14.
Elkezdődött
Ahogy vége lett a karácsonynak, oly hamar lett vége a télnek is. Eljött a tavasz; a levegőt megtöltötte az édes virágillat, a fű zöldellni kezdett, és az udvar gyászos csendjét megtörte a madarak vidám csicsergése. Aki csak tehette a friss levegőn töltötte az idejét, azonban Albus Perselus Potter önkéntes száműzetésbe vonult, és szabadidejét Hisztis Myrtillel töltötte abban az elhagyatott lányvécében. A barátai nem tudták ezt megérteni:
– Nem értem – mondogatta folyamatosan Scorpius Malfoy –, miért ücsörögsz egyedül abban a lepukkadt vécében egy elmebeteg szellemmel, akinek minden vágya, hogy a férje legyél, csak mert hasonlítasz az apádra?!
Albus ilyenkor csak vállat vont, majd mindig vissza is tért a mosdóba Hisztis Myrtil nagy örömére. A szemüveges szellemlány nem tudta hova tenni boldogságát, annyira örült, hogy végre egy Potter nem felejti el. Ódákat zengett Albus apjáról, hogy hogy mentette meg a kis Ginny Weasleyt, hogy szállt szembe a baziliszkusszal, és hogy Ő – Myrtil –, mennyire aggódott Harryért.
A smaragdszemű fiú mindennap ott ült a szellemlánnyal, és kedvesen beszélgetett vele, vagy csak elhomályosult tekintettel bámulta a csapokat. A hónapok csak repültek és repültek; a család legnagyobb örömére Al nem rontott semmiből, nem keveredett semmilyen veszélybe, és úgy látszott, hogy sikeresen túléli a tanévet. Ginny Potter hatalmas boldogságára pedig James visszavett a bajkeverésből, és így csak hetente kétszer kapott büntetőmunka, ami nála nagy teljesítmény volt gondolva a mindennapos büntetőmunkára.
Lassan pedig közeledett a tanév vége; Albus letett arról, hogy nyomozzon, amit a barátai sehogy sem értettek meg. Az ifjú Potter-fiút már semmi sem érdekelte, csak a jegyei. Nem akarta megtudni, hogy mi van Kate Malfoyjal, nem foglalkozott Juliette-tel, sem Odette-tel, sőt nem érdekelte már a Mester sem. Pedig tudta azt, amit a többiek nem: Hamarosan elkezdődik.
Mary, John és Scorpius viszont nem akarta feladni mondván, hogy ha eddig eljutottak, nem adhatják fel. Meg kell menteniük a varázslóvilágot. A két szőke hajú fiú mindig Maryhez fordult, mikor Albus ellenkezett, de a lány kerülte a vitákat. Nem akart ismét összeveszni Albusszal.
Albus pedig elkövette azt a hibát, hogy szépen lassan magára hagyta a barátait. Azok pedig egy kis idő után nem keresték többé a fiú társaságát, hagyták, hagy őrlődjön a magányába. Párszor Mary még megkereste, hogy beszéljen vele, de nem. Albus elhajtotta a lányt, és Victoire Weasley oldalára csapódott.
Az ezüstszőke hajú lány megértette mi a baja Albusnak, és foglalkozott vele. Mindig együtt töltötték a szabadidejüket Myrtillel, aki szárnyalt a boldogságtól. Victoire beavatta a smaragdszemű fiút, hogy milyen volt a Lindával való kapcsolata, hogy tavaly miért vesztek össze újra. Mesélt Albusnak Teddyről is, hogy mennyire szereti a fiút, és mesélt arról, hogy miket terveznek, hogy milyen jövőt szánnak maguknak. S mindkettőjük legnagyobb döbbentére Myrtil is beszélgetett velük erről.
Albus mindkettőjüknek kiöntötte a szívét a nehéz napokról; elmondta nekik, hogy nem tudja, hogy mit tegyen, mert a szülei nem bíznak benne, a barátai magára hagyták, Kate eltűnt, ráadásul itt van ez a Mester is.
Victoire ilyenkor mindig nagyon hallgatag lett, és a smaragdszemű fiú megértette őt. Az ezüstszőke hajú lánynak ott volt a bal karján a Sötét Jegy, mely köti őt a halálfalókhoz, mely miatt nem élheti a rendes életét. Albus mindig bátorította a lányt, ha a Mester hívta, de sosem kérdezte, hogy mi volt a gyűlésen. A lány ezért nagyon tisztelte Alt; tudta, hogy nem lehet a smaragdszemű fiúnak könnyű dolga, mivel a saját családjának az élete a tét, különösképpen a húgáé.
Azon a májusi napon is Victoire ott ült a smaragdszemű fiú mellett, és éppen a legutóbbi gyűlés kínzásait pihente, miközben hallgatta, miről folyik a vita Hisztis Myrtil és Albus között. Az ifjú Potter fiú végül feladta, így a szellemlány ismét boldog volt.
– Mondd csak, Albus – csicseregte vidáman Myrtil –, tulajdonképpen miért hagytad abba a nyomozást a Mester után? Nem mintha nem örülnék neki – tette hozzá gyorsan a szellemlány –, mivel ez azt jelenti, hogy itt ülsz, és beszélgetsz velem, úgy, mint egykor Lily, de akkor is! Miért, Albus? Miért?
– Erről nem szeretnék beszélni, Myrtil – mondta csöndesen a fiú, kerülve a szellemlány és Victoire pillantását.
Hisztis Myrtil megvonta a vállát, majd az egyik csap fölé lebegett. Mikor megszólalt a hangja álmodozó volt, mint Mrs. Luna Salamandernek.
– Te tudod, Al, te tudod. De nem bánkódhatsz folyton a múlton, mert akkor nem lesz jövőd!
– Ejnye, de bölcs valaki – jegyezte meg elvigyorodva Vic.
– Nem bölcs vagyok, Weasley-lány – villantott egy szomorkás mosolyt Myrtil. - Csak ismerem az életet. És attól, mert hisztis vagyok és sírós, az nem jelenti azt, hogy nem tudom milyen az élet! - Érződött a hangján, hogy mindjárt sírni fog, ezét a két hollóhátas csöndben maradt. - Tudod, Albus – suttogta a lány közelebb lebegve a fiúhoz –, az igazi titkok néha több száz méter mélyen vannak eltemetve a föld alá.
A smaragdszemű fiú felvonta a szemöldökét, míg Victoire halkan kuncogni kezdett. A szellemlány komolyan nézett a fiúra, kinek agyán átfutott az a gondolat, hogy a szülei és a rokonai mind hülyének titulálták Myrtilt, de miért? Hiszen látszólag tök normális. Végül csak ennyit mondott:
– Ezt nem értem.
– Majd idővel megérted – felelte titokzatosan sóhajtva a lány. - Most pedig menj! Menj, mielőtt meggondolom magam! Menjetek el!
Myrtil hangja síróssá vált, majd magas hangon énekelve elsírta bánatát a mosdónak. A két hollóhátas sietve távozott, de még hallották, ahogy a szellemlány fejest ugrik a vécébe.
Már félúton voltak a torony felé, mikor Victoire sikoltva a földre esett; jobb kezét azonnal a bal karjára szorította, és könnyes szemekkel tekintett Albusra. A fiú kétségbeesve nézett a lányra, mint aki nem tudja, hogy mit tegyen.
– Mennem kell – sziszegte az ezüstszőke hajú lány. - Engem hív, Albus! Engem akar...
– Minden rendben, Vic? - hajolt közelebb a lányhoz az ifjú Potter-fiú.
– Mennem kell – egyenesedett fel a lány, miközben a tekintete homályossá vált.
Albus meglengette a kezét a lány arca előtt, és döbbenten tapasztalta, hogy Victoire kegyetlen mosolyt öltött föl. A fiú gyorsan sarkon fordult, és elbújt az egyik szobor mögé, majd onnan figyelte, ahogy a lány magára kanyarít egy láthatatlanná tévő köpenyt, majd távozik.
A smaragdszemű fiú onnantól fogva már nem látta a lányt, de érezte, hogy merre megy. Albus ott állt mozdulatlanul, s nem ment utána. Visszaballagott a klubhelyiségébe, majd ledőlt az ágyára aludni. Nem ment utána, csak álmában.
*********
Jéghideg köveken sétált, a levegő hűvös volt, ami egy cseppet sem volt jellemző a tavaszra. A teremben, ahová belépett sötétség honolt, és csak pár fáklya világította meg a kört. A kört maszkos alakok alakították – halálfalók, akik a Mestert szolgálták. S középen ott trónolt a Mester, jobbján az ifjabbik Bellatrix Lestrange-dzsel, balján pedig Phaedra Nott-tal.
– Késtél – szólalt meg a Mester, de a szavak helyet sziszegés hagyta el ajkát. A teremben levő halálfalók összerándultak félelmükben; még soha nem hallották a Mester párszaszóul, azaz kígyónyelven beszélni. Ez bizonyította, hogy tényleg Mardekár leszármazottja.
Victoire Weasley eddig homályos tekintete hirtelen vált tisztává. A lány egyből megértette, hol van, pedig alig nézett körül. Remegve foglalta el a helyét a körben, és megpróbált nem a Mesterre nézni. A Mester ajkán gúnyos, egyben kegyetlen mosoly játszódott, majd felemelte bal kezét, és csendre intette a termet.
Körbenézett, és a tekintetet megállapodott a smaragdszemű fiú álombeli énjén. Még kegyetlenebbül mosolygott, csettintett, majd csengő hangon így szólt:
– Köszöntelek, Albus Perselus!
A teremben nem változott meg semmi, mint ahogy Albus remélte. Azt hitte, hogy mindenki egyből rá fog nézni, és majd jól megátkozzák, amiért odajött. De nem. Még Victoire sem nézett fel; mindenki ugyanúgy maradt, ahogy azelőtt volt. A smaragdszemű fiú döbbenten jött rá, hogy a Mester megállította az időt egyetlen egy csettintéssel.
– Gyere közelebb, drága Albus! - invitálta a fiút a Mester, miközben szép lassan lesétált az emelvényről, melyre a három trónszéket rakták.
A fiú bizalmatlanul tett pár lépést a Mester felé, aki csak erre várt. Kecsesen szökkent oda Albushoz, mintha csak táncolna, majd lehajolt, és adott két puszit a fiúnak. Albus megmerevedett, mikor ezt észlelte, de nem mondott semmit. A Mester felnevetett.
– Nálam van egy ismerősöd – hajolt közelebb a Mester, és e szavakat párszaszóul sziszegte a fiú fülébe.
Albus döbbenten vette tudomásul, hogy nem érti, amit a fekete köpenyes mágus mond, és azért nem, mert Ő nem volt az, ami a Mester. Nem volt párszaszájú.
– Mondd az én nyelvemen! - mordult fel dühödten.
A Mester ismét felnevetett; csengő kacaja betöltötte a termet. A mágus megismételte Albus nyelvén a mondatát, és kíváncsian várta a fiú reakcióját. Tudta, hogy a hollóhátas fiú nem fogja ennyiben hagyni.
Igaza is volt.
Albus szinte üvöltött, mikor ismét megszólalt. A Mester tudta, hogy ha tovább bosszantja, el fog szakadni egy bizonyos cérna, és akkor párbajra kerül sor, amit még nem akart. A fiú könnyűszerrel legyőzhetné, kettétörhetné a tiszafapálcáját, ami oly régóta az övé, és megölhetné. Mert érezte a fiúban levő gyűlöletet és haragot, mely gonosszá teszi az embert; tudta, hogy Albus képes az ölésre. Képes arra, amire az apja sosem volt. Tud embert ölni.
– Kate?! Mit tettél vele?!
– Kate? - ráncolta össze a homlokát a Mester. - Ki az a Kate, Potter?
– Ahhoz semmi közöd! - vágott vissza Albus, mire a Mester ismét felnevetett, de ez a nevetés hátborzongatóbb volt, mint az eddigi.
Megragadta Albus nyakát, és ismét sziszegni kezdett, de kivételesen nem párszaszóul.
– Nem tudom ki ez a Kate, édes-drága Albusom, de jobban jársz, hogy ha befogod a szádat, mert itt most Én parancsolok, és nem te! - fenyegetőzött, majd kegyetlenül elmosolyodott.
Albust a hideg rázta, ahogy a Mesterre pillantott, de az nem nézett rá, helyette az asztalon fekvő testre nézett. A fiú csak most vette észre, hogy a falnak nyomott asztalon egy letakart test hever, és mellette egy könyv. A Mester belelapozott a vaskos könyvbe; a lapokra furcsa betűk voltak írva, mintha egy teljesen más nép írta volna.
A mágus megfeszítette az izmait, majd a letakart testre fókuszált. Rekedtes hangon szólalt meg minden mágiáját beleadva:
– Halott voltál, s halott is maradsz, de az élők között mozoghatsz!
A Mesterből sugárzott a mágia, mely zöld színt öltött fel, mely a Mardekár házat jellemezte. Zöldes fény ölelte át az asztalon fekvő testet, mely lassan felemelkedett a levegőbe, pördült egyet, majd kecsesen visszaereszkedett az asztalra.
– Mit csináltál? - suttogta Albus, de a mágus csak kacsintott egyet.
Az asztalon fekvő test megmozdult. Al úgy érezte magát, mintha egy horrorfilmben szerepelne. Az asztalon fekvő test lerúgta magáról a takarót, majd felemelkedett. A smaragdszemű fiú biztos volt benne, hogy a vére most tényleg megfagyott. Szemtől szemben állt...
… Philippe Cornaro inferiusával.
– Neked már semmi sem, szent? - hőkölt hátra ijedtében a fiú. - Mit ártott neked ez a szerencsétlen férfi? - suttogta halkan.
– Nekem? - mosolygott a Mester. - Semmit. Tudod, szeretek játszadozni az emberek életével, ez a hobbim.
– Ez neked hobbi?
– Ugyan már, szívem – kacagott a mágus –, ez még semmi! - Az inferiusra nézett, és az arcára egy ördögi vigyor ült ki, amit Albus sehová sem tudott tenni. - Menj, aranyom, menj – utasította az élőhalottat –, támadd meg a betolakodókat – intett az ajtó felé.
– Őrült vagy – szisszent fel Albus.
– Van benne valami – hagyta jóvá a Mester, majd csettintett egyet. - Na, pá-pá Albus!
A smaragdszemű fiú tekintete az addig megdermedt halálfalókra fordult. Victoire idegesen kezdett el fészkelődni, míg Phaedra Nott, aki éppen pofon akarta vágni Blaise-t, most sikeresen végrehajtotta.
– Egy kis csöndet! - köszörülte meg a torkát Bella. - A Mester szólni kívánkozik!
Az említett a kör közepére sétált, és onnan nézett híveire, akárcsak egykor elődje, Voldemort. A mágus megvetette Voldemortot, mert az nem tudta, hogy kell uralkodni; csak remélni tudta, hogy Ő sokkal jobban fogja irányítani a varázslóvilágot.
– Sok halálfalót küldtem már az utolsó tűzmágusért – suttogta halkan a Mester –, de mind kudarcot vallottak! Parkinson, Zambini, Phaedra, Bella és Victoire. Egyikük sem tudta elhozni nekem. Végül arra jutottam, hogy magam indulok el, és a tervem tökéletes. Én nem tudok kudarcot vallani. A tűzmágus ma este az enyém lesz.
– Mi a terved, Mester? - borult a földre az egyik a halálfaló.
– Ejnye, kelj fel a földről, Marcus! Tudod, hogy az ilyesmit nem szeretem.
A Mester helytelenítően nézett a földön fekvő halálfalóra, majd a tekintete egy idősebbikre vándorolt.
– És ha már a szabályszegésről van szó... Lucius! - A Mester hangja hirtelen vált a mézesmázosból haragossá. - Bosszant a tudat, hogy engedetlen vagy. A múltkor azt hiszem világosan kifejtettem, hogy viselkedj tisztelettudóan Amorette-tel.
Juliette Malfoy ott állt Marcus mellett; a tanárnős külsője volt magán, így is csak néhányan tudták, hogy kicsoda Ő valójában.
– Szeretnék szólni, Mester – lépett előre nagy bátran Lucius, majd miután megkapta az engedélyt, folytatta. - Cornaro beszélt Narcissával – mondta undorodva –, és azóta Cissa megbolondult.
– Mire gondolsz, Malfoy?
A mágus érdeklődve hallgatta Luciust, aki felbátorodva undorodva folytatta.
– Cissa közölte, hogy itt az ideje, hogy valaki megtörje a férfiuralmat. Szüfrazsett lett! - kiáltotta felháborodva a férfi. - Azt mondja, hogy itt az ideje, hogy a nők egyenjogúak legyenek a férfiakkal! Csatlakozott az egyik ilyen mozgalomba, amit Sara Bennett vezet, és azóta minden ilyen gyűlésre eljár, felesel velem! Beszervezte ebbe a mozgalomba Daphnét és Astoriát is!
– Mi köze a feleséged elmezavarához Amorette-nek? - értetlenkedett a Mester.
Lucius felhorkant.
– Amorette tömködte tele ilyesmivel szegény nejem fejét! Visszaakarom kapni a régi Cissát, azt, akit kénytelen voltam elvenni!
– Azt hiszem, ezt majd később beszéljük meg – szólt közbe Bella. - Mester, hogyan tovább?
A mágus köszönetképpen biccentett Bellának, hogy közbeavatkozott, majd újra végignézett a társaságon.
– Ma este elmegyek a tűzmágusért – mondta. - A szülei nem lesznek otthon, mert a Főnix Rendje vagy mije össze fog gyűlni. Tökéletes időzítés. De nem mehetek egyedül. Victoire velem jön, és lássuk csak, ki legyen még az, aki velem jön? - tűnődött el a mágus. - Lucius! Ragyogó.
– És velünk mi lesz?
Páran tétován emelték fel a kezüket, így a Mester még szélesebben mosolygott. Alig bírta leinteni a tömeget, hogy elmondhassa, kik jöhetnek vele. Miután ez sikerült lassan körbenézett, és így szólt:
– Amorette, Bella és Phaedra előkészíti a terepet, mire ideérek – villant meg a szeme. - Marcus, Diana és Antonio pedig három részre osztják a többieket, és a tábor három különböző pontjába vonulnak. Onnan védjétek meg ezt az ősi helyet az esetleges betolakodóktól. Az idősebbek – itt Voldemort előző csapatára nézett –, a környéket védjék! Nem tudhatjuk nem üldöznek-e majd a Rend tagjai.
– Mindenki megértette a feladatát? - mordult fel Bella, miközben villámló tekintettel nézett körbe. Senki nem ellenkezett, mindenki igennel válaszolt.
A Mester szokatlanul kegyetlenebbül figyelte híveit. Érezte, hogy közeledik a győzelmének kulcsa, így csak vidáman biccentett a rémült Albusnak. Tudta, hogy a fiúnak nem lesz elég ideje, hogy értesítsen egy tanárt. A terve tökéletes volt.
– Victoire, Lucius – intette magához közelebb őket vidáman a mágus. - Indulunk!
A remegő ezüstszőke hajú Victoire lassú léptekkel indult el a Mester felé, nem törődve azzal, hogy Lucius megelőzi őt kis híján fellökve. Az idős férfi tőle szokatlan módón aggódva nézett a lányra, majd halkan így kérdezett:
– Jól érzi magát, Weasley?
– Jól – felelte kissé bágyadtan Vic. - Érzem, közeleg a vég...
A férfi úgy tett, mintha nem hallotta volna. Nem nézett hátra a Mesterre, aki csettintett, mire az idő megdermedt, és Albusra nézett.
– Jó téged látni, Al – mondta halkan a Mester, miközben közelebb ment hozzá, majd lehajolt, és adott két puszit a fiúnak. - Sajnos a múltkor elkerültük egymást, mikor megtámadtak, de ha tudnád, hogy aggódtam érted!
A fiúnak szörnyen ismerősek voltak ezek a szavak, de nem értette, hogy honnan. A Mester negédesen elmosolyodott, látva a fiú zavarát. Albus összeráncolta a homlokát, de azért válaszolt.
– Tényleg? - vonta föl a szemöldökét a fiú. - Kerülöm a bajt, ne aggódj!
A Mester elvigyorodott, ahogy a fiú mellé lépett. Közelebb hajolt hozzá, és a fiú fülébe suttogta a szavakat, aki csak döbbenten állt, mint egy cölöp. Nem tudott reagálni semmit, a döbbenete túl nagy volt.
– A veszély néha észrevétlenül fonja köréd a karjait – suttogta halkan a Mester. - De...
– De néha nem árt láthatatlanná válni – vágott közbe Albus, és érezte, ahogy az ereiben megfagyott a vér.
– Látom, emlékszel – kacsintott a Mester. - Tudod – húzta fel a szemöldökét, akárcsak az előbb Al –, ott voltam.
A Mester közelebb sétált, és megállt a megdermedt Victoire mellett. Eljátszadozott a lány hajtincsével, miközben kegyetlenül mosolygott Albusra.
– Sajnos tudom – válaszolt hitetlenkedve a smaragdszemű fiú.
A mágus vállat vont, mint akit nem érdekel, hogy mit mond Albus. Felvett egy vastagabb köpenyt, miközben látványosan megborzongott, de még mindig nem mondott semmit. Albus végignézte, amint a mágus előveszi a pálcáját, és megtisztítja. Majd ezek után visszaállt oda, ahonnét elindult, és csettinteni készült, azonban hirtelen elmosolyodott. Utált mosolyogni, de ezt a kedves énjére írta fel.
– Tudod az a jóslat – mormolta halkan –, egy kicsit hibás.
Albus szeme elkerekedett, és csodálkozva nézett a Mesterre. Nem értette, mire akar kilyukadni a másik. A Mester felnevetett; a nevetése legalább olyan őrült volt, mint egykor Bellatrix Lestrange-é.
– Már elkezdődött.
A Mester csettintett egyet, mire az idő ismét elindult, majd beleszórta a hopp-port a kandallóba, és nem törődve Albus kiabálásával, így kiáltott:
– Potterékhez!
*********
Albus üvöltve ébredt fel, és döbbenten tapasztalta, hogy a barátai – Mary, John és Scorpius – ott állnak az ágya mellett. A tejföl-szőke hajú fiú szólította meg:
– Minden rendben, Potter?
A smaragdszemű fiú nyelt egyet, majd megrázta a fejét. Felállt, és próbált nem elkomorodni, mikor látta, hogy a barátai hátrálnak egyet. A gesztenyebarna hajú Mary viszont közelebb lépett, és megérintette a karját. Albus ösztönösen ölelte át a lányt, aki régi ismerősként köszöntötte őt. Mikor Mary kibontakozott az ölelésből lesütött szemekkel, mindenki félve nézett Albusra, aki az ajtó felé iramodott; értetlenül néztek rá.
– Irány McGalagony! - mondta, és a hangja úgy csattant ostorként, hogy senki nem mert ellenkezni.
Maryék kimondatlan kérdésére a fiú aggódva válaszolt. A válasza mindenkit megdöbbentett, pedig Albus csak a Mester szavait idézte kissé átalakítva. De ez a kis idézet nagyon is sokat ért. Albusnak rossz előérzete volt; valami szörnyűség fog ma történni. S ettől nagyon félt, így a válasza is halk volt, szinte csak suttogás:
– Elkezdődött.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
