Fire Fairy
A rét, mely egykoron zöldellt, s élettel volt teli, most fehér volt, vakítóan fehér. A hó maga alá temette, vele együtt az életet. Fyuree karmazsinvörös, derekáig érő hullámos haja szinte táncolt, ahogy követte őt. A lányon nem volt, csak egy vékony pántú, combközépig érő fehér ruha, melynek alja tépett volt. Meztelen lábai lassan, és gyengéden süllyedtek el a mély hóban. Minden egyes lépés olyan volt, mintha kis csengettyű csilingelt volna, ahogy törékeny kis lábai alatt megsüllyedt a hó. Lassan közeledett az erdő felé, melyet ugyanolyan fehér habréteg vont be, mint a mezőt. Az erős fák ágai megrogytak a csillogó súly alatt. A napfény vakítóan verődött vissza mindenhonnan, mintha Fyuree egy hatalmas papírlapon sétálna. Ebből ő azonban semmit sem látott, mert semmit sem akart látni. Szemeit lehunyva tartotta, úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét. Minden kis ágat, minden földből kibúvó gyökeret.
Arcát csupán az a kis szellő csapta meg minden lépésnél, melyet ő gerjesztett menetelésével. A levegő feszülten állt, mintha csak várna valamire, Fyuree viszont kisimult arcvonásokkal, nyugodt lélegzetvétellel lépkedett egyre kecsesebben, s kecsesebben, ahogy az erdő sűrűsödni kezdett körülötte. A fák már szinte egymást érték, a lány azonban annyira karcsú, mégis nőies volt, hogy a legkisebb résen is könnyű szerrel átlibbent. Talpa nem érzékelte a hideg hó alatti fagyos földet, csak a gyöngéden letaposott hó puha érintése simogatta. Egyáltalán nem találta se hidegnek, de fagyasztónak, de még hűvösnek sem.
Viszont érezte a fehérség vizességét, ahogy az alsóbb rétegek már benedvesítették a faágakat, a már szinte földdel egyenlő avart. Szerette ezt az időt, minden olyan nedves volt, nyirkos, ennél már csak az őszi viharokat kedvelte jobban, de az sokkal aktívabban hatott rá, mint a békésen hulló hó. Ettől megnyugodott, szíve lassan vert, egyenletesen lélegzett, egy lépésnél beszívta tüdejébe a nedves levegőt, a másik lépéssel pedig kifújta. Apró kis lélegzetvétel volt, de kis tüdejének pont elég. A levegővel az elpárolgott hó nedvességét is testébe jutatta, ezzel a belső tüzét oltva, lépésről lépésre.
Távolról olvadozó jégcsapok cseppjének hangjának csilingelő csobbanását hallotta, ahogy a kis patak halk csordulású vizébe cseppent. Hallotta, ahogy nem is oly távol tőle a föld alól egy kistermetű lény ássa ki magát a vastag lepel alól, nem tudta, miféle állat lehet, de nem is volt ideje hang alapján beazonosítani, mert a kis jószág megvacogott a hidegben, s visszabújt rejtekhelyére. Más mozgás nem hallatszódott, a néptelen, élettelen erdőben. Léptei mintha kissé felgyorsultak volna, szemmel alig láthatóan, de ő érezte, hogy szíve megérezte, amit tudata nem akart. Szerette a csendet, a nyugalmat, a magányt, amikor higgadtan kárhoztatta magát egyedüllétre.
Azonban szíve, ösztönei most valami kevésbé passzív felé vonzották. Szemeit nem nyitotta ki továbbra sem, sőt, egyre szorosabban tartotta szempilláit összefonódva, nehogy olyat lásson, amelynek végzetes következményei lehetnek. Végül hirtelen megtorpant, bár szemmel nem látta, de tudta, hogy egy kis tisztásra ért. Nem érezte a fák nedvességtől duzzadt törzsét magához közel. Szellő süvített át a tenyérnyi területen. Hát ide vonzotta harcias, pusztító szíve. A szív, amely beleunt a levegő nyomasztó állásába, s valami mozgást kívánt. Hát megkapta. Egy mélyebb sóhaj hagyta el tüdejét, majd megfeszített arcvonásait ellazítva felemelte fejét az ég felé, mintha a kékségből gyűjtene erőt.
Újabb széllöket, erősebb, az előzőnél. Hullámos tincsei pajkosan játszottak, tekeredtek a szellő ujjai köré, s élvezték a bohókás táncot. Fejét kissé lejjebb hajtotta, mintha egyelőre elég energiát gyűjtött volna az út fojtatásához, ám ekkor valami puha és könnyed, mégis váratlanul nehéz huppant fejére. Ijedten pattantak fel szemhájai, s emelte arcát ismét az ég felé. Feje búbjáról legurultak a kis hópelyhek ezrei, s rubinvörös tekintete meglátta az ágat, mely megszabadult a hó feleslegtől. Egy föléje tornyosuló fa törékeny, szilánkos és száraz ágát. Mintha szívéhez az információ hamarabb jutott volna el, mit tudatához.
Belső láng égette fel testét, s borították egy szempillantás alatt lángokba tudatát. Vörösség, csupán ennyi volt, amit percekig látni vélt, majd mikor szemei átláttak a tomboló lángnyelveken, már a perzselő, száraz talajon ült, térdeit felhúzva, szorosan testéhez ölelve. Hófehér ruhája hamuvá válva vette körül, s ahogy egyre inkább terjedd a láng, ő is pillanatról pillanatra egyre inkább emlékezett, mi történt. A tűz, mely mindig belülről emésztette fel, s majd utána tört ki éhes vadként belőle, először csak a száraz ágat vette célba. Szüksége volt egy éghető tárgyra, melynek láttán szíve lángra lobbant. És a futótűz ezután megállíthatatlan, a hó a melegtől leolvadt a kis lángra kapott ágacska körül, a hő pedig kiszárította a fákat. A tűz gyorsan terjedt, megállíthatatlanul, visszafoghatatlanul.
A szíve vad vágya mindig győzedelmeskedett tudata nyugodtabb kívánsága felett. Erősebb volt, intenzívebb, nem tehetett ellene semmit. Erre született. Pusztítani, lángokba borítani mindent, ami éghető. Szíve csak erre vágyott, vöröslő narancsos lángok melegét érezni, ahogy bőrét meg-megnyaldossák, de mintha csak tollpihével cirógatnák, szinte meg sem érezte. Ahogy szíve sóvárgó vágya egyre inkább kielégült, úgy tudata lassan visszanyerte az uralmat teste felett. Remegő szempillákkal figyelte a körülötte lángokba borult erdőt, mely alig pár perce még csillogott a hóról visszaverődött napfénytől. Fájdalom járta át testét, nem fizikai, inkább valami sokkal megfoghatatlanabb. Érezte, ahogy végigsöpör testének minden porcikáján, majd, mint űzött vad elmenekül a szenvedő testéből.
Gyönyörű Főnix kapott szárnyra a körülötte táncoló lángoktól, s repülte be a fák fájdalmas sikolyaitól hangos erdőt, amerre elrepült, újabb üvöltés hangzott fel, ahogy a lángok elemésztik az ágakat, majd hangos reccsenéssel törnek le törzsüktől. Mint fájdalmában felsikoltó nő, olyan hangként hallotta a pusztuló erdő hangját, de már nem tudott ellene mit tenni. Szorosabban ölelte magához vékony kis lábait, s az eddig a tűzzel játszó tincsei most meztelen testét takarták, lassan hullottak alá, egy-egy hajszál még fel-felreppent a vibráló levegőbe.
Izzott Fyuree körül a levegő, a lángok még mindig simogatták, mint gyermek az édesanyját, de ő fájdalom ittasan hajtotta térdeire homlokát, s hagyta, hogy vörös haja lepelként takarja. Fázott, ilyenkor mindig fázik, hisz a testét melegítő tűz most körülötte pusztít. Erről a tényről a Főnix is büszkén adott hírt minden még élőnek, s már élettelennek, ahogy a fák magas ágai fölé repülve gyönyörű, halálba vezető énekét dalolta…
~*~*~*~vége~*~*~*~ |
AJÁNLOM AZ OLDALT
