2.
Döbbenet
Valahol, egy gyönyörű kúriában szeptember 2-án egy borzalmas üvöltés rázta fel az ágakról a madarakat. Az üvöltés gazdája név szerint Lucius Malfoy dühödten csapta le unokája levelét, és nem törődve a köréje sereglett házimanókkal, vörös arccal fordult fia felé.
– HOLLÓHÁT?! HOLLÓHÁT?! - mennydörögte, de úgy, hogy még a mindig nyugodt felesége, Narcissa is összerándult az ijedtségtől.
– A MALFOYOK SZÉGYENE! - folytatta tovább Lucius, majd egy kissé halkabbra vette a hangját. – Ez a te hibád – sziszegte fiának fenyegetően, de amaz csak kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Pontosan mi is az én hibám, apám? - Draco Malfoy hangja, mely mindig hideg és érzelemmentes szokott lenni, most enyhén remegett az elfojtott dühtől. Az apja állta a tekintetét.
– Ha betartottad volna a Malfoyok nevelési szokásait, akkor Scorpius is mardekáros lett volna, mint eddig az összes Malfoy!
Draco lehunyta a szemeit, és összeszorította ajkait, ne hogy véletlenül olyat mondjon, amit később megbán. Tudta, hogy ha most ordibál, végleg elvágja magát apja előtt, de nem tehetett róla. Lucius természete egyszerűen követelte, hogy veszekedjen vele. Így nem csodálkozott rajta, mikor hirtelen kiszaladt a szájából a gúnyos megjegyzés:
– Azért nem minden Malfoy.
Azért az arcért megérte; Lucius sokkosan meredt fiára, aki csak állt ott, mint egy oszlop. A hosszú, tejföl szőke hajú férfi hápogva fordult felesége, Narcissa felé, aki azonban sokkal érdekesebbnek találta a szőnyeg mintájának tanulmányozását.
– Juliette-re gondolsz? - kérdezte halkan a férfi, mire mindenki ránézett. A házimanók, akik időközben a falhoz lapultak most kíváncsian léptek előrébb. Nem sokszor hallották a ház urát Juliette Malfoyról beszélni, pedig mindannyian imádták az életvidám, fiatal leányzót.
– Ki másról, apám? - morogta Draco nem törődve a férfi vészjósló tekintetével. - Tudtommal a kis Juliette nem mardekáros volt... Hova is osztotta be a süveg, Astoria drágám?
Az említett hölgyemény éppen akkor érkezett vissza nővére, Daphne látogatásából. Astoria a Greengrass-család másodszülött, aranyvérű leánya volt, aki persze nem igazán nyerte el Lucius-papa szeretetét. A családfő szerint ugyanis nem Malfoy-feleséghez méltó viselkedést tanúsított, azaz nem volt csendes, nyugodt, jéghideg, alázatos asszonyka, mint egykor Narcissa. A gyönyörű, szőke hajú, kék szemű nő, ehelyett lázadozó típus volt; mindig mosolygott, játszadozott, és a söpredékekkel is szeretett barátkozni.
Mondhatni, hogy mikor Lucius megtudta, hogy ifjú menye sárvérűekkel barátkozik, iszonyatos haragra gerjedt. Nem értette, hogy az Ő arisztokrata fia, aki mindig a legjobbat kapta, hogy nem vette el inkább Pansy Parkinsont – a háztársát, aki bár nem egy szépség, de aranyvérű és illedelmes; vagy ha mindenképp Greengrass-lányt akart, akkor inkább Daphnét, aki szintén aranyvérű, illedelmes és még szép is!
– Ó, Juliette-et? - mosolygott Astoria, miközben csókkal üdvözölte férjét. - A Hollóhátba, természetesen.
Draco diadalittasan fordult a dühtől fortyogó apja felé. Jó öreg Lucius lassan húzta elő a pálcáját, de mikor megindult fia felé nyoma sem volt a bizonytalanságának. Draco már felkészült a támadásra, így nem kissé lepte meg apja tette. A szőke hajú férfi Astoriára szegezte pálcáját, és már jött is az első átok.
Narcissa egyszerre sikoltott fel Astoriával. Az idős asszony rémülten nézte menyét, ki hitetlenkedve figyelte apósát.
– Capitulatus!
Az idős férfi döbbenten szemlélte, hogy pálcája egyszer csak kirepült a kezéből. Draco lefegyverezte apját, majd feleségéhez lépett, aki még mindig remegett, és felsegítette. Édesanyja rögvest rohant, hogy segítsen neki, és miután együtt odatámogatták – persze a házimanókkal – Astoriát, a fiatal férfi jeges tekintettel lépett az apjához.
– Ha még egyszer – sziszegett apja arcába –, akárcsak egy rossz szót is mondasz a feleségemre, nem hogy megátkozni, én foglak megkínozni, de abban nem lesz könyörület, ezt jegyezd meg!
– Te ezt a szemtelen fruskát véded az apád helyett?! - csattant fel Lucius.
– Ez a szemtelen fruska a feleségem – felelte Draco, és a hangja mindennél fagyosabb volt.
Ilyenkor szokott eljönni az a pillanat, amikor az idős Lucius Malfoy megáll, ráhagyja fiára a dolgot, majd dühtől tajtékozva távozik. De nem. Most kivételesen nem jött el ez a pillanat. A szőke, lassan őszülő férfi nem akart távozni; túl sok volt ez neki. Nem elég, hogy a legkedvesebb unokája hollóhátas lett a dicső Mardekár helyett, a menye is felmérgesítette, így kénytelen lett, hogy megátkozza (persze nem sikerült), és a fia Astoriát védte helyette.
– Miatta lett hollóhátas Scorpius! Miatta lett egy Malfoy, egy Malfoy – hangsúlyozta ki a családnevet –, hollóhátas!
– Miért is?
– Ő SZÜLTE MEG EZT A SZÉGYENTELEN KÖLYKÖT! - üvöltötte torka szakadtából Lucius. Soha nem volt még ennyire dühös, pedig szokott az lenni. Sőt igazából most nem is dühös volt; gyilkolni volt kedve, annyira mérges volt.
– AZ, A SZÉGYENTELEN KÖLYÖK, A FIAM, A TE UNOKÁD! - jött ki a sodrából Draco is.
A békés kúriában elszabadult a pokol; Narcissa halálra váltan állt férje és fia közé, megpróbálva csillapítani a kedélyeket. Levetette szokásos hideg álcáját, és könyörögve szólt bele a vitába.
– Kérlek, hagyjátok abba... Lucius, szívem...
– Cissa! - Az asszony még fehérebb lett látva, hogy férje arcán vadállatias mosoly ült ki. - Mit is próbáltam beléd verni, mikor feleségül vettelek?
– A Malfoy-szabályokat – dadogta ijedten az asszony.
– Azaz? - vonta föl a szemöldökét Lucius. - Mi a harmadik szabály, drágaságom?
A nő lesütötte a szemeit, majd halkan, szinte motyogva válaszolt:
– Egy Malfoy sosem könyörög.
– Na, látod, megy ez neked – jegyezte meg férje, majd Dracóra nézett, kinek szemeiben megvetés csillogott. - Úgy látszik, te sem ismered eléggé a szabályokat, fiam. Első: mindig tiszteld a családfő Malfoyt! - Astoriára tekintett. - Negyvenkilencedik szabály: Mindig egy Malfoyhoz méltó feleséget válassz! - Elhallgatott, csak hogy néhány másodperc után szenvedélyesebben folytassa. - Mikor megszülettél egyből tudtam, hogy baj lesz veled! Ugyanolyan semmirekellő vagy, mint Juliette! Ugyanolyan elfajzott teremtés, de egyet ne felejts! Mi lett a drága kis Juliette sorsa?! Hm?! Ezt sose felejtsd el... !
A szobában megfagyott a levegő; Lucius egyre jobban beleélte magát családja leteremtésében. Narcissa már rájuk nézni sem mert, nem hogy megszólaljon; Draco összeráncolt homlokkal figyelte apját, míg Astoria még mindig bágyadtan feküdt a kanapén körülvéve két fiatal házimanóval, akik szintén megszólalni sem mertek a félelemtől. A családfő folytatni készült volna hosszas monológját, azonban egy vékony, ijedt hangocska megakadályozta ebben.
– Nagyapa?
Astoria felkapta a fejét, majd a hang gazdáját kezdte keresni a szemeivel. Egy kilenc éves, tejföl szőke hajú, szürke szemű – Scorpiusra nagyon hasonlító – kisfiú állt a lépcső aljába, álmosan nézve rájuk. Szélesen elmosolyodott, majd gyöngyöző kacajt hallatva az idős férfi felé szaladt.
– Nagyapa! Nagyapa! - Lucius nyakába ugrott, hogy aztán hirtelen engedje el, és bocsánatot rebegjen. - Ne haragudj, nagyapa. Nem Malfoyhoz illő módon üdvözöltelek, kérem elnézésedet.
– Végre egy Malfoy, aki tudja, hogy kell viselkednie – mormolta a férfi, majd hangosabban folytatta. - Elnézem, unokám.
– Lupus! - A kisfiú ránézett édesanyjára, aki már sokkal jobb színben volt. Astoria gyorsan sietett a kicsi elé, hogy aztán egy anyai ölelésben részesítse. - Kicsim, kérlek, menj vissza a szobádba... Tinka majd felkísér – intett az egyik manólánynak, aki szégyenlősen lépett a kisfiúhoz. - Apád és a nagyapád még beszélgetni szeretne – tette még hozzá.
– Tinka felkíséri, Lady Malfoy! - sipította a manólány.
Lucius eközben undorodó arcot vágott, majd elköszönt második unokájától, aki végül engedelmesen – Malfoyhoz méltóan – visszaballagott a szobájába Tinka kíséretében. Mikor a kisfiú eltűnt a szemük elől, a férfi gúnyosan horkantott egyet.
– Meddig szeretnéd még babusgatni, Astoria?! Ez annyira... annyira... - próbálta keresgélni a szavakat a családfő. A család többi tagja azonban örömmel segített.
– Aranyos? - kérdezte Cissa.
– Kedves? - Így Draco.
– Anyás? - mosolygott Astoria.
– … Malfoytalan!
Lucius hitetlenkedve nézett végig az állítólagos családján. A fia mosolygott. Mosolygott! Egy Malfoy! Ráadásul elámulva nézte a felségét, mint aki nem csak a tulajdonának tartaná...! Egy Malfoy! Számára ez elfogadhatatlan volt. Ő bezzeg sosem nézte így Narcissát; ha tehette megkínozta engedetlenségéért, de nem nézte elragadva, elámulva.
Az idős férfit megdöbbentette ezek a viselkedések, így csak vetett egy gyűlölködő pillantást Astoriára jelezve a nőnek, hogy nem csak utálja, hanem gyűlöli is, aztán rámordult Narcissára.
– Cissa, indulunk!
– Máris? - csodálkozott az asszony. - Hisz még csak két órája vagyunk itt. Szívem, te is tudod, hogy a normális vendégek... - Elhalt a hangja megpillantva férje gyilkos tekintetét. - Azonnal indulunk – motyogta, majd felállt, hogy elbúcsúzzon fiától és menyétől.
– Már mentek? - erőltetett egy udvarias mosolyt Draco. Miután megkapta a választ – egy morgást – odalépett anyjához. - Édesanyám, vigyázz magadra!
– Te is fiam – paskolta meg Draco arcát az asszony. Cissa ezek után Astoriát részesítette egy szeretetteljes ölelésben. Lucius még csak időt sem pazarolt rájuk, hanem türelmetlenül toporgott a kandalló előtt.
– Cissa! - kiáltotta.
– Jövök már, édesem!
Lucius végignézett a társaságon; felesége addigra nagy nehezen odaérkezett mellé, így már csak egy gúnyos mondatra futott a férfinek.
– Malfoyok szégyenei! - Majd hopp-porral távozott. Narcissa szomorúan követte.
– Na, végre, hogy elmentek – sóhajtott fel Draco. - Már nagyon elegem volt apámból.
Astoria csak hümmögött, majd ő is felsóhajtott. Átölelte férjét, hogy biztosítsa szeretetéről, aztán lágy hangon megkérdezte, Scorpiusszal mi lesz.
– Írok majd neki választ – mondta a férfi. - Meg kell nyugtatnom, hogy nem haragszom rá... A Hollóhát végül is nem olyan rossz... Legalább okos fiú lesz – mosolyodott el Draco.
– Az egyszer biztos.
– Okos lesz, mint az anyja – mosolygott továbbra is a férfi, mire Astoria játékosan oldalba bökte.
– És mint Juliette – tette hozzá a nő.
– Igen – bólintott vonakodva. - És mint Juliette.
*********
S valahol... Godric's Hollow-ban, egy takaros kis házban Harry Potter érdeklődve szemlélte középső gyermeke levelét. Felesége, Ginevra Potter épp akkor lépett be a szobába legkisebb gyerekükkel, egyben egyetlen egy lányukkal, Lilyvel, mikor a férfi felnézett.
– Mi történt?
– APA! - Ginny kérdését elnyomta a hatalmas sikoly, melyet a kis Lily produkált. Szinte visítva vetette magát édesapjára, aki csak kacagott, majd mosolyogva ültette a térdére.
– Jól viselkedtél ma, kicsim? - kérdezte Harry, aztán a feleségéhez fordulva válaszolt. - Albus levelet írt.
Az asszony kérdőn nézett férjére, de az nem szándékozott választ adni. Túlságosan el volt foglalva, hogy meggyőzze Lilyt, inkább menjen játszani. Ugyanis a kislány, amint meghallotta, hogy bátyja írt, mindenképp el akarta olvasni a levelet. Hosszas győzködés árán – esti mese Voldemort legyőzőjéről, A Kis Túlélőről – Lily elvonult játszani.
– Mardekáros lett?
Ginny kerek-perec rákérdezett, mikor Harry még így sem válaszolt.
– Nem – nyögte a férfi.
– Hát akkor? Griffendéles? Hugrabugos? - sorolta az asszony, de miután a férje megrázta a fejét, kikerekedtek a szemei. - Harry James Potter, most azonnal mondd meg mi történt Albusszal!
A férfi elnevette magát, majd megcsókolta feleségét. Ginny bosszúsan ráncolta össze a homlokát, és fintorogva kérdezte meg férjét, hogy most meg mi van.
– Nem hagytál ki egy házat a felsorolásból, édes? - pislogott ártatlanul Harry. Felesége szeme még jobban elkerekedett, mikor rájött a megoldásra.
– Hollóhát?
Harry bólintott, majd egyszer csak azon kapta magát, hogy Ginnyt tartja a karjai között, és az asszony sír.
– Gin, Gin, a Hollóhát nem olyan rossz – próbálta vigasztalni.
– Tudom! Nem is azért sírok...
– Hát akkor? - értetlenkedett a férfi. Tudta, hogy soha nem fogja megérteni a nőket...
– Az én eszes kisfiam! - kiáltotta az asszony, majd a kandalló felé indult.
– Ginny? Most meg hová mész?
– Harry James Potter! - csattant fel a nő. - Csak nem hitted, hogy nem mesélem el anyáméknak?! - S zöld lángok kíséretében távozott.
Harry megcsóválta a fejét; ezek után biztos volt benne, hogy nem érti a nőket. Még akkor is a fejét csóválta, mikor imádott keresztfia, Teddy Lupin beköszönt.
– Keresztapa!
A rikító türkizkék hajú Teddynek szív alakú arca volt, borostyánszemei; boldogan mosolyodott el meglátva Harryt.
– Teddy – köszöntötte Harry.
– Na, mi újság itthon? - érdeklődött vidáman, miközben szétnézett a nappaliban.
– Albus hollóhátas lett – sóhajtotta Harry –, és Ginny elsírta magát, hogy milyen eszes fia van... Mintha csak az övé lenne! - tette hozzá duzzogva a férfi.
Teddy döbbenten rogyott le az egyik székre. Néhány perc múlva aztán már úgy vigyorgott, mint egy vadalma, és madarat lehetett vele fogatni.
– Te meg mit vigyorogsz? - morrant rá az idősebbik morcosan. Teddy még jobban elvigyorodott, majd megpaskolta keresztapja arcát.
– Ó, először is nagyon nevetséges vagy a műduzzogással, Harry. Másodszor, Victoire végre boldog lett!
– Miért? - csodálkozott a férfi eltekintve a műduzzogásos beszédtől.
– Van egy sorstársa!
Most már Harry is csatlakozott a vigyorhoz, majd egyszerre nevették el magukat. Mire Ginevra Potter hazaérkezett anyjától, két nevető férfit talált a nappaliban. A vörös hajú asszony megrázta a fejét, és motyogott valami olyasmit, hogy már megint rájuk jött az öt perc; végül megragadta az előbukkanó szintén vörös hajú Lily kezét, majd a konyhába vezette kislányát.
************
Abban a percben a Roxfortban Albus Perselus Potter belépett a nagyterembe; boldogan, mosolyogva foglalta el helyét a Hollóhát asztalánál Mary és John között. Vele szemben Victoire ült le egyenes háttal, tökéletes testtartással, és széles mosolyt villantott unokatestvérére.
– Jó reggelt, Albus! - üdvözölte. A smaragdszemű fiú viszonozta a köszöntést, hogy aztán érdeklődve nézzen Scorpius Malfoyra, aki Victoire mellé ült le.
– Potter, Weasley, Jackson, White – bólintott mindegyiknek. Albus csak biccentett.
– Ezt figyeljétek!
Mary izgatottan kezdett fészkelődni; Neville professzor tűnt fel az ajtónál kezében az órarendekkel, mellette pedig az igencsak bosszús Friccsel, aki még mindig nem ment nyugdíjba. Albus észrevette, hogy a griffendéleseknél Jamesnek eléggé vidám az arca, így odahajolt Maryhez.
– Kezdődik – suttogta bele a lány fülébe. A lány kétkedve nézett rá, de azért tovább figyelt engedelmesen.
Amint Argus Frics elhaladt a griffendélesek asztala előtt, minden irányból támadás érte. Az idős gondnokot beterítette egy azonosítatlan massza, ami jó ronda zöld volt. Persze, Fricset ez nem tántorította el a tervétől, amit véghez akart vinni – helyette egy kicsit megcserélte. Ördögi vigyorral indult el a griffendélesek felé, pontosabban James Potter felé, aki csak egy flegma mosolyt villantott.
– Most meg vagy Potter! - kiabálta mikor végre odaért a fiú mellé, majd fülön csípte. - Megyünk az igazgatónőhöz! Megyünk bizony! Ezt nem úszod meg szárazon, kölyök!
– Valóban? - pislogott az említett, majd észrevéve öccsét kacsintott egyet. - Szerintem inkább maga nem ússza meg szárazon – vigyorgott –, megint – tette hozzá elgondolkozva. Aztán hirtelen kiáltott fel:
– Vigyázz, kész, tűz! Repül a macska!
A gondnok követte James tekintetét; egy barna folt repült feléjük, majd a távolból egy morgós hang hallatszott:
– A fene, elhibáztam! - James ledöbbenve nézte a feléjük tartó macskát, mert az nem... - Repül Mrs. Norris! Tűz! - folytatta a morgós hang, majd a barna folt után még egy érkezett, egy szürke folt.
A barna macska pont Frics arcába repült, akárcsak Mrs. Norris, aki egy kicsit késett. Abban a percben Frics felüvöltött; a barna macska elkezdte veszettül karmolni az arcát. Életében először a gondnok utálta a macskákat. Lerángatta magáról szegénykét, és elhajította a terem túloldalára. S ekkor...
– KATE!
Mindenki Mary Jacksonra tekintett, aki velőtrázóan felsikoltott, hogy aztán egyből felpattanjon, és a barna macskához fusson. Miután megbizonyosodott róla, hogy Kate-nek – senki nem tudja, hogy –, de kutya baja, előhúzta a pálcáját, és lassan, villámló szemekkel a reszkető Frics felé indult.
James Potter vigyorogva szemlélte az eseményeket, ám Albus inkább döbbenten. Nem hitte volna, hogy Mary ilyen veszélyes tud lenni; a lány már a harmadik átkát küldte a gondnok felé, pedig még meg sem tanultak varázsolni. Mary profi volt.
– Döbbenet – suttogta a smaragdszemű fiú.
Pár perccel később azonban véget ért a mulatság. Befutott McGalagony, aki 'rendet teremtett':
– Longbottom professzor mélységesen meg vagyok döbbenve – krákogta az igazgatónő.
– De miért? - értetlenkedett a professzor. - Nem csináltam semmit!
– Hát pont ezért! - csattant fel McGalagony, majd kiosztott két hét büntetőmunkát James Potternek és Lucy Weasleynek – Lucy volt a másik segítőtárs –, levont húsz pontot a Griffendéltől, húsz ponttal jutalmazta a Hollóhátat Mary átkai miatt, de egy hét büntetőmunkára küldte lányt Frics szétátkozása miatt. Emellett elküldte Fricset nyaralni két hétre, hogy 'regenerálódjon' és kipihenje fáradalmait.
Ezek után csendben telt el a reggelizés. Albus pedig még az első órájukon is – átváltoztatástanon is –, hallotta, hogy McGalagony professzor döbbenten motyog:
- Döbbenet...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
