~ 2. fejezet ~
/ Tudom, hogy vár még rám,
A Holdnak tán a túloldalán,
Ő az, aki beszél bennem
Érthetetlen angyalnyelven. /
Bőrét szinte csípte a hideg, nedves levegő, mégis rezzenéstelen arccal ült erkélyének ablakában a régi, mára már kopott karosszékében, s csendben figyelte a háborgó vihart. Fekete hajába gyengéden túrt bele a hűvös szél, bőrét fájdalmas lágysággal simogatta újra és újra. De ő csak ült némán, s homályos tekintetén át kémlelte az ég zamatában úszkáló földet azt remélve, az eső majd az ő zavarodott elméjét is kitisztíthatja.
Bár hetek teltek el a találkozásuk óta, ő még most is tisztám emlékszik az éjszaka minden mozzanatára, mintha csak percekkel ezelőtt élte volna át őket. Érzi magán a férfi puha érintését, bőrének selymességét, mely saját, jéghideg testét melegítette fel azon az éjszakán ; tüzes csókjait, melyek finoman gyógyították be testének minden fájó porcikáját ; érzi az édes illatot ha álomra hajtja a fejét, s éjszaka rémálmából felriadva is egy barna üstököt keres saját párnája mellett ; a tükörbe nézve egy gesztenyebarna szempár tekint rá vissza, s az a pajkos mosoly, ami napok óta nem hagyja nyugton érzékeit.
Rég volt már, hogy valaki ilyen intenzitással lopja be magát az életébe, testébe, lelkébe, gondolataiba, hogy valaki a maga sejtelmes, angyali tisztaságával ilyen mocskos, ördögien gonosz rémképeket csaljon szemei elé, s keltse fel fantáziájának érdeklődését. Nyugalommal tölti el testét, ha arra az éjszakára gondol, elégedettség rajzolódik ki megbújva arcára, ha eszébe jutnak azok a csodás órák, amit Gabriellel töltött. Igazi földrészállt angyal volt ő, aki kirántotta Harryt a mélységek fogságából, amibe saját magát küldte büntetésként.
Nem akarta bevallani még magának sem, de hiányzott neki a barna hajú férfi. Olyan volt számára, mint a tiltott gyümölcs, az a drog, amiből csak egyetlen kóstolás volt a megengedett, mert nagyobb adag a vesztét okozná. Ő azonban szívesen halt volna meg csak azért, hogy újra érezze a férfi ízét ajkai között...
Testét lenyugtatva hunyta le szemeit, s mélyen orrába szippantotta a friss eső párás illatát. Remélte, hogy a nedves levegő elnyomja majd a zsigereibe költözött, izgató illatot, mely fogva tartja őt napok óta. Hosszas fészkelődés után dühösen csapta be az erkély ajtaját, s az íróasztalához sietett. Szüksége volt arra a gyógy főzetre, amit még évekkel ezelőtt kapott egy kedves boszorkánytól egy Abszol-úti látogatása alkalmával. A rémálmait, a fájdalmait ezzel győzte le, s olyannyira függővé vált, olyannyira a rabja lett, hogy mai napig is képtelen volt megválni tőle.
Remegő kezekkel rántotta ki a fiókot, s ahogy kivette belőle a picinyke tarisznyát egy régi, kopott fénykép hullott le a földre lábai elé. Összeráncolt szemöldökkel hajolt le a képért, szíve pedig hatalmasat dobbant, amikor megfordítva azt egy ismerős arc mosolygott vissza rá.
Lassan kihúzta a széket és helyet foglalt az asztalnál sóvárgó szemekkel vizsgálva a képet. Melegség töltötte ki szívét, ahogy beletekintett a kék szemekbe, fájdalmas mosoly rajzolódott ki arcán, mikor tekintete a rózsaszín ajkakon pihent meg.
Hetek, talán hónapok teltek el azóta, hogy ez a kép a kezébe került, a vörös hajú lány azonban naponta jutott eszébe. Élete első, s talán egyetlen szerelme maradt Ginny Weasley, akinek lelkét, szívét, egész lényét kész volt odaajándékozni. Egészen fiatal kora ót ismerte a lányt, gyengéd érzelmei mégis csak érettebb korában bontakoztak ki nála. Feszéjezve érezte magát barátjára lévő tekintettel, nem tudta a Ronnal való barátságára hogyan hat majd ki az, amit annak húga iránt érzett. Gyáva volt szint vallani, gyáva volt elmondani, mit érez, és mit szeretne, ha viszont kapna a lánytól. Rettegett a következményektől, de még jobban attól, hogy nem lesznek következmények, s ő valójában a boldogságától fél, melyet a vörös hajú lány biztosít neki az oldalán.
Harry Potter híres volt arról, hogy rosszul időzít. Bekövetkezett ez akkor is, mikor végre rátalált a régóta csak álmaiban élő szerelem. Pár hónapot kapott csak a boldogságból, azt máris elvették tőle a végzet sötét karjai. Oly' nehezen engedte ki karjai közül a mosolygós lányt, olyan fájdalmas volt megválni a finom ajkaktól, a bársonyos bőrétől. Sokáig hitte, hogy belehal a lány távollétébe, megőrül a tudattól, hogy szerelme nem lehet vele a sötét erők győzedelmeskedése miatt.
Nyakukon volt a háború, s mindenki tényként kezelte azt, hogy aki az ifjú Potter oldalán van, az Voldemort karmai közé kerül majd. Harry csupán csak féltette Ginnyt, félt, hogy elveszítheti a nőt, aki napsugarakat csalt borús életébe; félt, hogy bosszúból végig kell majd nézni szerelme halálát, csak hogy Voldemort a lányon gyakorolhassa hatalmát, s rajta keresztül gyengítse le, irányítsa őt. Jobb megoldást nem talált, pedig számtalan ötlet jutott eszébe, legkézenfekvőbbnek mégis ez tűnt.
A háború után bekövetkezett tragédia azonban teljes egészében megváltoztatott mindent. A barátság, a szerelem tovaszállt, s a kék szemek már gyűlölettel teli tekintettek Harryre. Ginny őt okolta családja, barátai haláláért, őt tette felelőssé azért, mert nem volt elég figyelmes, nem volt elég óvatos, s ez ártatlan életekbe került.
Felkereste a lányt, hogy életének megmaradt darabjait vele együtt építhesse újjá, de az nem kért belőle. Telje szívéből gyűlölte Harryt, amiért megszegte a neki tett ígéretet és nem mentette meg azokat az embereket, akik mindkettejük számára fontosak voltak. Hirtelen felindulás vagy csak a gyász fájdalma beszélt akkor a lányból, Harry mai napig sem tudja, s talán ha ezt a küzdelmet nem adta volna fel, akkor most nem tapogatózna a sötétben bizonytalan magyarázatokat latolgatva.
Az Odú hamuvá égett, a föld színével lett egyenlő. Ginny, mikor Harry utoljára beszélt vele a Szent Mungó egyik osztályán tartózkodott: idegei felmondták a szolgálatot. Fájt neki ilyen állapotban látni a szeretett nőt, s legszívesebben karjaiba zárta volna a zokogástól reszkető testet, megvigasztalva őt, hogy semmi baj nem érheti már, ígéretet téve arra, hogy vigyáz rá és megvédi minden rossztól, minden veszélytől ami fenyegeti őt. Nem tehette meg. Már hozzá sem érhetett kedveséhez, mert félő volt még nagyobb kárt tesz annak sebzett szívében.
Gyötrelmes búcsút vett a lánytól, s azóta, hogy átlépte kórterme küszöbét nem is találkozott szerelmével.
Szívében él még a csodás érzés pislákoló parazsa, de ebből nehezen elképzelhető, hogy lehet még valós érzelmeket csiholni. Arra csak a vörös hajú lány szerelmes mosolya lenne képes, de tudja, ezt ő már soha nem kaphatja meg. Talán másvalaki igen, talán mást megjutalmaz majd ezzel az ajándékkal, de ő, Harry Potter, többé nem tarthat ilyen kincset szívében.
Most úgy érzi megcsalta szerelmük emlékét ezzel a kicsapongásával. Szorító érzés feszíti szét mellkasát, mintha csak szívét tépné ki egy erős kéz helyéről. Voltak futó kalandjai, volt olyan reggel, mikor nem a saját ágyában ébredt, de egy kezén meg tudja számolni hány ilyen alkalom volt, s abból mennyi volt egészen fontos számára...
De a legutolsó alkalom felülkerekedett mindegyiken, azt már nem tudta hová sorolni, azt nem tudta egy kaján mosoly kíséretében elfelejteni: abból csak többet és többet akart, akkor még nem is sejtve, hogy ezzel nincs teljesen egyedül...
((((())))) ((((())))) ((((()))))
Izgatottan állt az ajtóban, remegő ujjait a csengőn pihentetve. Szíve hevesen dobogott a hófehér, elázott szövet takarta bőr alatt, homlokán apró cseppek gyöngyöztek. Barna hajtincsei csatakosan simultak arcába, ahogy az eső cseppjei oda simította őket. Ideges volt, s türelmetlen is egyben. Míg egyik énje minél előbb túl akart esni a találkozáson, a másik akár az örökkévalóságig itt ácsorgott volna az ajtóban arra várva, hogy bebocsátást nyerjen a mennyországba, s hogy annak kapuján az a fekete hajú férfi kísérje át, akire az elmúlt heteknek minden percében gondolt.
Valahol legbelül félt, rettegett attól, hogy Harry már tényleg nem kér belőle, hogy betartja pár hete kijelentett szavát, s nem is találkoznak többé. Egyetlen éjszaka lett volna csupán, melynek emlékéből táplálkozhatnak már, ezekben a percekben ugyanis félő volt, az ajtón túl nem várják ölelő karok a barna férfit.
Egész élete során a szívére hagyatkozva hozott döntéseket, megfontolt, átgondolt, mégis őszinte akaratú döntéseket. Nehéz helyzetbe került most, hogy másvalaki eszével kell gondolkodnia, s tennie meg olyan dolgokat, amik a furmányos ész gazdájának megfelelőek lesznek. Nem szokott irányításhoz, nem tapasztalta meg soha az alsóbbrendűség kiszolgáltatottságát, nem éreztették vele, hogy fejet kell hajtani nagyobb hatalmak előtt, nem kellett félnie a következményektől, szabad akarattal és élettel rendelkezett, saját sorsa felől a döntéseket egyedül ő hozta.
Az elmúlt időszakban azonban a helyzet megváltozott, az élete gyökeresen felfordult. Másvalaki életét kezdte élni, egy teljesen új emberét, akinek a hatalom, a világ feletti győzelem a célja, s aki a dicsőség sötétarany trófeájáért nem sajnál ártatlan emberéleteket játszani. Bár szíve legmélyén haraggal telve gondol arra a karra, ami a magasból irányítja őt, mégsem ítéli el egyetlen tettéért sem, hiszen ő is ugyanolyanná vált: egy védtelen angyal szárnypróbálgatásai a pokolban.
Gondolataiból feleszmélve rázta meg fejét, amikor lépteket halott a lakásból, az ajtó felé. Várakozástól nedves tenyerét izgatott mozdulatokkal húzta végig combján, hagyva, hogy a nadrág sötét szövete felszárítsa félelme bizonyítékait. Megcsillanó tekintettel nézett a zöld szemekbe, mikor Harry résnyire kinyitotta az ajtót, s csalódott sóhajjal nyugtázta, amint a fiatal varázsló villámgyorsan be is zárta azt.
Homlokát az ajtó vékony lapjának támasztva próbálta lenyugtatni pillanatok alatt felhevül testét. Remélte, hogy csak képzelete játszik vele ismét gonosz játékot, s nem a valóság, akit az ajtóban látott, nem igazi a hang, ami az ő nevét ismételgeti újra és újra, bebocsátást kérve otthonába. Remegő ujjai a láncra kulcsolódva lassan engedték azt ki börtönéből, majd tekintete összekapcsolódott a barna szempárral.
- Mit keresel itt? - kérdezte zaklatottan Harry, gondosan elkerülve a férfi tekintetét.
- Csak erre volt dolgom és... gondoltam meglátogatlak - rebegte kisfiúsan félénk hangon Gabriel. - Látni akartalak...
- Rendben, láttál, most már elmehetsz! - zárta vissza az ajtót Harry, csakhogy a művelet félúton megszakadt, Gabriel ujjai ugyanis erősen taszították vissza azt.
- Ne küldj el, Harry! Kérlek... - érkeztek a halk, esdeklő szavak a barna férfi szájából, s a hang, mely eljutatta őket Harry tudatáig apró libabőrt csalt bőrének minden szegletére. - Bemehetek?
- Nem! Nem, Gabriel, nem! - rázta meg hevesen a fejét Harry, s nehezen türtőztette érzékeit, amikor a hatalmas, csillogó barna szemekbe pillantott. - Nem kellett volna idejönnöd.
- Igen, lehet. De ebben te sem vagy teljesen biztos... Kérlek szépen, Harry! - kérlelte továbbra is határozottan a fekete hajú varázslót. - Olyan idétlen ez az egész helyzet. Azt akarod, hogy a szomszédok is hallják meg, hogy képtelen vagyok téged kiverni a fejemből? Hogy tudják meg, nincs egy nyugodt éjszakám, mert nem hallom magam mellett a lélegzetvételed? Tudatni szeretnéd velük, hogy életemben nem vágytam még így senkire, mint az elmúlt hetekben rád? - kapkodta izgatottan a levegőt Gabriel, miközben egy pillanatra sem eresztette Harry zavarodott tekintetét.
- Nem, egyáltalán nem szeretném, hogy megtudják - nézett óvatosan körbe Harry a folyosón. - Gyere be! - tárta ki az ajtót a férfi előtt, s szemei szinte önműködően időztek el a széles háton, a finoman ringó csípőn és a formás fenéken. Kiszáradt ajkakkal zárta be az ajtót, s legbelül küzdött a szenvedély ellen, ami percek alatt lobbant fel testében a férfi iránt.
- Szép a lakásod - nézett körbe érdeklődve Gabriel, kezeit hanyagul zsebébe csúsztatva.
- Köszönöm, de ha emlékezetem nem csal, egyszer már jártál itt - jegyezte meg torkát köszörülve Harry, mire a barna férfi csak pimaszul rámosolygott.
- Igen, csak akkor sötét volt. Bár most sincs sokkal világosabba - fordult körbe a lakás közepén a férfi, és kérdő tekintettel nézett Harryre. - A végén még azt fogom hinni, hogy vámpír vagy és ezért menekülsz a fény elől.
- Látom humoros kedvedben vagy - sóhajtott fel Harry. - Figyelj, Gabriel, én igazán nem szeretnélek megbántani, de... elég zűrös életem van így is, nem szeretném fölösleges bonyodalmakkal tetézni.
- Én nem szeretném túlbonyolítani az életed, Harry - rázta meg lassan a fejét Gabriel. - Én csak pár órát kérek, csak egy kevés időt... Tulajdonképpen fogalmam nincs miért, ide húztak az ösztöneim hozzád, ahogy azon az éjszakán a bárban is.
- Komolyan mondom, olyan vagy, mint egy kóbor kiskandúr, akit befogadtak egy viharos éjszakán, ételt és puha takarót adtak neki, aztán már képtelenség szabadulni a hálájától... - csóválta meg a fejét Harry és egy egészen halvány mosoly bújt meg szája szegletében.
- Kóbor kiskandúr? - nézett szórakozottan a varázslóra Gabriel. - Ez tetszik. Igazán találó - mosolyodott el zavartan a férfi, s tekintetét Harry szemeiben pihentette meg.
Hosszú percekig álltak némán, pár lépésnyire a másiktól, amikor is Gabriel lassan Harry felé indult. Maga sem tudta pontosan mi irányította azokban a percekben, az átkozott kéz, aminek köszönhetően most itt van a fiú lakásában, vagy a tűz, ami érzékeit felkorbácsolva újabb és újabb ostorcsapással kényszeríti őt a férfi közelébe. Amint ujjai a selymes, fekete tincsek közé kúsztak tisztában volt a válasszal...
Sóvárogva lehelt apró csókokat Harry puha ajkaira, majd viszonzás hiányában nyakának vékony bőrét cirógatta ajkaival, reménykedve abban, hogy ellazíthatja a feszült férfit. Kezei lassan csúsztak le Harry hátán, elidőzve minden apró kis szegletén, s olyan közel húzta magához a testet, amennyire csak lehetett.
Érezte testébe végigáramlani Gabriel észbontó illatát, mely a vággyal keveredve képtelen volt nyugton hagyni érzékeit.
- Menj el! - kérte halkan, rekedt hangon Harry a férfit, s kezét csípőjére téve tolta el finoman magától.
- Rendben van - bólintott lassan Gabriel, majd egy gyors mozdulattal szorította Harryt az íróasztal érdes szélének. - Gyere velem te is! - harapott gyengéden a varázsló ajkaiba, kezeivel pedig átfonta annak derekát. Harry ajkai virágként nyíltak szét a szomját csillapító édes nektárnak,majd a barna férfi forró nyelve finoman siklott szájába.
Késő volt már ellenkezni, késő volt tenni bármit is az ellen, hogy ezt a veszedelmes játékot abbahagyják. Túl finom volt a kóstoló, s jelenleg mindkettejük életét adta volna a főételért.
Harry kezei a férfi hasára csúsztatta, s a vizes pólót minél gyorsabban igyekezett lehámozni róla. Élvezettel simított végig újra és újra a nedves, mégis forró bőrön, miközben szapora ujjak segítették le róla szép, fokozatosan az összes ruháját.
Már nem bánta, hogy felkereste a férfi, már nem akarta elküldeni a lakásából: ölelni akarta, csókolni kifulladásig, s a szenvedély édes cseppjeitől összetapadva akart átkelni vele ismét azon a csodás kapun, ahol nemrég is kéz a kézben jártak...
Lassan araszoltak el az ágyig. Harry engedelmesen feküdt végig a selyemtakarón, feltárulkozva minden porcikájával Gabriel előtt. A barna férfi vágyakozva térdelt a varázsló csípője mellé, kezeit gyengéden lefogva annak feje fölött. Gabriel ajkai lassan haladtak lefelé Harry testén, finoman elidőzve mindegyik bársonyos felületen. Semmit nem akart elsietni, hosszasan időzött el minden szabad területen.
Egyetlen ajándék sem maradt viszonzatlanul. Harry kutakodó ujjai szüntelen jártak fel-alá Gabriel testén, kínzóan lassú mozdulatokkal magába szippantva bőrének minden négyzetcentiméterét. Meg akarta ismerni ezt az angyalt, ismerni akarta gondolatait, testének rezdüléseit. Minden kellett neki, ami Gabriel volt.
Kezei lassan csúsztak le a férfi combjára, s körmeivel finoman szántott végig a forró, érzékeny bőrön. Gabriel halk sóhajokat hallatott, miközben nedves csókjaival hintette be a feszes hasfalat. Fokozatosan haladt egyre lejjebb és lejjebb, megfosztva Harryt maradék önuralmától is. Remegő ujjai a barna hajszálak közé csúsztak, s lassan húzta fel a férfi arcát magához.
Ajkukat ismételt éhes csókban forrasztották össze, majd Gabriel csípője egészen lassú, elnyúlt ritmust kezdett járni. Egyszerre hagyta el az elégedettség kínzó sóhaja ajkukat, ahogy csak egy vékony szövet takarásában ölelkezett össze a másik iránti vágyuk.
Ajkaival cirógatta, ujjai puha játékával kényeztette Harry megfáradt testét, mely már hetek óta az ő érintéséért sóvárog. A varázsló kielégülésért könyörögve vonaglott a férfi forrón takaró ölelése alatt, amikor is teste hirtelen megfeszült, s érezte, Gabriel gyengéden kitölti egész testét.
Csak a hűvös szellő muzsikája vigyázta az éhes szeretők gyönyörrel telt perceit hosszú órákon át, s zenéjében valahol ott csengett az a vészjósló hang, amely az örökké tartó pillanatokon át elhozza a végzetet is mindkettejük számára...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
