Otthon a kúriában
Egész éjjel forgolódott, rémálmai nem hagytak neki nyugtot. Kora hajnalban azonban az álmok eltűntek, ahogy a sötétséget is elnyomta a lassan felkelő nap halvány fénye. Nyár volt már hamar világosodott, bár ebből ő nem érzékelt semmit, csak azok a hátborzongató álmok tűntek el. Amióta a tragédia megtörtént, alig volt éj, mikor nem kísérte őt a lidérces emlék.
Azt hitte, ha már vége lesz a tanévnek, otthon majd elmúlik, de mélyebb benyomást tett rá, mint hitte. Miután Shepperd a gyengélkedőre került, az első pár nap nyugodtan telt, bár volt egy-két diák, akik mintha furcsán néztek volna rá. Denem a fülébe ültette a bogarat, hogy talán a háta mögött azt hiszik, ő követte el a merényleteket. Pár nappal később, Tom egyre inkább közeledett felé. Az asztalnál magához, és a szokásos bandájához hívta, elszakítva Lenah-t a barátnőitől, órákon, mivel Rosier önkényesen kisajátította magának a Black lányt, mellé valamelyik fiú ült, a személy általában változott, de legtöbbször Nottot kapta. Hatójuk közül, még Nott volt a legtűrhetőbb. Dolohov és Avery folyton róla másoltak, Lestrange megállás nélkül piszkálta, persze ezt nem hagyta, ha a fiú ’véletlenül’ meglökte a könyökével írás közben, Anguish ’véletlenül’ belerúgott annak a bokájába. Kis csipkelődések voltak, az unalmasabb órákon még élvezte is. Denem csendben ült mellette, akárcsak Nott, egy szó nem sok, annyit nem váltottak, mégis, Tom mellett feszélyezve érezte magát, és már alig várta, hogy egy másik órára mehessen, ahol remélhetőleg nem ő ül mellette. A leckeírásnál, a klubhelyiségben néha a fiúk magukhoz hívták, s egymásról másolták a házi dolgozatokat. Lenah sem volt jó tanuló, akárcsak a fiúk, de úgy tűnt, jól kiegészítik egymást a csapaton belül. Amikor nem hangzott el egy becsmérlő, vagy sértő beszólás sem, maximum csak egy-két tréfás megjegyzés, egész jó társaság volt.
Lenah-nak, voltak napok, mikor már hiányoztak neki a lányos csacsogások, ugyanakkor volt, hogy hallott szófoszlányokat, és a hideg kirázta. Erre legélénkebb emléke az volt, mikor egy kellemes márciusi napon lementek Roxmortsba. Hategoodék az évfolyamukon, és a tőlük idősebb tanulók fiú képviselőit tárgyalták, s már-már pontozták, melyik házba jár a legtöbb helyes fiú. Régebben Lenah is örömmel adott volna két pontot a tízből egy-két hatodéves griffendélesnek, de azok után, ami januárban történt vele, úgy érezte, egy darabig nem akar fiúk közelében lenni, úgy. Teljesen megfelelt neki, hogy osztálytársai nem akartak rámászni, s bár adott pillanatokban szinte vérig sértve érezte magát, átgondolva a helyzetét, mélyen legbelül, még örült is annak, hogy ezt kapja. Annál mindenképpen jobb.
Natte esténként volt, hogy faggatta, Rosier nem mondott-e valamit neki a lányról, de Lenah kénytelen volt közölni vele, hogy a jelenlétében minden téma felmerül az aranyvérűségtől a kviddicsig, de a lányokat nem tárgyalják ki. Néha úgy érezte, Natte haragszik rá, talán azt gondolja, hogy nem mond neki igazat. Ilyenkor ráhagyta, nem volt kedve veszekedni és a saját igazát bizonygatni. Ez a tűrőképesség főként akkor ragadt rá, mikor Averyvel veszekedett, egy házi feladat megoldás kapcsán, amit véletlenül tényleg jól tudott, de Denem a fiúnak adott igazat. Ekkor neki el kellett fogadnia, hogy bele kell törődjön a helyzetébe. Hierarchia, ez volt a kulcsszó. Az összes többi fiú felette állt és Denem volt az, aki mindig igazságot tett, vagy épp annak adott igazat, aki közelebb állt hozzá, akiben jobban megbízott. Aztán persze az órán kiderült, kinek volt ténylegesen igaza, de ekkorra már senkit nem érdekelt az ügy.
Egészen áprilisig, nem történt újabb merénylet, ám akkor a tavaszi szünetben, egy újabb mugliszületésűt dermesztettek kővé. Ehhez az áldozathoz Lenah-nak semmi köze nem volt, ami nem kis megkönnyebbülést okozott neki. Vagyis, teljesíti Denem feltételeit, úgy, hogy annak tetsszen. A fiú néha, nagyon ritkán, utalt arra a kis társaság előtt, hogy ő a merényletek elkövetője, és hogy mennyire helyes dolog, hogy a sárvérűek lassan fogyatkoznak. Bár az eredmények nem voltak olyan szívderítők, volt egypár alsóbb éves, aki elhagyta az iskolát, de a mardekárosok szerint, még így is túl sokan voltak. Lenah a nyár közeledtével azon vette magát, hogy bár eddig semmi baja nem volt azokkal, akiknek a szülei muglik voltak, valahogy kezdte megérteni Denemék indítékait. Végül megtörtént a tragédia.
Az egyik hollóhátas lányt holtan találták meg a lánymosdóban. Lenah nem bánta, ugyan, csak látásból ismerte, idegesítette a folytonos sipákolása, amit a folyosó végéről is lehetett hallani. Azonban attól a naptól kezdve jöttek elő a régi álmok, abból az időből mikor ő maga élve kijutott a Titkok Kamrájából. Egy kis idő elteltével úgy érezte, nála szerencsésebb boszorkány nem járt a Roxfortba. Főleg a lány halála után. Bár szerencséjét rézben köszönhette a felmenőinek, az anyja befolyásosságának és az iskolában kialakított gyenge, de állandó jellegű baráti körének. Illetve bár nyíltan soha nem mondta volna ki, abban az időben, talán Tom még nem készült fel arra, hogy öljön. Kínozni szemrebbenés nélkül megkínozta volna, ahogy bár kevéssé, de meg is tette. Sőt, még élvezte is. Látta rajta.
Amikor leszállt az éj, és Lenah aludt, hatalmas kígyóval és sötét, nyirkos csatornával álmodott. Volt, hogy nem látta a ragadozó állatot, csak hallotta hatalmas és erős testének mozgását a padlón, de volt, hogy csak a falakban csordogáló víz hangját hallotta, de már attól is a frász kerülgette. Az első napokban, még az iskolában, verejtékben úszva, remegve ült fel ijedten ágyában. A tettest hamar megtalálták. Egy griffendéles harmadikos volt, valami Hagrid. Félvér volt, állítólag az anyja Fridwulfa óriásnő. Látszott is rajta, és az nem is tagadta. Anguish nem lepődött meg, mikor Denem megkapta az ’Önzetlenül az iskoláért’ különdíjat, hiszen ő leplezte le a kegyetlen gyilkost. A lány nem tudta, végül is mi lett szegény gyerek sorsa, csak pletykákat hallott róla, hogy eltörték a pálcáját és kirúgták. Napokkal később a gyengélkedőn ápoltakat felébresztették mandragórás főzet segítségével.
Az álmok, a fiú eltanácsolása után, de még a tanév végeztével sem múltak. Bár már nem riadt fel az éjszaka közepén, nyugodtan csak akkor tudott aludni, mikor az éj sötétjét felváltotta a világosság. Valamiért nem érezte magát biztonságban, bár eddig nem, mostanában félt egyedül a sötétben. Nem mutatta szorongását, nem is akarta elfogadni, hogy ilyesféle gondolatai, érzései vannak. Mikor felkelt, nem is gondolt arra, hogy egyáltalán aludt volna, kipihent volt, és próbált a jelenre, illetve a jövő pozitív kimenetelére gondolni. Most sem tett másképp, miután felkelt, nyújtózott egyet, kibújt a takaró alól, átment a fürdőbe, majd percekkel később, még mindig sötétkék pizsamában, fésületlenül elindult az étkező felé. Nem is csoda, hisz arra ébredt, hogy rettenetesen éhes.
A kúria hatalmas beltérrel rendelkezett, a plafon mindenhol minimum három méter magasan volt, ha nem több. Lenah ajtaja a folyosóra vezetett, melynek másik oldalán gondosan megmunkált bronzkorlát állt. Ha azon lenézett, a bejárati előtér tárult elé, a falakon családi festményekkel, perzsaszőnyeggel a hajópadlón. Ha a bejárati ajtóban áll a varázsló, magával szemben találta volna az ebédlő kétszárnyú faajtaját, s jobbról is, balról is márványlépcső vezetett fel. Lenah most a balon szaladt le, s a korlát végében megkapaszkodva fordult be az étkező ajtaja felé. Azt nagy lendülettel kitárta maga előtt, s a hosszú asztalnál valahol középen foglalt helyet. Vele szemben édesanyja a Reggeli Prófétát olvasta, majdnem a végén járt.
- Jó reggelt, Édesanyám! – huppant le a kárpitozott székre, s húzott maga elé egy tányér pirítóst.
- Jól aludtál? – kérdezte kedves hangon a nő. Fiatal volt, legalábbis annak látszott. Lenah gesztenyebarna szemeit tőle örökölte, az asszonynak azonban egyenes szálú, fekete haja volt, most gondosan megfésülve, kiengedve hordta. Hosszú körmeit mélykékre színezte, melyekkel tovább lapozott a sportrovat felett.
- Egész jól – válaszolta Lenah, s már vajazta az egyik szeletet. Végül is, nem hazudott, az utolsó pár óra tényleg kellemesen telt számára.
- Nem gondolod, hogy egy hölgy, hamarabb is felkelhetne? – dorgálta szelíden Mrs. Deprettis, s visszafordult lánya felé, miután elégedetlenül konstatálta, hogy lánya délelőtt fél tizenegykor még mindig pizsamájában reggelizik.
- Elnézést, Anyám – sütötte le egy pillanatig bocsánatkérően szemeit.
- Most, hogy túl vagy a vizsgáidon, nagyon elengedted magad. Az eredményeid pedig nem arról tanúskodnak, hogy ez a pihenés megérdemelt lenne – Magdalhena ilyen téren kemény asszony volt, elvárta volna lányától a tanulást. Lenah azonban teljesen meg volt elégedve a két Kiváló eredményével bájitaltanból és számmisztikából, a három Várakozáson felülivel gyógynövénytanból, legendás lények gondozásából és sötét varázslatok kivédéséből, bár utóbbi tantárgy jegye tényleg felülmúlta várakozásait. Lett három Elfogadhatója, az asztronómia, a bűbájtan és a mágiatörténet. Egyetlen egy tárgyból, átváltoztatástanból kapott Borzalmast. Ezen cseppet sem lepődött meg, bár a bűbájtan jegye számára is érthetetlen volt. A Hitvány minősítést reálisabbnak találta volna, de ez is megfelelt neki, természetesen.
- Többet nem alszom el, ígérem – nézett ártatlan tekintettel Lenah. Magdalhena elmosolyodott, majd kortyolva sütőtöklevéből folytatta a kellemes csevelyt.
- Mit tervezel a hétvégére?
- Semmi különöset – harapott bele végre vajas pirítósába a lány. – Kinéztem egy érdekes főzetet a receptes könyvből, amit Anguish-nagyiéktól kaptam születésnapomra. Nem túl bonyolult, de kell pár napot várni, míg elkészül.
- Akkor nem fogsz unatkozni – mosolygott továbbra is a nő. Lenah jó kapcsolatot ápolt elhunyt apja szüleivel, az öregek mindig is kedvelték a kis boszorkányt, de persze az anyjával sem volt semmi kifogásuk. Ritkán jöttek látogatóba, ahogy Lenah-ék is ritkán mentek, de kellemes találkozók voltak. – Nem bánod ez esetben, ha elutazom? – bár Magdalhena hangjában csengett a kérdő szádék, mégse hatott úgy, mintha engedélyt kérne. Hogy is nézett volna ki?
- Elutazik, Édesanyám? – élénkült fel a lány, s újabb harapás áldozatává tette kenyérszeletét.
- Igen, de csak két napra – biccentett a nő.
- Megtudhatom, hová? – kíváncsiskodott a lánya rendületlenül.
- Egy kis mugli városba, találkozóm lesz – ez volt az a pillanat, mettől az asszony feszélyezve érezte magát. Bár csak a lányával beszélt, mégis, tudta, hogy amire készül, az őt is érinti. Az engedélyére persze nem volt szüksége, de nem akarta, hogy kellemetlen szájíze legyen a dolognak.
- Kivel találkozna Édesanyám egy mugli városban? – Lenah szemeiből eltűntek a gyermeteg kíváncsiság csillanásai, s egyre gyanakvóbb lett.
- Mr. Willmarr Sheerrel.
- Anyám, ez a férfi…
- Egy ideje találkozgatunk, Lenah. El kell fogadnod, hogy továbbléptem, elég nagy vagy már, tudom, hogy megértesz – próbált mentegetőzni Magdalhena. Tudta, hogy a lánynak nehéz lenne megszoknia egy új férfit az életükben, hisz öt év hosszú idő. Az asszony emlékezett azokra az időkre, mikor szinte minden évben új férje volt. Apát szeretett volna lányának, egy szeretőt magának. De be kellett látnia, ennek a levét talán lánya itta meg, hisz a mágia nagyon későn mutatkozott meg a lányban, jóval később, mint ahogy egy aranyvérűnél szokás. Az asszony részben emiatt magát hibáztatta, így mikor a lány elkerült a Roxfortba, volt egy-két futó kaland egy-egy tanévben, de ezekről nem írt soha lányának, nem akarta felzaklatni. Most viszont megismerkedett ezzel a férfivel, már vagy fél éve találkozgatnak, a varázsló elviszi hétvégenként egy-egy különleges helyre, már szinte fél Angliát bejárták, annyira idilli volt, s igazán jól érezte magát a társaságában, évek óta most érezte először, hogy ezt a férfit nem akarja elveszíteni. Sok hasonlóságot vélt felfedezni benne, és Rhys Anguishben, amióta egyetlen lánya apja meghalt, nem érzett így senki iránt.
- Anyám, ez a férfi… ugye nem mugli? – esett ki a fiatalabbik kezéből reggelije. Még nem is igazán fogta fel, hogy anyja mire készül, de volt egy-két feltétel, aminek a rostáján át kell hogy menjen ez az illető, hogy Lenah egyáltalán a lehetőségét is elfogadja, az anyja életében már nem csak ő lesz az egyetlen.
- Lenah – Magdalhena visszafogottan ugyan, de elnevette magát. Örült, hogy lányának csak ennyi kivetni valója akadt az udvarlójával szemben –, megnyugtatlak, Will jó hírű varázslócsaládból származik.
- És mióta ismered? – tért rá egy újabb fontos kérdésre. Az első, és talán legfontosabb próbát kiállta, így látatlanul is, jó családból származik, aranyvérű, kaphat egy esélyt. Most fel kell mérnie, mennyire közel a veszély.
- Úgy fél éve – válaszolt még mindig örömteli mosollyal arcán a nő, bár már említette, elnézte lányának, hogy nem figyelt rá pontosan, majd kezeit ölébe ejtette. Nem hordott sok ékszert, egy kék ékköves eljegyzési gyűrű volt bal középső ujján, amit Rhys halála után nagyobbított fel, nem akarta volna levenni magáról, de a többi eljegyzési gyűrűnek is helyet kellett csinálni. Jobbján egy egyszerű arany karikagyűrű volt, mutatóujjának méretére igazítva, belsejébe Rhys Anguish neve volt gravíroztatva. Az összes férje közül, őt szerette a legjobban, a többi inkább csak pótlék volt, de annak is hitványak. Lenah sosem figyelte anyja gyűrűit, bár lehet, feltűnt volna neki egy új, bronz, aprólékosan megmunkált, virágos mintájú eljegyzési gyűrű.
- És mikor indulsz, Anyám? – tolta el magától az ételt Lenah. Egyáltalán nem olyan választ kapott, amire számított.
- Ma délután, háromkor indul a zsupszkulcs a kertből – magyarázta a nő, de egyre gyanakvóbban kezdte méregetni lányát.
- Akkor nem sok időm maradt csomagolni – pattant fel ültő helyéből Lenah, s az ajtó felé indult.
- Miért akarnál csomagolni? – állt fel Magdalhena is, s egy gyakorlott mozdulattal igazította meg bronzvörös ruháját. Tartása, így állva még tökéletesebbnek tűnt, a fűző remekül kiadta formás derekát, s kellőképpen telté tette nőies idomait.
- Dolgom van… mit is mondott Anyám, hová megyünk?
- Great Hangletonban szállunk meg, de a mellette lévő kis faluban találkozunk vele. Pontosabban, Én találkozom Willel – próbált egyenes és határozott maradni az asszony, pedig nagyon meglepte lánya eme jellegű megnyilvánulása.
- Nos, igen. Nekem is dolgom van Great Hangletonban – jelentette ki csaknem ugyan olyan határozottan Lenah.
- Nem bájitalt kéne főznöd?
- De, de hiányzik egy-két alapanyag!
- És pont egy mugli városban kell megvenned? Pont most? – értetlenkedett az anyja. Tudta nagyon jól, mire megy ki ez a játék, és nem akarta, hogy a lánya győzzön.
- Pontosan! – vágta rá Lenah, azzal felviharzott a szobájába. Ezt a csatát elvesztette, de a háborút még megnyerheti, legalábbis ezzel bíztatta magát a most csalódottan sóhajtó nő. Visszaült kényelmes székébe, s újra átfutotta az utolsó oldalt a Prófétából.
Lenah legbelül érezte, talán túlfeszítette a húrt, nem kellett volna ennyire felemelnie a hangját, de csak nagyon nehezen tudta fékezni indulatait. Egy férfi, egy idegen férfi akar találkozni az ő anyjával. Be akar lépni az életükbe, más célja nem lehet, ha már fél éve ismerik egymást. Nem akarta ezt hagyni, szó nélkül nem. Anyjának igaza volt, nagy már, s elég nagynak érezte magát, hogy úgy érezze, van egy kis beleszólása, ki legyen az apja, vagy épp ki nem. Tudta, ezt nem minden anyával lehetne megtenni, de Magdalhena más volt, engedékenyebb, kedvesebb, s odafigyelt arra, amit mondott neki. Ezt kell kihasználnia, tudta. Azzal elkezdte beledobálni pár ruháját az ágya alól kihalászott utazóbőröndjébe.
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
