5.
Kate
– Talán halláskárosult, Mr. Potter? Vagy ismételjem meg a kérdésem? - kérdezte gúnyosan Cornaro professzor.
Albus megkövülten állt a helyén lesütött szemekkel, és megpróbált nem felnézni a tanárnőre. Marynek kellett megböknie, hogy végre válaszoljon a tanárnőnek.
– Professzor... - dadogott elvörösödve a fiú.
– Gratulálok, Potter úr – gúnyolódott Cornaro. – Ki tudja még ma nyögni, hogy mit keres itt?
– Itt? - nézett nagyot kábultan Albus.
– Igen itt, Mr. Potter! - csattant fel türelmetlenül a tanárnő. - Figyel maga egyáltalán?!
Mary sóhajtva vette a kezébe a gyeplőt. Rájött, hogyha Alra hagyja a magyarázkodást, biztos, hogy holnap utánig ott állhatnak. Így hát elpirulva fogott bele a rögtönzött hazugságba.
– Tudja professzor mi egy nagyon fontos házi feladatot kaptunk mágiatörténelemből; a feladat arról szólt, hogy a négy őselemről írjunk ötven centis esszét. Nagyon szerettünk volna jó jegyeket, így Al felvetette azt, hogy nem megyünk-e a Zárolt Részbe, hátha ott találunk valamit az őselemekről. Így kerültünk ide, Cornaro professzor!
A lány mindezt annyira jól adta elő, hogy Albus egy pillanatra elhitte a történetet. Amorette érdeklődve hallgatta végig őket, majd aprót bólintott, jelezvén megértette, aztán sóhajtott egyet.
– Nagyon megható történet, Miss Jackson – jelentette ki. - Azonban remélem, holnapra is ennyire megható lesz, miután beszéltem az új tanár úrral, aki a férjem – szúrta oda, mire Mary egyből kapcsolt; elmosolyodva bizonygatta igazát. Az asszony hümmögött egy sort, majd így szólt: – Mutassa a könyvet, Potter!
– Mégis miért, tanárnő? - kérdezett közbe a lány. Amorette felnevetett.
– Csak nem hitte, Jackson, hogy megtarthatják? - Mary elsápadására a tanárnő még jobban nevetni kezdett. - Ez nagyon aranyos, kisasszony, de nem! A könyvet, Potter!
Albus, aki időközben magához tért döbbentében kelletlenül nyújtotta át a könyvet, mely a négyes számára kincset ért. Amorette egy pillantást vetett a könyvre, majd látványosan elakadt a lélegzete. A gyerekek tanácstalanul néztek össze, nem értvén, hogy a tanárnőnek mi a baja.
– Ezt megtartom! - mondta végül ellentmondást nem tűrő hangon Cornaro professzor. A két hollóhátas közül egyik sem mert tiltakozni. - Most pedig beszélhetünk a tilosban járásról – vigyorodott el gonoszan a nő.
– De mi nem...
– Mr. Potter így is nagy bajban van, ne próbálja nekem azt hazudni, hogy nem járt tilosban! Itt áll az orrom előtt! - kiabált rá Amorette mikor a fiú tiltakozni akart volna.
Albus belátta, hogy a tanárnőnek igaza van; semmi értelme nincs a tiltakozásnak. Szomorú szemekkel, de végighallgatta a professzort, majd várta, hogy mit kapnak büntetésként.
– Két hét büntetőmunka Mr. Potternek, Miss Jacksonnak, Mr. White-nak és Mr. Malfoynak – jelentette ki Amorette, majd meglátva a két gyermek értetlen tekintetét sóhajtva folytatta. - Összefutottam Mr. White-tal, aki igencsak lelkesen próbált meggyőzni arról, hogy szerelmes belém, továbbá hadovált valamit Mr. Malfoyról – magyarázta az asszony. - Tehát mindannyian büntetőmunkát kapnak, mellesleg harminc pont a Hollóháttól, mert kihágáson kaptam magukat.
Mary a tenyerébe temette az arcát, elpirulva a szégyentől, hogy ennyire rosszul sült el az akciójuk. A smaragdzöld szemű fiút viszont inkább sokkal jobban érdekelte az, hogy Mrs. Amorette Cornaro mit keresett éjnek évadján a könyvtár Zárolt Részébe; mert, hogy nem miattuk ment oda, abban biztos volt.
– Most pedig visszakísérem magukat a hálókörletükbe, de Flitwick professzor hallani fog erről az ügyről!
A két gyerek lehajtott fejjel követte Cornaro professzort, aki magabiztosan hagyta maga mögött a könyvtárat. A lány még gyorsan odasúgta Alnak, hogy ezt jól megcsinálták. Albus biztos volt benne, hogy holnapra az összes háztársa gyűlölködve néz majd rájuk, mert miattuk a Hollóhát, az igencsak nehezen megszerzett pontjait, elvesztette.
Amikor megérkeztek a sas formájú kopogtatóhoz, a professzor könnyedén válaszolta meg a feltett kérdést, majd beengedte a két gyereket. Cornaro professzor hozzáfűzte még búcsúzásul, hogy a büntetőmunkát holnap este hatkor kezdik, és várja a lakosztályánál őket.
– Na, mi történt? - tette fel a kérdést Scorpius mikor Mary és Al beballagott a hálóterembe. John már ott ült az ágyán, és bűntudatosan nézett rájuk.
– Ne haragudjatok – mondta. - Megpróbáltam föltartóztatni mikor észrevettem, hogy a könyvtár felé tart! - védekezett, de Mary letorkolta.
– Ja, hogy letérdeltél elé, és bevallottad az iránta érzett szerelmedet, majd hadováltál valamit Scorpról! Tényleg jól csináltad! - kiabálta a lány. Az arca vöröslött a szégyentől, de barátja csak bólogatott, majd közölte, hogy tényleg nem a legjobb módon csinálta. – Egyébként a házunk harminc pontot vesztett, és megyünk mindannyian két hét büntetőmunkára; holnap hatkor kezdünk – mesélte Mary.
A két fiú összenézett, majd egyszerre sóhajtottak fel. Nem tudták elképzelni mit fognak kapni otthonról, hogy összeszedtek egy kéthetes büntetőmunkát. Scorpius végül felnézett rájuk, és így szólt:
– Remek, de inkább azt mondjátok, találtatok-e valamit, ami a tűzmágusokról szól?
Albus egyből élénkebb lett; a többiek is izgatottan figyelték a fiút.
– Azt hiszem, tudom ki az áruló – mondta Al, mire mindenki leblokkolt.
– Kicsoda?
– Hogy jöttél rá?
– Miből gondolod? - jöttek sorban a kérdések; a három gyerek kérdőn nézett Albusra, aki mély levegőt véve belekezdett meséjébe.
– Szerintem Amorette Cornaro volt az a nő, aki kimenekítette a társait – jelentette ki. - Emlékeztek, Mary, John, hogy mit kérdezett az áruló? - Megvárta, hogy a társai bólintsanak, majd folytatta. - Kit keres a két csuklyás? Az utolsó tűzmágust. Ma éjjel Amorette a tiltott könyvekhez tartott, ez egyértelmű, nem?
– Igen – felelte elgondolkozva John. - De ebből még nem lehet tudni, hogy ő az áruló.
Albus a fejét rázta. Számára már minden összeállt, és már mindent értett. Most már csak a barátait kellett meggyőznie az igazáról.
– Amorette elkapott minket – mondta –, de leginkább az érdekelte őt, hogy mit találtunk meg.
Mary döbbenten nézett föl rá; a fiú szinte látta, hogy állt össze neki is a kép. A lány izgatottan folytatta Potter elméletét.
– Albus megtalálta a könyvet, mely a négy őselemről szól, köztük a tűzről. Az utolsó bejegyzés a tűznél a tűzmágia volt, igaz? - A fiú biccentett. - Mikor Amorette elolvasta látványosan elakadt a lélegzete, majd egyből közölte, hogy megtartja a könyvet! - kiáltott fel. - A tanárok ilyenkor visszateszik a helyére a könyvet, nem megtartják!
A két fiú is megvilágosodott már; Scorp vette át a szót.
– A könyvet akarta; ő is ezért ment oda... Most már minden világos!
– Amorette az utolsó tűzmágust keresi, hogy kiszolgáltassa annak a Mesternek – fejezte be Albus, aztán előre hajolva suttogóra fogta a szavát. - Most már mindent értek. Apa azért volt ideges az utóbbi napokban, mert valaki átvette Tom Denem helyét. Ez a valaki a Mesternek hívja magát; összegyűjtötte a halálfalókat, és valamiért nagyon keresi az utolsó tűzmágust. Csak azt nem értem, hogy miért?
Mary megcsóválta a fejét, mikor látta, hogy mindhárom fiú gondolkodik. A lány tudta a választ.
– Gondoljatok bele – mondta –, mennyire veszélyes a tűz. Csak úgy általánosan. Szerintetek, mekkora hatalma van egy olyan varázslónak, avagy boszorkánynak, aki irányítani is tudja? - nézett végig a többieken. - Rengeteg. Ezért keresi a Mester. Mert fél a konkurenciától!
– Ez a Mester sokkal jobb Voldemortnál – borzongott meg Scorpius. - Mintha megfontoltabb lenne, eszesebb... Nem csoda, hogy Cornaro segít rajta!
Albus úgy ült fel, mint akit áramütés ért. Felvonta a szemöldökét, ahogy gondolkodott. A fiú tudta, hogy Scorp kezelte a Tekergők Térképét. De akkor, hogy nem szúrta ki Cornarot? Hogy nem indult el figyelmeztetni őket? Miért nem szólt nekik, vagy jelzett a galleonokkal, amit Mary osztott ki az egyik szünetbe nekik?
A csapat ugyanis megbeszélte, hogy alkalmazzák Hermione nénikéjük ötletét. Megkérték Vickyt, hogy bűvölje meg a négy aranygalleont, hogy tudják egymást értesíteni. A bűbáj működött, hisz kipróbálták. Ám akkor miért nem értesítette őket Scorpius?
– Te, Scorp – kezdett bele Albus –, miért nem szóltál, hogy közeledik Cornaro?
Az ifjú Malfoy falfehér lett, majd akadozva megszólalt.
– Nem tudom... Nem emlékszem... Albus! - kiáltott fel hirtelen. - Az a nő nem az, akinek mutatja magát!
– Miről beszélsz, Malfoy? - ráncolta össze a homlokát John.
– Nem Amorette Cornaro a neve... Emlékszem, hogy ránéztem a térképre, és kikerekedett a szemem... Valaki más volt Amorette helyet, de nem emlékszem ki – dadogott a fiú.
– Felejtésátok – bólintott Albus, majd gyorsan elővette a térképét. - Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!
A térkép e szavak hallatára kinyílt; megjelentek rajta a jól ismert szavak és vonalak. Feltűnt a négy tekergő neve: Ágas, Tapmancs, Holdsáp és Féregfark. Al idegesen futotta végig a térképet, hogy megkeresse az illetőt, de csalódnia kellett. A térkép világosan hirdette Amorette Cornaro nevét.
– Ezt nem értem – mormolta, de Mary egyből rávágta a választ.
– Zagyváló átok. Cornaro nem akarja, hogy megtudjuk kicsoda ő valójában.
– Okos – mondta John.
A lány és a két fiú Alra nézett, aki már megint máshol járt. Bosszúsan ráncolta össze a homlokát, ahogy azt a nevet figyelte, a megviselt térképen. Mary óvatosan érintette meg a fiú karját.
– Minden rendben? Albus?
A fiú hosszú ideig nem válaszolt; mikor felnézett a szeme tele volt érzelemmel. Albus először Maryhez fordult; a tekintete őszinte volt és kíváncsi.
– Mary, miért véded annyira Kate-et?
A lány szeme elkerekedett; először elvörösödött, majd elsápadt. Albus már tudta a választ, de azért így szólt:
– Kérlek, avass be minket is, kicsoda igazából Kate!
– Albus... Én...
– Az igazat, Mary! - pirított rá a fiú, majd John és Scorp felé fordult, és megmutatta a térképet.
A két fiú lélegzetvisszafojtva meredt a térképre; az említett Kate éppen akkor sétált be a hálószobába. Albus gyorsan cselekedett, mikor látta, hogy a macska leblokkol meglátva a döbbent tekinteteket. Leugrott az ágyáról, és Kate után kapott. Éppen idejében fogta meg a barna macskát, majd szorosan magához ölelve visszatelepedett az ágyra. A macska reszketett a fiú ölében, de világító szemei a térképre fókuszáltak, mintha olvasni tudta. A térkép világosan hirdette, hogy Albus Perselus Potter ölében ott ül Kate M.
– Ki vagy te, Kate M.? - mosolygott a macskára Albus. - Mutasd magad!
Abban a percben, amint a fiú utolsó mondata is elhalt kékesfehér fény vonta körbe a barna macskát, aki egy pillanatra a levegőbe emelkedett, majd lassan változni kezdett. A teste megnőtt, eltűnt róla a szőr; barna fürtök vonták körbe pirospozsgás arcát, a világítószemek helyett pedig kedves, zöldesbarna szemek néztek vissza a gyerekekre.
A velük egyidősnek tűnő lány elmosolyodott, majd kiszökkent a meglepett Potter-fiú öléből. Macskásan nyújtózkodott egyet, aztán körbenézett, és halkan, dallamos hangon megszólalt.
– Ez már hiányzott. Teljesen elgémberedtek az izmaim.
A fiúk sokkosan néztek a lányra, aki még mindig mosolyogva Mary Jackson felé fordult, és csendesen így szólt.
– Legközelebb légy szíves ne engedj a drága bájitaltanárnőd közelébe – sziszegte. - Az a bolond nőszemély bezárt egy ketrecbe, és valami veszélyről hadovált. Alig bírtam kiszabadulni.
– Cornaro? - szisszent fel Albus, majd megragadta a lány karját. - Mit tudsz róla? Egyáltalán, ki vagy te?
– A nevem Kate M. - mondta a macskalány. - Hogy ki vagyok Én? Arra jómagam is kíváncsi vagyok. - Elhallgatott, hogy pár másodperc elteltével könnyedén folytassa. - Hogy mit tudok Cornaróról? Csak annyit, hogy halálfaló, és hogy a teljes neve Amorette Lily Jufson. A férje így szólította...
– Megmondtam neked, hogy ne változz vissza, Kate! - tért magához Mary. A lány dühtől szikrázó szemekkel nézett a macskalányra. - Megígérted anyámnak, hogy többet nem... Miért?!
Kate vállat vont, majd leült Albus mellé.
– Az ifjú Potter fiú kérte... Mutasd meg magad! Én pedig megmutattam – mutatott rá a nyilvánvaló tényre.
– Nem kellett volna! - nyelvelt vissza a lány, de Kate ismét csak a vállát vonogatta. Mary dühösen fintorgott egyet. - Anyának ez nem fog tetszeni – mormogta halkan, majd tovább motyogott valamit az ígéretekről, amiket egyesek nem tartottak be.
– Elnézést, hogy közbeszólok – szólalt meg Scorpius –, de esetleg senki nem akar arra választ kapni, hogy ööö... Kate miért is volt macska, és hány évet élt?
– Tizenegy – húzta ki magát büszkén az említett, hogy aztán Maryre függessze tekintetét.
A lány sóhajtott; tudta, hogy nem fogja megúszni a kérdésáradatot, így egyből belefogott a magyarázatba. Jobb előbb túlesni rajta.
– Igazából nem tudom miért – vallotta be, és hangjából őszinteség csendült ki. - Tavaly nyáron, késő este éppen vízért indultam le a konyhába, mikor meghallottam egy lány hangját. A lány hangja után pedig az anyámét, aki nagyon győzködte azt a lányt – mesélte. - Szólítottam, hogy anya, majd benyitottam hozzájuk. A szobában senki nem volt anyán és egy macskán kívül – akadt el egy pillanatra Mary. - Kérdőre vontam anyut, aki előbb visszaváltoztatta Kate-et, majd elmesélte, hogy Kate egy macskalány. Az a nő, aki itt hagyta elvégzett rajta egy varázslatot, miszerint amikor kedve tartja, át tud változni macskává.
– Animágia – mondta Albus –, tudjuk.
– Nem – rázta meg ekkor a fejét Mary mindenki nagy döbbentére. - Aki animágus az akar lenni, nem lehet kötelezni senkit. Ez a varázslat megvédi Kate-et bármitől; Kate csecsemőkora óta át tud változni macskává. Ez minden, csak nem anigámia – tette még hozzá.
– És mi történt ezután? - sürgette a lányt John. - Mit mesélt még Mrs. Jackson?
Mary halkan sóhajtott, majd folytatta.
– Anya megesketett engem és Kate-et, hogy vigyázunk egymásra, és hogy Kate nem változik át, csak ha nagyon muszáj. De valaki ezt nem tartotta be – intett a macskalány felé, aki elvigyorodott e szavak hallatán.
Albus izgatottan nézett a barátaira, akik kíváncsian figyelték őt; tudták, hogy megint valami ötlete támadt. A macskalány felé fordult elmélkedő arccal.
– Ugye azt mondtad, Kate, hogy Cornaro elkapott, és bezárt egy ketrecbe, igaz?
– Igen, de ez miért lényeges, Potter?
– Mi van, ha Cornaro azért kapta el Kate-et, mert tudta, hogy nem macska? - kérdezte a fiú, miközben a barátai érdeklődve hallgatták. Albus folytatta: - Mi van, ha Kate az utolsó tűzmágus?
A hatás drámai volt. Mary levegőt kapkodva felsikoltott; John leesett az ágyról döbbentében, ellenben Scorpiusszal, aki hümmögve bólogatott. Albus személy szerint a macskalány reakcióját figyelte, de csalódnia kellett. Kate értetlenkedve nézte őket, mint aki semmit sem ért.
– Hogy mi vagyok?
– Tűzmágus – mondta Al. - Irányítani tudod a tüzet.
Kate megrázta fürtös fejét.
– Nem lehetek az, Potter – sóhajtotta. - Világéletemben féltem a tűztől. Sajnálom, de nem én vagyok az, akit kerestek.
– Biztos? - vonta föl a szemöldökét Scorpius. - Nem lehet, hogy még nem fedezted fel a képességed?
A lány ismét megrázta a fejét.
– Biztos. A tűzmágiát érzi az ember. Tudja, hogy különleges, de én... semmit nem érzek – magyarázta akadozva.
A négyes összenézett; végül John szólalt meg először, tanácstalanul.
– Akkor most mit csinálunk? - Albus gyorsan Kate felé fordult, és elmesélte neki a halálfalós incidenst, az utolsó tűzmágust, Cornaro furcsa viselkedését, és hogy a könyvet Cornaro magával vitte.
– Talán visszalophatnánk – vetette fel Scorpius, de Mary egyből legyintett.
– Ha nem sikerült a betörés a könyvtárba, hogy sikerülne egy tanárhoz?
– Ha olyan okos vagy, akkor mondd meg te – emelte fel a hangját a tejföl-szőke hajú fiú.
– Meg is mondom! - vágott vissza Mary. - Albus holnap ír az apjának, és megkérdezi, mit tud a tűzmágiáról, meg a halálfalókról! Talán Mr. Potter tud nekünk segíteni, de én is írok anyámnak, hátha ő is tud valamit mondani – magyarázta.
John és Al egyszerre sóhajtottak fel meghallva a tervet. Kate csendben hallgatott, míg Scorpius dühösen meredt a lányra, majd fintorogva válaszolt.
– Ez aztán az ötlet! És ha nem tudnak semmit?
– Muszáj mindig kifogásokat keresned? - Mary hangján rendesen érződött, hogy még Scorpnál is dühösebb.
– Muszáj. Tehát, mi erre a válaszod, Észlány?
Az említett duzzogva fordított hátat, de pár perc elteltével halkan megszólalt, hogy választ adjon a fiúnak.
– Mi nem tudunk betörni, de mondjuk másnak miért ne sikerülhetne?
– Kire gondolsz? - szólt közbe Albus. - Csak nem...
– De – felelte Mary. - Kénytelenek vagyunk James Sirius Potter segítségét kérni!
– Ez mind rendben, de hogy jövök én a képbe? - szólalt meg Kate. Marynek erre is volt válasza.
– Segíteni fogsz nekünk! Cornaro valamiért rád vadászik, úgy hogy te leszel majd a csali.
A barna hajú lánynak elkerekedett a szeme, de mivel ismerte Maryt úgy gondolta, jobb, ha nem tiltakozik. Mary ugyanis mindig elérte, amit akart, és senki nem állíthatta meg.
– Rendben – jelentette ki Kate. - Segítek nektek, de jobb, ha most visszaváltozok macskává, ugyanis hiába horkol ennyire az a két fiú – intett Simon és Josh felé –, biztos mindjárt felébrednek.
Megvárta, hogy mindenki igennel válaszoljon, majd szorosan lehunyta a szemeit. Az átváltozás teljesen olyan volt, mint az animágiánál. Kate lassan összement, kisebb lett, szőrös; nem sokkal később pedig egy világítószemű, barna macska állt a helyén.
– Jól van – bólintott Mary. - Én megyek, és lefekszem; majd holnap még beszélünk! - mondta. A három fiú biccentett a lánynak, aki lekászálódott az ágyáról. - Jó éjszakát, gyere Kate! - hívta a macskalányt.
– Jó éjt, lányok - köszöntek el a fiúk is.
Miután Maryék távoztak, a fiúk is elköszöntek egymástól, majd lefeküdni készültek. Albus Perselus Potter sóhajtva húzta be a függönyt. Tudta, hogy most elkezdődött egy kaland, amiben neki részt kell vennie, mert ez a Potterek átka.
– Esküszöm, hogy megtalállak – gondolta, mielőtt elaludt. - Megtalállak, bárhol is vagy, utolsó tűzmágus!
S nem sejtette, hogy abban a percben, amint ezt kigondolta, az utolsó tűzmágus aggódva hunyta le szemeit, reménykedve, hogy egy darabig békében fog élni. Reménykedve, hogy a Mester nem talál rá.
AJÁNLOM AZ OLDALT
