18.
A háború folytatódik
Az élet kiszámíthatatlan. Egyeseknek az a sorsuk, hogy meghaljanak, másoknak viszont, hogy éljenek. Azonban a sorsot mindenki maga irányítja, sőt akár meg is változtathatja. Az emberi élet is fontos, mindegy hogy milyen származású vagy, mindegy, hogy milyen ember vagy. Az élet oly rövid, mégis néha oly hosszúnak tűnik, de a sors az mindig ugyanolyan. Hiába irányítod, valamilyen szinten mégis ugyanaz lesz.
A világban van jó és rossz – mindkét oldal célért küzd. De honnan tudja az ember, hogy melyik a jó cél? És vajon az a két cél, amiért küzdenek nem ugyanaz? Nem hasonlít egy kicsit sem? Ha ezeket nem tudja az ember, akkor honnan döntse el, hogy melyik oldalra álljon? És mi van azzal, aki rossz oldalon foglalt helyet? De honnan tudja, hogy melyik a jó oldal és melyik a rossz? Honnan kapjon egy ember ezekre a kérdésekre választ?
Mindegy melyik oldalon állsz – a sorsod úgy is ugyanaz lesz. Mert minden ember egyszer ugyanarra a sorsra jut, csak az kérdés, mennyi időd van addig? Mennyire lesz rövid az életed? S bármit teszel a világban mindig lesz jó és rossz, ráadásul mindkét oldal ugyanazt fogja hinni: hogy ő a jó oldal. Talán eldönteni sem lehet ezt – ez már kezdetektől fogva így alakult ki, megváltoztatni nem lehet.
Most legendává válsz azáltal, hogy a fehér oldalon hős lettél? Vagy ugyanúgy legendává, de azáltal, hogy ellenség lettél? Lényegtelen. Senki nem fog emlékezni rád, talán csak a legrégebbi emberek, vagy lehet, hogy még azok sem. A legújabb generáció már biztos nem. Mert a jövőre úgy is mindent elmos...
… a feledés.
*********
A karcsú vörös hajú nő férje vállára hajtotta a fejét, miközben haladtak a világosság felé. A kócos, villámalakú sebhelyes férfi néha-néha hátrapillantott, hogy lássa, mi van a többiekkel, de olyankor mindig visszakapta a fejét, és a karjaiban levő ájult fiára tekintett. Felesége követte a pillantását, és az anyai szívet összeszorította a fájdalom. A férfi megértően nézett a nőre, majd közel hajolt hozzá, és halkan belesuttogott annak fülébe.
– Minden rendben lesz, Ginny – susogott a szemüveges férfi halkan, de csak reménykedni tudott benne, hogy így is lesz. - Ne félj!
Ginevra Potter bosszúsan húzódott el férjétől; jólesett neki, hogy a másik vigasztalta, de sokkal inkább esett volna jól neki a magány. Nem tudott másra gondolni csakis az édes kislányára, ki a szörnyeteg karmai közé került. Harry lehajtotta a fejét, és elszégyellve sietett előrébb, hogy ne lássa annak szomorú, fájdalmas tekintetét. Felzárkózott Isidora Jackson mellé, ki legelöl haladt egyedül, miközben a férje hátul segédkezett Billéknek.
Az asszony szeme megvillant, mikor a szemüveges férfi melléért, és szinte kihívóan nézett rá; a tekintete amolyan „én megmondtam” stílusú volt. Harry kerülte a nő pillantását, de szinte várta, hogy megszólaljon.
– Én megmondtam, Harry Potter! - suttogta annyira halkan, hogy még a szemüveges férfi sem értette rendesen, ezért közelebb kellett hajolnia az asszonyhoz, hogy hallja, amit az mond. - Én megmondtam! Emlékezz csak akkor szeptember 1-jén, mikor a minisztériumban beszélgettünk – mondta villogó szemekkel.
A zöld szemek elkerekedtek, majd látványosan látszódni kezdett bennük a felismerés jele. A férfi emlékezett, nagyon, de nagyon emlékezett.
*********
Harry Potter követte tekintetével az éppen eltűnő vonatot, mellyel mintha örökre eltűnne a fia. Pedig csak a Roxfortba indult, ahol nem történhet semmi baj – legalábbis eddig nem történt.
– Menjünk haza – mosolygott a vörös hajú Ginny magához ölelve kislányát, Lilyt.
A hollófekete hajú férfi megrázta a fejét, majd megcsókolta feleségét, és két cuppanós puszit adott kislányának. Ginny összeráncolta homlokát, és fintorogni kezdett, mivel tudta, hogy mi lesz férje következő mondata. Mindig ez volt, és ezt Harry is jól tudta, de nem volt mit tennie – hívta a kötelesség, és ilyenkor nem tehetett mást.
– Nekem be kell mennem a minisztériumba – jelentette ki a férfi, mire Ginny felsóhajtott, és érdeklődve, türelmesen nézett férjére.
– Mi történt már megint?
A kérdést azonban oly valaki válaszolta meg, kire a vörös hajú asszony még csak gondolni sem mert. A gesztenyebarna asszony komor volt, legalább annyira, mint Harry, ami még jobban tetézte Ginny félelmét – a smaragdszemű férfi látta feleségén, hogy fél, és nem szívesen vallotta be, de jó maga is félt.
– A kínai mágiaügyi miniszter – Meng-Yang – fél órán belül megérkezik, hogy beszéljen Shacklebolttal – csendült fel Isidora Jackson hangja, majd a smaragdszemű férfi mellé lépve folytatta:
– Aggasztó hírek érkeztek Kínából. Meng-Yang miniszter szerint nem egy diákja eltűnt a Csin Si Mágusakadémiából.
– Eltűnt diákok? - döbbent meg a vörös hajú asszony.
Harry ránézett a kíváncsiskodó arcot vágó kislányára, ezért intett a feleségének, majd hangosan megköszörülte a torkát. Ginny gyorsan az órára pillantott aztán kétségbeesetten a férjére, mint aki megdöbbent, hogy már mennyi az idő.
– Nekünk mennünk kell! Gyere, Lily!
– Viszlát, Ginevra – mosolygott Isidora.
Az asszony integetett a vidám Lilynek, majd Harryvel együtt figyelte, hogy lépnek át a muglik világába. Miután a közelben már szinte senki nem volt a két auror dehoppanált a minisztériumba, hogy idejében odaérjenek a kínai miniszter érkezésére.
Egy hatalmas csarnokba érkeztek, és velük egyszerre még pár varázsló és boszorkány. Mindannyian a csarnok végén levő aranykapu felé indultak, majd a kapun áthaladva egy még kisebb csarnokba érkeztek. A munkába igyekvők mind sorban álltak, hogy beszálljanak a vagy húsz aranyrácsos felvonó valamelyikébe. A sor kivételesen kicsi volt, így Harryék hamar sorra jutottak. Beszálltak az egyik liftbe, és vártak, hátha beszáll még pár auror vagy dolgozó.
– Jó napot, Harry, Isidora – lépett be széles mosollyal az arcán egy pöttöm, Flitwick-féle férfi.
– Szép napot Dedalus – vigyorgott a férfire Harry. Rég futott össze utoljára Dedalus Diggle-vel a minisztériumba, így nagyon meglepődött. - Hova tartasz? Kingsleyhez?
– Igen, tudod a kínai mágiaügyi miniszter miatt – dörmögte félig morogva a volt Főnix Rendes auror.
A pöttöm varázsló viszonozta a vigyort, majd bólintott. aztán elgondolkozva így kérdezett:
– Te? Ó, és ön, Isidora? - mosolygott az asszonyra, ki átvette a smaragdszeműtől a szót.
– Mi is, Dedalus. Nem tudja véletlenül, hogy megérkezett már Meng-Yang?
A férfi közelebb hajolt Isidorához, és belesuttogta a fülébe a választ:
– Már megérkezett, és képzelje, asszonyom – halkította le még jobban a hangját –, azt pletykálják, hogy a halhatatlanok, akik a Rejtélyügyön dolgoznak, ismét kinyitják az egyik lezárt termet.
– Ez hogy kapcsolódik a miniszterhez?
Harry karba tett kézzel, felvont szemöldökkel nézett a pöttöm aurorra, de ahogy oldalra pillantott, látta, hogy nem csak ő lepődött meg – a mindig mindenbe biztos Isidora is döbbenten nézte a férfit. A smaragdszemű Harry odahajolt a barna hajú asszonyhoz, és gonoszul így kérdezett:
– Ezt nem láttad, kedves Isidora?
A barna hajú nőnek vészesen villant meg a szeme a gúnyos szavak hallatára, majd büszkén felszegte a fejét.
– Gúnyt űzöl belőlem, Harry Potter – mondta haragosan a nő –, gúnyt, ahogy Trelawney professzorral is tetted! - szinte sziszegte e szavakat, és egyre mérgesebbnek tűnt.
A szemüveges férfi nem válaszolt, hanem hátat fordított Isidorának, és Dedalusra nézett, majd várta, hogy a pöttöm varázsló folytassa. Amaz cincogó hangján meg is szólalt, hogy megmagyarázza a történteket.
– Tudjátok – mormolta halkan a férfi –, a halhatatlanok a legelső Voldemort-féle háborúban lezárták az egyik termet a Minisztériumügyi Főosztályon.
– Lezárták? Erről nem hallottam – szólt közbe Harry. - Bár emlékszem, hogy mikor ötödéves voltam volt egy terem... nem tudtuk kinyitni. Arra gondolsz, Dedalus?
A férfi bólintott.
– Már vagy hatvan éve van lezárva az a terem, de most a kínai mágiaügyi miniszter azt kérte Kingsleytől, hogy nyissák ki!
– De mégis minek?
A két fiatal auror értetlenül nézett össze; el nem tudták képzelni, mi köze van a kínai miniszternek ahhoz a teremhez. Kíváncsian várták, hogy Dedalus folytassa, de közben a lift megtelt a dolgozó varázslókkal, és lassan elindult.
– Kettes szint, Varázsbűn-üldözési Főosztály, Varázshasználati Főosztály, Auror Parancsnokság, Wizengamot Végrehajtási Szolgálat – tájékoztatta őket a boszorkányhang.
Mikor megállt, kinyílt az aranyrács, és Harryék kiléptek. Dedalus még gyorsan odakiáltott nekik:
– Egy kínai család kérte, hogy nyissák ki, mert az egyik lányuk ott vesztette életét, és erősen gyanítják, hogy a Mester végzett vele. Meng-Yang nyomozni akar! Csak ennyit tudok!
A két auror bólintott a pöttöm férfinek, majd tovább siettek az Auror Parancsnokságra. Három munkatársuk már ott ült bent – egy vékony, csinos, szőke hajú nő, aki akár Fleurnek vagy Gabrielle-nek lehetett volna a mása, Saidy, egy fekete bőrű, pocakos férfi, Scott és egy langaléta, barna hajú, bajszos férfi, Ben.
– Mi újság, főnök?
Ben egyből elvigyorodott, mikor Harry és Isidora belépett az irodába, és azzal az ezer-wattos vigyorral a férfi gyorsan letámadta őket. A smaragdszemű varázsló viszonozta a vigyort, majd helyet foglalt a főnöki székben – Isidora egyből mellé ült le, és parancsoló tekintettel nézett körbe, mely azt jelezte, hogy mindenki takarodjon kifelé, mert neki fontos megbeszélnivalója van a főnökkel.
– Jól van, na! - húzta el a száját Saidy, miközben lassan szedelőzködni kezdett morogva, mikor látta, hogy Ben és Scott egyből lelépett. - Mit képzel magáról ez a fruska... ha azt hiszi, hogy Saidy Picchets-et csak így kidobhatja! - morgott tovább a szőke hajú nő, de annyira halkan, hogy szinte csak Harry hallotta. A barna hajú nő, ha hallotta is, nem zavartatta magát, ugyanúgy parancsolóan nézett Saidyre.
Harry elkerekedett szemekkel figyelte a mellette ülő nőt, aki viszont csak arra koncentrált, hogy Saidy minél hamarabb távozhasson. Mikor a csinos, szőke hajú nő végre távozott is, a férfi levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, majd szemrehányóan tekintett Isidorára. A barna hajú asszony csak ártatlanul mosolygott a férfire, de nem tudta elkerülni Harry haragját.
– Kettőnk közül ki a főnök?! Egyáltalán megengedtem, hogy beszélgess velem, Isidora?! - fakadt ki végül.
– Te vagy a főnök – mondta a nő –, és nem szándékozom elvenni tőled ezt a posztot, viszont – emelte fel a hangját –, beszélnünk kell! Nem kértem az engedélyedet – fűzte még hozzá, miközben villámló szemekkel, szomorúan tekintett Harryre.
A sebhelyes varázsló morogva állt fel, legalább annyira morogva, mint nem rég Saidy, de ő nem becsmérelte Isidorát, ahogy Saidy tette. Karba font kézzel meredt a nőre, aki csak mosolygott. Harry sóhajtott.
– Mondd!
Isidora Jackson gúnyosan, fennkölten elmosolyodott, mivel tudta, hogy úgyis nyerni fog. A smaragdszemű varázsló eddig mindig meghallgatta őt, és még – Harry legnagyobb sajnálatára – bőven volt idő a kínai miniszterrel való találkozásig. Először úgyis az idősebbek találkoznak Meng-Yanggal, és csak utána ők, azaz a fiatalabbik csoport.
– Nem hallgatsz rám, Harry Potter – suttogta szomorúan a barna hajú asszony, de nem mert ránézni a férfire. - Sosem hallgatsz rám – folytatta tovább –, pedig én csak a javadat akarom!
– De ki kért meg rá, Isidora? - mordult fel Harry. - Nem akarok még egy Trelawneyt!
Az asszony sértett hangnemben válaszolt:
– Pedig Trelawney jóslata nagyon is beteljesedett!
– Véletlen volt – vágta rá egyből a varázsló.
A boszorkány szeme vészesen villant egyet, de végül mosolyogva folytatta tovább, mintha minden rendben lenne, és nem éppen veszekednének.
– Azt hittem, hogy végül elismerted, léteznek jóslatok – vallotta be halkan a nő. - Azt hittem megváltoztál, Harry.
A férfi lehajtotta a fejét.
– Én még mindig ugyanaz a varázsló vagyok, Isidora, aki akkor a Roxfortba járt.
A másik megrázta a fejét, és még szomorúbban nézett rá, mely szinte égette Harry lelkét, szívét, mindenét. Borzalmas érzés volt látni azt a csalódott arcot, és mikor a barna hajú nő megszólalt, Harry legbelül tudta, hogy igazat mond.
– Te egy idegenné váltál, Harry Potter! - A nő hangja ostorként csattant; minden egyes szava felért egy-egy Vernon Dursley-féle veréssel.
– Te már nem az, az árva fiú vagy, aki akkor voltál – csattant fel újra Isidora.
– Már nem vagy az a fiú, aki visszaszerezte a bölcsek kövét, aki kihozta a Titkok Kamrájából Ginny Weasleyt, aki megmentette Sirius Black életét! Nem vagy az, aki megnyerte a Trimágus Tusát, aki többször is megmérkőzött Voldemorttal, és aki végül legyőzte őt!
A varázsló fagyosan nézett a haragos boszorkány szinte lángoló szemeibe. Mikor végre megszólalt a hangja legalább annyira fagyos volt, mint egykor Voldemorté, sőt talán még annál is fagyosabb.
– Miről akartál velem beszélni?
A boszorkány csalódottan hajtotta le a fejét, majd suttogva beszélni kezdett.
– Tegnap éjjel látomásom volt.
Harry felhorkantott.
– Mondtam, hogy ne zaklass ilyesmikkel, Isidora – sziszegte az asszonynak dühösen. - Nem tudnak érdekelni.
Az asszony csípőre tette a kezét, mely tisztára olyan volt, mintha Molly vagy Ginny csinálta volna – kísértetiesen hasonlított rá. A varázsló távozni készült, de Isidora felcsendülő hangja megakadályozta ebben.
– Menj csak, Harry Potter – szólt a férfi után –, de ha távozol, sosem tudod meg, hogy mi történik a fiaddal!
A smaragdszemű férfi megfordult, majd a nőre nézett.
– Miről beszélsz?
–Közeledik a végzet, mely ravasz kígyóként mászkál a világos oldal hősei között– mondta rekedtesen, üveges szemekkel Isidora.
– Barátként érkezik, de a nyomában ott lohol vad, vicsorgó kutyaként a pusztulás – susogott az asszony, majd végül szinte visítva felsikoltott.
– Albus Perselus Potter, közel a végzeted!
Isidora várakozásképpen tekintett fel a férfire, de az csak megvetően nézett rá.
– Nem vagy normális – sziszegte.
– Pedig ez igaz – felelte az asszony. - Ragadozóként csap le a családodra a fájdalom, a szenvedés és a kín. Egyik csapás a másik után következik, alig lesz egy perc nyugtod! Rettegésben fogtok élni, a sötétség megfertőzi a családodat – folytatta tovább. - Az egyik letaszítja testvérét, és elfoglalja méltó helyét megmérkőzve a sötétséggel. Csakis neki van esélye arra, hogy mint oroszlán utóda, győzedelmeskedjen a sötétség fölött.
A szemüveges varázsló dühödten kiáltott fel:
– Befejezted?!
Isidora lehajtotta a fejét, majd csendesen válaszolt.
– Igen.
– Akkor mennék – vetette oda Harry, majd megragadta az ajtó kilincsét.
A barna hajú auror lassan, vontatott hangon szólalt meg ismét; Harry megállt, hogy hallja az asszony utolsó mondatait.
– Egyet ne felejts, Harry Potter: Én megmondtam!
Az ajtó hangosan csapódott be: A Fiú, Aki Túlélte, dühösen távozott.
*********
A varázsló belenézett a meleg, barna szemekbe. Szörnyű bűntudata volt, ahogy eszébe jutott, hogy beszélt akkor szeptemberben ezzel a kedves, barna hajú asszonnyal, ki csak a családja javát akarta. Durván elhajtotta, pedig igazat mondott, azaz igazat jósolt. Akkor persze kinevette, nem hitt benne, ahogy nem hitt Trelawney jóslataiban sem – pont úgy viselkedett, mint egykor az egyik legjobb barátja, Hermione.
Hirtelen felindulásból megragadta a boszorkány kezét, és esdeklően tekintett rá. Mindkettőjük szeme tele volt érzelemmel, mindkettőjük szíve tele volt fájdalommal, szenvedéssel, kínnal, pont úgy, ahogy azt a boszorkány megjósolta. Isidora tudta, hogy az előtte álló férfi akkor szeptemberben úgymond elárulta őt. Megbízott főnökében, hitt benne, hitt abban, hogy a férfi hisz neki és a jóslatainak is hisz, de az csúnyán elárulta őt. Mégis a smaragdszemű szinte könyörögve nézte őt.
– Sajnálom – susogott Harry, és látszódott rajta, hogy tényleg sajnálja.
Isidora óvatosan kihúzta a kezét a férfi markából, és elfordult tőle. Sebzetten, mint egy sértett vad, úgy tekintett Harryre – sértett is volt, de leginkább csalódott és elárult. Elárult volt, akárcsak az egész Weasley-klán, hisz őket is elárulta Linda, pedig családtagnak tekintették.
– Már túl késő, Harry Potter – vetette oda Isidora. - Így is túl sok galibát okoztál – bökött oldalra a nő. A varázsló félt követni a nő pillantását, de tudta, hogy kikre gondol.
– Megpróbáltam jóvátenni – mondta gyorsan, hogy mentse magát.
– Ezt nem tagadom – bólintott az asszony –, de néha jobb, ha nem piszkítunk bele a dolgokba – tette még hozzá.
– Isidora!
A nő ránézett, majd az őket figyelő Ginevra Potterre. A vörös hajú asszony féltékenykedve nézte őket, és látszott rajta, hogy készül odajönni hozzájuk. Isidora gyorsan megrázta a fejét, majd keményen a smaragdszemekbe nézett.
– Nem, Harry! - mondta. - Most jobban teszed, ha hallgatsz!
A varázsló lehajtotta a fejét, majd még szorosabban ölelte magához Albus törékeny testét. Utálta, hogy annak a barna hajú nőnek mindig igaza van. Hisz akkor szeptemberben is igaza volt. A fájdalom, a szenvedés és a kín beköltözött hozzájuk, a sötétség valóban közöttük járt, nem volt egy perc nyugtuk sem. Harry utálata lassan gyűlöletté vált, de a férfi igazából nem is Isidorát, hanem saját magát gyűlölte. Mindig hibázott, sosem sikerült neki semmi teljesen egyedül. Mikor valamit egyedül akart megoldani, mindig kudarcot vallott, akárcsak most is.
Tudta, hogy a Mester az utolsó tűzmágust keresi, bár ezt a Rend is tudta. Mégis ő nem a Renddel együtt nyomozott, hanem külön, egyedül, aminek lett is eredménye, de lett is kudarca – emiatt elbukott. A Mester valahogy mindig egy lépéssel előrébb járt, mint Ő. Harry tudta, hogy a Mester figyeli a fiát – azt nem tudta, hogy miért, de tudta, hogy figyeli. Először azt hitte azért, mert Albus az utolsó tűzmágus, de végül hamar rá kellett jönnie, hogy tévedett. Harry biztonságban akarta tudni középső fiát, ezért adta neki a láthatatlanná tévő köpenyt, az egyik ereklyét – az megvédte a fiút egy ideig.
– Én ostoba – gondolta a férfi, ahogy bevárta feleségét. - Besétáltam Linda csapdájába.
– Miről beszélgetettek Isidorával? - szegezte a férfinek a kérdést Ginny, ahogy melléért.
Harry egyből rávágta a választ – bár nem az igazat mondta.
– Semmiről, Gin.
A vörös hajú nő bólintott.
– Értettem, semmi közöm hozzá – bólintott újra az asszony.
– Sajnálom, Ginny – suttogta Harry. - Nem ilyen életet akartam magunknak!
Mint Guinevere hercegnő, úgy nézett Ginevra Potter a férjére – pont, mint egy hercegnő, pont, mint egy aranyvérű.
– Sajnálhatod is, Harry – mondta a nő halkan. - Mert amikor férjhez mentem hozzád, én sem ilyet szerettem volna.
A smaragdszemű férfi biccentett, mire Ginny tovább folytatta.
– Talán jobb lett volna, hogy ha végül tényleg elválunk.
A varázsló torka elszorult, ahogy eszébe jutott Albus születése előtti idő. Mielőtt még a középső gyerekük megfogant, Ginny és Ő sokat marakodtak. A vörös hajú asszony megvádolta Harryt, hogy megcsalta őt Cho Changgel, és hiába bizonygatta a férfi az ellenkezőjét Ginny nem hitt neki. Ráadásul Ginny akkor feltűnően sokat találkozgatott az egyik barátjával, ki Harrynek volt gyanús. A sok féltékenykedés miatt egyre kevesebbet és egyre ridegebben, hűvösebben beszélgettek.
Cho mindennapos vendég lett náluk, akárcsak Ginny barátja, Caleb, akivel, azóta a nő nem találkozott. A két vendég az bizonyította a házaspárnak, hogy a házasságuk romokban hever, és hogy mindketten boldogak lesznek valaki mással. A vörös hajú nő gyűlölte Chót, aki kihasználta a helyzetet, és szinte teljesen elcsábította Harryt. Ginny persze hamar rájött, hogy Calebbel sosem lesznek szerelmesek, ezt pedig közölni akarta volna Harryvel, de a férfi szerencsétlenségére pont akkor nyitott be hozzá az irodába, mikor Cho rámászott.
Ginny még aznap beadta a válópert, Harry pedig még aznap megmondta Chónak, hogy felejtse el őket. A veszekedésnek egy újabb sorozata ment végbe a fiatal házaspárnál, amiből szerencsére az akkor egy éves James semmit nem fogott fel, mivel túl fiatal volt. A veszekedés nagyon durván elfajult, végül Harry szinte mindennap a kocsmába kötött ki, hogy csillapítsa bánatát. Ráadásul az egész Weasley-család ellene fordult, kivétel Hermionét és még pár sógornőt, köztük Fleurt, (Gabrielle-t, már amennyire őt sógornőnek lehetett betudni) és Angelinát.
Végül mikor elérkezett a házassági évfordulójuk, Harry összeszedte minden bátorságát, és ismét szerelmet vallott Ginnynek. A vörös hajú nő rájött arra, hogy a férfi tényleg szereti őt, ezért egyből visszaköltözött Jamesszel együtt, akit a válás ideje alatt cipelt magával a költözése során. A Potter-család újra együtt lett, és kilenc hónappal később megszületett Albus Perselus, majd rá két évvel Lily Luna.
S bár kívülről a legboldogabb családot mutatták, azért eléggé sokszor veszekedtek. A féltékenykedés nem múlt el, csak egy kicsit alább hagyott. Ginny végleg csak akkor nyugodott meg, mikor meghallotta, hogy Cho Chang férjhez ment egy mugli születésű kínai férfihoz. Akkor a nőstény oroszlán lenyugodott – egy kis időre.
– Ne mondj ilyeneket, Gin – kérte a szemüveges férfi. - Mi egy család vagyunk! Szeretjük egymást, Ginny!
Az asszony könnyes szemekkel fordult el, de közben halkan válaszolt.
– Te csak próbálkozol, Harry. Ez már nem olyan, mint régen.
– Soha nem is volt olyan – mondta Harry. - A háború elvette tőlünk a forró, perzselő szerelmet, a vágyat arra, hogy nagyon szerethessük egymást.
– Talán – bólintott rá az asszony. - Nézd Billéket – bökött hátra Ginny.
– Mi van velük?
Harry érdeklődve nézett hátra, bár el tudta hinni, hogy nézhet ki a házaspár. Bill – bármennyire akart férfi maradni – sírt, de Fleur még nála is jobban, szinte zokogott. Hermione gyengéden támogatta, mivel a francia nő szinte járni sem bírt, de akárhányszor Billre nézett látszott, hogy mennyire szereti őt.
– Vak vagy, Harry? - válaszolt a kérdésre kérdéssel a nő.
– Nem, de mit kéne rajtuk néznem? Szomorúak – vont vállat a varázsló –, hisz most halt meg a legidősebb lányuk!
– Még így is szeretik egymást – mondta Ginny. - Erre akartam rámutatni, de te erre tényleg vak vagy, sőt nagyon hasonlítasz Ronra!
– Mire gondolsz?
A férfi kérdőn vonta föl a szemöldökét, mire a vörös hajú nő csípőre tett kézzel szinte teljesen idézte Hermione egy korábbi mondatát.
– Te egy teáskanna érzelmi szintjén állsz a bátyámmal együtt!
Harry nem tudott válaszolni mivel az alagút végébe érkeztek, és megálltak a cső előtt. A seprűk, amivel lejutottak az aurorok már ott vártak rájuk. A szemüveges férfi gyorsan a lába közé kapta seprűjét, miközben erősen magához szorította Albust, nehogy lezuhanyjon, aztán felszállt a levegőbe. Nem várta meg a feleségét, egyszerűen nem akarta – minél előbb ki akart jutni.
Hisztis Myrtil újra csalódottan nézett rá, mintha még mindig azt várná, hogy mikor hal meg végre Harry. A szellemlány szomorúan figyelte Albust is, mintha tudta volna, hogy mi történt vele, mintha érezte volna.
– Meghalt – sikkantotta a szellemlány, és Harry egyből tudta, hogy most Victoire-ra gondolt. Bólintott a lánynak.
McGalagony professzor és néhány idősebb auror is felszállt már az alagútból. A professzor biccentett A Kis Túlélőnek, majd bicegve távozott, hogy figyelmeztesse a tanulókat, hogy térjenek vissza a hálókörletükbe a veszély miatt. Az aurorok többsége, akik már felszálltak, pedig a hopp-hálózatot akarták használni, hogy szóljanak a Mágiaügyi Minisztériumba Linda személyazonosságáról.
A Kamrában már szinte csak a családtagok, az elsőévesek és egy-két szülő maradt. Harry az egyik csapnak dőlve várakozott Ginnyre és a többiekre, miközben folyamatosan Albust nézte, hogy, hogy van. A fiú sápadt volt, piszkos és véres. Harry csodálta a fiát, hogy mennyire jól harcolt, örült neki, hogy megtanította harcolni a fiút, legalább most túlélte.
Egy éles, kétségbeesett sikoly hangzott el – az alagútból hallatszott. Harrynek még a vére is megfagyott, ahogy rájött, hogy ki sikoltott. Nem mondta azt Myrtilnek, hogy vigyázzon a fiára, a szellemlány amúgy is vigyázott rá már amennyire tudott. Harry újból a lába közé kapta a seprűjét, és már száguldott is lefelé.
Akiket először meglátott az Fleur és Bill volt, kik még mindig a halott lányukat szorították magukhoz. Utána meglátta a falhoz húzódva John White-ot és Mary Jacksont, kik sápadt arccal nézték Isidorát. Az asszony már előrántotta a pálcáját, és gyanakodva hallgatta a néma csöndet. Nem úgy tűnt, mintha veszélybe lennének, de még így is aggódtak. Az előbb ugyanis egy főbenjáró átok szelte át a levegőt.
– Mi történt? - lépett közelebb Harry, de mindenki lepisszegte.
Scorpius Malfoy falfehéren ölelte át Kate-et és Rose-t, miközben Hugo aggódva bújt az édesanyjához. Mindenki néma maradt, tudták, hogy közel az ellenség. Mikor hirtelen leléptek a halálfalók, észre sem vették – minden oly hamar történt, de tudhatták volna, hogy a sötét oldal mégsem adja fel ilyen könnyen.
– Bújj elő! - kiáltotta Isidora.
Vérfagyasztó morgás volt a válasz – mindenki libabőrös lett. Scorpius szeme elkerekedett, majd gyorsan elrántotta Kate-et egy halálos átok miatt. A tejföl-szőke hajú fiú lihegett, egy szót suttogott, egy szót, melyet az ismét beálló csöndben mindenki hallott, és hát... nem igazán tetszett nekik.
– Nagyapa.
Harry forogva próbálta kiszúrni a legidősebb Malfoyt, de úgy tűnt a férfi megmutatkozik. Hirtelen termett köd az alagútban, senki nem látott semmit. A ködből két alak lépett elő – az egyik Bella volt, a másik Lucius.
– Ki mondta, hogy a Mester csak úgy elenged benneteket? - nevetett fel érdes hangon az arisztokrata férfi.
– Ó, milyen kár, hogy nekünk sietnünk kell – sóhajtotta ironikusan Isidora. - Sajnos el kell utasítanunk az ajánlatát!
– Ó, milyen kár, hogy ez nem ajánlat – mordult fel Bella, majd suhintott egyet pálcájával.
A csata ismét kitört, de most úgy tűnt, hogy a világos oldal fog nyerni. Fleur Weasley összeszedte minden bátorságát, és seprűt hívott férjének, hogy vigye fel leányuk holttestét. A gyönyörű szőke hajú asszony csatlakozott sógoraihoz – Ronhoz és Harryhez –, kik Isidorával egyszerre bombázták a halálfalókat különböző bonyolult átkokkal, rontásokkal.
Hermione szintén seprűt hívott magához, és megpróbálta kimenekíteni kisfiát, Hugót, valamint kislányát, Rose-t; a lángvörös hajú Ginny viszont Maryt és Johnt menekítette. Mindketten többször is visszafordultak, hogy kimenekítsék az összes elsőévest, és végül már csak Kate Malfoy maradt ott édesanyjával Juliette-tel. Mindketten harcoltak, de úgy, mint a profik.
Az idős Lucius úgy tűnt egyfolytában csak Juliette-re és Kate-re támad – a célja mindkettőnél ugyanaz volt: halál. Nem akarta úgy otthagyni a Kamrát, hogy ne ölné meg valamelyiküket, sőt annak örült volna, ha mindkettőt megölné, de tudta, hogy az csak nagyon nehezen sikerülne. Harry Potter mindkét boszorkányt védte, és az arisztokrata, nem mert szembeszállni a Nagyúr legyőzőjével.
– Add fel, Juliette – sziszegte a férfi dühösen, de a világosbarna hajú nő csengő hangon felnevetett.
– Tizenegy évvel ezelőtt sem adtam fel, miért adnám fel most?
– Hagyd békén őket Lucius – mondta Harry nyugodtan, mielőtt a férfi válaszolhatott volna Juliette kérdésére. A szemüveges varázsló megpróbált úgy állni, hogy mindkét boszorkányt védje.
– Harry!
A varázsló megpördült, de már csak azt látta, hogy a lángvörös hajú Ginny kecses ívvel a levegőbe emelkedik, majd erős csapódással a falnak vágódik. A nő ájultan rogyott a földre, mire Bella diadalittasan felkiáltott. A fekete hajú nő sokban hasonlított édesanyjára, de volt benne valami ördögi, mire senki nem tudott rájönni, hogy mi az. Gyengédség is volt benne, de az a legkevesebb mértékben, mégis Harry úgy érezte, hogy az asszony tud kedves lenni, ha akar. Persze Bella nem akart kedves lenni, az nála bűn volt.
– Mit tettél a húgommal?! - üvöltött fel Ron – vele egyszerre Hermione is felsikoltott, majd megpróbálta visszafogni férjét, mielőtt a boszorkánynak támad. Tudta, hogy semmi esélye nem lenne.
Isidora három kábító-átkok indított el egyszerre; mindháromnak a célpontja Bella volt, de a boszorkány egy hajlással kikerülte őket. Gúnyos mosolyt varázsolt az arcára, és még volt képe integetni Isidorának. A barna hajú asszony majd felrobbant a dühtől és a tehetetlenségtől. Nem bírták legyőzni őket, pedig még ráadásul többen is voltak.
A nő összepillantott Ronnal és Hermionéval – mindhárman egyszerre támadtak rá Bellára, míg Harry, Juliette és a lassan elfáradt Kate szintén egyszerre Luciusra. Nem vált be. A két halálfaló hirtelen vált köddé, majd hirtelen jelent meg újból. Harry nem tudta mire vélni e tettüket – azt hitte, hogy már kiismerte őket eléggé, hogy tudja mikre képesek, de úgy tűnt tévedett. Linda bizonyára rengeteg ilyen trükköt tanított meg a halálfalóinak, ezért volt képes ilyesmire Lucius Malfoy.
Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, Bella egy suhintással kiütötte Hermionét, ki ájultan csatlakozott Ginny mellé. Odafentről kétségbeesett ordítások hallatszottak, mintha a gyerekek azt fontolgatnák, hogy lemenjenek-e. Veszekedés hangja ütötte meg a fülüket, mintha Mary Jackson azt sikoltotta volna, hogy hamarosan megérkezik Rose a felmentő-sereggel.
– Nincs sok időnk – mormolta Bella, mikor meghallotta e szavakat.
Lucius komoran bólintott, tudta, hogy a boszorkánynak igaza van. Biccentettek egymásnak, majd ismét támadásba lendültek. Az idős arisztokrata kivételesen nem egy főbenjáró átkot küldött Juliette felé, de az asszonyt ez is váratlanul érte. Harry hiába üvöltött felé, a nőt hátulról érte az átok, mire pördült egyet, akárcsak Ginny Potter, és a falhoz vágódva elájult. Harry, Ron, Isidora és Kate egyedül maradtak – segítség nélkül.
– Most mit csináljunk? - sikkantotta Kate.
A barna hajú lány ijedten nézett A Kis Túlélőre, de Harry tanácstalan volt. Végül megvonta a vállát, és folytatta a harcot. El nem tudta képzelni, hogy ha még túlerőben is voltak, hogy állhat nyerésre a sötét oldal. Hermione nagyon jól varázsol, kiváló boszorkány mégis ájultan fekszik tőlük nem messze. Ginny és Juliette... Ők szintén jól harcolnak, miért fekszenek mégis ájultan? És...
– Hova tűnt Bill és Fleur?
Ron egyből a smaragdszeműre kapta a pillantását; úgy volt, hogy Bill felviszi Victoire holtestét, majd csatlakozik harcolni. Fleur korábban ott harcolt mellettük, most hol vannak?
– Bill még nem jött vissza – mondta végül a vörös hajú férfi –, de hogy Fleur hol van, arról fogalmam sincs – tette még hozzá. - Gondolod, hogy...?
A varázsló komoran bólintott.
– Elindult Linda után.
– Most ne ezzel foglalkozzatok! - kiabált közbe Isidora csapzottan.
A két férfi biccentett a nőnek, majd folytatta a harcot. Bella kihasználta azt, hogy egyikük sem figyelt – a Cruciatus fájdalmát Ron rég nem érezte, talán csak a Roxforti Csatában, mégis élénken élt az emlékezetében. A fekete hajú nő elmosolyodva lépett melléje, majd elkábította – megölni nem akarta.
Isidorát hátulról kábította el az éppen akkor érkező Phaedra Nott; a görög asszony bizonyára úgy döntött, csatlakozik a barátaihoz egy kis harcolás miatt. Mindenesetre Harry és a barna hajú macskalány rémülten lépett hátra. Most már mindketten tudták elvesztek; ha két halálfalót nem tudtak legyőzni, hogy tudják majd legyőzni ezt a hármat?
– Mi lesz most Mr. Potter? - suttogta ijedten Kate, majd hátrálni kezdett.
A férfi felmérte az erőviszonyokat; ha ő bevállalja Phaedrát és Bellát, akkor Kate-nak marad Lucius. De hogy fog elbánni a két boszorkával? És Kate hogy fog elbánni Luciusszal, hisz a férfi meg akarja őt ölni!? De ha Phaedrát vagy Bellát hagyja Kate-nek, a lány őket nem fogja tudni legyőzni! Sőt egy elsőéves lánynak esélye van arra, hogy legyőzzön egy halálfalót?
– A tiéd Malfoy – mondta végül. - Enyém Phaedra és Bella.
Kate biccentett, majd megállt Luciusszal szemben. A férfi kegyetlenül mosolygott rá, mire a macskalánynak szinte megfagyott a vére az ereiben, győznie kellett, de iszonyatosan félt. Ha igaz volt, amit az anyja mesélt neki, akkor ez a férfi sok mindenre képes bármennyire is bénának mutatkozik. A barna hajú lány beismerte magában, hogy fél, sőt a félés az még enyhe kifejezés; a lány rettegett.
– Üdvözlöm, Miss Malfoy! - Lucius hátborzongatóan nyájas hangjától a hideg rázta. - Remélem felkészült a halálra – folytatta a férfi, majd elgondolkozva hozzátette:
– Mert ma meg fog halni!
A lány Harryre kapta a tekintetét, mintha bátorítást várna a férfitől. Azonban a smaragdszemű varázsló el volt foglalva Phaedrával és Bellával – a két halálfalónő kis híján elkábította őt, de mindig elugrott előlük. Erős pajzsbűbájt vont fel, és úgy támadott. A szeretet erős hatalma vezérelte úgy, mint ahogy Voldemort ellen küzdött egykor. Be akarta bizonyítani, hogy Ő még mindig ugyanaz a férfi, hiába mondott akkor Isidora Jackson mást.
Odafentről újabb sikoltás hallatszott, majd kiáltás:
– Erre jöjjenek!
– Nyissa ki a Kamrát, Rose! - csendült fel Kingsley hangja, majd a Kamrában visszhangot vert az ijesztő sziszegés.
Harry ismét tapasztalhatta, hogy nem érti a párszaszót, de most kivételesen nem bánta. Csak az tudta érdekelni, hogy minél hamarabb leérjenek az aurorok, és megmeneküljenek. Most ez volt a legfontosabb és nem a párszaszó. A varázsló folytatni akarta a csatát, és már vissza is fordult a két halálfalónő felé, akik eddig folyamatosan bombázták átkokkal – amik mind lehullottak a pajzsáról –, de...
Az arisztokrata Lucius Malfoy üvöltése azonban megakadályozta a smaragdszeműt és a két halálfalónőt bármilyen támadásban. A tejföl-szőke hajú, szinte teljesen őszülő férfi üvöltve kapott lángra, és a vele szemben álló, vigyorgó Kate Malfoy nem bírt nem kárörvendően nézni.
– Ezt meg hogy csináltad? - pislogott nagyokat a smaragdszemű férfi. Kate lazán megvonta a vállát, majd a varázsló mellé ugrott, és tovább harcolt.
Újabb kiáltások harsant föntről, majd nagy puffanással tíz auror érkezett meg egyből. A görög asszony és a fekete hajú Bella hátrébb ugrott, mikor meglátta a két auror, aztán egy csettintéssel köddé váltak. Az aurorok Kingsley vezetésével odarohantak a földön vergődő Lucius Malfoyhoz, és megkötözték.
– Lucius Abraxas Malfoy – mondta diadalmaskodva Kingsley –, a Mágiaügyi Minisztérium nevében letartóztatom!
Az idős férfi nem reagált rá, csak gyűlöletes pillantásokkal jutalmazta a macskalányt, ki A Kis Túlélőhöz bújva, kárörvendően vigyorgott rá. Harry átölelte a barna hajú lányt, majd biccentett Kingsleynek, és az éppen odasiető Saidyhez így szólt:
– Vidd fel Kate-et – parancsolta határozottan. - Fleur Weasley a Mester után ment, meg kell mentenem, ha nem akarjátok, hogy még valaki meghaljon ma!
A csinos, szőke hajú elhúzta a száját, de azért durván megragadta a macskalány kezét, és a seprűk felé kezdte rángatni. Kate morcosan nézett a nőre, de nem mondott semmit; nem akarta felhergelni. Hátrapillantott, ahol Harry éppen Scottnak és Bennek parancsolt – a két férfi ezek után odalépett az ájult hölgyekhez; Scott Juliette-et kapta a karjaiba, míg Ben Ginnyt. Kate megnyugodott, tudta, hogy az anyja most már biztonságban van.
– Invito seprű – hívta magához a seprűt. A pillantása találkozott Harry Potter kutató smaragdzöld szemeivel, a lány szelíden rámosolygott a férfi. Amaz viszonozta a mosolyt – Kate tudta, hogy nem kell félnie. Most már biztonságban vannak.
Harry gyorsan elkapta a tekintetét a barna hajú lányról, majd biccentett Kingsleynek, és besietett az egyik alagútba. Amikor utoljára látta Fleurt, arrafelé igyekezett. Isidora – kit a férje egyből magához térített – és Richard csatlakozott hozzá, akárcsak Ron – kit szintén magához térítettek –, így együtt indultak Fleur keresésére. A hollófekete hajú varázsló csak reménykedni tudott, hogy Fleurt nem ölték meg.
– Hogy jutott az eszébe utána menni annak a boszorkánynak? - morgolódott Ron, miközben a halántékát masszírozta.
– Linda megölte a lányát – mondta nyugodtan Isidora. - Természetes, hogy meg akarja bosszulni.
A vörös hajú Ron sóhajtott egyet, majd összenézett Harryvel – az asszony már megint ki akarja őket oktatni. A két férfi szerencséje az volt, hogy a Jackson-házaspár csak kuncogott mindezen. Nem érdekelte őket, hogy mások mit gondolnak róluk, csak élték az életüket, pont úgy, mint a Lovegood-család. Ők is így csináltak.
Az alagút végébe értek, hol sötétség uralkodott. Egy trónteremszerűség volt – a terem akkora volt, hogy elfért benne egy nagyobb csapat halálfaló. Rengeteg fáklya világította meg, mely mind zöld lánggal égtek – ez adta a hangulatos zöld fényt. Pár szék volt oldalra rakva, viszont középütt három hatalmas trónszék foglalt helyet. A legnagyobbik szék háttámlája smaragdkövekkel volt kirakva, az ülését pedig zöld bársony borította. A másik két szék jóval kisebb volt, de azért látszott rajta, hogy az is trónszék. Egyik széket sem borította valamilyen kő, csak sötét, fekete bársony az ülését, viszont mindhárom széknek a támlájába bele volt karcolva egy-egy kígyó.
Az aurorok lassan léptek be, óvatosan körülnézve, nehogy lesből támadjanak rájuk. Amint beléptek a fáklyák fénye kialudt, és még sötétebb lett helyiség. Az auroroknak rossz előérzetük támadt, mely bebizonyosodni látszódott pár perc elteltével. Lassan köd keletkezett a teremben, így mindenki ijedten hőkölt hátra.
– Hol van? - nézett körbe Richard. - Én nem látom.
– Egyáltalán ti láttok valamit? - csendült fel valahonnan a ködből Isidora hangja.
– Semmit sem látok! - kiáltotta Ron, aztán az irányából két puffanás hallatszott, majd bosszús morgolódás. - Hé! Ki vagy? - kezdte el verni az illetőt a vörös hajú férfi.
– Én vagyok az, Richard Jackson! - kiabált az alatta fekvő férfi. - Mássz már le rólam!
Harry itt unta meg a veszekedést és a kiabálást. Elővette a pálcáját, elsuttogott egy lumost, majd haragosan a földön fekvő férfiakra nézett.
– Fogjátok már be!
– Így sosem találjuk meg Fleurt – mondta Isidora is. - Menjünk!
A teremből egy hatalmas ajtó vezetett kifelé. Harry megpróbálta lenyomni a rézkilincset, de nem sikerült. Tanácstalanul nézett a többiekre, mire Isidora odasétált az egyik fáklyához – ahhoz, mely a legnagyobb lánggal égett, mielőtt kialudt –, és megnyomta a fáklyatartóra karcolt kígyót. A kígyó besüllyedt a tartóba, majd négy kulcs repült ki belőle, és emelkedett a levegőbe.
A négy kulcsot négy acélkék színű, körülbelül 20 cm nagy lények fogták vékony kezecskéikben, és repültek vele. Magas, vékony, csacsogó hangot hallattak mikor repültek, bár szárnyuk nem volt. Pixik voltak, más néven tündérmanók. Harry egyből felismerte őket, mivel volt egy kellemetlen találkozása velük másodikban. A férfi csak azt nem értette mit kell tenniük. Mikor ezt kifejtette Ron úgy nézett rá, mint egy bolondra.
– Tudod elsőben is ilyen volt – próbálkozott egy elnéző mosollyal a vörös hajú férfi. Kifejezetten élvezte, hogy most nem ő a buta. - Ki kell választanunk, hogy melyik a megfelelő kulcs.
– Az tudom – legyintett Harry. - De a pixikkel mit tegyünk!? Ezek a szörnyetegek – nézett sötéten a repülő lényekre –, pajkosak, csintalanok és ravaszok! Hermionénak biztos sikerülne megállítania őket – tette még hozzá.
– Hogy is volt az a bűbáj? - kezdett el gondolkozni Ron. - Tudod, megállította őket. De melyik bűbájt használta? Te nem tudod Richard? - fordult a harmadik férfi felé. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
