Első lépések a lejtőn
Miért érez ilyen furcsán, mindig, mikor a fiú közelébe kerül, még akkor is, mikor gyakorlatilag alig tíz perce még az élete volt a tét? Ám azonban hamarosan rá kellett jönnie, erre a kérdésre talán soha nem kap választ, ugyanis figyelmét most az kötötte le, hogy megpróbálja visszatartani sikolyát, mégsem sikongathat Denem előtt, s fohászkodott Merlinnek, hogy erősen tartsa őt a fiú, ugyanis már felfelé száguldoztak a csatornában. Volt egy pillanat, mikor Lenah összeszedve bátorsága maradék cseppjeit, felnézett Tomra, s látta, a pálcája a magasba mutat, s valami vibráló fény veszi körül a végét, ám nem vehette jobban szemügyre, ugyanis máris megérkeztek, s fájdalmas puffanással földet értek. Lenah hason feküdt a hideg kövön, a második emeleti mosdóban. Már nem érezte Denem erős szorítását csuklóján, így szabadon mozogva felkönyökölt. Mellkasa mintha kitörni készült volna, érezte, hogy belülről megfeszül. Ahogy felköhögte a bennrekedt levegőt, hallotta, hogy hasonló reakcióktól szenved valaki más is jobbján. Szemeit félve nyitotta ki, s tekintett oldalra. Tom hanyatt fekve ért talajt, s most ő is fuldoklott a hirtelen nyomásváltozástól. Denem lassan abbahagyta a köhögést, s szinte lehetetlen gyorsasággal pattant fel. Lenah még alighogy csak feltérdelt, a fiú már felette magasodott, s tekintett le rá sürgetően.
- Siess! – parancsolt rá hangjának erejét visszafogva.
- Nem… - nyögte bátortalanul Anguish. Denem már egy pár lépéssel előtte járt, s megrökönyödve fordult vissza. Az utóbbi időben nem fordult elő vele, hogy ellen szegüljenek szavának.
- Mit mondtál? – Denem szikrázó pillantással tett egy lépést felé.
- Minek? Hisz… kijutottunk – egyenesedett fel, s próbált határozott maradni. Mintha kijutva a kamrából némi bátorság költözött volna vissza belé. Már nem érezte azt a szorongató érzést, ami odalent fogta el. Biztonságban érezte magát, szabadon. Bár, most, hogy Denem fenyegető dühvel tekintetében közeledett hozzá egyre jobban, bátorságát mintha halványulni vélte volna, de kétségtelenül visszatért szabadságérzete. Ismerős volt az érzés, ami átjárta testét, egyszer, már átélt ilyet. A minisztériumban tett látogatást kisebb korában édesanyjával, mikor a lift, amiben utaztak beragadt. Új mugli találmány volt, s még elég sok probléma volt vele. Lenah halványan emlékezett arra a napra, de egy valami világosan rémlett neki mindig is; az érzés, mikor végre kiszabadították őket.
- Kijutottunk, ez igaz – bólintott lesütött szemmel Denem –, de mégis mit gondolsz, hogyan tovább? – nézett fel tettetett kíváncsisággal.
- Hát… Visszamegyek a klubhelyiségbe – hebegett értetlenül Anguish. Mégis mi mást tehetne?
- És mit mondasz, merre jártál két napig? – torpant meg a lány előtt, vészesen közel hozzá.
- Hát… - Lenah a kamra bejárata felé tekintett, de látta, már egy mosdókagyló sem hiányzik. Már meg sem tudta volna mondani, melyiknek a helyén látta a minap a csatorna száját. – Két napig?
- Csendesebben! – sziszegte fogai közt Denem. – Vasárnap este van, talán már éjfél is elmúlt – válaszolt természetes könnyedséggel a fel nem tett kérdésre. Így már Lenah is értette, mért olyan fáradt, s mért vágyik minduntalan puha ágyába.
- Akkor, ha megbocsátasz… - próbálta megkerülni a fiút Anguish, de az határozottan megragadta jobbját, s visszarántotta.
- Nem mész sehová! – sziszegte Denem egyre ingerültebben. Kész volt a terve, csak megvalósításra várt. Tökéletes volt, mindenre gondolt, mint általában mindig. De bekövetkezett, amitől tartott, a lány mardekáros mivoltához hűen nem tartotta be a szavát. Most, hogy biztonságban volt, se szó se beszéd lelépett volna, s talán még a kastélyban is szétkürtölte volna, hogy merre járt, mit látott, kivel találkozott.
- Eressz el, Denem! Ez nem vicces! – próbálta kihúzni csuklóját a szorításból. Erős volt, mégis más, mint eddig.
- Talán úgy nézek ki, mint aki jól szórakozik? – szegezte pálcáját a lány hasának, s nyomta neki annyira, hogy egy fájdalmas nyögést csikarjon ki a másikból.
- Mégis mire készülsz? – araszolt hátrébb Anguish.
- Majd megtudod, ha oda értünk.
- Nem megyek veled sehová! – próbálkozott ismét a szökéssel, szintén sikertelenül.
- Ne kényszeríts!
- Nem mered – nézett bele határozottan Denem szemeibe. Sötét szempár volt, s gyűlölet szikrája csillogott benne. – Nem… - suttogta erőtlen hangon Lenah – Tiltott átok, nem teheted!
Denem ajkai mosolyra húzódtak, de tekintete még mindig elvetemült tűzzel égett.
- Crucio! – az átok halk suttogás volt csupán. Nem tudta tovább megállni, idegeit pattanásig feszítette a lány a viselkedésével. Áldozata alig pár másodpercig tűrte hangtalanul, lábai megrogytak, csak a fiú tartotta a levegőben, s a pálca vége még mindig hasát érintette.
Lenah nem sokáig bírta. Megalázottan sikoltott fel fájdalmában, s alighogy hang hagyta el testét, a fájdalom megszűnt, s erőszakkal fojtották belé elviselhetetlen kínjának hangjait. Tom pálcáját zsebébe eltéve, szabaddá téve kezét fogta be a lány száját. Közel hajolt hozzá, tekintete belefúródott a lányéba, ahogy az érezve a helyzet súlyát kétségbe eseten nézett fel rá, s még jobban megijedt, látván azt a haragos arckifejezést Denemen.
- Azt teszed, amit mondok, ezt ne feledd! – Tom hangja mély volt a dühtől, Lenah hátán végigfutott a hideg hallva a szavakat. Furcsa, különös érzés járta át, fenyegetve kellett volna éreznie magát, mégis, még ebben a helyzetben is, beleremegett a tudatba, mennyire közel is van most hozzá a fiú. Amennyire tudott, bólogatott, jelezvén, felfogta, a fiú szándékai komolyak.
- Helyes – eresztette le kezét a lány szájáról, s engedte el a kezében szinte összeroppanó csuklót. Lenah kissé megingott, de nem esett el. – És jobb lesz, ha ezt elteszem – hajolt le Denem. Anguish hátrált egy lépést, ugyanis a fiú mozdulata igencsak zavarba ejtette közelségével. Lenah tudatáig csak akkor jutott el, hogy mit szerzett meg a mardekáros prefektus, mikor az egy elégedett mosoly kíséretével eltette a lány pálcáját talárja zsebébe. Anguish észre sem vette, hogy időközben kiesett, információi szerint, napok óta szorongatott fegyvere kezéből.
- Jobb lesz indulni – ragadta ismét karon a lányt Denem, s indult meg vele az ajtó felé.
- Hová? – kérdezte halkan, cseppnyi kétségbeeséssel hangjában Lenah.
- Majd meglátod – suttogta Tom, s már a folyosót kémlelte, hogy biztonságos-e. Lenah már épp válaszra nyitotta száját, mikor hirtelen megindultak. Denem hihetetlenül gyors volt, Anguish kipihenten és teli hassal is nehezen érte volna utol. Egy-két lépés erejéig úgy érezte, mintha nem is futna, inkább már lebegne. Alig egy percbe telt, hogy leérjenek a bejárati csarnokig. Ott Tom is lassított, settenkedve haladtak át a hatalmas helyiségen. A nagyterem előtt elhaladva mindketten arra fordították fejüket, de egy nesz nem sok, annyit nem hallottak.
- Valószínűleg már végeztek – suttogta Denem, majd a lányra nézett. Lenah nem értette, mért osztotta meg vele ezt az egyértelmű tényt a fiú, de egyetértően bólintott. Későre járt már, elképzelhető volt, hogy a roxforti házimanók már a kastély más szegletét takarítják.
Elmerengve a házimanók napi rutinjaiban, Anguish már csak azt vette észre, hogy az iskola birtokán szaladnak. A lejtő pázsitja, mely a tiltott rengeteg felé vezetett nedves volt, talán, nemrég eshetett az eső. Nem is figyelve útjuk irányát a roxforti tó felé nézett, s látta megcsillanni a hold fényét a kellemes szél hullámoztatta vízen. Csodálatos, bár tény és való, kissé hűvös este volt. Halk csörömpölés hallatszódott ki a kastély ódon falai közül, s mindketten ijedten torpantak meg. Egy magasabbik emeleten valaki gyertyát gyújtott, s kétségbeesetten járkálni kezdett.
- Shomjam – suttogta Anguish. Tom kérdőn nézett le rá, majd Lenah kiegészítette. - Herbert Shomjam professzor. Mintha említette volna az egyik óráján, hogy hamarosan beérnek a Nocte fügék. Teliholdkor virágzik, és csak teliholdkor lehet leszedni a gyümölcsét – Lenah megbabonázva figyelte, ahogy sürgölődik-forgolódik a professzor árnyéka az ablakban. Tom értetlenül pislogott egy párat, nem is tudta, hogy Lenah ért a Gyógynövénytanhoz. Azonban nem volt sok ideje ezen morfondírozni.
- Akkor jobb lesz, ha sietünk – indult meg ismét sarkon fordulva a Tiltott Rengeteg irányába. Anguish szótlanul követte, már nem érezte lábait, az egyre erőltetettebb tempótól pedig egyre jobban zihált. Alig pár másodpercen belül elérték az erdőt, de még jó pár méteren beszaladtak. Helyenként Anguish érzékelte, mintha talárja meg-megtépődött volna, de már alig látott. Az erdő fái ugyan hagytak némi esélyt a holdnak, hogy fényforrásként mutasson utat a két fiatalnak, de Lenah elé szemhéjai borítottak sötétséget. Hirtelen Denem elengedte karját, s ő egyensúlyát vesztve egy fa törzsében talált kapaszkodót.
- Itt jó lesz – nézett körül Tom, majd a lány felé fordult. Lenah zavartan nézett körbe, s még mielőtt a fiú bármit is szólhatott volna, azonnal feltette kérdését.
- Miért hoztál ide?
- Ez is a terv része – jelentette ki nyugodt hangon a fiú. – Mennyire tudsz hazudni? – tette fel a kissé tématerelésnek tűnő kérdést. Anguish bátortalanul bólintott, s azzal Denem belekezdett, hogy ismertesse tervét a lánnyal.
*
- Nos, ha megértetted, akkor én távoznék – Tom ingerült volt, a lány kissé nehezen fogta fel, mit is vár el tőle. Lenah nyíltan nem akadékoskodott, bár voltak ellenvetései a terv bizonyos részeivel kapcsolatban, például, hogy a mai estét itt kell töltenie az erdőben. Denem sarkon fordult, s a lány megkönnyebbültséggel, szíve mélyén csalódottsággal sütötte le szemeit.
- Majdnem elfelejtettem… Vulnus! – célzott pálcájával a lányra. Lenah fájdalmában felszisszent, s kezeivel combjához kapott. Szoknyája felszakadt, s most ujjai közt melegség folyt át.
- Ez mire volt jó? – nézett fel eltorzult arccal.
- Ugye nem gondolod, hogy hihető lesz a meséd, hogy egy teljes hétvégét túléltél a rengetegben, egyetlen karcolás nélkül? – a költői kérdést egy újabb átokkal pecsételte meg. Sok, kicsi sebet eredményezett a fiú sorozatos támadása. Lenah az első négy után feladta, s meggyötörten rogyott össze. Denem minden egyes pálcasuhintással egyre jobban élvezte a helyzetet. Anguish fájdalmában fel-felnyögött, arca egyre jobban kínokkal telivé vált. Egyszer csak megszakadt a csípős fájdalmat okozó vágások sorozata. Denem lassan Anguish elé lépett, tiszafa pálcájával megemelte állához érintve a lány arcát. – Nem aludhatsz el, éberen kell figyelned – adta az utolsó utasítást, s egy újabb suhintással megkarcolta a lány arcát. Sötétvörös vére egy vékony csíkban bugyogott ki. Tom elővette Lenah éger fegyverét, s a lábai elé dobta. Köszönés nélkül fordult sarkon, s hagyta el az erdőt. Lenah egyre jobban remegett, ahogy a fiú távolodott tőle. Szemei előtt még mindig látta azt a tekintetet, ahogy az imént Denem rá nézett. Az élvezetteljes arcot, ahogy szinte minden vágya kielégülésre találtatott azzal a kis vágással, amit az arcán ejthetett.
Hűvös szél fújt át a fák törzsei közt, megvacogtatva Anguish-t. Térdelő pozíciójából átváltott, miután kissé előre hajolva eltette pálcáját szakadt talárja zsebébe, lendületet vett, vállát a mellette álló fa törzsének vetette, térdeit felhúzta, s átkarolta.
„Nem szabad elaludni!” – győzködte magát, hiába, s ezt maga is belátta. Szemhéjai nehezen csukódtak le, s szíve szerint többet ki sem nyitotta volna őket. Végre nyugton lehet, nem fenyegeti éhes Baziliskus. Bár, talán a Tiltott Rengetegnél számtalan más, biztonságosabb helyet is el tudott volna képzelni, de most nem akart a vérfarkasokra, vagy egyéb borzalmakra gondolni, akik talán megérzik szivárgó vérének illatát. Végül is, ha Denem meg akarta volna ölni, vagy öletni, már rég megtehette volna. Nem hozta volna egy ilyen helyre, ha nem tudná, hogy biztonságban hagyta most őt egyedül, egy sötét, szél táncoltatta lombok suhogásától zajos erdőben. Kicsit összébb húzta magát, de rá kellett jönnie, ezzel nem sokat segít magán. Aztán percekkel később, már nem érzett hideget, vagy fájdalmat, csak békés zuhanást.
***
Két álmatlan éjszaka után, végre tudott aludni, hála a javasasszony altató bájitalának. Ám gyomrába fészkelő szorongása mit sem változott, mikor pontban nyolckor kipattantak szemei, s kénytelen kelletlen elindult lefürdeni. Hategood és Erase próbálták tartani benne a lelket, csak az ő állandó jelenlétük miatt nem engedte becsülete, hogy csak egy könnycsepp is elhagyja szemeit. Eltűnt a csintalan mosoly arcáról, szemei karikásak voltak. Monoton mozdulatokkal öltötte magára egyenruháját s talárját, felkapta ágya végébe kikészített iskolatáskáját, majd ahogy már két napja megszokottá vált, síri csendben elhagyta a hálót, mögötte két lehangolt szobatársával.
- Azt hittem, az a vén banya tett bele valami kedélyjavítót is – suttogta Erase a mellette haladó szőkének. Natheline dühösen kapta hátra fejét, de mire szembenézett a mélykék szempárral, haragja elszállt. Miután ismét leszeget fejjel haladt tovább a nagyterem irányában, a másik kettő sokat sejtető pillantást váltott. Black nem ilyen volt, régebben, ha ilyen atrocitás érte, felsőbbrendűen gesztikulálva, hangosan kiabálva magyarázta meg az őt sértő személynek, hogy ne mondja meg neki mit, vagy hogyan csináljon, és egyébként is mit szól bele. De nem, amióta Anguish nem tért vissza, jószerivel meg se szólalt. Magába fordult, kereste a helyeket, ahol egyedül lehet. Szobatársaival azonban kialakított az évek során egy olyan szintű barátságot, hogy azok ne hagyják, hogy összetörjön, de helyettesíteni nem tudták a gyerekkori barátnőt.
Reggeli zabkásáját íztelennek s száraznak érezte, enni sem volt kedve. Az asztalon könyökölve piszkálgatta, kevergette kanalával, de sehogy sem nézett ki jobban.
- Mi van, ha már meghalt? – törte meg a csendet, ami hármójuk közt uralkodott.
- Ezt már megbeszéltük – sóhajtott Hategood. – Te is tudod, hogy a szellemek és a festmények már két napja keresik a kastélyban, mindent átnéznek. Meglesz – mosolygott bíztatóan, de Nattén már nem segített.
- Két napja… két napja nem találják! – csapott az asztalra Black. Egy páran feléjük néztek, de mivel a lány nem folytatta, esemény híján mindenki visszatért reggelijéhez, illetve megszakított beszélgetéséhez.
- Talán, nem is a kastélyban van – vetette fel Erase.
- A Tiltott Rengeteg? Nem, ismerem Lenah-t, oda nem menne – ingatta fejét Black.
- Vagy megszökött – magyarázta Hategood, s forgatta mogyoróbarna szemeit.
- Szólt volna – motyogta Natte, s megint piszkálgatni kezdte reggeliét.
- Az ilyet nem szokták bejelenteni – ingatta fejét Erase, s pár fekete tincs kicsúszott lazán felfogott kontyából.
- Jobb lesz, ha elindulunk – pattant fel a szőke, látva Black szúrós tekintetét –, Ebshont nem szeret várni, és gondolom megint a rengetegbe megyünk – kapta fel vállára táskáját, s indult meg. A Black még vetett egy gyilkos pillantást Erase-re, aki elnézve neki halványan elmosolyodott.
Legendás Lények Gondozását mindenki szerette, s az évfolyamon sokan jelentkeztek erre a tárgyra. A mardekárosok közül mindenki járt az órára, így nem vonták össze a csoportot. Ebshonttal az élen a birtok nyirkos pázsitján haladtak a Tiltott Rengeteg azon része felé, ahol a professzor az órákat szokta tartani. Lassan meneteltek, Silvanus épp Nottnak magyarázott valamit az aznapi órával kapcsolatban. Natheline a tájat figyelte, az erdőséget, ami körülvette a birtokot. Gondolatai elkalandoztak, ahogy felderengett neki egy majd tíz éves emlék.
Szüleivel egy gyönyörű nyári napon voltak hivatalosak egy kellemes kis teára a fél éve Charn rezidenciává avanzsált kis erdei kúriába. Lovas kocsival mentek, bár a muglik már feltaláltak valami automatizált, motoros kocsikat, a családját nem győzték meg az új találmányok. Natheline hatalmas mosollyal arcán bámult ki az ablakon, s figyelte az erdei utat körülölelő fákat. Egyszer csak a kocsis jobbra kanyarodott, s a fiatal Black lány kihajolva látta, ahogy az erdő fái szinte elugranak a lovak útjából. Regulus Black finoman visszahúzta lányát, de már dorgálásra nem maradt ideje, a hintó megállt, s neje kilépett a tisztásra, ahová értek. Mr. Black előre engedte lányát, aki alighogy letette lábát a talajra, máris valaki a nyakába ugrott.
Lenah-val miután megitták a délutáni teát, s befaltak két hatalmas csokis sütit, leszaladtak az udvarra labdázni. Különösen pattogós labda volt, Mr. Charn, Zonko Csodabazárjából szerezte, állítólag. Kedves fickónak tűnt, bár, Natheline-nek valami nem tetszett vele kapcsolatban, ahogy Lenah-nak sem. De most nem ezzel foglalkoztak. Egymásnak dobálgatták a labdát, néha be kellett futniuk érte az erdőbe, egyszer-kétszer rájuk is szóltak, de alapvetően kellemes hangulatú délután volt. Egyszer Lenah véletlen túl nagyot dobott Natténak, így a fehér labda két hatalmas pattogás után a kis kerti tóban kötött ki. A két lány szájtátva lépkedett a számukra hatalmas tavacska felé. Különböző mágikus vízinövények díszítették, a benne lakó kis varázslényekről nem is beszélve. A két, aranyos, fodros ruhába öltöztetett lány sandítva hátuk mögé néztek. A felnőttek látszólag nem is figyeltek rájuk, Mr. Black és Mr. Charn varázslósakk játszmáját figyelték.
- Hogy szedjük ki? – suttogta Lenah.
- Nem biztos, hogy sikerül – nézett rá Natheline. Nem akarta, hogy a szülei meglássák, így még egyszer hátranézett. Azok még mindig az egymással harcoló sakkfigurákat figyelték.
- Mire készülsz? – nézett gyanakvóan Anguish a lányra.
- De ne mond el nekik, rendben? – kérlelte Natte.
- De mit? – tárta szét karjait Lenah. Black nem felelt, csak a labda felé fordult. Arcán látszódott, hogy nagyon koncentrál, s szemeit is hunyorgatta. Lenah kissé megijedt, nem értette mi ütött barátnőjébe. Végül ő is a tó felé nézett, s látta, a labda már nem a felszínen lebeg, hanem a levegőben repül. Pár másodperc múlva a hatalmas gyöngyre hasonlító tárgy már a tó, tőlük távolabbi partján gurult.
- Nem akarom, hogy megtudják anyáék – motyogta Natte, s már a tavat kerülték meg.
- De miért? – kapta fel a labdát Lenah.
- Mert akkor még varázslatra is tanítani akarnának – nyafogott Black, s lassú léptekkel indultak vissza a kert szabadabb területére. – Így is minden délután olvasni tanítanak, meg folyton írnom kell, amikor hétvégente átjön a nagyi, folyton számoltatnak. Unalmas és fárasztó.
- A varázslás nem unalmas – mutatott rá Anguish.
- Áh! – legyintett Natheline. – Tuti úgy csinálnák, hogy az legyen. Na dobd!
- De aranyosak – mosolygott Mrs. Black.
- Igen – bólintott helyeslően Magdalhena –, azt hiszik, nem látjuk őket.
- Bár érdekelne, hogy Natheline eddig mért nem szólt nekünk. Futó a C5-re – utasította fekete bábuját Mr. Black.
- És Lenah? Már ő is...
- Oh – nevetgélt kissé kényszeredetten az említett édesanyja –, hát persze! Próbálkozik, hát hogyne.
Mr. Charn sokat sejtetően felnézett feleségére, aki sokat sejtetően mosolygott vissza rá. Mindketten tudták, hogy Lenah még nem mutatta se akart, se akaratlan jelét annak, hogy lenne benne mágia.
Natte hirtelen megtorpant, hisz a többi társa is, s a kellemes emlék szertefoszlott. Ahogy újra a szürke hétköznapokba csöppent, úgy érezte még mélyebbnek az űrt, amit péntek óta érzett.
- Professzor Úr! Ott! Láttam valami mozgást! – erősködött Denem, s az erdő felé mutatott. Ebshont mosolyogva ingatta fejét, s hitetlenkedve cisszeget.
- Csak a képzelete játszik önnel, Mr. Denem.
"Ez az én gondom is! Hol lehet már?" – bosszankodott magában Denem. Anguish-nek már ott kellene lennie, most kellene kilépnie az erdőből. De ahogy a tanár úr is mondta, csak oda képzelte. De nem hagyhatta, hogy a terv kudarcba fulladjon, így hát mit sem törődve a professzorával, megindult az erdő felé, s befutott.
*
Hirtelen ismét fájdalmat érzett, valami erős csapódott arcának. Jobb karját valami hirtelen felrántotta, s lépésekre késztette.
- Kelj fel! – rázta meg a lányt Denem, ahogy Anguish karját átvetette vállán.
- Mi történt? – nyögte Lenah álmatagon.
- Elaludtál, pedig világosan megmondtam, hogy ne tedd! – már csak két fa választotta el őket, Tom már látta az osztálytársait.
- Sajnálom.
- Azzal ráérsz, most pedig koncentrálj a feladatodra! – azzal együtt kiléptek a fénybe. Lenah hunyorgott az erős délelőtti naptól, jobb lába minden egyes lépésnél összecsuklott.
- Lenah? – ismerte fel barátnőjét Natheline, ami elég nehéz feladat volt. Anguish csapzottan szakadt, vérfoltos ruhában, még mindig szivárgó sebekkel, Denem segítségével lépett ki a Tiltott Rengetegből. Pár lépés után Denem megállt, hisz osztálytársai és professzora feléjük közeledtek. Black megelőzve Ebshontot rohant, s döbbenten torpant meg három-négy lépésre tőlük. Anguish könnyáztatta arca mocskos volt, szemei karikásak, tekintete fátyolos. Tom ekkor elengedte a lányt, remélte, az már észhez tért annyira, hogy meg tudjon állni a saját lábán. Tévedett. Lenah nemhogy a saját lábán nem bírt megállni, de eszméletét is elvesztette.
- Lenah! – sikkantott fel Natte, s közelebb lépett. Tom reflexei nem hagyták cserben, mielőtt a lány kemény puffanással földet ért volna, elkapta, s kissé megemelte. Kezdett elege lenni, nem volt neki nehéz a lány, de nem akarta cipelni.
- Denem! – ért oda Ebshont professzor. – Vidd fel a gyengélkedőbe, a többiek pedig visszatérnek a klubhelyiségbe, és megvárják a következő órájuk kezdetét! – adta ki a Legendás Lények Gondozása tanár, majd oldalán Denemmel, aki karjai közt vitte Anguish-t, s sarkában Blackkel elindult a kastély felé. Felérve a gyengélkedőbe, a javasasszony azonnal mutatott egy ágyat, ahová Denem letehette a lányt, majd észrevéve Natheline jelenlétét, segítségét kérve, elhúzva a függönyt, nekilátott ellátni a sebeket.
- Miss Black, de hisz maga... - kezdte volna a professzor, de a lány már el is tűnt a függöny mögött. Silvanus lemondóan sóhajtott, majd tanítványához fordult. – A nap hőse lett, Denem – veregette vállon a fiút.
- Ugyan, tanár úr – szerénykedett Tom.
- Nagyszerű szeme lehet, még én magam sem vettem észre, hogy ott van – dicsérte tovább, s Denem mosolyt erőltetve arcára tűrte. Persze, jól esett neki, de most nagyobb gondok foglalkoztatták. Percekkel később a javasasszony eltüntette új betege körül a függönyt, s a tanár, és a 'nap hőse' előtt is láthatóvá vált, Lenah már a gyengélkedői pizsamában feküdt, betakarva. Arcáról eltűnt a kis vágás, s Natheline mellette ülve, a többi látogatónak háttal kezeit tördelve mondott magában hálát Mardekárnak, hogy barátnője még mindig él, és jól van. A Madame legalábbis meggyőzte róla, hogy kisebb karcolásokon és kimerültségen kívül semmi komolyabb baja, fizikailag. Az asszony nem sokára visszatért egy tál meleg vízzel, s egy fehér mosdató ronggyal.
- Kérem, had én! – nyúlt át az ágy felett Natte, s elvette a tálat. Letette az éjjeli szekrényre, s apró, finom mozdulatokkal kezdte el a vizes ronggyal törölgetni barátnője arcát.
- Nem súlyos, de jó hogy megtaláltad, fiam – állt a két bámészkodó mellé a javasasszony.
- Mért mentél be oda, Lenah? – kérdezte eszméletlen barátnőjét félhangosan. – Nekem mért nem szóltál? Halálra aggódtam magam miattad! Azt hittem, bajod esett! Ne csinálj ilyet többet!
- Natte... - nyögött fel Lenah, s elsöpörte a kezet feje fölül. – Halkabban, aludni szeretnék!
- Már magához is tért – mosolyodott el a roxforti ápoló, s elindult szobája felé. Natheline beleejtette a vizes tálba a rongyot, s visszaült az ágy szélére. Lenah megtörölte vizes arcát a paplanba, majd a fejére húzva próbált visszaaludni.
- Silvanus! Silvanus! – hallatszódott egy zaklatott hang a folyosóról, s hamarosan három még zaklatottabb alak fordult be a gyengélkedőre. A hang forrása nem más volt, mint Armando Dippet igazgató, mögötte a helyettese, Albus Dumbledore, illetve a Mardekár ház vezetője, Horatius Lumpsluck professzor.
- Áh, Dippet igazgató, minek köszönhetem a látogatását? – rohant ki a nagy hangzavarra a javasasszony.
- Értesüléseim szerint megkerült az Anguish lány – nézett körbe a termen a férfi. Lenah lassan lehúzta fejéről a takarót, s bátortalanul nézett fel az érkezőkre.
- Mielőbb meg kell tudnunk, mi történt – magyarázta Dumbledore.
- Még túl korai... - az asszony nem fejezhette be, ugyanis az átváltoztatástan tanár máris a lány ágyhoz lépett.
- Hol volt? Mi történt? – kezdte faggatni.
- Miss Black! – szólította Lumpsluck tanítványát, s intett neki, hogy menjen onnan. Natte csatlakozott Ebshont és Denem párosához, míg Lenah ülő helyzetbe fészkelte magát.
- Professzor urak... - nézett körbe egyre gyorsabban dobogó szívvel. – "Akkor kezdjük" – gondolta, s tekintete megtalálta az átható kék szempárt.
- Merre járt? – lépett közelebb, kevésbé számonkérő hangon Lumpsluck.
- A... a Tiltott Rengetegben – sütötte le szégyenkezve szemeit Lenah.
- De hisz az tilos! – háborgott Dippet.
- Miért ment oda? – Dumbledore egyre feszültebb lett, s Lenah megremegett.
"Eddig minden a legnagyobb rendben" – nyugtatta magát Denem.
- Mert.. Mert megijedtem...
- Mitől? – hajolt közelebb Dumbledore, s tekintetét a lány lesütött szemein tartotta.
- Albus! – szólt kollégájára Horatius, majd a rá feltekintő lányra nézett. – Miss Anguish, kérem, meséljen el mindent – Lumpsluck inkább határozott volt, mint sem kedves, de lényegesen nyugodtabb hangnemet ütött meg.
- Este... - Anguish felnézett Dumbledore-ra, egyenesen a szemeibe. – Pénteken... Egy kis helyiségben voltam, Bájitaltanra gyakoroltam, a hétfői számonkérés miatt – kezdett belelendülni a lány. Tudta, hogy a házirendet minimum tizenöt ponton megsértette, de be kellett hogy vallja, hisz a terv része volt. – Hangokat hallottam, ezért, elindultam a folyosón. Azt hiszem, talán a második emeletig jutottam – ekkor nehézkesen, de lesütötte szemeit. Mintha, valami a professzora tekintetéhez kötötte volna az övéit. – Ott megláttam... a földön feküdt, odarohantam hozzá, hogy megnézzem jól van-e. De nem volt. A keze jég hideg volt, és nem mozdult... - Lenah zokogásban tört ki, s kezeibe temette arcát.
- Folytassa! Kit látott? – unszolta együttérző hangon Dippet.
- Nem tudom, nem ismertem – rázta fejét a lány, s megtörölve arcát fojtatta. – Aztán valami motoszkált, sötét volt, nem tudom mit láttam, csak egy árnyék volt. És mozgott, lassan és ijesztően. Megijedtem. Akkor futni kezdtem, nem tudtam hová, csak ki akartam jutni a kastélyból. Befutottam az erdőbe, nem volt jobb ötletem.
- Úgy gondolta, a Tiltott Rengeteg biztonságosabb a Roxfortnál? – hitetlenkedett Lumpsluck. Lenah nem nézett fel, két könnycsepp cseppent paplanja huzatjára.
- Nagyon megijedtem – próbált magyarázkodni a lány. Bár nem tudta, de Denem is eljutott ekkor a tervének azon pontjára, ahol lelepleződhetnek. – Valaki, vagy valami, megölte azt a fiút! A Rengeteg tűnt a legjobb megoldásnak! A birtokról nem juthattam volna ki.
- Szólhatott volna nekem is! – mutatott rá a bájitaltan tanár.
- Nem akartam lebukni az éjszakai mászkálás miatt – motyogta csalódottan Lenah.
- Most már mindegy – sóhajtotta Dippet. – Szóval, akkor ha jól vettem ki a szavaiból, Miss Anguish; nem látta, ki fagyasztotta kővé Mr. Swant.
- Kővé fagyasztották? – emelte fel hirtelen meglepve fejét a lány, s még két csepp könny csordult le arcán.
- Nem halt meg, csupán kővé dermedt – magyarázta kiegyenesedve Dumbledore, s egy távolabbi ágyra mutatott. Ott egy merev testű fiú feküdt, akit megpillantva Lenah meglepetten konstatálta, hogy egy szobában van egy félig halottal. Denem sem tett másképp, csak ő nem azért lepődött meg, hogy csak így egy helyiségbe terelték az áldozattal, hanem azért, mert nem halt meg. Csalódottsággal lelkében fordult vissza a még élők párbeszédéhez.
- Nos – húzta ki magát Dippet –, jobb lesz, ha mi távozunk – azzal sarkon fordult, s két tanárával sarkában elindultak kifelé. Ebshont is követte őket, elállva útjából Denem hátrálni kezdett, egészen a Lenah-val szemközti ágy éjjeli szekrényééig.
- Miss Black, kérem jöjjön! – szólt rá a lányra válla felett. Denem reménykedve, hogy megfeledkeztek róla, állt, s bámult maga elé. Natte még vetett egy utolsó pillantást barátnőjére, aki még letörölgetett egy-két könnycseppet arcáról. Anguish észre véve a lányt, intett neki, majd magára maradt.
- Minden rendben? – rántotta vissza a valóságba egy kedves hang. – Ugye nem zaklattak fel túlságosan? – kérdezte együttérzően a javasasszony. Lenah megrázta fejét.
- Örülök, hogy nem halt meg – suttogta erőtlenül.
- Hát igen, már csak mandragórás főzetet kell itatni vele, és olyan lesz, mint régen - mélázott el egy kicsit az asszony. – Hozok valami finomat a konyháról! – mosolygott páciensére.
- Nagyon szépen köszönöm – hálálkodott a lány, őszintén.
- Áh, Denem, de jó, hogy itt maradtál! – vette észre a javasasszony a fiút. – Vigyázz addig rá, míg vissza nem érek – indult kifelé az ápoló, míg Denem csak bólintott. Miután a nő eltűnt az ajtóban, Lenah tudomást sem véve ideiglenes felvigyázójáról, fáradtan dőlt vissza a párnára.
- Majdnem lebuktattál – közölte a tényt Tom.
- Nem értelek – ült fel dühösen Anguish.
- Pedig igazán egyszerű! Először is, nem jöttél a megbeszélt időben. Elaludtál! Másodszor pedig, jobbat is kitalálhattál volna, miért mentél az erdőbe! – Denem arcizmai megfeszültek, ahogy halkított hangerővel kiabált a lánnyal.
- Nem az én ötletem volt, ennyire tellett! Amúgy meg, szólhattál volna, hogy nem halt meg! – mutatott a szerencsétlen fiú felé Lenah.
- Így hihetőbb volt – vont vállat Denem, s engedve a lánynak, lezártnak tekintette a vitát. Nem szívesen vallotta volna be, hogy eddig ő is abban a hitben élt hogy meghalt.
A javasasszony pár perc néma csöndet megtörve érkezett meg, s küldte el a fiút órára. Lenah miután megreggelizett, bár nem lakott teljesen jól, kellemesebb volt gyomrának. Másnap már kipihenten mehetett ő is órára, s egy jó pár hétig, minden visszatért a rendes kerékvágásba. Denemmel egy szó nem sok, annyit nem beszéltek, az incidensről senki nem faggatta, hisz tudták, többet nem tudnának meg tőle, a hugrabugos fiú merényletével kapcsolatban.
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
