik vágányra. Lenah teljesen elmerengett gondolataiban, így a végére kezdte egyre jobban teljes egészében látni a dolgokat. Ahogy szépen lépésről lépésre haladt visszafelé, eljutott addig, hogy talán minden, ami vele történt nem más okból következett, minthogy a Mardekár házba osztotta be a Teszlek Süveg. Ha akkor a Hollóhátba került volna, talán az életben nem ismeri meg ilyen közelről Tomot, soha nem keveredet volna a bandájába, s azokkal tölthette volna az időt, akikkel ő akart lenni, nem pedig egy olyan társaságban, amit rá kényszeríttettek. Kisebbként sokat gondolkozott, vajon miért a Mardekár, hisz a felmenői mind hollóhátasok voltak. Régen, még az iskola előtt, ő vágyott a tanulásra, anyja mindig is úgy nevelte, hogy érdekeljék a dolgok.
Lenah kíváncsi természet volt mindig is, viszont anyai befolyás miatt olyan dolgok iránt érdeklődött, amiket elvártak tőle. Érdekelte őt azok a témák is, de sosem száz százalékig. A Süveg viszont nem csak a felszínt tanulmányozta, belelátott a lány valódi hajlamaiba, így került hát abba a házba. A Mardekár segített neki kibontakozni, ha nem is oly látványosan, mint egy ízig-vérig mardekárosnak. Mindig is jobban érdekelte a bájitaltan, jobban is ment neki, mint bármely más pálcamágia. Hogy sokkal kifinomultabb bájitalkészítő válhasson belőle, remek lehetőséget adott neki a tény, hogy a pincében volt a klubhelyisége, így nem kellett messzire mennie, ha csenni akart egy-két alapanyagot. A késztetés, hogy elérjen bármit, akár rossz tettekkel, benne volt, csak otthon nem bontakozhatott ki. Legalábbis ez volt az egyetlen magyarázat arra, miért a lopás volt az első ötlete, mikor elsőben órán gyakorolták a meztelencsiga-ragut, de ő akart magának is egy kicsit, viszont a hozzávalókat csak a szertárból szerezhette meg. Ahogy, azért valljuk be, Lenah felnőtt nő lett, ő maga is egyre jobban megismerte önmagát. Belátta, vannak rossz tulajdonságai, viszont vannak jók is, de vannak rosszak, amiket elnézett magának. Ahogy komolyodott, rájött a jó és a rossz viszonyítás kérdése, s felállított magának egy szintet. Ez a szint, ha a roxforti házakat vesszük az egésznek, a többiekéhez képest sokkal magasabban volt, viszont alacsonyabban, mint egyes mardekáros tanulókénál. Nála egy sárvérű utálása, csak a származása miatt, még belefért, viszont a megkínzása, már a határt súrolta, felülről. Ilyenkor örült, hogy Denemék nem vitték magukkal egy-két éjszakai portyára.
A hirtelen vágódott ki a kupé ajtaja, s rázta fel merengéséből, ahogy belépett Voldemort. Lenah azonnal felpattant, helyet adva a fiúnak.
- Menj, búcsúzz el a barátnőidtől - ült le az ülésre, talán kissé feszültebb hangulatban a kelleténél.
- Köszönöm nagylelkűséged - Lenah megpróbált egy csepp gúnyt csempészni hangjába, nem sok sikerrel. Levette a poggyásztartóról csomagját, majd kiment. Mire végigjárta a lehetetlenül hosszú kocsit, keresve szobatársait, a vonat begördült az állomásra. Alig két kupéra volt a legközelebb eső ajtótól, így megszaporázva lépteit inkább úgy döntött, elsőként száll le. Egy csapat harmadikos-negyedikes hollóhátas persze beelőzött elé, s végül türelmetlenségében kissé haragosabban lökte le az utazóládáját. Magára erőltetett kecsességgel utána ment, majd felállította maga mellé, de azonnal el is engedte, hagyva, hogy hangos puffanással érjen földet. A mellette lévő kocsiból ekkor lépett ki Natte, s Lenah a nyakába ugrott. A lány ijedtében felsikkantott, majd kibontakozva a karok szoros szorításából szembefordult támadójával.
- Annyira sajnálom - szabadkozott azonnal Anguish. Még reggel megbeszélték a hálóban, hogy egy kupéban utaznak majd haza.
- Ugyan, hagyd - legyintett a Black. - Csak azt tudnám, mért ugrassz minden szavára, mint egy házimanó.
- Én... - Lenah nem találta a szavakat. Mégsem mondhatja el, hogy két éve nyáron hűséget esküdött. De ennek vége, ahogy az iskolának is, ez volt az utolsó évük, és soha többé nem látják egymást, ő és a már régóta Voldemortként szólított Tom Denem.
- Csak nem... szerelmes vagy? - nézett furcsálkodva Natte, látván a barátnője tétovázását. Erre a kérdésre Lenah ijedten nézett rá, hang nem jött ki torkán. Nehezen hazudott egykori barátnője szemébe, viszont vállalni sem vállalhatta érzelmeit.
- Indulhatunk? – állt Lenah mögé a hang tulaja, s karolta át vállát. – Natheline! – köszönt egy biccentéssel az Anguish mellett álló Denem. Blacknek még csak Tom Denem, a követőinek már Voldemort volt a megszólítás.
- Denem! – tűnt el a lány arcáról eddigi halvány mosolya, s nézett féltékenyen a fiúra. Natte csak pletykákat hallott a két fiatal kapcsolatáról, és ha napközben elnézte őket, csak ismerősi viszonyon kívüli mélyebb dolgot nem látott, egy-két alkalmat kivéve. De azok sem győzték meg ahhoz képest, amiket hallott, ráadásul Lenah sem biztosította soha, hogy megalapozott hírek lennének. Ugyanakkor ez a ficsúr elvette tőle a barátnőjét, még szép hogy féltékeny volt rá, akármilyen kapcsolatban is állnak.
- Soaky már megérkezett, gondolom a szüleid is várnak – Voldemort kellemes hangon beszélt, halandó fül kedvesnek hallotta, a gyanakvó, mint Lenah, pedig tudta, színjáték az egész. Volt ideje kiismerni, az ambiciózus varázslónak ritkán voltak őszinte megnyilvánulásai, amik meg voltak, cseppet sem fértek bele a kedves kategóriába.
A két lány egy pillanatig megkövülten állt, Nattét az zavarta össze, hogy a fiú honnét tudja az Anguish kúria házimanójának nevét, Lenah-t pedig az, hogy Voldemort miért mondta többes számba, hogy indulhatnak-e. Végül Anguish vállát erősebben szorította meg a fiú, s az azonnal tudta, mit kell tennie, vagyis ki kell vágni magukat a kellemetlen helyzetből.
- Rendben, azt hiszem, mehetünk – lépett ki oldalra a fiú karja alól, majd Natte elé állt.
- Lenah – a lány nem tudott mást mondani, ugyanis a szólított szorosan átölelte.
- Sajnálok mindent. Ígérem, látjuk még egymást, küldök baglyot, és az esküvőre is elmennék – suttogta a lány fülébe, majd kicsit hátrébb lépett.
- Milyen esküvő? – Natheline-nek nem kis erőfeszítésébe tartott, hogy ő is suttogóra fogja kitörő indulatait. Neki senki nem szól egy árva szót sem.
- Viszlát! – intett a másik, s bíztatón kacsintott egyet, majd sarkon fordult, s elindult csomagja felé, ahol már tényleg ott állt Soaky. Lenah tudta, hogy Natte kedveli, mi több beleszeretett a fiúba, s bár személy szerint ő nem bízott benne, örült, hogy barátnője azzal élheti majd le életét, akiről csak titkon álmodott.
- Megvárhatnál – lépett mellé, a lány tempóját játszi könnyedséggel tartó fiú.
- Mégis mi ez az egész?
- Mégis mi ez a hangnem? – fordult szembe a Anguish-sel Voldemort, s tekintetét a lányéba fúrta. Alig pár másodperc volt az egész, Lenah mégis kicsit megtántorodott, miután a fiú lesütötte szemeit, hogy megnyugtassa felkorbácsolt idegeit. – Azt hiszed, hogy ha vége az iskolának, akkor már mindennek vége lesz? Naiv vagy, nagyon naiv – ingatta higgadtabban fejét. – Igazad van, ami eddig történt, csak játszadozás volt, de itt nincs lezárva! Esküt tettél, és ez alól a tanulmányaid befejeztével nem mentesülsz! – Lenah leszegett fejjel hallgatta a fiút, nem akarta elfogadni, amit mond, de nem mert egy pillanatig sem ellenkezni. Látta, az öreg házimanó két utazóládát próbál feltuszkolni egy kulira.
Utálta, gyűlölte ezt az érzést. Két éve már, de még mindig nem tudta megszokni. Denem nem csak álcaként használta, de még a legilimenciát is rajta gyakorolta. Ezáltal két dolgot is elért a fiú a hetedik évük végére. Egyrészt a sok gyakorlásnak köszönhetően szinte már mesteri szintre fejlesztette, így nemcsak azt érte el, hogy nonverbálisan is végre tudta hajtani a kapcsolat létrehozását, de hamar megtanulta, hogy lehet pálca nélkül használni ezt a már-már késséggé fejlesztett varázslatot. Másrészt mindent megtudott a lányról, eleinte többet, mint amikre kíváncsi volt, aztán ahogy fejlődött, részleteiben is belemerülhetett a lány emlékeibe anélkül, hogy elveszne bennük. Mindent tudott róla, s azt is tudta, Lenah-t ez nem kicsit zavarja. Úgy érezte, ez kellő elégtétel azért, amiért ötödikben annyi bizalmat megelőlegezett neki. Bármit is parancsolt a lánynak, s az hezitált, mindig ezzel jött elő, s bár tudta, a lány így is, úgy is teljesítette volna a feladatot, ezzel a kis ráhatással fel tudta pörgetni a dolgokat.
- Mi a terved? – nézett fel végre a lány.
- Kisasszony… - hallotta Lenah a lábai körül jövő vékony hangot, melyet a házimanó produkált.
- Soaky, tünés, tudod hol lakunk! – förmedt rá a kis lényre. Az összerezzent gazdája parancsoló hangjától, majd a kulihoz bicegett, s eltolta a kijárat felé.
Denem arcára elismeréssel teli mosolyt csalt a lány hanghordozása. Számára ismeretlen érzés kerítette egy pillanatra hatalmába, érezte, ahogy pulzusa megemelkedik, olyan volt, mint amikor megölte azt a mugli születésü lányt. Az érzés, hogy tervét siker koronázta, hihetetlen örömmel töltötte el. Igen, tudott örülni, de nem úgy, ahogy azt a hétköznapok mágusa megéli. Most mégis, ez az érzés bár kevésbé volt olyan intenzív, sokkal hétköznapibb volt, mint amelyet valaha is érzett. Megijedt, megrémült ettől, s inkább a feledés homályába száműzte.
- A tervem – kezdett bele egy kis torokköszörülés után –, hogy szállást adsz, amíg nem gyűjtök össze annyi galleont, hogy saját lakásba költözhessek.
- Hozzánk akarsz költözni? – hűlt el Lenah.
- Röviden, igen – bólintott Denem. Anguish bár Voldemortként szólította, valahogy mindig Denemként tekintett rá. Nem kis különbség volt a kettő között, legalábbis ő úgy érezte.
- Anyám kedvel…
- Tudom – vágott közbe egy kis fél mosollyal arcán a fiú, s az átjáró felé indult lány után eredt.
- … de te sem hiszed, hogy ezt megengedi nekem! – nézett rá a fiúra.
- Valószínűleg nem. Így nem – bólintott, de arcán, s hangjában a lány számára nyugtalanító nyugodtság látszott és hallatszott. – De ezért adom ezt – húzta le jobbjáról a feketeköves aranygyűrűt, s nyújtotta át Anguish-nek.
- Mit csináljak vele? – adta a tudatlant, de nagyon is sejtette, mi lesz a feladata. Azonban nem akarta elhinni. A mindenki számára elérhetetlen Tom Denem egy ilyen lépést képes megtenni a céljai érdekében?
- Édesanyád nem fogja engedni, hogy hozzátok költözhessem, hiszen felnőtt lettél, férj kell neked, nem pedig egy árvaházi, szegény osztálytárs a nyakatokra – Lenah megdermedt léptében. Tudta, hogy Denem árvaházban nőtt fel, s lakott, tudta, hogy a fiú is megtudta, hogy tudja, az egyik gyakorlóóra keretein belül. De nem hitte volna, hogy így fel meri vállalni előtte. – Azonban, ha ez a két személy egy és ugyanaz, a probléma meg van oldva – közölte a fiú, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- De miért pont én? Miért nem mész mondjuk… Dolohovékhoz, vagy Averyékhez? – tárta szét karjait a lány gesztikulálva.
- Egy magamfajta férfinek jót tesz a hírnevének, ha a mennyasszonyához költözik, sem mint egy iskolatársához – húzta aljas mosolyra ajkait a fiú. Hát a játék tényleg csak most kezdődik igazán. Eddig csak barátnő, most már menyasszony. Lenah vett még két mély lélegzetet, majd kikapta a fiú kezéből a gyűrűt, s felhúzta bal gyűrűsujjára. Az persze nagy volt rá, s félő volt, hogy leesik. Denem látván családi öröksége milyen ingatagon lóg a lány kezén, azonnal kivette zsebéből pálcáját, s egy pontos suhintással kisebbre vette a gyűrű méretét. Így Lenah-nak is sokkal kényelmesebb volt, s most mindketten ugyanarra gondoltak. A lány arányos ujjain csodásan fest a gyűrű, s ráadásul még színében is ment a körmeihez, melyeket szokása szerint feketére varázsolt el.
Anguish arcán kis pír jelent meg, s ezt palástolva indult el újra az átjáró felé. Denem persze tartotta vele a lépést, de ő sem szólt semmit. Az előbbi gondolat, mely hirtelen szökött fejébe, egyre jobban aggasztotta. Mióta lát ő szépnek egy női kezet? És egyébként is, Lenah csak egy lány. De mióta gondol ő Lenah-ra? Hiszen számára mindig is csak Anguish volt.
- Akkor, ez most egy lánykérés volt? – motyogta maga elé a lány zavartan, Voldemortot kizökkentve, a számára egyre dühítőbb gondolatmenetből.
- Ha úgy tetszik, de ennél ne várj többet. Tudom, hogy szeretnéd – az első mondatot még élesebben hangsúlyozta, mint szerette volna, azonban a második már csak gúnnyal volt telítve.
- És aztán, hogyan tovább? – terelte a témát Lenah, nem mintha a fiú bele akart volna menni.
- Nem tartozom számadással neked – jelentette ki határozottan a fiú.
- Csak érdeklődtem, – vont vállat a lány – hogy tudjam, mihez tartsam magam – biccentett Voldemort felé. Tudta, hogy a fiú kedveli, ha ’hívei’ így behódolnak neki. Persze el is várta, de legbelül élvezettel töltötte el. Most mintha nagyobbal, mint eddig. Élvezte, hogy a lány ennyire behódol neki, jobban, sokkal jobban az eddigieknél.
- Jobb ha tudod, miután megkaptam az állást, összegyűjtök annyi pénzt, hogy vegyek egy saját lakást. Onnantól kezdve a magánéletedben azt csinálsz, amit akarsz, de most leszögezem, hozzám azután is hűségesnek kell maradnod! – Lenah-nak tetszett ez a felállás. Tehát csak egy, maximum két évig kell még eltűrnie. Több mint csodás.
- Ez azt jelenti, Dippet elfogadta a kérelmed és felvett tanárnak? – fordult kíváncsiskodva felé Anguish.
- Nem, azt mondta, túl fiatal vagyok – rándult meg egy izom az arcán dühben.
- Akkor a Minisztériumba mész, ahogy Lumpsluck tanácsolta?
- Nem – válaszolt egyszavúan Denem. Lenah már épp tette volna fel a kérdést, akkor mégis hogy keres majd pénzt, de egy rég hallott ismerős hang ütötte meg fülét.
- Lenah, Tom! – hallotta anyja csilingelését.
Magdalhena és Willmarr egészen a vágányig elé jöttek, valószínűleg már túl sokat vártak a lányra. Míg Lenah egy öleléssel üdvözölte anyját, Willmarr és Denem kezet fogtak, de mindkettőjük gyanakvóan mérte végig a másikat.
- Mrs. Sheer, öröm önt újra látni – csókolt kezet az asszonynak, míg Lenah csak biccentett a férfinek. Denem a tiszteletkör után Lenah mellé lépett, s jobbjával átkarolta annak derekát.
- Indulhatunk, Lenah? – fordult lánya felé Magdalhena.
- Öhm… Édesanyám… - kezdte bátortalanul a lány. – Szeretnék kérni egy szívességet Édesanyámtól – fogott bele nagy nehezen, de megint csak elakadt. Zavarában ujjait kezdte tördelni, majd akaratlanul is játszani kezdett az ékszerrel.
- Az csak nem egy eljegyzési gyűrű? – háborodott fel hirtelen Will. Egyszerre három szempár meredt rá, egy ijedten, egy megkönnyebbülten, egy pedig meglepetten, hogy a férfi ilyen hamar kiszúrta.
- Lenah? – mérte végig a lányt az asszony.
- Sajnálom, az én hibám – szólalt meg halkan, de tisztelettudóan Denem. – Tudom, hogy ezt nem így illik, és ez persze nem kötelez el senkit semmire, de… szeretem Lenah-t, és valahogy ki akartam fejezni.
Anguish ereiben megfagyott a vér. Tudta, hogy Denem jó színész, de soha nem gondolta volna, hogy ezt is bevállalja. Mivel ő ismerte már egy ideje, nehezen hitte el, hogy ezt anyjáék beveszik, s látta Tom megfeszült arcizmait, ami arra engedett neki következtetést, még a fiú sem bízik önmagában.
- Jól mondod, ezt nem így szokás! Mi több, hogy merészeled, hiszen ebbe nekünk is van beleszólásunk! – kelt ki magából Willmarr.
- Magának semmihez semmi joga, ami velem kapcsolatos! – lépett egyet előre a lány.
Legbelül megértette a férfi apai szeretetének eme megnyilvánulását, ugyanakkor sem most, sem máskor nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy ellenszegüljön. Elvégre is, hogy képzeli, hogy megmondja, mit tehet is mit nem? Az anyja sem parancsolgat neki így, pedig neki még joga is lenne hozzá. Magdalhena okos nő volt, mindig úgy intézte a dolgait, hogy kompromisszum látszata legyen a lányával kötött egyességeknek.
- Lenah! Kérlek, türtőztesd magad! – szólt rá a lányra az anyja.
- Nem, Anyám! – állt a sarkára Anguish, talán igazságtalanul, de nem kockáztathatta Voldemort tervének bukását. – Nincs joga beleszólni az életembe!
- Ezt nem itt és most kéne megvitatni! – Magdalhena határozottan, de nem kiabálva szólt lányához. – Menjünk haza, ott majd megbeszéljük…
- Nem kell, hogy velünk jöjjön, - mutatott Willmarr Denemre – ezen nincs mit megbeszélni, drágám! Lenah-nak kiválasztottuk a megfelelő férjet, és az nem ő!
- Nem kell nekem sem magával mennem sehová! – támadta meg ismét Sheert a lány. – Van egy csinos kis számlám a Gringottsban, akár még ma kiköltözhetek a kúriából! – fenyegetőzött aljas mosollyal arcán Anguish.
- Willmarr, Lenah! – emelte feljebb hangját Magdalhena. – Hazamegyünk, mind a négyen, a kúriába! Megvitatjuk a dolgokat, és majd utána döntünk! – az asszonyt a páni félelem kerülgette, hogy ilyen gyorsan, s így kell elvesztenie lányát. A két vitatkozó fél hang nélkül tűrte, hogy az asszony akarata teljesüljön, s mind a négyen, együtt haladtak a pályaudvar muglik által használt területén, hogy eljussanak a lovas kocsiig, ami majd hazaviszi őket.
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
