2. fejezet
A hűvös fuvallat meglebbentette a függönyöket. A férfi hangtalanul osont a folyosón, nesztelen járását senki sem hallhatta, csak egy-két állat. A gondnok öreg macskája nyávogva húzódott hátrébb, hogy utat engedjen neki. Amaz egy suhintással nyitotta ki az ajtót, s hangtalanul lépett be a szobába. A lány az ágyban aludt félig kitakarózva. A férfi megállt az ágy előtt; ujjai öntudatlanul indultak meg a fekvő alak felé, s lassan megcirógatta a vállát. Az ujjaival rátért a nyakára, majd egy hirtelen pillanatban szorosan megragadta.
A gyönyörű, ezüstszőke hajú lány felnyögött; a szempillája megrebbent, majd lassan kinyitotta a szemeit. A mélykék szempár találkozott egy másik, sokkal világosabb kék szempárral. A lány sikoltani akart, de a férfi keze a torkáról a szájára csúszott.
– Ne sikolts! – szólalt meg halkan, rámordulva a lányra a férfi. – Megígéred, hogy nem sikoltasz?
A lány remegő ajkakkal bólintott, miközben legbelül rettegett a félelemtől. A férfi furcsán csillogó szemekkel elvette a kezét a lány szájáról. Fleur Delacour abban a pillanatban vérfagyasztóan felsikoltott. A férfi hátratántorodott.
– Lumos!
Fleur a pálcája fényével a férfire világított volna, de addigra az már eltűnt.
Kopp. Kopp. Kopp.
A lány úgy érezte, hogy megfagy a vér az ereiben, ahogy az előbbi alakra gondolt. Ijedten sikkantott fel, majd megkönnyebbült, mikor meghallotta az ismerős hangot.
– Fleur?
Elmosolyodott, ahogy meglátta az álmos tekintetű Gabrielle-t, amint a szemeit dörzsölgetve belépett a szobába. Fehér hálóingben volt, akárcsak a nővére, azonban ő nem tett fehér rózsát a hajába – Fleur kifejezetten szeretett úgy elaludni, hogy érzi a rózsák illatát, megnyugtatta, s ilyenkor sosem álmodott rosszat, mármint általában nem. Ezen az estén viszont a megszokott harmónia felbomlott. Már a rózsák illata sem segített a lányon, újra és újra visszatértek a rémálmai, az olyanok, amilyeneket még akkor álmodott, mikor még nem aludt virágokkal.
– Mit keresel itt? – mosolygott kishúgára Fleur.
– Sikoltást hallottam – motyogta kábán, álmoskásan Gabrielle tovább dörzsölgetve a szemeit, majd viszonozta nővére mosolyát. – Mintha a te sikolyod lett volna – mondta végül, mikor Fleur már átölelte.
Fleur megremegett, miközben a húgát ölelgette. Gabrielle nem látta, de a lány szemei veszélyesen villantak egyet, mikor kérdezett.
– Rosszul hallottad, kincsem – felelte nyugodtan a lány. – Én biztos nem sikoltottam.
Gabrielle hümmögve nézett föl nővére arcára. Fleur érzelemmentesen pillantott rá, s a kislány elbizonytalanodott a sikollyal kapcsolatban. A nővére túlságosan is magabiztos volt, pedig még sosem volt ilyen. Fleur legbelül reszketett, és már várta, hogy a húga mit mond, hisz-e neki.
– Igazad van – ismerte be Gabrielle. – Rosszul hallottam. – Fleur sugárzó mosolyt vetett rá.
– Aludhatok nálad? – szólalt meg ismét a kislány. A kérdés olyan hirtelen jött, hogy Fleur egy pillanatra megijedt.
– Persze – dadogta zavartan a lány. Gabrielle bólintott, majd átsietett a szobájába, hogy a maciját és a takaróját áthozza.
Míg a kislány odaát tevékenykedett, Fleur az ablak felé fordulva felsóhajtott. Mintha valamilyen láthatatlan erő kényszerítette volna, a lány óvatosan lépkedve kinyitotta az ablakot, és kisétált a teraszra. Megborzongott, megint – odakint iszonyatosan hűvös volt. Fleur úgy érezte, hogy a hideg lassan, magabiztosan végigfutkos a gerincén. A teraszról pont a tópartra lehetett látni; a lány csakis ezt szerette ebben a vendégszobában – a kilátás gyönyörű volt.
A férfi lazán a fának támaszkodott, pont annak, amelyiknek Mordon professzor is. Fleur belemerült a hihetetlenül kék szemekben; a férfi szemei különös fénnyel csillogtak a holdfényben. Fleur megszorította a párkányt a kezeivel. A feltámadó szél belekapott a hajába; a lány úgy nézett ki, mint egy angyal, egy gyönyörű angyal a csodás hófehér ruhájában, a virágokkal a hajában.
– Gabrielle – szólalt meg csendesen Fleur, miközben tekintetét le nem vette a férfiről. A kislány pont akkor sietett be a szobába, és feküdt le az ágyra.
– Muszáj sétálnom egyet – mondta –, ha nem haragszol meg. Sietek vissza – tette hozzá, mikor Gabrielle még mindig nem válaszolt. – Ígérem!
– Jól érzed magad, Fleur?
Az idősebbik lány hallotta, ahogy a kishúga ki akar szállni az ágyából, hogy hozzásétáljon, ezért gyorsan bólogatott. Még mindig nem szakította el a tekintetét a férfi megigéző szempárjáról, még nem.
– Soha jobban, kishúgi – mosolygott rá végül Gabrielle-re. – Mindjárt jövök!
Nem várta meg, hogy a kislány válaszoljon, felkapta a halványkék köntösét, majd kisietett a szobából. Nem húzott cipőt, nem volt már elég idő arra. Máskor fintorgott volna, hogy mezítláb szalad végig a hideg márványlépcsőkön, hogy koszos lesz tőle a talpa, de kivételesen meg sem szólalt. Minél hamarabb ki akart érni a parkba, hogy még ott találhassa Őt.
Frics, az iskolagondnok macskája az egyik sarkon ücsörgött, mikor Fleur elsietett mellette. A macska villogó szemekkel szökkent fel, és tűnt el hirtelen. A lány sejtette, hogy bizonyára a gondnokért megy, de nem érdekelte.
Mikor kiért a parkba, lelassított. A férfi még mindig a tópartnál állt a fának dőlve, és őt figyelte kék szemeivel. Fleur didergett, vacogott a hidegtől, de nem állt meg, hanem tovább folytatta az útját. A férfi arcán kellemes, mégis borzongató mosoly ült, s mikor Fleur megállt előtte vékony hálóingjében, kinyújtotta kezét.
– Gyönyörű vagy. – A férfinek mély baritonja volt, a hangjából pedig olyan őszinteség áradt, hogy a lány mélyen elpirult.
Fleur remegve csúsztatta a kezét a férfi erős kezébe, aki mindvégig őt nézte. A lány lágy vonásai megbabonázták őt; Fleur kipirult volt, mégis jéghideg, ajkán apró mosoly ült, a szemei pedig úgy csillogtak, mint két drágakő – két gyönyörű drágakő.
– Te jáhrtál á szobámban.
Nem kérdezett, kijelentett, miközben legbelül remegett. Erős vonzalmat érzett a férfi iránt, s ahogy bámulta, olyan gondolata támadt, hogyha egy kicsit előrehajol, akkor... Nem, gyorsan megrázta a fejét, majd felpillantott, hogy mit mond a másik a kérdésre. A férfi óvatosan bólintott.
– Miér'?
– Vannak dolgok, amiket jobb, ha nem tudsz, Fleur – suttogta franciául a férfi, s megszorította a kicsi kezecskét.
A lányt kirázta a hideg, ahogy a másik kiejtette a nevét. A hangsúly szörnyen ismerős volt neki, csak nem tudta, hogy honnan. Visszaszorított a férfinek, mire az hálásan rámosolygott, aztán így kérdezett:
– Honnan tudod a nevemet?
– Sok mindent tudok rólad, Fleur – mormolta a férfi, majd végigsimított a lány arcán. Fleur elmosolyodott.
– Hogy hívnak? – suttogott lehunyt szemekkel. A másik habozott egy kicsit, végül így válaszolt:
– A nevem Dean.
A férfi, Dean megsimogatta az arcát, mire Fleur felsóhajtott, és az arcára széles mosoly ült ki a kellemes érzés hatására. A varázsló átölelte a derekát, Fleur pedig csillogó tekintettel pillantott föl Deanre.
Az ég mennydörgött, majd kisvártatva eleredt az eső. Fleur felnevetett – imádott esőben lenni kint a szabadban. Dean együtt nevetett vele, és lassan keringőzni kezdett vele a hidegben. Fleur továbbra is csilingelve nevetgélt, mely mosolyt csalt Dean arcára.
– Azóta vágyom erre, amióta megpillantottalak – sóhajtotta a férfi.
Fleur megmerevedett a karjaiban, és csodálkozva tekintett rá. Az eddigi kábultság fokozatosan eltűnt, a lány újra tudott rendesen gondolkozni. Dean érezte, hogy valami nincs rendjén, Fleur furcsán figyelte őt.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a lány, miközben kihívóan pillantott a férfire. Kibújt annak karjaiból, majd pár lépést hátrált tőle. – Egyáltalán miért táncolok veled? – kiáltotta Fleur rózsás arccal. – Nem is ismerlek! Csak annyit tudok rólad, hogy a neved Dean, és betörtél a szobámba! Miért is? – kért számon a férfin mindent.
Dean nem válaszolt. A lány a férfi arcát figyelte, amin hatalmas változás ment végbe. Az eddigi szerelmes, áhítatos pillantás, melyekkel őt, Fleurt méregette, lassacskán eltűnt, és helyet adott egy teljesen más pillantásnak, egy olyannak, ami a lánynak egyáltalán nem tetszett. Dean szeme vadul villogott, ahogy a lányra nézett, majd a férfi előrántotta pálcáját, és a lánynak szegezte. Fleur hátrálni kezdett; a háta erősen nekicsapódott a fának, ő pedig rémülten fedezte fel, hogy csapdába esett.
– Mit akarsz tőlem? – kiáltotta újból. A szalmaszőke hajú férfi kegyetlenül elmosolyodott. Fleur felnyögött. – Hagyj békén – nyöszörgött könnyes szemekkel.
A lány nem teketóriázott sokat, mikor Dean közeledni kezdett felé. Összeszedte minden erejét, és egy hatalmasat taszított a férfin, aki egyből elesett. Fleur futásnak eredt, azaz eredt volna, ha Dean az utolsó pillanatban nem ragadta volna meg őt a hajától fogva. Fleur felsikoltott, s megpróbálta kiszabadítani a haját a férfi szorításából, azonban nem sikerült; Dean nagyon erős volt, ő pedig nagyon törékeny.
Dean fél kézzel karolta át a lány derekát. Fleur úgy érezte magát, mintha rongybaba lenne, olyan könnyedén emelte fel őt Dean. Kivételesen nem sikított; mintha megérezte volna, hogy hiábavaló az egész. Tűrte, hogy Dean szorosan tartsa őt a karjaiban, miközben a pálcájával hadonászott előtte. Fleur lesütött szemekkel meredt maga elé, és csak néha-néha emelte fel a fejét, hogy a férfi kék szemeibe nézhessen.
Dean hirtelen felüvöltött, és elengedte a lányt. Fleur ijedten sikkantott egyet, majd egyből arra gondolt, mintha fájdalom kínozná a férfit. Dean a bal karját szorongatta, az arca pedig fájdalmasan megvonaglott.
– Minden rendben? – kérdezte rémülten Fleur. A férfi a földre esett, de még mindig nem engedte el a bal karját. – Dean! – sikította.
A férfi felegyenesedett. A fájdalom amilyen hirtelen jött, oly hamar múlt el, s csak az arcán hagyott nyomokat. Dean szokatlanul is sápadt volt és fáradt, ahogy a lányra nézett. Fleur mellkasa szaporán emelkedett, kapkodta a levegőt, ahogy Deant nézte.
– Jól vagy?
Fleur megérintette a férfi vállát. Dean felmordult, amint megérezte a lány érintését, és lesöpörte a kezét a válláról. Fleur hallgatott.
– Tűnj innen – sziszegte dühösen a férfi. A lány nem mozdult, csak nézte ámulva őt. Dean újból felmordult, ezúttal veszélyesebben, mérgesebben, ami megijesztette Fleurt.
– Takarodj!
– Nem értelek – motyogta lehajtott fejjel Fleur. – Magamat sem értem... Mi történik velem? – pillantott fel a lány könnyes szemekkel. – Ki vagy te, aki ennyire megbabonázol?
A lány érezte, hogy Dean nem fog válaszolni. Fleur felsóhajtott, majd vacogva visszasétált a kastélyba – nem nézett többet hátra, nem akarta látni Dean arcát. Számára a férfi egy rejtély volt. Nem tudott rajta kiigazodni, bár saját magán sem. Nem értette, hogy miért ment oda egy vadidegen férfihez, miért viselkedett úgy, ahogy, miért hagyott neki ennyi mindent. Semmit sem értett. Egyszerűen abszurd volt számára az egész eset, s legfőképp a saját reakciói. Egy vadidegen férfihez vonzódik, akin látszik, hogy őrült, mert mi másért lopózott volna be a szobájába?
A lány hirtelen megállt, lemerevedett. Az álma. Nem rég rémálma volt, borzalmas rémálma, amiben egy férfi szerepelt. Már látta ezt a férfit abban az álmában. Fleur ekkor ott, abban a hidegben felnevetett. A madarak ijedten repültek fel mellette a bokrokból – őrülten kacagott a semmin, miközben a ruhája teljesen átázott.
Fleur gyorsan abbahagyta, megtörölte az arcát, majd besietett a kastélyba, és meg sem állt a szobájáig. A húga, Gabrielle már mosolyogva aludt, mikor megérkezett. Fleur átöltözött, aztán csatlakozott a húga mellé, de sokáig nem bírt elaludni.
Nem tudta kiverni a fejéből a szalmaszőke hajú, kék szemű férfit.
***
– Szia!
Fleur az ablaknál állt, mikor valaki mögötte megszólalt. A lány ijedten összerezzent, de gyorsan mosolyt erőltetett az arcára, és megfordult, hogy szembenézzen a jóképű Cedric Diggoryval. A fiú tőle nem messze állt, arcára pedig lágy mosoly ült ki, ahogy a lányra nézett.
– 'Edric – mosolygott a fiúra Fleur. – Rég találkoztunk.
– Régen – ismerte el Cedric –, bár én úgy éreztem, mintha direkt kerülnél engem...
A lány szomorúan elmosolyodott.
– Nem csak téged – suttogta leszegett fejjel –, hanem mindenkit. Nem igazán vagyok egy társasági lélek...
Cedric összeráncolta a homlokát, és felvonta szép szemöldökét.
– Tényleg? – Fleur elvörösödött attól a pillantástól, amivel a fiú illette őt. – Pedig azt hittem, hogy imádod, ha a férfiak megbámulnak – folytatta Cedric.
– Jól esik – mosolygott a lány –, de néha kifejezetten idegesítő. Mostanában nem alszok jól éjjelente – tette hozzá motyogva –, ezért kerültem el mindenkit.
A fiú bólogatott. Fleur még szélesebben elmosolyodott; magában megkönnyebbült, hogy végre nem csak ő van így ezzel, de ott volt benne a félelem is, hogy a fiú nehogy rájöjjön mi a baja. Cedric ugyanis mindentudó pillantással méregette őt, amitől szörnyen megrémült.
– Értem.
A hugrabugos fiú válasza csak ennyi volt, semmi más. Fleur úgy érezte, hogy a fiú átlát rajta, és csak reménykedni tudott benne, hogy tévedett. A lány Cedric torokköszörülésére figyelt fel, annyira elgondolkozott.
– Igen?
– Ma lesz a pálcák próbája, azért küldtek, hogy vigyelek el oda! – Fleur bólintott. – Mehetünk? – kérdezte a lánytól Cedric. – Fleur ismét bólintott.
Egy tanteremnél jóval kisebb terembe siettek. Három asztal kivételével mindegyik asztalt a falhoz tolták, így a terem közepe üresen maradt. A három asztal előtt állt a tábla, melyet hosszú bársonylepellel terítettek le. Az asztalok mögött öt szék sorakozott fel; Ludo Bumfolt foglalt helyet ott egy bíborvörös taláros boszorkánnyal, kinek merev hajcsigákból álló frizurája volt, s drágakövekkel kirakott szemüveget viselt. Vastag ujjait karmazsinpirosra festette, és egy krokodilbőrből készült táskát szorongatott a kezében.
A teremben még jelen volt egy pocakos férfi is, aki nagy, fekete fényképezőgépet tartott a kezében, de az ő jelenléte nem rítt ki annyira, mint a nőé. Jelen volt még az ablak mellett egy sápadtan fénylő szemű öreg varázsló, a híres Ollivander, aki megvizsgálja majd a pálcáikat, persze ő sem volt annyira feltűnő, mint a nő.
Fleurnek az első gondolata az volt, hogy nevetséges, ahogy kinéz a nő. Összenézett Cedriccel, majd somolyogva nézett újból a nőre; Cedric is alig bírta megállni, hogy ne nevethessen fel hangosan, hát még Fleur, aki hozzá volt szokva az igazi francia divathoz.
Viktor Krum az egyik sarokban álldogált, és mélyen gondolkodott, így Fleur és Cedric nem sétált oda hozzá, hogy megzavarja, hanem a tőle legtávolabbi helyhez sétáltak. Ott kezdtek el vidáman beszélgetni. Fleur megőrizte a látszatot, kívülről mindenki vidámnak látta őt; újra és újra hátravetette fejét, hogy hosszú ezüstszőke haját átjárhassa a fény.
Harry Potter nem sokkal később érkezett meg utánuk. Fleur csak egy futó pillantást vetett rá, majd újból Cedricre összpontosított, hiszen a fiúval kellemesen tudott társalogni mindenféléről, ráadásul francián. A lány úgy érezte, hogy az eddigi rosszkedve, félelme teljesen elmúlt Cedric mellett, így sugárzó mosolyt küldött a fiúnak, aki zavarában elvörösödött.
– Nem ülünk le?
Fleur éppen azt ecsetelte nagy lelkesen a fiúnak, hogy mennyire szereti a kishúgát, és hogy mennyire örül annak, hogy Gabrielle eljöhetett vele, mikor Cedric félbeszakította. A fiú az ajtó közelében elhelyezett székekre mutatott, mire Fleur vállat vont, és követte a fiút. Viktor kivételesen csatlakozott hozzájuk, és helyet foglalt Fleur mellett. Csak Cedric mellett volt egy árva, üres szék, mely Harry Potterre várt, aki Rita Vitrollal – a borzalmasan öltözködött bíborvörös ruhás nővel – volt, hogy a nő meginterjúvolhassa.
Karkarov, Madame Maxime és Mr. Kupor ezalatt érkezett meg, míg a három bajnok Harryre várt. Fleur rámosolygott az igazgatónőjére, hogy biztosítsa minden rendben van, majd minden figyelmét Cedricnek szentelte.
– Honnan ismered Chót? – kérdezte kíváncsian a fiú.
– Mellé ültem le, mikor megérkeztünk, miért? – mosolygott a lány.
– Mesélt rólad a múltkor – mondta Cedric. – El nem tudtam képzelni, hogy mikor találkoztál vele. – Fleur felnevetett.
– Mit gondolsz róla? – érdeklődött a fiú.
Fleur összeráncolta a homlokát, és komolyan nézett Cedricre. A fiú elnevette magát, ahogy ránézett a lány arcára; Fleur csatlakozott hozzá. Végül a lány rendezte arcvonásait, és mosolyogva így szólt a fiúra nézve:
– Kedves lány – mondta. – Vidám, aranyos, pont amilyent egy fiú elképzel maga mellé – tette hozzá elgondolkozva. – Kedvelem őt.
Cedric bólintott.
– Én is – sóhajtotta. – Talán nagyon is – mosolygott. Fleur felvonta kecses ívű szemöldökét, majd kuncogni kezdett. – Igen, tetszik nekem, mielőtt rákérdeznél – jelentette ki a fiú, mikor látta, hogy a lány szólásra nyitja a száját.
Ekkor azonban kinyílt az ajtó, és Dumbledore sétált be rajta Harry Potterrel. Az igazgató egyből a zsűri asztalához telepedett le, míg Harry lehuppant Cedric mellé. Ollivander Dumbledore parancsára a terem közepére lépett.
– Mademoiselle Delacour – szólt –, elsőként kegyedet kérném meg, hogy fáradjon ide.
Fleur elmosolyodva felállt, majd a varázslóhoz sietett, és átadta a pálcáját. Ollivander hümmögve bólogatott, és megpörgette hosszú ujjai között a pálcát, mely rózsaszín és arany szikrákat szórt a levegőbe. Ezek után a szeméhez emelve megvizsgálta. Fleur feszülten várakozott, majd mosolygott, mikor meghallotta az ismerős szavakat.
– Kilenc és fél hüvely... merev... rózsafa... a magja pedig... te jó ég!
– Egy szál véla'aj – szólt közbe Fleur. – A nágyanyám 'aja – tette hozzá még jobban elmosolyodva, ahogy eszébe jutott az idős asszony. Nagyon szerette a nagyanyját, aki mindig hozott neki és Gabrielle-nek valami hasznos, aranyos dolgot, mikor meglátogatta őket.
– Minden rendben, a pálca tökéletesen működik – nyújtotta át végül a pálcát Fleurnek és a virágot Ollivander, amit varázsolt. – Mr. Diggory, legyen szíves – mondta.
Fleur magában felsóhajtott, majd visszaindult a helyére, és rámosolygott Cedricre, mikor elhaladtak egymás mellett. Amikor a lány helyet foglalt, Ollivander éppen lelkesen pillantott Cedricre, főleg a pálcájára, ami remek állapotban volt, hiszen a fiú rendszeresen fényezte. A lány arany szikrákra lett figyelmes, majd lenéző pillantást vetett a Potter kölyökre, aki a talárjába dörzsölgetni kezdte a pálcáját, hogy megtisztítsa.
A lány nem figyelt tovább Harryre, helyette alig várta, hogy Cedric végre visszaérkezzen. Amikor a fiú leült mellé, egyből hozzáfordult, és halkan beszélgetni kezdett vele; nem törődött többet sem Ollivanderrel, sem a zsűrikkel és a többi bajnokokkal. Dumbledore végül megköszönte a részvételt, aztán mikor Fleur és Cedric már távozni készült volna, Bumfolt közbekiáltott:
– A fényképezés, Dumbledore, a fényképezés! Mit szól hozzá, Rita? Csinálunk a zsűriről és a bajnokokról egy csoportképet.
Fleur idegesen felsóhajtott. A fényképezés hosszúra nyúlt, ami idegesítette a lányt. Madame Maxime, bárhova állt, mindenkit háttérbe szorított, és a fotós nem tudott olyan messze állni, hogy a nő feje ne lógjon ki a képből, emiatt rengeteg pozíciót kipróbáltak. Karkarov folyton a kecskeszakállát csavargatta, és igyekezett rászólni Krumra, mikor az hátra akart állni, hogy ne látszódjon. A fotós folyamatosan Fleurt rángatta előre, hogy ő legyen az előtérben, azonban ezzel Vitrol nem értett egyet, és mindig előrevonszolta Harryt. Miután az egyéni portrék is megvoltak a bajnokokról, Vitrol végül elengedte őket. Fleur elsőként távozott.
***
– Fleur!
Madame Maxime hangja határozott és parancsoló volt. A lány egy-két osztálytársával sétált ki a parkba, és ült le a fűbe egy leterített kockás plédre. Az utálatos Claire, aki azóta, hogy Fleur bajnok lett, feltűnően keresni kezdte a lány társaságát, ott ült közvetlenül mellette, és Gabrielle haját fésülte, aki vidáman beszélgetett a nővérével. Ott voltak még Claire legjobb barátnői, Marie és Juliette is, akik közül talán csak Marie volt a normális.
– Igen, Madame Maxime? – állt fel Fleur, mikor észrevette az igazgatónőt.
– Beszélnem kell veled négyszemközt – mondta erélyesen a nő, mire Fleur bólintott.
Rámosolygott Gabrielle-re, aki érdeklődve nézte őt, mikor felállt, majd az igazgatónő után indult. Nagyon kíváncsi volt, hogy vajon mit akar tőle Madame Maxime, ugyanis csak akkor kereste fel, ha valamiféle tanácsa volt a Tusára, máskülönben a félóriással, Hagriddal töltötte a napjai nagy részét vagy éppen Karkarovval veszekedett.
– Miről szeretett volna beszélni velem, Madame? – kérdezte a lány.
– Az első próbán sárkányok lesznek – vágott bele rögtön az igazgatónő, mire Fleur felsikkantott. – Halkabban, te ostoba! – szidta meg Madame Maxime. – Ezt nem tudhatjátok! Én sem tudhatom – morogta.
– De akkor hogyan...
– Hagrid mutatta meg – mosolygott ragadozóan a nő. Fleur bólintott, majd látványosan pánikba esett.
– Sárkányok? – hebegte.
Madame Maxime újra bólintott.
– Négy sárkányt hoznak, mindenkinek egyet. El fogják állni az utat, és át kell jutnotok rajta – magyarázta az igazgatónő. – Ne ess pánikba – rótta meg a lányt –, én tudom, hogy mit kell tenned ellene! – Fleur csodálkozva nézett rá, mire Madame Maxime folytatta:
– Van egy bűbáj, mellyel el lehet kábítani bármilyen élőlényt, akár egy sárkányt is – mondta a nő. – Meg fogom neked tanítani – mosolygott a lányra, mikor az még jobban elcsodálkozott. – Nyerni fogsz, Fleur, érzem!
A lány nem mert megszólalni. Félt, hogy véletlenül olyasmi csúszik majd ki a száján, amit később nagyon meg fog bánni. Ő egyáltalán nem volt annyira biztos abban, hogy nyerni fog, mint az igazgatónő, csak ezt nem merte elújságolni Madame Maxime-nak, ugyanis amikor legutóbb ilyet tett, a nő hisztirohamot kapva közölte vele újra, hogy Claire sokkal jobb lett volna bajnoknak, mint ő, Fleur. A lány ezt nem bírta elviselni.
Claire-rel régebben legjobb barátnők voltak. Fleur ahogy visszaemlékezett, már eszébe se jutott, hogy min vesztek össze a lánnyal. Egyik nap még barátok voltak, a másik nap már Fleur egyedül találta magát, egyedül az egész iskolában, és a régi csapatból csak Marie barátkozott vele, de ő is csak addig, míg Claire – a csapat vezetője – és Juliette – az alvezér – rá nem parancsolt, hogy szakítson meg volt barátnőjükkel mindenféle kapcsolatot.
Fleur azonban nem tört meg, mint ahogy Claire eltervezte. A lány büszkén szegte fel a fejét mindennap, amikor találkozott velük az iskolában, és sorra igézte meg véla-bájával a férfiakat. Nem adta meg magát, és emiatt Claire nem egyszer kapott dührohamot. Marie mindig mosolyogva figyelte az ilyeneket, s Fleur érezte, hogy a csinos, szőke hajú, barna szemű, szemüveges lány inkább barátkozna vele, mint Claire-rel és Juliette-tel.
– Mit akart a vén banya? – mosolygott Claire, mikor Fleur visszatért, és lehuppant melléjük. A lányt a hideg rázta Claire mosolyától, de azért ő is visszamosolygott, miközben válaszolt:
– Csak a Tusáról mondott pár információt – mondta. A másik szeme villant egyet, amit Fleur nem tudott figyelmen kívül hagyni, azonban Claire nem szólalt meg, csak bólintott.
– Felesleges aggódnod, Fleur, úgyis te nyered meg – jegyezte meg kedvesen Marie, mire a lány hálásan rámosolygott. – Sikerülni fog – bíztatta tovább a lány.
– Remélem – mormolta halkan Fleur. – Kedden lesz az első próba – szólalt meg újból, miután mindenki mélyen a gondolataiba feledkezett. – Jól kell teljesítenem, de nem fog menni!
A lány panaszosan felsóhajtott, ahogy eszébe jutott Dean, akivel azóta sem találkozott; többet nem jött el hozzá, ami kifejezetten aggasztotta. Marie összeráncolta a homlokát, miközben Fleurt figyelte. Közelebb csúszott a lányhoz, majd így suttogott a fülébe:
– Köze van ahhoz a titokzatos férfihez, akivel a tóparton találkoztál a minap?
Fleur lemerevedett, majd elkerekedett szemekkel fordult Marie felé. A lány mindentudóan pillantott rá megmosolyogva a döbbenetét. Claire, Juliette és Gabrielle kíváncsian figyelte őket, bár nem értettek semmit az egészből. A három lány csak annyit észlelt, hogy Fleur hirtelen felugrott, majd magával rángatta a mosolygó Marie-t.
– Honnan tudsz Deanről?! – támadta le egyből a lányt Fleur.
– Felébredtem a sikolyodra – mondta halkan Marie –, és mire az ablakhoz siettem, azt láttam, hogy egy szalmaszőke hajú férfivel beszélgetsz. Tehát Deannek hívják – tette hozzá, mire a lány bólintott.
– Fleur – érintette meg a lány karját Marie –, honnan ismered ezt a Deant?
Az ezüstszőke hajú lány elpirult. Marie rosszat sejtve pillantott a lányra, akinek az arca mindennél sápadtabb lett az elvörösödés után. Marie felsóhajtott, majd a csípőjére tette a kezét, és így szólalt meg szinte könyörögve:
– Mondd, hogy nem akkor találkoztál vele először, Fleur! – Az említett lány már megint elpirult. Marie felnyögött. – Fleur – szusszant fel –, tudod, néhány férfi milyen? Mi van, ha ez egy őrült? Mi van, ha zaklatni fog? – sorolta a rosszabbnál rosszabb kérdéseket Marie, azonban ahogy Fleurre pillantott, rá kellett jönnie, hogy ezek semmit sem használnak. A lánynak úgy csillogott a tekintete, mint ahogy még soha nem látta Marie.
– Miért nem 'Edric? Miért pont Ő? Miért egy ismeretlen? – kiáltotta a lány.
Fleur magában felsóhajtott. Ezeket a kérdéseket annyiszor feltette magának; nem értette, hogy miért vonzódik Mordonhoz és ehhez a titokzatos férfihez, sőt, azt sem értette, hogy Cedric, hogy jön a képbe. Mindhárom férfihez szoros kapocs kötötte őt, de a lány csak azt akarta, hogy az egyik nyerjen.
Mordon – nevetséges, hiszen öreg is volt hozzá, ráadásul nem egy szépség, sőt, falábú és ezek mellett a Roxfortba tanított. Fleur már a gondolatba is beleborzongott, pedig nagyon vonzódott hozzá, ez nyilvánvaló volt már a számára.
Dean – róla nem tudott semmit, titokzatos volt, egy idegen, akiről a lány azt sejtette, hogy őrült, hiszen nem normális, ha ennyire figyelte őt, sőt, be is tört a szobájába. Először meg akarta őt fojtani, utána pedig amiket tett – Fleurt a hideg rázta tőle.
A harmadik név... Cedric. Ő tökéletes volt. Olyan férfi, akiről egy magafajta lány, mint Fleur, álmodni sem mert. Csak egy probléma volt az álomférfivel, csakhogy vele is legyen: nem úgy szerette őt, ahogy Fleur szerette őt. Cedric nem volt belé szerelmes, ezt a vak is láthatta. Sokkal inkább baráti kapcsolatot akart vele kialakítani a fiú, és csak akkor pillantott rá szerelmesen, ha Fleur megigézte. Cedric Cho Changet szerette, akivel Fleur baráti viszonyt ápolt. Cho kedves lánynak tűnt, és Fleur nem akarta tönkretenni vele ezt a barátságot, az nem illett volna hozzá.
– Fleur! – Marie erőszakos hangja tolakodott vissza a fejébe.
A lány szeme megvillant, ahogy Marie-re pillantott. Marie bizonyára ezt észrevehette, mert sokkal bizonytalanabbul pillantott rá. A lány Fleur karja felé nyújt, hogy megrázza őt, hogy visszatérítse a jelenbe, azonban épp hogy hozzáért, Fleur elrántotta a karját.
– Nem! – sziszegte dühösen.
Volt valami Fleur hangjában, amitől Marie önkénytelenül is nemcsak, hogy megborzongott, hanem meghátrált. Valami félelmetes. A lány hátrált, majd hitetlenkedve tekintett Fleurre, aki továbbra is hűvösen, tartózkodóan viselkedett. Marie bólintott, hogy megértette, nem avatkozik többet bele Fleur dolgaiba, aztán a lány hátat fordított, és visszasétált az állítólagos barátaihoz maga mögött hagyva az egyetlen igaznak érzett barátnőjét.
– Elveszítette a barátnőjét, Delacour kisasszony? – csendült fel mögötte egy ismerős hang. Fleur megfordult, hogy szembenézzen Rémszem Mordonnal, aki ismét az ő oldalán tűnt fel.
– Mit éhrdekhli magát? – sóhajtotta keserűen a lány. – Áz ellenshéghem!
– Jöjjön velem, Delacour! – mordult fel a professzor ellentmondást nem tűrő hangon.
Fleur zavartan nyelt egyet, majd bólintott. Mordon elégedetten biccentett, aztán elindult vele a kastély felé, pontosabban a szobájába. A lány továbbra is zavartan, egy kicsit idegeskedve követte a professzort, miközben azon gondolkozott, vajon jól döntött-e. Mordon akárhányszor hátrapillantott, a lány megborzongott tőle. Volt benne valami ismerős, amit Fleur sehová sem tudott tennie, de érezte, hogy most meg fogja tudni, hogy mi az.
Lassan megérkeztek Mordon szobájába. A férfi udvariasan előre engedte Fleurt, aki magában kuncogott: belépett az oroszlán barlangjába. Mordon becsukta az ajtót, majd Fleur felé fordult, aki idegesen tekintett körbe a furcsa szobában.
A hozzá legközelebb levő bútoron, egy íróasztalon egy jókora repedt üvegpörgettyű állt, ami egy gyanuszkóp volt. A sarokban levő kisebb asztalon aranyszínű, egy szobaantennához hasonló szerkezet állt, egy Subrosa-szenzor, és folyamatosan zümmögött. A falon tükörszerű üveglap lógott, egy malíciamutató, amiben elmosódott alakok mozogtak.
– Miér' hozott ide Mordon prhofesszhor? – fordult a tanár felé Fleur, miután körbenézett. – Mit ákár tőhlem?
A férfi arca egyszer csak változni kezdett, ami miatt Fleur önkénytelenül is hátrálni kezdett. A férfi arcán levő sebhelyek eltűntek, a bőre kisimult, a csonka orrának a hiányzó része visszanőtt, majd az egész orra zsugorodni kezdett. Az ősz haja visszahúzódott a fejbőrébe, és szalmaszőkévé vált; a falába a padlóra koppant, visszanőtt az igazi lába, s a mágikus szeme kifordult az üregéből, és két gyönyörű kék szemmé vált. A férfi arca kissé szeplős lett, amit a sápadtsága kiemelt. A tekintetét le sem vette Fleurről. A lány szeme kikerekedett a döbbenettől, ajkait pedig egyetlen egy név hagyta el sikolyként:
– Dean!
– Bocsáss meg – suttogta halkan, franciául a varázsló, ahogy közelebb lépett a lányhoz. Fleur rémülten tapasztalta, hogy a háta nekiütközött a falnak, és Dean már ott áll előtte, s csak nézi őt azokkal a nagy kék szemeivel.
– Miért?
Remegve tette fel a kérdést, mintha félne valamitől. A férfi lágyan pillantott rá, amitől a lány kellemesen megborzongott, és akaratlanul is, de elmosolyodott. A varázsló a kezeibe vette a vékony kis kezet, miközben reményt veszített szemekkel nézte őt.
– Hazudtam neked – jelentette ki a férfi. – A nevem Barty Kupor, az ifjabbik!
Fleur velőtrázóan felsikoltott. Megpróbálta kirántani a kezét Kupor kezéből, de nem sikerült; a férfi úgy szorította, mintha az élete múlna rajta. Fleur csak nézte a zsűri egyik tagjának, Barty Kupornak a fiát, aki csillogó szemekkel figyelte őt.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte suttogva a lány. – Lassacskán már semmit sem értek... Hol van az igazi Alastor Mordon?
Barty felnevetett. A nevetésétől Fleur újra és újra megborzongott, arcára pedig halovány mosoly ült ki, ahogy a férfit bámulta.
– Biztos helyen – mondta titokzatosan Barty. – És hogy mit akarok tőled? Nem tudom – tárta szét a karjait. – Igazából... Vonzódom hozzád – bökte ki fülig pirulva.
Fleur érezte, ahogy elakad a lélegzete. Barty végigsimított az arcán; az érintése lágy volt, kedves, ami megmelengette Fleur szívét. A varázsló keze a derekára siklott, majd óvatosan magához ölelte. A lány hevesen dobogó szívvel hagyta, hogy Barty átölelje. Nem érdekelte, hogy a férfi hazudott neki, hogy nagy valószínűséggel őrült, nem érdekelte őt semmi. Vonzódott hozzá, emiatt hagyta, hogy az ösztönei vezessék, s az ösztönei azt súgták, hogy ez nagyon jó dolog.
– Amióta először megláttalak... Már akkor tudtam, hogy te különleges vagy – hadarta suttogva Barty, mint aki nem meri felemelni a hangját. – Már akkor tudtam, hogy kellesz nekem! Ahogy ott álltál reményvesztetten...
Fleur felnyögött, ahogy eszébe jutott saját maga, és elpirulva bújt a férfi ölelésébe. Szégyenlősen sütötte le a szemeit, majd elmosolyodva hagyta, hogy Barty felemelje az állát. Belenézett abba a gyönyörűen csillogó kék szemekbe – ilyet még soha sem érzett, ezzel a fajta vonzalommal még soha nem találkozott, pedig volt már szerelmes. Apropó, egyáltalán szerelmem ez, amit érez? Nem csak egy fellángolás vagy csak egy szimpla vonzalom?
– Ne haragudj – motyogta. – Az érzéseim teljesen összekuszálódtak. Nem értek semmit... Miért vonzódom hozzád? Nem is ismerlek! Alig tudok rólad valamit – mondta Fleur.
– Nem tudom – válaszolta Barty –, csak azt tudom, hogy kellesz nekem még mielőtt késő – nyögte. – Feladatom van – magyarázta a lány kérdő pillantására –, amit el kell végeznem.
– Veszélyes? – Fleur maga sem értette, de aggodalmaskodva tekintett a férfire, mintha tényleg érezne iránta valamit, és nem csak az érzései játszanának vele.
Barty nem válaszolt, helyette lassan előrehajolt, és megcsókolta a lányt. Fleurt váratlanul érte a férfi tette, de viszonozta a csókot. Már nem számított neki semmi, már tényleg nem értett semmit. Az érzéseire fogta, hogy csak valami ostoba játékot játszanak vele, semmi mást, de tudta, hogy ez több, puszta játéknál. Talán csak azért hagyta, hogy Barty megcsókolja, mert annyira vonzódott hozzá? Nem tudta.
Igazából azon sem ijedt meg annyira, hogy Alastor Mordon soha életében nem tanított a Roxfortba, hanem helyette az ifjabbik Barty Kupor tanít, miközben issza a főzetet, hogy Mordon lehessen. Fleur valahogy nem ijedt meg. Legalább már tudta, hogy miért is vonzódik Mordonhoz, és nincs vele valamiféle baj. Ő Bartyhoz vonzódott. Deannél is Bartyhoz vonzódott, csak azt nem tudta, hogy miért? Miért olyan különleges számára ez a férfi?
A napfény hirtelen tört be a kis szobába megvilágítva a csókolózó párost. Fleur úgy érezte, hogy soha életében nem volt ilyen boldog.
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
