~ 6. fejezet ~
Farkasszemet nézett a jéghideggé vált szemekkel. Nem érzett semmit, nem hallott semmit. Csak nézte a sötét, üveges tekintetet, s próbálta megnyugtatni a hevesen kalapáló szívét. Szaggatottan vette a levegőt, bordáit teljességgel szét akarta feszíteni a távozó oxigén. Elveszett a szemekben, mintha csak egy kar nyúlt volna ki belőlük és rántotta volna gyönge testét magával a sötétségbe. Állt némán és tekintetét képtelen volt elszakítani a halott szemektől.
Két remegő kar ölelte magához testét. Vállán áttekintve látta, ahogy pár fekete kabátos alak bejön és egy gyors varázslat kíséretében eltűnik a test, melytől ő maga akart megszabadulni. Könnyek lepték el szemét, ahogy kezei a férfi hátára siklottak, s ereje teljéből szorította magához a védelmező testet.
- Jól vagy, Harry? - engedte el a férfit, s aggodalmasan szorította meg annak vállát.
- Azt hiszem - bólintott lassan Potter, szemét gyorsan megtörölve. - Hogy kerültél ide, Sirius?
- Követtelek. Sejtettem, hogy Voldemort valahogy ide fog majd csalni téged, s te leszel olyan vakmerő, hogy el is gyere - csóválta meg a fejét Sirius.
- Köszönöm! - suttogta elcsukló hangon Harry. - Én képtelen lettem volna rá, én nem tudtam...
- Nem is kellett! Épp időben érkeztem... vagy mégsem? - nézett végig a férfin. - Mi történt a nyakaddal? Megsérültél?
- Semmiség - húzta végig ujjait a seben Harry. - Csak egy karcolás - jegyezte meg, mit sem törődve vérző sebével, s ijedten pillantott az ajtó felé, ahol egy hordágyra fektetve vitték éppen kifelé Gabrielt. - Hová viszik?
- Beviszik a mungóba. Ott kap majd ellátást és gyógy főzeteket a sebére - magyarázta Sirius. - Nem tudhatjuk milyen eszközökkel ejtettek sérüléseket rajta, az is lehet, hogy volt valamiféle átok a késen. Volt már rá példa.
- Értem - bólintott lassan Harry, aggodalmas szemekkel végigkísérve a gyógyítók minden lépését.
- Gyere! Menjünk innen! - fogta meg a fiú karját, majd lassan az ajtó felé kezdte húzni.
- Várj! - torpant meg Harry. - És mi lesz a többiekkel? Voldemort embereivel? Ők itt vannak még, tudom. Malfoyt is láttam, biztos nem volt egyedül...
- Nem sokára ideérnek a Minisztérium emberei Dumbledore-ral. Majd ők intézkednek - nyugtatgatta Pottert, aki képes lett volna felrobbanni a benne felgyülemlett dühtől.
- Dumbledore? - kérdezte meglepetten. - Dumbledore itt van?
- Igen, itt van. De tényleg jobb lesz, ha megyünk. Vagy te szeretnél még itt maradni, Harry? - kérdezte feszülten Sirius, mire Harry csak megrázta a fejét, majd keresztapjával a lakásába hoppanált.
((((()))))((((()))))((((()))))
Meleg szellő lopódzott be az ablakokon, lágyan simogatta meg a sötét függöny puha anyagát. Nyugtató mentaillat járta be a lakást, miközben a víz halk csobogása hallatszott a fürdőszobából. Apró páracseppek jelentek meg a tükör sima felületén, s a csempék hideg falán. A forró vízsugár szinte égette bőrét, mégsem moccant, mintha csak gyökeret vert volna a lába a forró talajon.
Halvány csíkot hagytak kipirult bőrén a fürge vízcseppek. Két tenyerét a nedves kőre fektette, nyakának vékony bőrét szinte már fájdalmasan égette a víz, mégis csak néha-néha sóhajtott fel, mikor a vízsugarak sebéhez értek. Gondolkodni akart, megszabadulni sötét érzésektől, tisztán látni a dolgokat, amik vele történtek az elmúlt időszakban. Hiába teltek el napok, még most sem fogta fel, hogy vége van. Nincs további rettegés, nincs további szenvedés és nincs már a feladat, amit meg kell tennie: vége.
Olyan zavaros volt most minden, olyan bonyolult és érthetetlen. Túl gyorsan történt minden, ideje sem volt felfogni, s az, aki belépett az életébe már távozott is onnan. Sirius látogatása megerősített benne rengeteg kételyt és elmulasztott nagyon sok félelmet. Kérdésekre kapott választ, magyarázatokat. Bár elszomorította a tény, hogy amilyen hamar visszakapta keresztapját, olyan hamar kellett el is válnia tőle. Ismét elvesztette Siriust, mintha soha nem is lett volna mellette, megint egyedül, magára hagyta.
Elkeserítette, hogy a rá bízott feladatot nem ő végezte el. Pontosan tudta, hogy Dumbledore soha nem várta volna el tőle, hogy embert öljön, akár sötét mágusról van szó, akár nem. Csupán arra kérte találja meg és értesítse őt. Első ránézésre nem is okozott volna különösebb fejfájást Harrynek, csak hogy őt rég nem a diáki kötelesség és tisztelet hajtotta Dumbledore iránt: szeretteit vesztette el, szülei, barátai vére tapadt Voldemort és a halálfalók kezéhez. Bosszúra szomjazott, végezni akart azokkal, akik sötét felhőket csaltak világa fölé.
Valahol legbelül tudta, hogy ő képtelen lesz rá. Nevezhetik hiszékenynek, ostobának emiatt, akkor is képtelen embert ölni. Soha nem akart gyilkossá válni, soha nem akarta, hogy ujjal mutogassanak rá és féljenek tőle. S most, mikor szembenézhetett a halállal, megadóan esett térdre előtte, s várta, hogy végzete utolérje őt.
Maga miatt nem aggódott. Nem, egyetlen percig sem. Ott, abban a pillanatban kész lett volna meghalni. Nem volt, ami visszatartsa, nem volt, ami küzdésre sarkalja. Egyedül azért a barna szempárért dobogott a szíve, aki egy csodás angyal testébe bújtatva nézett vissza rá fájdalmas, szerelmes szemekkel.
Felidéződött benne minden megtörtén pillanat. Fájdalmas borzongás futott végig testén, ahogy leszorított szemhéjai elé vérző sebeket és felszakadt bőrt vetített lelkiismerete rejtett tekintete, kelletlenül rándult össze, ahogy fülében hallotta Voldemort vészjósló szavait. Valahogy belé rögzült, hogy ő tehet róla, valami furcsa oknál fogva hitt annak a hangnak, ami őt hibáztatta szerelme szenvedéséért. Igen, attól a pillanattól kezdve már kész volt felismerni és bevallani: határtalanul és végérvényesen beleszeretett Gabrielbe.
Elég volt pár nap, néhány hét, egészen kis időszak ahhoz, hogy megtalálja a helyét a világban egy védelmező angyal szárnyai alatt. S bár félt egy újabb szerelemtől, tartott egy újabb csalódástól, mégis... lehunyta szemeit és elindult az úton, s csak hagyta, némán tűrte, ahogy Gabriel valami új, valami szebb felé vezeti őt.
Ez az érzés máshoz nem volt hasonlítható, éppen ezért nem tudta pontosan behatárolni, szerelem-e. Volt már vakon szerelmes, kész lett volna életét adni egyetlen nőért, vagy megosztani vele annak monoton napjait. Minden idegszálával egyetlen hangra figyelt, szíve is csak egyetlen szempárért dobogott. Szerelmes volt, kimondhatatlanul szerelmes. De... ez egészen más.
Ez új, csodás, varázslatos. Olyan, ami felemel az égig és puha bárányfelhőkre fektet, hogy édes álmát szerelme karjaiban álmodja az ember. Olyan, ami elpusztít és új embert farag belőled, ami előző életed megmaradt szilánkjaiból farag örök érvényű mosolyt az arcodra. Ami legyengít, hogy erőssé tegyen, ami fájdalmat okoz, hogy kiengesztelhessen, szerethessen. Ami bajba sodor, hogy vigyázhasson rád, ami megsebez, hogy gyógyírt adjon. Ami nem szolgál étellel, csak, hogy utána sóvárogj, ami nem ad italt, csak hogy csókjára szomjazz.
Fájdalmasan szép szerelem, ami elbutít és megvakít, csak azért, hogy egy szebb világban öntudatlanul, látatlanban fedezte fel az ő karjai között az élet megannyi apró örömét.
Mindezt Gabriel jelentette Harry számára. Képtelen volt enni, inni, aludni, létezni a férfi nélkül. Fájdalmas volt a legcsekélyebb mozdulat, amit egyedül kellett megtenni. Egyetlen levegővétel is megterhelő volt számára, ha nem egy angyal édes szuszogását szippanthatja tüdejébe. Harry számára a szerelme volt a levegő, amit sokáig semminek próbált nézni, ellenkezett elenne, mígnem rájött arra, hogy levegő nélkül képtelen élni. Valahogy így volt vele ő is: Gabriel volt a levegője.
Könnyeket facsart lelkéből a gondolat, hogy a szeretett kedves nincs mellette. Tudta, hogy hibáztak mind a ketten. Saját hibáival tisztában volt, a férfiére azonban kíváncsi lett volna.
Kételkedett benne, hogy minden hazugság volt, hiszen egyetlen forró csók sem lehetett átverés. Szavaival hazudik az ember, egy tekintettel, egy érintéssel, egy szívdobbanással... lehetetlen. Tudta, legalábbis mélyen reménykedett benne, hogy a férfinek nyomós oka volt a cselekedeteire, csak még azt nem tudta, hogy micsoda. Még...
Tartott a viszontlátástól hosszú napok elteltével. Még csak azt sem tudta, hogy merre keresse Gabrielt, bár nem okozott volna nehézséget számára megtalálni őt a mungóban. Nyilvánvaló volt, hogy még nem engedték el. Túl komoly sérüléseket szerzett, amik nem gyógyulnak be egy-egy főzettől. Épp ezért aggódott Harry ennyire.
Csak látni akarta, csak tudni, hogy jól van. Érezni az illatát, látni a csodás szemeket és ismét elveszni a bennük rejlő boldogságban. Érinteni az angyali bőrt, magához ölelni a varázslatos testet. Szeretni és élvezni a szeretetet, amit kap... amit kaphat.
Tudta, hogy saját magán kívül nincs, ami visszatartaná. Saját félelmét kell csupán legyűrnie ahhoz, hogy Gabriellel lehessen.
Szabályosan berontott a szoba ajtaján, az első kezébe akadó ruhát helyenként még vizes testére húzta, s érezte, készen áll rá, hogy a Kiválasztottat elsöpörje az útból csak azért, hogy Harry Potter végre a szerelme mellett legyen...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
