16.
Mardekár utóda
Az élet kiszámíthatatlan. Az életben mindig is két oldal van: a jó és a rossz. De az ember honnan tudja, hogy melyik oldalon kell állnia? Mi van, ha pont azon az oldalán állsz, amiről azt hiszed, hogy jó, de igazából nem az? Egyáltalán mi alapján van jó és rossz oldal? A rossz oldalon állok úgyis mindig azt hiszik, hogy a jó oldalon állnak! És ha ekkora kavarodás van, ha ezen elgondolkozik az ember...
Akkor mi értelme van az egésznek?
Az ember úgy is ember. Vagy az a sorsa, hogy legenda váljék belőle, vagy az, hogy elfelejtsék. De egyszer úgyis eljő az a pillanat, amikor mindent elmos...
… a feledés.
*********
A hollófekete hajú fiú lefagyva nézte a feléje közeledő zöld fénysugarat, melyről tudta jól, hogy a végzetét jelenti. Lehunyta a szemeit, és kizárt minden felesleges dolgot az agyából, mely eddig nagyon zavarta. Száműzte az aggódó gondolatokat, melyek főként a húgáról szóltak. Nem törődött Rose Weasley vérfagyasztó sikolyával – életében először nem törődött másokkal. Összeszedte minden bátorságát, mert tudta, szüksége lesz rá.
Az őrült tekintetű Linda még mindig rászegezte a tiszafapálcáját, így a smaragdszemű fiú lassú mozdulatokkal előhúzta a sajátját. Eszébe jutott az a pillanat, amikor Ollivandertől megvette a pálcáját – már az a pillanat is különleges volt az életében.
A pálcája nem készült sem tiszafából, sem tölgyfából, sem magyalfából. Sőt nem készült olyan fából, amilyet a legtöbb gyerek használt. Tizenhárom hüvelyk hosszú, suhogós, mégis hajlékony mahagónipálca volt, magja pedig holló farktolla. Ollivander azt mondta, hogy ezt a pálcát igazából nem is Ő csinálta – ami nem kis döbbenetet okozott a Potter-családban –, hanem egy régészeti áskálódás közepette az egyik auror adta át. Egy titkos kamrában találták meg, de persze a mágiaügyi miniszter egyből elrendelte, hogy a kamrát zárják le.
Albus Perselus suhintott egyet a pálcájából, melyből kékesfehér szikrák törtek elő. A fiú büszkén elmosolyodott; tudta, hogy nincs mitől félnie, hiába lehet a végzete ez a kaland. A sötétbarna hajú Linda kacagni kezdett Albus vakmerőségén, majd találomra szórni kezdte az átkokat.
– Na, mi lesz Potter? - nevetett, miközben legyintett egyet, mire Albus egyik átka szertefoszlott a levegőben. - Add fel! Nem győzhetsz! Sokkal erősebb vagyok nálad, te kis senkiházi! Én, Mardekár Malazár egyenes ági leszármazottja!
A smaragdszemek megvillantak e szavak hallatán; Albus csatlakozott Lindához – úgy nevetett, mint még soha. A lány érdeklődve nézett rá, de őt csak rázta a nevetés. Linda megunta a tehetetlenséget – vagy talán a fegyverszünetet? – ismét elkezdte átkokkal, rontásokkal bombázni a fiút.
– Miből gondolod, hogy nem győzhetek, Linda? - kérdezte halkan a fiú. - Én Griffendél Godric leszármazottja vagyok, szóval van esélyem ellened!
– Valóban, Potter?
Linda hangja gúnyosan csengett, emiatt a smaragdszemű rosszat sejtett. Sejtelme be is igazolódott, mikor a lány következőleg megszólalt. Amit mondott egyszerűen ledöbbentette Albust; a fiú alig bírt megszólalni.
– És te tűzmágus vagy? Mert ellenem csak is az győzhet! - kiáltotta szenvedélyesen a lány.
Albus kezében megremegett a pálca. A fiú erősebben szorította meg, mintha attól félt volna, hogy egyszerűen kiesik. A Mester, azaz Linda csak nevetett a próbálkozásain, csak nevetett a módszerein.
– Hát nem érted, Potter? - kiáltott fel, majd útnak indított egy újabb halálos átkot. - Ellenem nem győzhetsz ostoba griffendéles bátorságoddal! S nem győzhetsz a ravaszsággal sem, mert Én vagyok Mardekár utóda! Nem fordíthatod ellenem ősöm képességét!
A smaragdszemű fiú ismét kitért a gyilkos átok elől, majd megpróbált eljutni unokatestvére felé, aki nem messze tőle Lilyt ébresztgette. A vörös hajú lány nem vette észre, hogy Linda most már rá is céloz, így Albus alig bírta elrángatni a zöld fénycsóva elől.
– Őket hagyd ki ebből! - mordult fel a hollófekete hajú, majd Rose elé állt, hogy védje unokatestvérét az esetleges támadásoktól.
A vörös hajú Rose is végre észbe kapott, és bár remegő kézzel, de előhúzta a pálcáját. Linda szeme villant egyet, mikor látta, hogy a két elsőéves egyszerre támad neki, de nem mondott semmit, csak semlegesítette az átkokat. Lelkesen vetette bele magát a harcba, bár igazán nem is volt rendes harc – a támadás egyoldalú volt, csakis a gyerekek bombázták végül a lányt, aki vigyorogva hárított.
– Nem unod még?
A fiú lihegve vetette oda mindezt, de Linda csak ismét felnevetett, majd elvigyorodva válaszolt:
– Egy cseppet sem – felelte könnyedén. - Ez csak az előjáték, tudjátok az igazi szórakozás még csak most kezdődik!
A sötétbarna hajú lány mosolyogva kezdett el integetni, mire a két elsőéves döbbenten fordult meg. Mardekár Malazár szobra mellől egy kis lyukból öt csuklyás alak tartott feléjük kivont pálcával.
– Te nem vagy normális – szisszent fel a smaragdszemű fiú, mikor meglátta mekkora túlerővel szemben kéne győzniük, majd villámló szemekkel fordult Linda felé.
A lány kérdőn vonta föl a szemöldökét, szinte homlok ráncolva, elmerengve figyelte Albust. Intett az első két halálfalónak, akik megálltak a szobornál, de a Mester parancsára mindketten előreléptek.
– Kedves Albus Perselus – lépett a két halálfaló mellé Linda, közben tekintetét le sem vette ellenfeleiről –, hagy mutassam be neked pár jó barátomat – biccentett a csuklyások felé, akik engedelmesen vették le a csuklyájukat.
– Magát ismerem!
Rose először szólalt meg mióta Linda felbukkant. Valószínűleg meglephette a lányt, hogy a saját unokatestvére Mardekár-leszármazott. A vörös hajú bizonyára már kombinált is, és most már sejthette azt, amit Albus már biztosan tudott.
A smaragdszemű fiú Rose hangjára értetlenül nézett a lány által mutatott halálfalóra. Albus egyből felismerte – a nőnek hosszú fekete haja volt, dús szempillája, szúrós szemei és sápadt arca. A mellette álló nőn viszont látványosan látszódott a görög vonások – a hollóhátas fiú felismerte benne Mrs. Phaedra Nott-ot, akit már korábban is látott az álmaiban.
– Mutatkozz be neki! - parancsolta eközben a Mester.
A nő biccentett a mágusnak, majd ránézett Rose-ra, és kisöpörte rakoncátlan hajtincseit a szeme elől.
– A nevem Bella – suttogta halkan, aztán eltűnődve, csak úgy megjegyzésképpen tette hozzá a lényeget:
– Az anyám Bellatrix Lestrange.
Mindkét gyereknek elakadt a lélegzete – bár Albus már egy jó ideje tudta, mégis újra átélte a döbbenést. Ahogy Bellát nézte, aki lassan a Mester felé fordult, és belenézett a szemébe rájött, hogy ez a nő tényleg olyan – persze kívülről –, mint Bellatrix, de valamiért olyan érzése volt, hogy belülről talán egy cseppet elüt tőle.
– Ez különös – jegyezte meg Linda, mire mindenki ránézett. A kíváncsi tekintetek miatt, a lány belefogott a magyarázatba:
– Bella egy nagyon érdekes dolgot mutatott meg, mikor legilimentáltam!
– Mit Mester?
Lucius Malfoy jeges hangjára a vörös hajú Rose megborzongott; elkapta a tekintetét, mikor az idős férfi szürke szemei rávillantak.
– Bella, tedd a dolgod! - mondta Linda, majd a pálcáját Albusra és Rose-ra szegezte, de nem mondott átkot, csupán sakkban tartotta őket.
A boszorkány leguggolt az ájult, halálsápadt vörös hajú Lily Potter mellé, és felpillantva a smaragdszemű fiúra, kisimította a kislány arcába hulló tincseit. Bella eközben megindult a legutolsó két halálfaló felé, akik mintha menedéket kerestek volna az egyik alagútban. A hollóhátas fiú tudta, hogy kik ők, és már azt is sejtette, hogy mit mutathatott Lindának Bella, de csak remélni tudta, hogy nem azért indult el a boszorkány feléjük.
A fekete hajú nő megragadta a két halálfalót, és szinte a Mester lábai elé lökte. A törékenyebb testű egyből a földre zuhant, miközben a csuklyája hátraesett. Az idősebb halálfaló viszont talpon maradt, és megpróbálta felsegíteni a kisebbiket.
Rose ijedten nézett hol az egyikre, hol a másikra – mindkét halálfalót felismerte. Az értetlenség keveredett az ijedséggel, ahogy rájuk nézett. Nem értette, hogy mit keresnek itt, hisz mindketten a Roxfortban kellett volna lenniük, de nem! Ők itt voltak. Mindketten.
– Nem értelek titeket – állt fel Linda, miután hosszasan szemlélte őket. Értetlenkedve csóválta meg a fejét, és vetett egy óvatos pillantást a két elsőéves gyerekre, hogy aztán egyből visszanézhessen a két hívére.
– Bár téged még megértelek – bökött a törékeny lányra –, de téged végképp nem, Amorette!
Az említett nő nem sütötte le a szemeit, ellentétben társáéval – keményen nézett Linda szemeibe. Bellának, aki eddig őket fogta, kötelességének érezte, hogy szóljon a sötétbarna hajú lánynak:
– Mester, azt hiszem itt az ideje, hogy megtudd ki is ez a nő valójában! - Linda érdeklődő pillantására, egyből folytatta:
– Az igazi neve Juliette Katerina Malfoy!
A teremben mindenki felszisszent, majd Lucius diadalittasan lépett előre, bár az arcán levő kifejezés vetekedett a kárörömmel.
– Rég nem láttunk, Juliette – mondta a nőnek, aki erősen koncentrálva visszaváltoztatta magát, aztán hátravetett világosbarna haját, mely majdnem szőke volt, és gúnyosan nézett a szürke szemű férfire.
– Valóban, de nem vártam ezt a találkozást!
Juliette hangjából sütött a megvetés, a gyűlölet, de a pillantása sem volt jobb, amivel az idős Malfoyt illette.
– Amikor utoljára találkoztunk azt hittem, meghaltál – sziszegte dühösen a férfi.
– Amikor utoljára találkoztunk, letaszítottál a mélybe – válaszolt szintén sziszegve Juliette. - Nem volt egy kellemes élmény!
– És a fattyad? Ő is él?
A nő nem tudta nem észrevenni, hogy mily gonoszul villant meg Lucius tekintete. Az asszony rosszat sejtve nézett a férfire, aki csak gonoszkodva folytatta.
– Vagy őt is megölted, ahogy a férjedet? Hogy ne derüljön ki a kis titkod?
– Élvezed, hogy kínozol engem, igaz? - Juliette könnyes szemekkel figyelte bácsikája minden rezdülését.
Lucius egyből bólintott, hisz számára is ez az egész csak a kínzásról szólt. Mindent vissza akart fizetni a boszorkánynak.
– Valóban, de nem válaszoltál, aranyom!
Linda érdeklődve hallgatta a vitát, nem szólt közbe, hagyta, hogy kibontakozzanak. Érdekelte, hogy ki is ez a nő valójában, mert csak annyit tudott, hogy bő húsz évtizede egy Juliette Katerina Malfoy nevű lány beállt halálfalónak, majd ki is szállt. Persze a Nagyúr seregéből nem lehet büntetlenül kilépni – Lucius személyesen gondoskodott családja árulójáról és annak gyermekéről.
– Mi lett Kate Malfoyjal? - sziszegte az idős férfi.
Az asszony lehajtotta a fejét, és mikor megszólalt a hangja alig volt több puszta suttogásnál. Mindenkinek nagyon oda kellett figyelnie, hogy megértse.
– Azt hiszem azt, te tudod a legjobban.
– Megható egy jelenet volt – szólt közbe végre Linda –, de visszatérnék az eredeti témánkra! Nem tudom ki vagy – nézett őszintén Juliette-re –, de van egy olyan érzésem, hogy nem az én oldalamon állsz! Még pedig ha így van – mosolyodott el gonoszan –, akkor halál vár rád, akárcsak rád is édesem!
Victoire Weasley remegve nézett fel egykori barátnője arcára. Ez a lány már nem volt az a lány, akivel egykor barátkozott. Átváltozott egy kegyetlen gyilkossá, és csak az a tény foglalkoztatta, hogy Ő Mardekár utóda.
– Granger vagy te egyáltalán? - suttogta az ezüstszőke hajú lány, mire Linda kíváncsian fordult meg. - Vagy Voldemort lánya vagy?
A sötétbarna hajú, barna szemű Linda megvetően horkantott egyet, amint a másik kiejtette Voldemort nevét. Gúnyosan, lenézően nézett rá, majd egy sóhajjal belekezdett a magyarázatba, mikor látta, hogy mindenkit érdekel a téma.
– Emlékeztek Merope Gomoldra? - Megvárta, hogy mindenki biccentsen, és csak azután folytatta:
– Mindenki csak vele foglalkozik, de kérdem én mi történt Morfin Gomolddal?
Látta, ahogy mindenki arcán átsuhan a felismerés, aztán elmosolyodott, kegyetlenül, ahogy mindig is szokott, majd ismét folytatta:
– Mielőtt Morfint bezárták volna, eljegyezte élete szerelmét, amit én máig sem értek, hogy hogy – borzadt el Linda –, mivel Morfin nem a világ legszebb férfija volt. - Sóhajtott egyet, és egy pillanatra a tiszafapálcája meredt, mely még mindig Albusékra mutatott.
– Azután Morfint bezárták, de a menyasszonya, Lione Black várandós lett. Megszülte a gyermekét – egy kislányt – kinek a Cassiopeia nevet adta. A kislány két éves volt, mikor Lione rájött arra, hogy miért is zárták be Morfint...
A sötétbarna hajú lány elmerengett; Albus érezte, hogy most az emlékeiben kutat, hogy emlékeiben ott jár, ahol bizonyára az esemény történt.
– A minisztériumból egy férfi mesélte el neki. Lione rájött arra, hogy egy Mardekár-leszármazott sosem lehet jó, fehérmágus, ezért elmenekült. Árvaházba adta Cassiopeiát, majd visszatért otthonába – mesélte a lány. - Morfin pont akkor szabadult ki, de nem vette el feleségül Lione-t. Jegyességben éltek egészen 1945-ig, ahol az én drága jó rokonom, Tom Denem, vagy akinek másképp tetszik: Voldemort meg nem ölte Deneméket. Ekkor az Azkabanba zárták Morfint, ahol nem sokkal később elhunyt. Lione sem bírta tovább – bár ő nem került börtönbe –, mindketten '45-ben haltak meg.
A kamrában egy pisszenés se hallatszott, még a légy se zümmögött. Albus fejében összeállt a kép, de azért kíváncsian várta, hogy Linda folytassa, és ahogy körülnézett, látta, hogy nem csak Ő van így ezzel. Az összes halálfaló érdeklődve hallgatta a lányt, hiszen nem mindennap hallanak ilyen történeteket.
– Innen szinte mindenki ismeri a történetet – suttogta a lány. - Cassiopeia Black megtörte a nemes aranyvér-hagyományt, és egy mugliba szeretett bele. Hiába volt földmágus, ez nem tántorította el tervétől; felhagyott a varázslással, és férjhez ment Alphones Grangerhez. Egy fiuk született, aki már nem tudott varázsolni. Harold Granger feleségül vett egy muglit, egy Naomi Little nevű asszonyt, kitől két fia született Jeremy és...
– Joe Granger – fejezte be helyette Rose.
Linda bólintott neki.
– Mindketten muglik voltak már, ezért mugli asszonyt választottak maguknak. Jean Wilkes lett Joe felesége, míg Jeremyé egy Amarillys nevű nő rögtön meghalt, miután életet adott az apámnak, Davidnek. Nem sokkal később Jean is áldott állapotba került – pillantott Rose-ra –, és megszülte az első boszorkányt Cassiopeia óta...
– Hermione Jane Granger – sziszegett közbe Lucius.
– Igen – mosolyodott el dühében Linda. - Innentől most már tényleg mindenki ismeri a történetet. Hermione a Roxfortba került, ahol megismerkedett Potterrel és Weasleyvel, küzdött Voldemort ellen, majd miután legyőzte férjhez ment Ronaldhoz, és lett két kölykük, Rose – biccentett az említett lány felé –, és Hugo. Apám pedig '97-ben elvette feleségül anyámat, így megszülettem én, Mardekár törvényes utóda!
Albus látta, hogy a lány nem akar többet mondani; talán nem is volt mit mondania, hiszen már mindent elmondott. Akkor az azt jelentette, hogy ismét velük fog foglalkozni. A smaragdszemű fiú őszintén remélte, hogy talán megint történni fog valami, ami miatt nem kell megküzdeniük velük.
Túl nagy volt a túlerő. Nem győzhettek volna ellenük, hacsak Maryék nem hívták már McGalagonyt. Albus csak reménykedni tudott benne, hogy az igazgatónő hamarosan megérkezik a Főnix Rendjével, valamint Dumbledore Seregével, és győzni fognak.
Húgára pillantott, aki még mindig ájultan feküdt a Mester előtt. Albus nem értette, hogy Linda, hogy lehet ennyire kegyetlen. Lily csak kilenc éves! Egy fiatal kislány, ki még nem is élt igazán, de egy ilyen szörnyeteg karmai között volt. A smaragdszemű nem tudta, hogy hogy akarja felhasználni Linda a húga erejét – ha valóban Lily az utolsó tűzmágus –, de már előre félt.
Feketemágia.
Csakis ez lehet az, amivel elszívhatja Lily erejét. De ha elszívja, akkor elszívja vele a gyerek életét, ami azt jelenti, hogy Lily meg fog halni.
Albus úgy félt, mint még soha. Emlékezett azokra az időkre, amikor még minden rendben volt. Emlékezett, mikor vagy öt éve a Potter-család kirándulni ment, és James és Ő bevitte Lilyt az erdőbe, ahol persze mindhárman eltévedtek. Csak Lily tartotta benne a lelket; a kislány folyamatosan bíztatta őket, hogy kijutnak, és ki is jutottak!
Lily nem ezt érdemli. Nem kerülhet még egy Potter olyan sorsa... Talán ez egy átok lenne? Talán Trelawney átkot szórt rájuk a folyamatos jóslatokkal? Vagy Voldemort lett volna? Így állt volna bosszút rajtuk? Nem juthat minden Lily Potter arra a sorsra... Nem lehet, hogy Lily ugyanúgy végezze, mint...
Lily Evans.
– Csak jönne már az erősítés! - gondolta Albus.
Linda ránézett a tiszafapálcájára, és váratlanul megszólalt.
– Amikor megvettem a pálcám, már akkor mondták, hogy különleges. Erős boszorkány lesz belőlem... Éreztem. Legyőzhetetlen vagyok, azaz mégsem.
A lány tekintete Lilyre vándorolt, majd Albusékra, és sóhajtott.
– Azt hiszem, ideje lenne elvarrni a szálakat!
Felemelte tiszafapálcáját, és Albusékra szegezte. Az ezüstszőke hajú Victoire és a világosbarna hajú Juliette hátrébb léptek, majd egészen Albusék mellé álltak, hogy ha harcra kerül a sor, közösen támadjanak.
Távolból kiáltások harsantak, mire a smaragdszemű fiú szíve ijedten dobbant, hátha az igazgatónőék közelednek, vagy jobb esetben a szülei. Csak ebben tudott reménykedni, ez volt az utolsó reménye, de nem csak neki, a többiek számára is.
Úgy tűnt Linda is meghallotta a kiáltásokat, mert villant egyet a szeme, majd gonoszul elmosolyodott. Bólintott a többi halálfalónak, majd Albusra nézett.
– Ifjú Albus Perselus – mosolygott kegyetlenül –, készülj, mert itt a végzeted!
Egy hollófekete, kócos hajú, szemüveges, smaragdszemű férfi rontott be a terembe egy vörös hajú asszonnyal. Mögöttük ott sietett egy bozontos barna hajú nő, egy vörös hajú férfi, egy vörös hajú kisfiú, az igazgatónő és még pár auror. Albus csak egy szót tudott nyögni, de a beálló csöndben mindenki megértette:
– Apa.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
