Roxforti hétköznapok – A baj-ital
Éjjelente még voltak rémálmai, de ahogy múlt az idő, az álmok is elmaradtak. Mindig, mikor az éjszaka közepén felriadt, érezte a gyomrából kiinduló elviselhetetlen fájdalmat, amit az átok során tapasztat meg. Éber állapotában, tompa nyomást volt, de álmában újra és újra átélte a borzalmat. Nem hitte, hogy valóban megteszi. A kamrában történő beszélgetésüket is átértékelte, hisz bár életben hagyta, ugyanolyan könnyen meg is ölhette volna. Ott lent félt, ott elhitte, hogy az élete a tét, de mikor kikerültek onnan, mikor visszatért abba a környezetbe, amit megszokott, s látta a fiú arcát a hold fényében, és nem abban az émelyítő zöldes megvilágításban, nem akarta elhinni, hogy valóban az az igaz énje, akit lent ismert meg. Még mindig szerette volna hinni, hogy csak egy kellemetlen álom az egész. S mivel a többiek sem hozták fel neki a témát, így könnyebb volt saját kis vágyaiba kergetnie magát.
Azóta sem beszéltek, Denem nem bízta meg semmilyen feladattal, amit meg kéne csinálnia. Lenah reménykedett, hogy ez így is marad, s mivel már vagy három hét eltelt, nem is gondolt az ígéretnek erre a pontjára. Ami pedig a hallgatást illette, nem volt nehéz betartani, nem kérdezték, így nem beszélt. Bár nem egy alkalom volt még az elején, az első rémáloknál, hogy szíve szerint elmondott volna mindent Natheline-nek, de már nem mert ellenszegülni a fiúnak. Persze annyira ostoba nem volt, hogy esetleg megkérdezze tőle, hogy hogyan tovább, inkább várt, és remélte, hogy az előtte álló cirka két és fél évet nyugton, magát meghúzva elviselheti.
Éppen hogy csak túl voltak a halloweeni partin, s a napok ugyanolyan monotonitással folytatódtak, mint eddig. Reggel felkeltek, elmentek enni a nagyterembe, unalmas órák, délben ebéd, délután még egy-két, valamiért a délelőttieknél is unalmasabb óra, aztán meg házi feladat írás, minimum este tízig. Persze, az idő jórészében a lányok csak beszélgettek, de valamiért, mégsem voltak olyanok, mint amilyenek eddig. Eddig is ez volt a napi rutinjuk, mégis, hiányolt valamit.
Mostanában, talán kissé visszahúzódóbb lett, s ’különórákra’ sem járt. Miután kijutott a gyengélkedőről, szinte első dolga volt összeszedni magán-bájitalkészletét a kis pincefolyosói szobából, s ládája mélyére pakolta. Talán ez hiányzott neki, régen, mindig kotyvasztott valamit, volt, hogy egy rövidke, de fekete mágia által kedvelt recepthez jutott, persze az alapanyagokat nehezen tudta beszerezni, de voltak kapcsolatai. Tudat alatt talán már maga is rájött, hogy az izgalom hiányzik neki, az esti kisurranások, a kémkedés, a kastély alá vezető csatorna-csúszda…
Lenah elkalandozott, pedig még gondolnia sem szabadott a történtekre. Kissé megrázta fejét, hogy visszatérjen munkájához. Épp egy többórás munka első felét szenvedte ki. Az erősítő energiafőzet nem volt egy egyszerű bájital, de bonyolultnak sem mondható, talán, ami elriasztja tőle a varázslót, hogy egy jó pár napig kell vele szenvedi. Ám Anguish-t most nem ez keserítette el. Lumpsluck kicsit megvariálta az ülésrendet, így ma egy griffendéles lánnyal dolgozott egy asztalnál. Natheline pedig nem messze tőlük, Rosierrel.
Black épp valami gyümölcsöt vághatott fel, közel voltak, de Lenah már nem látta, mivel ügyeskedik barátnője. Ámbár jelek szerint Natte sem a késre figyelt oda, hisz tekintete folyton a fiút mustrálta. Hirtelen vékony hangon felszisszent, mire páran hátra kapták fejüket, s Lenah csak mosolyogva ingatta fejét. Natte megvágta ujját, s cseppekben szivárgott élénkpiros vére. Rosier abbahagyta itala kavargatását, s felvont szemöldökkel figyelte, ahogy asztaltársa, ujja fájdalmát csillapítja azzal, hogy szájába véve megpróbálja nem összevérezni talárját.
- Szalamandra vér kell bele, de az is csak később – jegyezte meg hamiskás fél mosollyal arcán a fiú. Natte felnézett rá, s csak zavartan pislogott párat, majd pirulva elfordult. Rosier szemeit forgatva kezdett kotorászni zsebében, majd egy kis kendőt elővéve megragadta Natte karját, s lazán bekötötte a vérző ujjat.
- Kö… Köszönöm – dadogta rákvörösen a Black lány. A fiú egy ’nincs mit’-mosollyal arcán visszafordult üstje felé.
„Lányok… Kicsit kedves velük a varázsló, és máris a tenyeredből esznek!” – gondolta magában Rosier, s az óra folyamán, még egyszer-kétszer sokat sejtetően pillantott Natheline-re, ami a lány éppen elmúló zavarát minduntalan felszínre hozta.
Lenah halkan kuncogott a két fiatal rövidke, de jelentőségteljes párbeszédén, majd ő is visszatért főzetéhez. Kevert rajta egy párat, majd a balkéz felől nyitva lévő könyve fölé hajolt. Végigfuttatta az utasításon az ujját, s a hideg futott végig rajta, mikor meglátta, mi a következő hozzávaló.
Három élő szarvasbogár.
Az asztal alatt nagy befőttesüvegek voltak, az egyik tele óriási sötét páncélú bogarakkal. Anguish feltornázta a súlyos üveget az asztalra, majd kinyitotta fedelét, s kiválasztott három húsosabb példányt, majd egyenként hajigálta bele őket a főzetbe. Azok apró lábaikkal egy-egy másodpercig keservesen kapálództak, majd elfőződtek. Lenah, mint aki jól végezte dolgát, amilyen erősen csak tudta, lezárta az üveget, s visszatette az asztal alá. Felegyenesedve körülnézett, kisebb kupleráj volt az asztalon, de ez nem zavarta őt. Így legalább látta, már mit használt fel, s mit nem. Egy vékony üvegpálcával kevergette főzetét, tizenötöt jobbra, hatot balra, ezt kétszer. Miután végzett, a keverőpálcát kitette, s pakolgatni kezdett, jobb tennivaló híján. Míg edényeit teszegette ide-oda, kicsit oldalra sandított. A griffendéles lány főzete ugyanúgy nézett ki, mint az övé, de mintha társa bosszús lenne. Nem igazán foglalkozott vele, ugyanis alig fél perc elteltével, az ital bugyogni kezdett, besűrösödött, s színe valami undorító barna lett. Lenah ijedtében nem tudta hová kapjon, megpróbálta menteni a menthetetlent, úgy gondolta, ha kever rajta párat, talán jobb lesz. Tévedett. Amint az üveg érintkezett a már inkább sárra hasonlító löttyel, az hatalmas durranások közepette kirobbant az üstből, telefröcskölve mindent, amit ért.
Anguish reflexszerűen emelte arca elé karjait, s hunyta le szemeit. Meleget érzett, kellemes volt. Kacajok hangja ütötte meg fülét, s lassan leengedve karjait körültekintett. Elsőként azt az irdatlan mennyiségű fekete szőrt vette észre, ami nemcsak keze csupasz felületein nőtt ki, de még talárja is a bundanövesztés áldozata lett. Kétségbeesetten pislogott körbe, üstjéből eltűnt a bájital, az asztal itt-ott csomókban szőrt növesztett. Valami lassan csordult le halántékán, andalítóan meleg érzés volt, eddig fel sem figyelt rá. Szinte pánikszerűen kapott arcához, s tenyere csupasz részeivel érzékelte, hogy fején több haj van, mint amennyinek lennie kellene. Teljes kétségbeesésében nézett fel a terem másik végében álló Lumpsluckra, aki megdöbbenten tekintett vissza rá. Egyen-ketten felkacagtak, látván a lány lassan egy hatalmas szőrgombóccá változik.
- Kérem, Miss Anguish, menjen fel a gyengélkedőre – intett a lánynak a professzor, aki szinte meg sem várta a mondatot, már arcát tenyerébe temetve szaladt ki a teremből.
A griffendéles lány különös mosollyal arcán követte tekintetével asztaltársa útját. Miután a mardekáros elhagyta a termet, tekintete a mögöttük dolgozók egyikén akadt meg, aki szórakozott mosollyal nézte. A lány kis pírral arcán, sokkal élénkebben mosolygott vissza rá, majd szinte büszkén előre fordult.
„Az arcodra fagy a mosoly, mocskos sárvérű!”
***
Kora este volt már, Lenah egész délután a gyengélkedőn rostokolt. Megint megkapta a pizsamát, kezdte úgy érezni, lassan a monogramját is belehímzik. A javasasszony mindent megtett érte, de csak egy biztos, viszont lassú lefolyású bájitallal tudta levakarni róla az oda nem illő szőröket. Lenah fél arcán hosszabb szálak nőttek, mint amilyen hosszú haja volt, s talárja ujját is meg kellett szabadítani a felesleges bundarétegtől. Anguish az ágya mellett álló székre terített fekete szöveten kísérte figyelemmel, mennyire kopaszodott már meg.
Hálát adott Merlinnek, hogy aznap senki sem jelentett beteget, így egymagában is elég kínos volt neki. Miután vége volt a tanításnak, Natheline eljött hozzá, s bár a Black nem nevette ki, ő nagyon zavarban érezte magát. Ebben az esetben nem azért, mert eltorzult, inkább azért, mert nem tudta megmondani, mit rontott el a bájitalban. Mindent a könyv szerint csinált, se többet, se kevesebbet. Natte is furcsállta, hisz bár Lenah nem sok tárgyból volt jó, sőt, de bájitaltanból még nem fordult elő még ehhez fogható se.
A javasasszony akörül a negyedikes hugrabugos körül tevékenykedett, akit már jó pár hete fagyasztottak kővé. Lenah úgy érezte, már órák óta házi dolgozatán nyüglődik, mikor valaki bekopogott a nyitott ajtón. Anguish nem nézett fel, inkább megpróbálta összébb húzni magát az ágyban. A Madame azonnal a leendő pácienséhez sietett, majd kisebb diskurzust folytattak. A mardekáros lány szeretett hallgatózni, de most annyira belemerült az írásba, hogy jószerivel azt is elfelejtette, hogy hol van.
- Így rendben lesz, Mr. Shepperd? – hallotta meg akaratán kívül Lenah az asszony szavait.
- Igen, köszönöm! – az ismerős hang, kellemes, mély búgásával futott végig a lány testén. Éppen csak oldalra sandított, hogy lássa mostohatestvérét, vajon mi baj érhette, s azonnal szembe találta magát a kissé karikás, de mélyreható fekete szempárral. Adam nyúzott arca felélénkült, míg Lenah kis pírral arcán bújt vissza dolgozatába.
- Szia – búgott pár másodperc múlva Lenah ágya szélén ülve a hang, s a lány ijedtében elhajította pergamenjét, s tollát. Felszabadult kezeivel magára húzta ültő helyében takaróját, hogy a fiú meg ne lássa. Arca talán még a rák páncéljánál is vörösebb árnyalatot öltött, mikor meghallotta a kis kuncogást, ami a fiúból tört elő. – Hé – érezte, ahogy Adam megpróbálja kihámozni a paplan alól.
- Menj el! Nem akarom, hogy így láss! – tartotta erősen az anyagot Anguish.
- Mármint hogy? – Shepperd leleményes volt, így a takaró másik végét libbentette fel, s nézett szembe mostoha húgával.
- Gonosz! Fázom – takarta vissza magát a lány, s feladva a küzdelmet előbújt rejtekéből. Adam arca sokkal természetesebb volt, mint amit az előbb látott a lány.
- Miért vagy itt? – kérdezték egyszerre, majd miután kimosolyogták magukat, Lenah engedve a fiúnak hogy előbb válaszoljon a kérdésre, csendben maradt.
- Csak fájt a fejem, és kértem egy kis bájitalt, és te? – mutatta fel egy pillanatig a már üres üvegcsét a talárja zsebéből Shepperd.
- Ne is emlegesd a bájitalokat, az enyém órán felrobbant, és hát… - Lenah elharapta a mondatot, az előbbi kis játék után el is felejtette, hogy talán most jobban hasonlít egy doxy-ra, mint emberre, eltekintve, hogy neki nincs szárnya, meg plusz végtagjai, és egy kicsit nagyobb is.
- Én nem látok semmi furcsát, szép vagy, mint mindig – simított végig Lenah arcán kézfejével a fiú. Arcáról valóban már eltűnt minden nemű fölösleges szőrzet, bár kezén még akadt egy-két oda nem illő szál, s igazából a talárja nagyobb adagot kapott, és azon még akadt borosta, így a lány gondolta, ő sem nézhet ki jobban. – Szóval, házit írsz? – vette fel a földről Adam a pergament, látva, hogy sikerült a másikat olyan szinten zavarba hoznia, hogy megszólalni sem tudott.
- Hát, próbálkozom – zökkent ki Lenah a feszélyezett helyzetből, s kapva kapott az alkalmon, hogy tereljék a szót.
- Dumbledore meghajt titeket, mi? – mosolygott a fiú, s átfutotta a lapot.
- Igen, nem is értem, eddig csak gyakorlati házit adott fel, most meg írásban is kéri – csevegett Anguish, visszanyerve bájolgó önmagát.
- Ha jól emlékszem – emelte fel a pergamenről tekintetét a lányra –, mikor mi készültünk az RRF-re, nekünk is adott házi dolgozatot – merengett el a múltban a fiú. – De – tért vissza a valóságba, s fojtatta megkezdett mondatát, miután felszedte a tollat a földről, s mártotta bele az éjjeli szekrényen álló tintás üvegbe –, ez itt nem jó! – firkált bele a dolgozatba. – Hány centi is kell? – nézett fel pár perces munka után Adam.
- Ötven – közölte letörten Anguish.
- Akkor már nem kell sok – mosolygott a fiú, miután megsaccolta ránézésre a dolgozat hosszát. Lenah percekig figyelte, ahogy a fiú szinte majdnem minden sorban talál valami kivetni valót. De talán el is várható, hogy egy RAVASZ-ra készülő nebuló jobban tudja. Bár ezt neki is tudnia kellene, így ez cseppet sem vigasztalta jelen helyzetben.
- A vége felé lehet, rondábban írtam – mentegetőzött a lány, mikor látta, a fiú majdnem befejezte az árolvasást.
- El tudom olvasni – nézett fel egy pillanatra mosolyogva, majd újra a pergamen került látószögébe. Furcsa kép rajzolódott ki, ahogy hirtelen látta az egész dolgozatot, mintha egy és ugyanazon mágus írta, s javította volna. Lenah is dőlt betűkkel írt, bár az övéi inkább kerekdedek voltak, ellentétben Adamével, aki meghosszította őket. Ennek persze egyszerű magyarázata volt, Lenah-t még Adam apja tanítgatta írni, s a lánynak nagyon megtetszet akkoriban a férfi dőlt írása. – Befejezést is írok neki, jó? – nézett fel kedvesen mosolyogva a fiú.
- Jó – Lenah elvörösödve bólogatott bátortalanul. Adam szinte másodpercek alatt firkantott, egy öt soros befejezést.
- Akkor ez kész is – azzal letette a szekrényre a lapot, s a tollat. – Vigyázz magadra, megyek – egyenesedett ki a fiú, félig görnyedt állapotából. – Esetleg – torpant meg egy hátráló lépés után –, ha úgy gondolod, máskor is segítek – mosolygott mellé kedvesen.
- Úgy gondolom – Lenah is mosolygott, bár inkább sírt volna, most, hogy végleg tudatosult benne, hogy semmit nem tud. Főleg ilyen tárgyakból, mint átváltoztatástan.
- Rendben, még találkozunk, szia – Adam visszahajolt Anguish-hez, s adott egy kis puszit a lány homlokára. Lenah meglepődött, nem is kicsit.
Jó kapcsolatban volt ő mindig is bátyjával, de nem ennyire. Amióta a Roxfortba jött, bár nem látták egymást minden nap, volt, hogy elkerülték egymást, de mikor szembe találkoztak a folyosón, intettek egymásnak, s Lenah kedve nem egyszer derűsebb lett, már csak a fiú látványáról is. De ez, hogy puszi kapjon, új volt neki. Néha szóba elegyedtek, de csak pár percig. Azt, hogy még segített is neki, Anguish nem igazán tudta hová tenni.
- Szia! – köszönt a fiú után hirtelen felocsúdva, s az máris eltűnt az ajtóban.
Lenah egy mélyről jövő sóhajjal dőlt párnájára. Nem értette, mért volt most vele ilyen Shepperd. De nem is érdekelte, végre végzett a dolgozatával, és már az arcát sem csípte a javasasszony bájitala, ami segített rajta.
***
Adam nem az alagsori klubhelyiségbe vette az irányt, hanem egy emelettel feljebb, a könyvtárba igyekezett. Osztálytársai küldték le őt a gyengélkedőre egy kis bájitalért, mert már nekik fájt nézni, ahogy a fiú szenved a fejfájástól.
„Nem gondoltam volna, hogy eljön ez a nap, de jól jött ki a helyzet” – gondolkozott magában, ahogy párosával vette a lépcsőfokokat. – „Most végre meg tudom nyerni magamnak, és bosszút állhatok Lenah-n keresztül az anyján. Az az álnok nőszemély elvette a családomtól az apámat, most én is elveszem azt, ami neki a legfontosabb. Hát, azzal nem számoltam, hogy a kis Lenah ilyen csinos lesz, de sebaj, így még élvezetesebb lesz” – Adam évek óta készült rá, hogy egy nap megkínozza a lányt, akinek az anyja tönkretette a családját, de most, hogy jobban szemügyre vette, elgondolkozott, talán más eszközökkel is a sárba döngölheti a becsületét, a büszkeségét. Azonban terve simítgatására nem maradt több ideje, ugyanis egy felettébb gyanús alak ácsorgott a könyvtárhoz vezető folyosó kanyarulatában, a fal takarásában.
- Hát te meg mit csinálsz itt? – állt mögé a hetedéves fiú, a nála alacsonyabb, és láthatólag fizikailag sokkal gyengébb fiú mögé, aki kis ijedtséggel arcán fordult szembe vele.
- Várok valakit – hangzott a válasz, s Adam cseppet sem erre a nyugodt és határozott hangsúlyra számított. A, háza címere alapján mardekáros fiú arcáról eltűnt az a pillanatnyi kis ijedelem, amit, a mostani, nyugodt arckifejezése láttán, Adam már kételkedett abban, hogy látta volna.
- Mégis kire várhat egy mardekáros ficsúr este nyolckor a könyvtár közelében? – tette fel a költői kérdést Shepperd, hangján hallhatóan a fölényt, arcán láthatóan a másikkal való szórakozás örömét.
- Az az én dolgom – felelte rezzenéstelenül a másik. – Úgy gondolom, mint prefektus, nem tartozom neked számadással.
- Iskola első vagyok, úgyhogy igen! – vágott vissza Adam, s arcáról lefagyott a mosoly. A levegő izzott a feszültségtől, hajszál választotta el mindkettőt, hogy pálcát rántson a másikra.
- Fiúk! – hallatszódott egy, Adam számára ismerős hang.
- Minerva? – fordult a közeledő griffendéles lány felé a fiú, s hátrált egy lépést a tőle kisebbtől.
- Mit csináltok itt ilyen későn? – Minerva egy szemüveges lány volt, karjai közt vészesen kilengtek a könyvek, maga is alig bírta el őket.
- Csak a könyvtárba indultam, otthagytam a cuccom – válaszolt normál hangsúlyban a hugrabugos.
- Akkor siess, mindjárt bezár, és tudod milyen…
- Ne félts, megoldom – kacérkodott egy kacsintással Adam. Minerva eddig olyan határozottan pásztázta a két fiút, mintha arcizmai görcsben álltak volna, ám most egy szinte leírhatatlanul rövid pillanatig halványan elmosolyodott.
- És maga, Mr. Denem, ha jól sejtem? – fordult a mardekáros felé a lány, s kezeiben vészesen megingott a könyvkupac.
- Igen? – vette elő megnyerő stílusát a fiatalabbik is.
- Maga mit keres itt? – pontosított a lány.
- Csak várok valakit – Denemet nem lombozta le a lány ridegsége, tartotta magát az udvarias hanglejtéshez.
- Ha szabad tanácsolnom, várja meg a klubhelyiségében, vagy találkozzon vele holnap, amióta a merénylet megtörtént, gondolom, mint prefektus magát is értesítették, hogy nem nézik jó szemmel, ha valaki sötétedés után még a folyosókon lófrál – McGalagony szintén iskola első volt, s ez stílusából sokkal jobban leképeződött, mint Adamén.
- Megértettem – sütötte le álcázott elfogadással szemeit az ötödéves.
- Akkor jó éjszakát – fordult sarkon a lány, s indult el saját klubhelyisége felé. Adam szúrós pillantását a fiún tartva hagyta maga mögött, s sietett be könyveiért. Denem állta a tekintetet, majd miután elcsendesedett a folyosó, kis megkönnyebbüléssel lelkében koncentrált újra megkezdett feladatába.
„Óvatosabbnak kell lennem, ha rögtön az a lány jön, talán le is buktam volna. A jövőben nem követhetek el ilyen hibákat” – határozta el magát Denem. Abban a pillanatban, azonban nem csak elhatározása vált szilárddá, de végre felbukkant az is, aki miatt még mindig a folyosón rostokolt.
A könyvtár ajtaja kinyílt, s egy lány lépett ki rajta, egyedül.
„Most lefagyasztom a mosolyt az arcodról!” – gondolt vissza a bájitaltan órára Denem. Ez az ötödikes griffendéles dolgozott egy asztalnál Anguish-sel, ez volt az a lány, aki valamit beletett a mardekáros bájitalába, amíg az felelőtlen módon nem figyelt oda. Hetek óta nem engedte ki a Baziliskust, jó prédának tűnt a kis sárvérű.
- Készülj! – sziszegte halkan, s míg egy kihalt folyosórészre nem értek, távolabb a könyvtárról, árnyékként követte a lányt.
***
- Siess már, nem igaz, mennyit tudsz szöszölni! – nyavalygott Natte a gyengélkedő ajtajában, s toporzékolva figyelte, ahogy Lenah döntésképtelenül szorongatja a tintásüvegét.
- Beszáradt, amúgy is vissza kéne mennünk a szobánkba – fordult barátnője felé a lány.
- Majd adok kölcsön tintát, gyere már! – unszolta a Black.
- Jól van, jövök már! – dobta bele táskájába ingerülten Anguish az üveget. – Hová sietsz ennyire?
- Jó helyet akarok bűbájtanon – húzta ki magát Natte.
- Képzelem, csak nem Rosier mellett? – Lenah kérdésére Natheline-t elkapta a pulykaméreg, de nem adhatta ki dühét, a szerinte alaptalan feltételezés miatt.
Hirtelen vagy négy tanár viharzott el mellettük, Nattét majdnem feldöntve.
- Utat, utat! – közeledett a javasasszony is, s kezdte vizsgálgatni a tanárok által becipelt pácienst, aki már az egyik ágyon feküdt. – Mi történt? – nézett körül a nő.
- Kővé dermesztették – közölte lesújtottan, de tényszerűen Dumbledore.
- Kérem, menjenek ki! – szólt a két megdermedt lányra Dippet. Natte levegőt sem vett, annyira megrázta a merénylet áldozatának látványa. Lenah-ban kicsit több lélekjelenlét volt, így karon ragadva barátnőjét kivonszolta a gyengélkedőről, s becsukta az ajtót.
- Mardekárra… - csuklott el a lány hangja, s zöld szemei kétségbeesetten néztek Anguish-re. Lassan köréjük gyűlt csaknem a fél iskola, s hangos sutyorgásba kezdtek.
- Black! – hallotta ki a hangot a két lány, s felé fordultak. – Mi történt? – kérdezte rezzenéstelen arccal Rosier.
- Kővé dermesztették – ismételte Lenah, felelve barátnője helyett, aki újra hallva a két szót elsápadt. Anguish aggódottan pislogott, hol az egyre nagyobb tömegre, hol Nattéra. Lenah egyszer csak kiszúrta a tömegben az egyetlent, akinek arca nemhogy semlegességet tükrözött, hanem inkább elégedettséget. Denem a tömegben állt, akár be is olvadhatott volna, mégis szemet szúrt a lánynak. Kisimult, nyugodt arca, azzal a különös csillogással tekintetében. Lenah még egy hónapja, azt mondta volna, hogy a fiú aggódik, csak nem mutatja. De most tudta, hogy az a csillogás nem természetes, nem normális.
- Az a lány… - suttogta erejét visszanyerve, de még sápadtan Natte. – Az nem az volt, akivel tegnap bájitaltanon együtt dolgoztál?
- Nem tudom, nem figyeltem – tartotta még mindig Denemen Anguish a tekintetét. Tom megengedett egy pillanatra egy kicsi, de annál gonoszabb mosolyt. Lenah kissé megremegett szíve sokkal gyorsabban vert, mint szokott. Nem értette, miért, de a tömeg, ami köréjük gyűrűzött, érezte, hogy elveszi a levegőt. – Menjünk, gyere! – ragadta karon megint barátnőjét, s tört utat maguknak a mardekáros.
- Most meg hová mész? – menetelt már önszántából Black.
- Órára, vagy a másik oldaladon nem azt akarod, hogy Rosier üljön?
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
