Instinct
Már csak alig csepergett az eső. A vihar elült, pedig hatalmas pusztítást hagyott maga után. A Hegy lábánál felépült kis falu romokban hevert. Nem, nem a házak dőltek össze, bár egy-kettő megsérült, a település halála, az emberek elpusztulásában mutatkozott meg. Az éjszakai vihar sem volt képes maradéktalanul elmosni a földutakon végigcsorgó vért, az élettelen testek bűze átjárta a környéket. Gyerekek, felnőttek, öregek, de még az állatok is elpusztultak, mindegyikük vérbe fagyva várta, hogy valaki jelöletlen tömegsírba tegye őket.
Sem a halottak bűze, sem a vérük mámorító illata nem érződött a helyoldalba vájt kis barlangban, ahová elmenekült. Vladilen, az egyetlen túlélő, maga a pusztító. Egykori barátai csak Dilennek szólították, ők voltak az elsők, akik áldozatul estek. Az éppen hogy tizenegy éves fiúcska összegörnyedve ült a tágas barlang legvégében, fény nem világította meg, hisz a Holdat még fellegek takarták, bár az eső már nem tisztította a kegyetlen mészárlás helyszínét.
Ringatózott, s próbálta megnőtt körmei alól kinyalogatni a megszáradt vért. Nem szokta még meg, hogy körmei inkább karmok, hogy éhségét ivással csillapíthatja. Egykoron szürke pólója szakadtan takarta kis testét, száraz vértől megkeményedve simult hátához. Éjfekete haja túlnőtt fülén, s most arcába borult, s a szálakból áradó illat, az emberi és állati vér fémes, kívánatos illata percről percre egyre jobban kínozta.
Tudatos énjét órákkal ezelőtt vesztette el, mikor nyakába fájdalom szökött. Azóta csak a pusztításnak, a kényszeres táplálkozásnak élt. Nem nézte ki, vagy mi az, megérezte az illatot és számára soha nem tapasztalt érzés kerítette hatalmába. Fiatal, és már emberként is komolytalan volt, ha akart volna sem tudott volna ellenállni a kísértésnek. Élvezte, ahogy áldozataival játszik, mint mikor a szakadt bőrlabdával cselezi ki barátait az utcán, amikor még együtt játszottak. Nem ismerte meg barátait, szüleit, ismerőseit, szemeiben mind ugyanannak látszott, ételnek.
Alig pár órába tellett, s eddigi életét jelentő falu megszűnt létezni, akárcsak ő. Kezdte elveszteni minden emberségét, nem maradt belőle több, mint egy állandóan éhező ösztönlény, aki nem gondolkozik, mielőtt cselekedne. Ringatózása lassan megszűnt, ahogy kezeit megtisztította a hozzátapadt vértől. Elméje azonban nem tisztult, mi több, feszülten kapta fel fejét, ahogy kis fényt látott beszökni a vaksötét barlangba.
A felhők eloszlottak, s világítani engedték a Holdat, vérvörös színében. Ősi, helyi legenda volt, hogy a vérvörös Hold vámpírt szül, s küldi az emberek közé, hogy megtisztítsa a kártevőktől a népet. De úgy tűnt, a hős másra bízta a piszkos munkát, aki azonban felelőtlen volt még. A régi hiedelem alakja már messzi vidékeken járt, Dilennek esélye sem volt, hogy megkeresse, nem is látta szemtől szemben.
A vöröses fény lassan kúszott felé, ahogy a Hold egyre nagyobbra dagadt. A fiú túl messze ült, hogy elérje őt, ám szemei megcsillantak. Rubinvörös volt, mintha két kis Hold ragyogott volna a nagy fényében. Hűvös szellő járta be a helyiséget, magával hozva az eső jellegzetes szagát, mintha a bent lévőt ezzel tisztítani szerette volna. Az azonban csak még inkább bűnössé vált, megérezvén a párás illattal vegyült vért. Ez nem emberi volt, de még csak nem is azoké az állatoké, amiket már elpusztított. Ez másvolt, új, és vad.
A hegyek közt havasi vadmacska bolyongott, mígnem egy éles fadarab a mancsába nem állt. Egy nyugodt helyet keresett, ahol megpróbálhatná megszabadítani magát a fájdalomtól, de tudta, hogy csak úgy, nem állhat meg. A körülötte lévő vadállatok már így is feszengtek, a közelben történt vérfürdő végett. Ha megállt volna, a többi vadállat elevenen marcangolta volna szét. Egyre közeledett afelé a barlang felé, ahol Dilen is rejtőzött. Nem érzett más illatot, csak a saját vörös vérének émelyítő szagát.
Tudat alatt hallotta a mocorgást a barlangból, de a vérveszteségtől meg-megszédült, s nem figyelt rá. A fiú remegő testtel állt meg a barlang szájában, fürdőzve a Hold fényében. A nagymacska füleit hátrahúzva nézett fel rá, szinte kérlelő tekintettel. Elhomályosult látásával nem látott többet, csak egy nála alig magasabb emberi lényt, vadként sosem bízott bennük, de most nem is félt.
Dilen hirtelen belevájt a kőfalba, s rávicsorgott hosszú, éles szemfogaival, háta megfeszült, s azonnal támadásba lendült. A havasi állatnak esélye sem volt a menekülésre, elterült a fiú alatt, ahogy az karmait annak mellső lábaiba fúrta, hogy ne tudjon menekülni. Ösztönösen találta meg a fő ereket, s mit sem törődve az alatta vergődő állattal, élvezettel itta a vörös nedűt, mely kellemesen simogatta torkát.
Már nem is hitte, hogy a közeljövőben újra érezheti ezt a mindenekfelett álló érzést. Friss vér csorgott végig állán, s csepegett le a földre karmaiból. Még meg-megrángott a havasi nagymacska, de már élet nem volt benne. Dilen felegyenesedett, arcából kifújta a szél a kóbor, fekete tincseket. Másképp tekintett a vörös holdra, remény csillogott vérvörös szemeiben, s ahogy körülnézett az alatta elterülő erdőségen, hatalmat érzett kezében.
A sziklaszirtről sasok reppentek fel, több tucat egyszerre, hogy hírül vigyék az erdőben, s azon túl, új vad született, mindennél és mindenkinél hatalmasabb és erősebb. Ki útjába áll, csak vörös szempárt lát utoljára életében. Felmordult az erdő, s a fiú ekkor szippantotta be a levegőt, melyben megérezte a hullák bűzét, a vér édes illatát, a még élő lények félelmét. Hajtotta a további vadászatra a belső késztetés, az életben maradás legyőzhetetlen ösztöne.
~*~*~*~vége~*~*~*~ |
AJÁNLOM AZ OLDALT
