Vita
A Rousebarn Lane két kis falut kötött össze, Chandlers Crosst és Croxley Greent. A kúria az előbbi kis falu közelében állt, a poros földút melletti erdőben. Verőfényes nyári késő délután volt a Londontól nem messze fekvő erdőségben. A fák nagy része zöldellt, de voltak piros és sárga lombú csodák is. A lovas kocsi utastere tértágító búbájjal volt ellátva, így nemhogy négy, tizennégy varázsló is kényelmesen elférhetett volna benne. Ám most ennek a négynek is túlzsúfoltnak tűnt.
Denem az ablakon kifelé nézett, csakhogy kerülje az indulás óta őt mustráló Willmarrt. Dühítette, hogy terve sikere Lenah-n múlik, ugyanakkor, ha lépett volna bármit is, az ő makulátlan neve lett volna a tét. Próbálta megkeresni azt a pontot, amikor ki kell álljon a célja érdekében a lány mellett, viszont túlzásba sem akarta vinni. Azalatt a pár perc alatt a vonatállomáson azonnal kiismerte a családot, egyértelmű volt, hogy Lenah és Will még azon is képesek lettek volna összeveszni, hogy az ég vajon kék vagy lila, s meg merte volna kockáztatni, hogy a lány a végsőkig kitartott volna a ’lila’ mellett is. Azt is látta, hogy Magdalhena volt az, aki békét teremtett a varázsló és a boszorkány között, s hogy a nőt erős érzelmi kötelék fűzi a lányhoz. Jó emberismerő volt, minden kis rezdülést észrevett, és kielemzett. Tudta, a nőt kell megnyernie magának, ha azt akarja, Magdalhena a lány oldalán álljon.
A nő férje oldalán ült, s hol a mellettük elsuhanó tájat, hol Lenah-t figyelte. A lány határozottan csak a fákra koncentrált, megpróbálta kiélvezni ezt a kis nyugalmat, ami még hátra volt. Főként Voldemort szavain gondolkozott, s az esélyeit latolgatta. Most a legfőbb célja, hogy egy gazdag férjet találjon magának, mert bár vagyona már most is van jócskán, s kizárólagos örököse anyja vagyonának, nem árt, ha bebiztosítja magát. Azonban, ha most két évig még várnia kell, elfogynak a jó partik, s csak ekkor hasított belé a felismerés, hogy a örök hűség, az élete végég fogja kísérni. Mégis, miben lehetne ő Voldemort segítségére? Sejtette, hogy a férfiúvá érett kis suhanc már tudta. Azt viszont nem tudta, hogy téved. Voldemort egyelőre lépésről lépésre építkezett, s inkább csak bebiztosította hatalmát. Az elkövetkezendő hatalmát.
- Lenah, – szólította Mrs. Sheer, s az hirtelen kapta anyja felé tekintetét – hogy sikerültek a vizsgáid?
- Még nem tudjuk, csak hetek múlva jönnek meg az eredmények – kezdet bele a kis csevelybe, de nem igazán értette, hisz anyja tudhatja, nem azonnal kapnak jegyeket.
- Tudom, de mit érzel? – ragaszkodott a beszélgetés fenntartásához Magdalhena, remélve, a feszült csend, ami a kocsiban uralkodott az elindulás pillanatától kezdve, talán most megszűnik. Lenah azonban nem kívánt társalogni, nem anyjával volt baja, egyszerűen szerette volna kiélvezni a veszekedésmentes pillanatot. Így inkább csak bíztatóan bólogatott, jelezve, szerinte nem lettek rossz eredményei.
- Büszke vagyok rád, Lenah! A minap hallottam, vannak boszorkányok, akik el sem mennek a Roxfortba, inkább otthon tanulnak – ingatta fejét a nő, majd szeretettel teli pillantással nézett lányára.
- Köszönöm – felelte jobb híján Anguish.
- Mindjárt megérkezünk – jelentette be Will, levéve Magdalhenáról a terhet. A kocsis hamarosan megparancsolta a lovaknak, hogy lassítsanak, majd a kocsi is megállt. Másodperceken belül kinyílt az ajtó, s elsőként Mrs. Sheer lépett ki a birtokra, a hajtó segítségével, őt követte Willmarr, segítség nélkül, majd Lenah és Tom is kiszálltak. A kocsis egy alacsony, kopaszodó öregemberre hasonlított, egészen addig, míg Magdalhena rá nem koppintott varázspálcájával, s vissza nem változott azzá az öregedő házimanóvá, aki valójában volt.
- Soaky, a csomagok! – parancsolta az asszony, s a manó mélyen meghajolt annyira, hogy krumpliorra egészen a földbe fúródott, majd a lovas kocsi hátulja felé igyekezett.
- Impozáns környezet – nézett körül a birtokot körülvevő erdőségen Denem, s próbált imponálni a kedves csevellyel a nőnek.
- Lenah édesapjának a családjáé – magyarázta Magdalhena. – Még mindig a nagyszülei nevén van a tulajdoni lap, de Lenah a kizárólagos örökösük – a szavak csak úgy dőltek belőle, tekintete szinte sajnálkozó volt, ahogy végigfutatta a fiún. Kissé elmerengett, tudta, honnan jött Denem, s megsajnálta. Nem igazán ismerte a fiút, de megkedvelte, s ő már most tudta, nincs szíve kidobni a házból. Denem egyenesen a nő szemeibe nézett, hogy az lássa, egyenes jellem, amit Magdalhena egy kedves mosollyal konstatált. A néma beszélgetést egy erőltetett krákogás szakította félbe, mire mindenki Willmarre nézett.
- Csak kapar a torkom – magyarázta félvállról, s ingerülten indult meg a ház felé.
A kúria önmagában is csodás volt, hatalmas épület, földszinttel és két emelettel. A kissé barokk, inkább egyedi stílusjegyeket ötvöző falak egy részét buja növényzet fedte, az ablakokról visszacsillant a nap narancsos fénye. A bejárati ajtó hatalmas volt, erős fa, s előtte kis terasz, négyfokú lépcsősorral. A házhoz kavicsos út vezetett az élénkzöld gyepen, s mikor Denem jobbra nézett, látta a kis istállót, ami valószínűleg a kocsi, s az azt húzó lovak helye volt. Kissé maga mögé tekintett, így látta, mögöttük sűrű erdő terpeszkedett. Mikor átvágtak a fák közt, észre vette, mintha a hatalmas, erős törzsű növények a lovak útjából elugranának, utat engedve nekik. Hallott ilyen bűbájról, hogy a varázslócsaládok erdőben épített rejtett kúriáját elvarázsolt fák védik, s csak kellő sebességgel közeledők előtt nyílik meg az oda vezető út, viszont ha egy mugli gyalogszerrel próbálná megkeresni, eltévedne, s talán sosem jönne ki az erdőségből.
- Meg tudod csinálni? – súgta oda Voldemort Lenah-nak, mikor annak szülei már közelebb voltak a kúriához, mint hozzájuk.
- Nem lesz gond. Nem bízol bennem? – Lenah ingerült volt, legfőképpen a Will-lel való veszekedéstől tartott. Denem nem válaszolt, nem is akart mit, ráadásul figyelmét elvonta a kis házimanó, aki lebegtető bűbájjal irányította be hatalmas utazóládáikat a házba. Lenah is ekkor vette észre, anyja, és annak férje már bent vannak, s valószínűleg rájuk várnak. Kis késéssel a manó után eredtek, majd beléptek az előcsarnokba. Ott azonban megtorpantak, Denem a hatalmas beltértől, Lenah az örömtől, hogy újra itthon lehet. Mindketten szemügyre vették a falakon lógó festményeket, Anguish egy-egy kedves mosollyal köszöntötte a képeket, melyeken édesapja szerepelt. A bejárati hallból látni lehetett a bronzkorláttal szegélyezett első és második emeleti folyosókat, az elsőre jobbról is, balról is lépcső vezetett fel, s csak öt ajtó volt, ballról jobbra haladva, egy vendégszoba, a szemközti falon Lenah szobája, mellette egy törölközős szekrény, a jobb oldalon még egy vendégszoba, illetve egy fürdő. A másodikon Magdalhena hálója, melyet már évek óta Will-lel osztott meg, illetve számtalan vendégszoba. Generációkkal ezelőtt ezek a plusz szobák mind családtagoké voltak, most azonban, hogy ők ilyen szerény létszámban laktak itt, kihasználva az adottságokat, rengeteg partit rendeztek, s a vendégek elszállásoltatása így nem volt probléma.
- Úrnőm, a kisasszony csomagjait a szobájába vittem, de a másik… - hajolt meg az asszony előtt Soaky, miután egy pukkanással előtte termett.
- Vidd az első emeleti vendégszobába, a nagyobba, Soaky! – adta az utasítást Magdalhena, s a manó kis füsttel kísérve eltűnt, majd hirtelen Denem csomagja a levegőbe emelkedett, ami eddig a két fiatal mellett állt.
- Magde, nem gondolod, hogy ez egy kicsit korai? – fordult kedvese felé Will, s kesezöld szemei megvillantak az elfojtott dühtől.
- Lenah, kérlek, mutasd meg Tomnak a szobáját! – szólt szelíden az asszony a lányának, jelezvén, kettesben akarja megvitatni az ügyet párjával. Lenah azonban nem bízott abban, hogy anyja az ő javukra dönt, így inkább ottmaradt volna, s eme szándékát mozdulatlanságával fejezte ki.
- A lépcsőn fel, igaz? – karolt belé Denem, s kezdte el húzni maga után a lányt a jobboldali felé.
- Igen, de… - próbált ellenkezni, azonban máris egy fél emeletnél jártak.
- Magdalhena! – hasított a levegőbe Willmarr hangja. – Beszélnem kell veled!
Lenah megtorpant, az erős karok húzása ellenére. Balját a korlátra tette, s kihajolt, hogy lássa az épp az ebédlő ajtajában eltűnő férfi alakot. Ujjai elfehéredtek, ahogy egyre ingerültebben szorította a fémet.
- Gyere! Hallod? – ragadta meg erősen Denem.
- Hogy merészel így beszélni az anyámmal? – lépett egyet fel a lány, majd kirántotta magát az erős szorításból, s meg sem állt a fiú szobájáig. Berontott, majd miután tett pár lépést, szembefordult az épp az ajtót becsukó Voldemorttal.
- A probléma meg van oldva – lépett közelebb a lányhoz.
- A probléma nincs megoldva! Az a senkiházi üvöltözött anyámmal! – dühöngött Lenah, s balját egyre erősebben szorította ökölbe.
- A probléma az volt, hogy én ide költözhetek, vagy sem. Édesanyád nem akar téged elveszíteni, így inkább belemegy, hogy én ide jöhessek – Lenah meg sem lepődött, hogy a fiú olvasott anyja gondolataiban. – A probléma ezáltal meg van oldva – magyarázta nyugodtan Voldemort, s mellkasa előtt keresztbe fonta karjait. Lenah döbbenten nézett rá, elhűlt a tényen, Denem semmibe vette őt, a saját házában. Mindketten mást tekintettek problémának, s Lenah az eskü miatt nem szállhatott szembe Denem akaratával. Érezte, ahogy lelkében egyre inkább csak gyülemlik a harag, melyet nem csak a fiú iránt érzett, de kétségtelenül nem keveset tett hozzá. Bal kezéből érezte, ahogy kiáramlik a vér, s egyre hidegebb lett, akárcsak a Denemtől kapott gyűrű is, mégis, mintha valami lüktetett volna ujjai körül.
***
- Ez a kis suhanc nem veheti el Lenah-t! – kiabálta fel-alá járkálva Sheer, miután Magdalhena becsukta az ebédlő ajtaját. Willmarr mindig is megpróbált apja helyett apja lenni a lánynak, annak ellenére, hogy az nem akarta. Látta Lenah naivságát, s ösztönösen próbálta védeni. Bár a lány soha nem mutatta ki szeretetét a férfi iránt, nem mintha lett volna, de Willt ez nem érdekelte, ő szerette a lányt, meg nem született lányaként, s most sem akarta, hogy butaságot kövessen el.
- Will… - próbálta szelíden a nő, de az alig figyelt rá. Még mindig az ajtó előtt állt, a terem nagyságú szoba közepén. A hosszú asztal vagy harmincfős volt, most csak három személyre terítve középtájt. A falak mentén üvegajtajú szekrények sorakoztak, számolatlanul a porcelán és üveg étkezőkészletek, a jobboldali falon egy antik álló ingaórával.
- Valami nem tetszik nekem vele kapcsolatban! – fordult feleségével szembe a férfi.
- Will, kérlek! – lépett elé Magdalhena, s simogató kezeit a férfi igére helyezte. – Tom árva, nincs hová mennie, nekem sem tetszik, hogy ilyen hirtelen, de meg tudom érteni.
- Remek, még pénze sincs! – lépett el dühödten Will. – Így már érthető az egész, a lányunk pénzére fáj a foga! Egyértelmű!
- Will, Lenah sem bolond.
- Ugyan, addig csavarja a kisujja köré, hogy a végén a Szárnyas Vadkanban leszünk kénytelenek szobát bérelni! – a férfi kétségbeesetten ült le egy mélykék kárpitozású székbe, az asztalnak egy olyan részén, ahová nem volt terítve.
- Lenah szereti őt! – ült fel a bronzfényű asztallapra Magdalhena a férfi mellett.
- Honnan tudsz te ilyeneket? – húzódott közelebb kissé talán nyugodtabban Will, s karjaival magához ölelte a nő vékony lábait, melyeket hosszú, égkék színű ruha takart.
- Amikor Lenah még kislány volt, megkért, hogy meséljek neki az egyik osztálytársáról, merthogy ő az egyetlen, akit nem ismer. Nyomozgattam, és megtudtam, Denem születése óta egy árvaházban él, az anyja belehalt a szülésbe, az apjáról nem tudni semmit. Lenah bár próbálta leplezni, és ha rákérdeztem, indulatosan tagadott, de láttam a szemében, azt a csillogást, mikor róla beszéltem neki, vagy, csak ha rá gondolt. Kérlek, Will, ne foszd meg a szerelmétől – simított végig a férfi idősödő arcán.
- De a hagyományokat nem lehet felrúgni! És mit mondunk Lestrange-éknek? – hátrált Will, újból erőt gyűjtve.
- Mrs. Lestrange azt mondta, van még egy lány, akinek az apjával üzletel a férje, bár nem olyan gazdagok, mint mi, a férje őt szeretné. Persze ha mi áldásunkat adjuk…
- Rendben van, felfogtam! – pattant fel idegesen a székről, s újra járkálni kezdett. – De akkor is!
- Én is szerelemből házasodtam – lépett elé Magdalhena, az útját állva.
- Rhys neked is a szülők által választott férjed volt – mutatott rá Will.
- De Rhyst már három éves koromtól kezdve ismertem, mindig is jóban voltunk, már az elrendelt házasság előtt egymásba szerettünk. A szüleink ezt figyelembe vették. És nem utolsó sorban, most is szerelmes vagyok a férjembe – lépett közelebb a férfihez, sokat sejtető mosollyal arcán. Karjait gyengéden annak nyaka köré fonta, s lábujjhegyre emelkedett, hogy egy szinten legyenek.
- Kibe? – húzta fel egyik szemöldökét a férfi, de ajkai mosolyra húzódtak.
- Will – mosolyodott el Magdalhena, s gyengéd csókot követelt férjétől. Az először csak hagyta, hogy a nő kényeztesse, majd visszacsókolta, s szorosan magához ölelte. – Akkor maradhat? – vált el a számára édes ajkaktól Magdalhena, s szemeiben a siker vad csillogása csillant meg.
- De nem nézem jó szemmel – húzta el száját a férfi.
- Akkor nézz rá! – javasolta nevetve a nő, de örömét egy újabb csókkal fojtották belé.
*
Már percek óta a zárt ajtók mögött álltak, Lenah megpróbált hallgatózni, kisebb-nagyobb sikerekkel.
- Jönnek! – fordította hirtelen a tőle balra álló fiú felé tekintetét, mikor meghallotta közeledni anyja csilingelő nevetését. Voldemorttal egyszerre indultak meg, de még a lépcsőt sem érték el, máris nyílt a nehéz faajtó, s kilépett a ház ura, s úrnője.
- Áh, itt vagytok? – mosolygott férjébe karolva Magdalhena.
- Nos? – fordult dacosan feléjük Anguish.
- Mennyit hallottatok? – nézett a lányra laposan Will.
- Csak a végét – szegte le fejét Denem.
- Akkor pont eleget! Gyertek, vacsora idő van! – Magdalhena jókedvűen fordult vissza az étkezőbe, s férje egy rosszalló pillantást küldött a fiatal ’pár’ felé, majd követte feleségét. Lenah és Tom egymásra néztek, a fiúelégedett vigyorra húzta ajkat, majd előre engedte a rá tanácstalanul pislogó lányt.
Az étkezőben addigra már négy teríték volt kitéve a legszebb porcelánból, s már a gőzölgő étel is az asztalon állt. Soaky remek szakács volt, Lenah mindig is imádta a főztjét. Az előétel fenséges, a főétel csodás volt, s a pillanatot az koronázta meg, hogy a négy mágus közt egy hang nem sok, annyi nem esett. Azonban ez a desszert vége felé megváltozott, bár Lenah lassan ízlelgette a tökös pite villájára tűzött falatjait, Will cinikus hanglejtésben kezdett társalogni jövendőbeli vejével.
- Nos, Denem! Van már elképzelésed a jövődet illetően?
- Hogyne, Mr. Sheer – válaszolt illedelmesen a fiú, pedig már az ő idegei sem bírták sokáig ezt a hangnemet. Tudta, hogy Sheer aranyvérű, hallott már a családjáról, de egyre intenzívebben hajlott afelé, hogy ha majd végzett a sárvérűek eltávolításával a varázsvilágban, lesz egy-két aranyvérű áldozata is, élén a férfivel.
- Hallottam, jó esélyed van egy minisztériumi állásra – kapcsolódott be sokkal kedvesebben Magdalhena.
- Nem az én világom a politika – válaszolt mosolyogva a fiú, fenntartva a rég megszokott álarcát. Lenah mit sem törődve velük próbálta élvezni a süteményét, de a mostohaapja epés megjegyzése ismét elrontotta a falat mesebeli ízét.
- Hát mi a te világod? – erőltetett mosolyt arcára Willmarr, de sütött róla a rosszindulat.
- Terveimben szerepelt, hogy esetleg az iskolában maradnék, mint tanár… - kezdte Tom.
- Oh, ez remek! – vágott közbe Magdalhena.
- … de sajnos Dippet igazgató úr úgy gondolta, még túl fiatal vagyok – fejezte be a félbeszakított mondatot.
- És akkor mégis hogy tervezted leélni az életed? – váltott egyre indulatosabb hangnemre a férfi, s inkább letette villáját a kezéből. Erre a kérdésre Lenah is megakadt a mozdulatában, hisz szándékában állt egy újabb falatot szájába tenni, viszont Voldemort válasza most őt is érdekelte.
- Arra gondoltam, mivel igen jó viszonyban vagyok Mr. Burke-kel, megkérdezném tőle, nincs-e felvétel a boltjukba – Denem válaszát kis csend követte, Magdalhena sajnálattal teli mosollyal nézett rajta végig, Lenah pedig majdnem kiejtette kezéből az ezüst villát.
- Az az ócskás? – tört ki a mindenkiből kikívánkozó kérdés Willből.
- Miért ott szeretnél elhelyezkedni? – tolmácsolt egy kultúráltabb formára az asszony.
- Érdekelnek az antik tárgyak, Mrs. Sheer – fordult felé Denem, sokkal jobban tetszett neki a nő stílusa.
- Hát ez igazán remek! – csapta össze kezeit a férfi, s hangjából érződött szarkazmusa.
- Will! – pirított rá felesége, s az asztal alatt megbökte annak oldalát.
- Miért, nem az? – fordult ingerülten felesége felé a szólított, s a kezdődő vitát végül Lenah látta jobbnak félbe szakítni.
- Öhm… – vonta magára esetlenül a figyelmet. – V.. Tom gondolom, csak elindulni szeretne abban a boltban, – amit Lenah is nagyon kedvelt, hisz rengeteg fekete mágiás áruja volt – aztán feljebb lépni a ranglétrán, nemde?
- Oh, hát hogyne! – válaszolta, miután a lány egy jelentőségteljes pillantást küldött felé. Denem a szemkontaktus alatt hallotta a lány gondolatait, – „Nyugtasd meg őket, kérlek!” – s most maga is meglepődött, milyen kifinomult, s érzékeny a köztük lévő gondolati kapcsolat.
***
A vacsora viszonylag hamar véget ért, Magdalhena és Will még betértek egy kis pihenőre a nappaliba, Lenah azonban szó nélkül felment szobájába. Voldemort választhatott, vagy a nappaliban marad, vagy ő is nyugovóra tér. Kellő képen elfáradt aznapra, így inkább a második lehetőség mellett döntött. A fürdőszobához ki kellett mennie a szobájából, ami persze nem volt szokatlan számára. Gyors kárfürdőt vett, nem volt kedve szöszmötölni. A víz alatt azonban mérlegelte az aznapi teljesítményét. Van hol laknia, és feltehetőleg jövő héttől munkája is lesz, lassan elkezdheti kiépíteni a sárvérűektől mentes varázslóbirodalmát. Végre hatékonyabban üldözheti azokat, akik jogtalanul birtokolják a mágiát. Úgy érezte, most meg kicsit megpihenhet, amíg nem kapja meg az állást a Borgin & Burke’s boltban, mégis, valami számára ismeretlen dolog miatt szíve izgatottan zakatolt. Egyre jobban idegesítette ez az ismeretlen érzés, így inkább megkapaszkodott a bronzszínű kádban, s kiszállt a még meleg vízből.
Egy mélykék színű törölközővel takarta el csípőjét, s a mosdókagylóhoz lépett. A fürdő színvilága, mint a kúriában számtalan helyen, a kék és bronz volt, akárcsak a Hollóhát színei. A csempe hideg kék volt, a mosdó a toalett és a kád, illetve minden berendezési tárgy bronzos barnasággal csillogott a gyertyák fényében. A színek akaratlanul is Lenah-t juttatták az eszébe, kinek gondolataiból egy éve látta, a lányt anyja igazából a Hollóhátban látta volna szívesen. Vizes testével a mosdó fölé hajolt, megkapaszkodva annak peremében, s lelki szemei előtt a lány arca derengett fel. Mintha nem saját tudata irányította volna gondolatait, emlékek özönlötték el, legfőképp ötödikes képek, a legintenzívebben az, mikor egy januári éjjelen csókot lopott tőle. Akkor bár nem törődött vele, ez az emlék most bizseregve futott végig testén. Nem értette, mi történik vele, leginkább ahhoz tudta hasonlítani, mikor meglátogatta Morfint, s megtudta, mugli apja nem is oly messze laknak onnan. Akkor hirtelen öntötte el az érzés, hogy megölje apai ági családját, s minél hamarabb be akarta végezni feladatát. Gyilkos ösztönei eluralkodtak felette, s mostani érzéseit is ehhez tudta hasonlítani, de volt némi különbség. Most nem az üveges tekintetek látványa, vagy az élettelen test puffanásának tompa zaja vonzotta, hanem Lenah. Ahogy szemei előtt felderengett a lány alakja, valahogy más szemmel tekintett rá, bár ténylegesen nem állt előtte. Eddig soha, azonban most felrémlett neki a lány hajának mindig orrának kellemes illata, bőrének puhasága, mikor erővel szorította meg csuklóját. Újra egyfajta büszkeség vonult végig testén, ahogy felrémlett neki a vonatállomáson Lenah parancsoló beszédstílusa, amit a házimanóval szemben ejtett meg. Tetszett neki ez a viselkedés, persze ha vele szemben ütné meg, kevésbé.
Karjai beleremegtek, ahogy erősen szorította a mosdókagyló peremét, s inkább felnézett a tükörbe. Arca kisimult volt, szemei fátyolosak, s csak most vette észre kis pihegését, ahogy ajkai enyhén eltávolodtak egymástól. Egyáltalán nem volt ínyére a látvány, ami fogadta, így inkább visszatért szobájába, csapot-papot otthagyva.
Mikor utazóládájából elővett egy alsót, csak akkor vette észre, testéről minden vízcsepp elpárolgott. Ezen nem akadt fenn, felvett egy nadrágot, hisz nem érezte szükségét, hogy ágyba bújjon, úgysem tudott volna aludni. Percekig fel-alá járkált, volt, hogy leült ágya szélére, de sehogy sem tudta testét lenyugtatni. Belső tűz égett benne egyre erősebben, s akárhogy próbálta elterelni saját figyelmét, minduntalan csak Lenah-n járt az esze.
Lassan rá kellett döbbennie, mi volt ez az érzés, amit megpróbált elfojtani magában. Nem tagadhatta, máskor is érzett már így, de közel sem ilyen intenzíven. Azóta vert egyre szaporábban a szíve, mióta úgy döntött, a lehető legtökéletesebbre fejleszti legilimentori készségeit. Ehhez főként, sőt, csak is Lenah-t használta, így egyre több mindent tudott meg a lányról, s nem csak emlékeket, gondolatokat, véleményeket, de az érzéseit is átérezte, holott ő maga sosem lenne képes ilyenekre, túl lealacsonyítónak érezte. Mindezeket pedig tetézte, hogy az elején még nem tudta úgy kontrolálni magát, ahogy kellett volna, így Lenah is jobban megismerte. A lány többet tudott róla, s ő is többet tudott a lányról, mint bárki más. A kezdeti engedetlenségek, melyeket Lenah produkált, idővel eltűntek, teljesen betörte, mint egy vad hippogriffet. Megbíztak egymásban, kénytelenek voltak, s ehhez mérten szavukat is betartották a másik felé. Egymásra kényszeríttet kölcsönös bizalom; röviden így lehetne jellemezni a kapcsolatukat, de működött. Most azonban Voldemort többre vágyott. Egy olyan dologra, melyet e nélkül az erős kapocs nélkül nem valósíthatott meg. Magára vett egy iskolai fehér inget, s határozott szándékkal elindult Lenah szobája felé. A folyosón indulatai csillapítására beletűrt még nyirkos hajába. Felhevült testéről elpárolgott szinte minden víz, amit még a fürdés közben szerzett, s most megnyugtatta az a kis hideg, ami sötét hajszálai közt lapult meg.
*
Lenah ezüstszín selyemhálóinget és vékony, szinte átlátszó köpenyt viselt. A szobája hatalmas volt, s ő most terasza ajtaja mögött állt, s csodálta az éjszakai erdőséget, mely körülvette. Gyermekként szeretett esténként kint lenni, nem egyszer anyja keltette fel reggelente a kinti, puha karosszékben álmából. Hallotta, hogy nyílik ajtaja, de nem fordult hátra. Nem érdekelte, ki az, vagy hogy mit akar. Kellemesen meleg, nyári este volt, s bár nem értette miért, amióta hazaérkezett, a feketeköves aranygyűrű ujján egyre hidegebb lett, s néha meg mert volna esküdni, hogy lüktetett. Ilyenkor elfojtott dühe még inkább kitörni kívánt belőle, de eddig sikeresen visszatartotta, s most örült, hogy végre éjjel van, s nyugalomra térhet.
Emlékezett, hogy a lány melyik ajtón ment be, mikor távozott társaságából. Most kopogás nélkül nyitott be, s zárta be maga után. Lenah nem mozdult érkeztére, így neki volt ideje kivenni a szoba berendezését a sötétben. A telihold ezüstösen világított be mindent, így kedvesebb volt szemének ez az árnyalat, mint a fürdőszobáé.
Az ajtótól jobbra egy hatalmas ruhás szekrény állt, a jobb falnál kis dohányzóasztal, előtte két hatalmas karosszék, mellettük, a fiútól távolabb egy íróasztal magasodott. Lenah a vele szemközti teraszajtóban állt, a lánytól balra egy hatalmas kétszárnyú ablak. A szobában balra haladva egy kisebb ruhásszekrény látványa fogadta a sarokban. A baloldali falon a szekrény előtt egy ajtó volt most zárva, előtte a kétszemélyes, baldachinos ágy. A fekvőalkalmatosság két oldalán kis éjjeliszekrények voltak, mindkettőn csonkig égett gyertyák. A fiúhoz balján a legközelebb egy kétszintű szekrény állt, a közepén munkalappal. Ha jól vette ki, a felső, üveges ajtókon túl fiolák és edények, illetve befőttes üvegek sorakoztak, a munkalapon üstök és egy-két szétszórt keverőpálca. Valószínűleg a lány bájitalos pultja lehetett, de Voldemortot most ez a legkevésbé sem érdekelte.
- Hamar eltűntél – lépett a lány mögé, s szólalt meg rekedten.
- Fáradt vagyok – fordult felé Lenah, s fonta át saját derekát karjaival.
- Nem tűnsz annak! – lépett közelebb, s jobbjával álla alá nyúlt, s kényszerítette tekintetét az övéi kereszttűzébe. – Nem szeretem, ha hazudsz!
- Sajnálom – de egy csepp sajnálat sem volt hangjában.
- Lenne egy új feladatom számodra! – hagyta figyelmen kívül a lány szavait Voldemort.
- Máris? – lépett el a fiú elől Lenah, s tett pár lépést a fürdő felé.
- Kifogásod van ellene? – fordult felé a fiú.
- Nem – ingatta fejét a lány. A gyűrű mintha egyre hidegebb lett volna, így inkább megmozgatta ujjait, de semmivel sem lett jobb.
- Amit meg kell tenned, az nem más, minthogy feküdj le velem!
Lenah felemelte eddig leszegett fejét, s egy pillanatra kihagyott egy ütemet a szíve.
- Mi? – fordult ismét a fiú felé.
- Jól hallottad! Vannak igényeim, és elgondolkoztam! Te vagy a legmegfelelőbb! Eddig!
Anguish szája tátva maradt, nem tudta felfogni, hogy mit kér tőle a fiú. Pár percig némán álltak, Lenah a semmibe révedt, s érezte, szíve egyre gyorsabban ver, kezdeti pihegése lassan zihálássá fokozódik, míg végül szívéből évek óta kikívánkozó szó hagyta el torkát.
- Nem! – felelt az egyáltalán nem kérdésnek szánt felszólításra. A gyűrű egyre jobban lüktetett ujján, s mintha minden egyes ütem egy újabb adag bátorságot öntött volna belé.
- Hogy mondtad? – Voldemort nem volt mostanában hozzászokva, hogy a lány visszafeleseljen neki.
- Nem! Nem teszem meg! Ezt már nem! – tört ki belőle egyre hangosabban a benne lakozó düh és gyűlölet, melyeket az évek alatt magába kellett fojtania, nem csak a fiú iránt, volt ebben a mostohaapja iránt érzett keserűség is, tanárok iránt érzett ellenszenv, minden, amiket más, nagyobb befolyású emberek miatt nem adhatott ki magából. Most viszont valami bátorságot adott neki, hogy kiálljon magáért, olyannyira, hogy szinte saját maga szavait csak kívülről hallotta.
- Nem beszélhetsz így velem! – lépett közelebb határozottan Voldemort, de semmit nem ért a kitörő vulkán ellen.
- Oh, dehogynem! Befurakodhatsz az életembe, elveheted tőlem az esélyt, hogy valaha is rendbe hozzam azt a hibát, hogy szóba álltam veled, és most ebbe a helyzetbe keveredtem! De a testem nem lesz a tiéd! – közeledett Denemhez a lány, s dühének hangsúlyt adva gesztikulált karjaival.
- Van konkrét oka is ennek a jelentéktelen kérésednek, vagy ismét meg akarod tudni, mi történik akkor, ha nem a megfelelő hangnemben beszélsz velem? – próbálta minél halkabb hangnemre összesűríteni az összes felgyülemlő dühöt. Hogy eddig egyre jobban, percről percre még inkább megkívánta a lány testét, most annál inkább szerette volna megcsonkítani.
- Nem érdekel, megkínozhatsz! De akkor sem hagyom! Az a jelentéktelen ok pedig csak annyi, hogy mivel vagy két évet elveszel tőlem, amíg itt vagy…
- Többet is talán, baj? – vágott közbe hangosabban, az eddig tőle megszokottnál.
- … addig minden hozzám való férfinek már lesz felesége, és nekem csak a szegények, vagy a félvérek, vagy ami még borzasztóbb, már csak a sárvérűek maradnak! Igen, nagy baj! És ha azért egyszer odakerülök, hogy lesz mellettem valaki, azt akarom, hogy csak az övé legyek! – fejezte be magyarázatát a lány, s bár most az egyszer nem érzett félelmet, hátrált egy lépést.
- Aranyos – rejtette mosoly mögé cinizmusát Voldemort. – De akkor is szánalomra méltó! Hűséget és engedelmességet esküdtél, így bármi is lesz a jövőben, neked az nem fontos, a jelen számít, és hogy megkérdőjelezés nélkül teljesítsd amit mondok! – emelte fel végleg hangját a fiú, s szemeiben a máskor a lányt meghunyászkodásra kényszerítő csillogás jelent meg. De ez most nem így történt, nagyon nem.
- Túl nagynak tartod magad, Voldemort Nagyúr! Nem vagy se több, se jobb, még nálam se! Egy felkapaszkodott félvér vagy, semmi több! Az az ostoba anyád… Ha ő nem lenne Mardekár leszármazottja, te sehol nem lennél!
Ezek után egy hatalmas csattanás, s egy még hangosabb durranás hallatszódott. A kúriára csend borult. Az erdőben egy farkas vonyított fel.
Lenah egyedül volt már szobájában… Az ágyon feküdt, ébren volt, de mégsem… Balja lelógott az ágy széléről, s bár arcának jobb fele selyemtakaróhoz ért, bal orcája lüktetett, égett, csípett, az imént kapott erőteljes pofontól.
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
