20.
Lehull a lepel...
Vannak dolgok az életben, amit mindenki máshogy alakítani, ha lenne rá még egy esélye. Legszívesebben megváltoztatná a múltat, kitörölni hibás cselekedeteit, mert abban a reményben él, hogy úgy minden remek lesz. Azt hiszi, hogy azzal, hogy megváltoztatta a múltat, semmi nem változik. Pedig ez tévedés. Mi van, ha megváltoztatja a múltat, de azáltal, megváltozik a jelenje is, és egy teljesen más jelenbe tér majd vissza? Van értelme az időutazásnak? Van értelme fáradni, hogy megváltoztassa az ember a múltat? Megéri?
Nem, nem éri meg. Bármit gondol legelőször az ember, később, ha újra átgondolja, rá kell jönnie, hogy a múlt úgy van jól, ahogy egykor megcselekedtük. Attól, mert az ember úgy érzi, hogy elszúrta, hogy tönkretette vele az életét, lehet, hogy másnak ez pont jó lesz! S bár az életben vannak nehéz, kiszámíthatatlan dolgok, attól még lehet az ember boldog. Mert ettől ember az ember. Mindenki hibázhat, amit később rendbe hozhat.
Van értelme annak, hogy több évig, több évtizedig haragudjon egyik ember a másikra? Nem jobb a megbocsátás? Nem jobb, ha minden ember békében él? Bár ilyen sosem lesz. A világban sosincs béke – mindig van jó és rossz oldal, mindig vannak olyan emberek, akiket vonz a sötétség, akik hagyják, hogy az bekebelezze őket. De itt nem is ez a lényeg, hiszen ez mindennapos dolog, ettől világ a világ, ahogy ettől ember az ember.
Mennyire fontos a szeretet vagy ne adj isten a szerelem? És mit gondol az ember a hűségről? Mi van azzal, aki hűtlen? Bűn? Természetesen. Viszont az embernek az egyik legfontosabb feladata a megbocsátás. Ha valaki önként bevallja tetteit vállalva annak esetleges következményeit, akkor bűnének súlyossága csökken, és az ember ilyenkor megbocsát. Persze vannak kivételek, de ha valakit nagyon köti a hűtlen személyhez a szeretet vagy a szerelem ereje, akkor ott tényleg kérdéses, hogy az illető mit választ. A szívére hallgasson vagy az eszére?
Vannak olyan időszakok, amikor az ember úgy érzi, hogy az eszére kéne hallgatnia a szíve helyett, de vannak olyan időszakok is, amikor a szívére hallgat. Senki nem tudja megmondani, hogy melyik a helyes. Sőt! Van olyan egyáltalán, hogy helyes és helytelen? És ha van, akkor honnan tudja az ember? S ha valaki vétkezik, akkor mit tegyen?
A legfontosabb az igazság, ezt nem szabad elfelejteni. Mert történjék bármi – jó vagy rossz e nyomorúságos világban –, az igazság mindig fontos marad, akárcsak a hit, a szeretet, a hűség, a bizalom és a barátság. Ezek mindig segítenek – emiatt vagyunk képesek túlélni a nehéz időket. Emiatt tudunk talpra állni, emiatt tudunk hátat fordítani a fájó múltnak, hogy létrehozzunk egy szépséges jövőt.
Rengeteg fájó csapás van a világban, amit csak úgy tudunk túlélni, hogy a barátok segítenek. De a hit, a hűség, a bizalom és a szeretet mindig támogatja a barátságot, és a barátság pedig támogatja az embert – segít rajta, ha rossz napja van, ha valami nem megy. De talán ezeknél még mindig van egy fontosabb dolog.
Bármi történjék, az ember sose adja fel! Ha megteszi, megtörnek e dolgok, a világ sötétbe borul, elönti a gonoszság, a betegség, a fájdalom, a kín és a szenvedés, pont mint az a veszélyes szelence esetében.
Ne add fel!
Amíg van a világban remény, addig bármi történhet, legyen az jó vagy rossz, világos vagy sötét, addig bármi történhet.
*********
Kifejezetten esős idő volt, mikor Albus Perselus Potter kinyitotta a szemeit, és felébredt korántsem mély álmából. Odakint legalább úgy tombolt a vihar, mint karácsonykor, sőt talán még sokkal rosszabban. Bár most nem hóvihar volt, hanem rendesen esett az eső – pontosabban szakadt. Pedig tegnap olyan forróság volt, mint még soha! Mindenesetre a hollófekete hajú, smaragdzöld szemű fiú nyúzottan, álmosan ébredt – az utolsó iskolai nap, ma mennek haza. Szívesen ment volna, ha minden úgy lett volna, ahogy mindig is tervezte. Anya, apa boldogan várja őt és a testvérét a pályaudvaron a kishúgival, majd együtt hazamennek, azután pedig meglátogatják a rokonokat, és kezdődik a fantasztikus nyár! Szép lett volna.
A fiú nem tudta, hogy milyen lesz a nyara. Most, hogy az apja bevallotta, hogy elválnak, nem sok reményt fűzött ahhoz, hogy boldog lesz. Egyszerűen érezte, hogy nem. A húga – Lily – eltűnt. A bátyja és az unokatestvérei utálják őt az unokatestvérük, Victoire halála miatt. Nem lesz boldog nyara, ebben biztos volt. Sőt ha az szülei elválnak, akkor, ahogy az apja mesélte, ő és James az anyjával együtt elköltöznek – valahova, más országba. Sosem térhet majd vissza a Roxfortba, sosem láthatja többet az ősrégi falakat, magát a kastélyt, a sok vicces festményt, a szellemeket, a tanárokat... A Hollóhát, mely szinte a második otthonává vált, többet nem fogadhatja őt.
– Jó reggelt! - ébresztette föl Albust a merengéséből egy szintén fáradt hang.
John nagyokat ásítva rúgta le magáról a takarót, majd pizsamában nekiállt leellenőrizni, hogy mindent becsomagolt-e a hazaútra. A többi fiú is ébredezett a szobában, köztük a tejföl-szőke hajú Scorpius, valamint Simon és Josh. Az utóbbi két fiú egyből megrohamozta a fürdőt – a két szőke hajú csak erre várt, így amint Simonék kimentek, átültek Albusékhoz.
– El sem hiszem, hogy eltelt már egy teljes év – sóhajtott fel Scorpius. - Olyan rövidnek tűnt!
– De megyünk haza – vigyorodott el John. - Ti nem várjátok?
– De!
– Nem! - Albus pont a tejföl-szőke hajú fiúval egyszerre válaszolt, de az ő válasza sokkal drámaisabb hatást váltott ki Johnból, mint Scorpé.
A két fiú kíváncsian várta Al magyarázatát, így amaz kénytelen volt elmesélni, hogy mi zajlik most otthon, Potteréknél. Nem ecsetelte hosszan, csak röviden vázolta fel a tényeket, de még így is a barátai szörnyen megdöbbentek. Gyorsan ejtették a témát –, a hálóteremben néma csönd keletkezett, még egy árva pisszenés sem hallatszott.
– Mikor indul a vonat? - kérdezte végül egy sóhajtással John.
– Nyolckor – vágta rá egyből Albus. - McGalagony előrébb hozta az indulást, mert ezzel is el akarja kerülni, hogy megtámadják a vonatot.
John bólintott, majd a smaragdszemű fiú után nézett, ki hirtelen pattant fel, és iramodott az ajtó felé. Mindkét fiú követte Albust a tekintetével, és már feltették volna a kérdést, hogy hova megy, de Al megválaszolta.
– Megnézem Maryt. - A két fiú nem tiltakozott, hagyták, hagy menjen.
A göndör, barna hajú lány pont ott ült, ahová Albus elképzelte. A kandalló előtt, kezében egy könyvvel, és látszólag mélyen az olvasmányba merülve olvasott. Mary a haját összefogta, és egy csattal feltűzte, valamint a roxforti talárok helyett már mugli ruhát viselt – egy kék pólót és egy sötétebb kék farmert.
A klubhelyiségben a lányon kívül alig volt pár felsőbb éves; Albus borzasztóan érezte magát, ahogy lesétált. Ilyenkor az ezüstszőke hajú, mélykék szemű Victoire Weasley ott ült a sarokban, onnan mosolygott rá bíztatóan, miközben a barátaival beszélgetett. De most a sarokban nem ült egy ezüstszőke hajú sem, hanem csak két fiú és egy lány.
Az egyik fiú sötét hajú volt, sötét szemekkel, míg a másik világos hajú, kékes szemekkel. Ők voltak a legjobb hollóhátasok, azaz a legjobb tanulók. Nem voltak mókamesterek, mint a Weasley-ikrek, de ugyanúgy ikrek voltak csak a tanulósabb fajtából. Az iskolában alig tudták a vezetéknevüket, csak úgy emlegették őket, hogy Will és Peter, a két zseni. Albus mindig is elmélkedett azon, hogy Victoire honnan tudott olyan jól varázsolni, de hát, akinek ilyen barátai voltak, mint Will és Peter... nem kell meglepődni a képességein.
S persze ott volt még Victoire egyetlen lánybarátja az iskolában. A smaragdszemű fiú mindig is azt gondolta, hogy az a lány segített Vicnek elfeledtetni Lindát, de rá kellett jönnie, hogy tévedett. Az ezüstszőke hajú lány sose tette magát túl a Lindával való barátságán, hisz mikor Linda parancsot adott neki, nem mert ellenkezni. Talán azért, mert abban a reményben élt, hogy visszakaphatja a volt legjobb barátját? A fiú tudta, hogy ezt sosem tudja meg. Victoire magával vitte titkait a sírba. Persze Victoire sosem használta ki a lányt. A vörösesszőke hajú, barna szemű Barbara Munro mindig is igaz barátja volt Vicnek, és ez fordítva is igaz volt.
Azonban ezek csak nevek voltak, oly személyek nevei, kik talán nem is ismerték annyira a lányt. Ezt Albus szinte biztosra tudta. A smaragdszemű fiú érezte, hogy csak egy valaki tudta, hogy milyen valaki Victoire Weasley, és ez jó maga volt, Albus. A fiú tényleg ismerte a lányt, ismerte az igazi Victoire-t, azt, akit senki sem, mert mindig rejtegetett. Talán Teddy még ismerte valamennyire, de az is lehet, hogy ő sem. Albus nem hitte, hogy az ezüstszőke hajú lány bevallott a fiúnak mindent.
– Jó reggelt – ült le végül hosszas merengés után a smaragdszemű fiú.
A fiú megpróbált egy gyenge mosolyt felvillantani, bár közben lesütötte a szemeit, így nem látta, hogy a göndör hajú lány észrevette-e. Mary felpillantott a könyvből, majd amint meglátta Albust, félretette a regényt, és közelebb ült a fiúhoz.
– Rég nem beszéltünk – mondta újból Albus, mikor észlelte, hogy a lány csak egy bólintással reagált a köszönésére. Mary nem válaszolt, csak várt. A smaragdszemű fiú sóhajtva folytatta:
– Nem tudom mi történt velem az utóbbi hetekben – suttogta –, de tudom, hogy eltávolodtunk egymástól.
– Ez igaz – felelte halkan Mary. - Figyelj – fogta meg a fiú kezét –, én szeretném, ha tudnád, melletted állok! A barátod vagyok, Al, és kérlek, ne taszíts el magadtól – tette még hozzá.
A fiú elmosolyodott, de a mosolya tétova volt, mint aki megijedt attól, hogy Mary egyszer csak feláll, és otthagyja őt. Bár ha ilyesmiben reménykedett, akkor tévedett. Mary Jacksonnak esze ágában sem volt otthagynia – igaz barát volt.
– Tudtam – szólalt meg végül a fiú, mire Mary feltekintett, és kíváncsian nézett rá. Albus belefogott a magyarázatba:
– Valahol mélyen mindig is tudtam, hogy ki a Mester, csak nem akart összeállni – mormolta bosszúsan.
Csönd telepedett a klubhelyiségre, melyet csak az az egy-két felsőbb éves törte meg egy-egy hangosabb kiáltással.
– Mi történt aznap? - kérdezett rá Mary hosszas hallgatás után.
– Te is ott voltál – mutatott rá a nyilvánvaló tényre a smaragdszemű. Mary elmosolyodott, majd így válaszolt:
– Tőled szeretném hallani!
Albus egy sóhajtással fogott bele a történetbe, és most kivételesen nem hagyott ki semmit. Az elejétől fogva mindent elmesélt, és legnagyobb megdöbbenésére Mary hallgatta. A lány néha elkomorodott, néha elmosolyodott, attól függve, hogy épp melyik részt mesélte Albus. Látszott a lányon, hogy végre valahára őszintén megérti Victoire-t. A smaragdszemű fiú pedig megkönnyebbült, és rájött arra, hogy tényleg jó dolog beszélgetni, legalább még egy ember levesz a teher súlyából egy kicsit.
Viszont ügyesen kicselezte Victoire terhességét, a lány félelmeit, a lány titkait. Ezeket meghagyta magának, hisz nem muszáj a világnak mindent tudnia... Elégedjenek meg az igazság nagyjával, ennyi is elég, ahhoz hogy valaki megértse, miről van szó.
– Látod? - mosolygott Mary, miután Albus befejezte a történetet a szülei válásával. - Mennyivel könnyebb nem?
– De – sóhajtott Albus is.
A lány elkomorodott, mikor kihallotta a mondatból a fájdalmat.
– Szóval elválnak.
Albus bólintott.
– Mi lesz veled nyáron?
– Ha anyának sikerül megnyernie a pert – komorodott el még jobban a fiú –, akkor elköltözöm vele... Bár lehet, hogy így is költözöm, még ha apával maradok. Őszintén szólva – nézett fel Albus –, nem tudom mi lesz!
A csönd most nem tartott sokáig, sőt egy percig sem. A klubhelyiségben az összes diák felállt, és szedelőzködni kezdett. Barbaráék odaintegettek a két elsőévesnek, majd a lány elbúcsúzott Willtől és Petertől, aztán felsietett a hálótermébe. A fiúk biccentettek az őket bámulóknak, majd ők is felsietettek a hálótermükbe. Albus csodálkozva nézte őket, nem értette, hogy miért szedelőzködik mindenki. Látta, hogy John White hirtelen a lépcsőnél terem, és mintha hívná őt. A fiú bólintott neki, hogy mindjárt megy. A göndör hajú Mary rápillantott az órára, majd sóhajtott egyet.
– Bármi is lesz, azt hamarosan megtudod – jelentette ki Mary, és mikor látta a fiú meglepett pillantását folytatta:
– Indulnunk kell!
Albus sóhajtott, majd elköszönt a lánytól, és ő is – akárcsak a többiek – felsietett a hálótermébe. Ott már mindenki lázasan csomagolt, főleg John és Scorpius, akik bár hajnalban összecsomagolták, amit kell, de mindig valamit kifelejtettek, vagy valamit kivettek a bőröndjükből. Simon és Josh, a másik két szobatárs pedig nem hogy segített nekik megkeresni az állítólag 'elveszett' dolgokat, hanem nevettek a két fiú bénázásán.
A smaragdszemű fiú előkereste a bőröndjeit, és megnézte, hogy minden benne van. A két szőkével ellentétben Albus bőröndje igenis rendben volt, és csak pár simítást kellett rajta végezni. Miután azok is megvoltak, ő is csatlakozott Simonék mellé, hogy együtt nevessen velük Scorpékon. Az említett tejföl-szőke sikeresen hanyatt vágódott John bőröndjével leverve az éjjeliszekrényükről a szüleiről készült képet, minek kerete darabokra tört. Ezt csak John tudta fokozni, aki belelépett a törött üvegbe –, üvöltve esett át Scorpon, így mindkét fiú a földön kötött ki. Persze Johnék tovább bénáztak, mivel még mindig nem találták meg a keresett tárgyaikat. Albus mélyet sóhajtott, miközben Simonék nevettek, a szőke fiúk szitkozódtak, és így kérdezett:
– Mit nem találtok?
– A pálcámat!
– A fogkefémet! - érkezett a felelet a két szőke fiútól.
Albus felvonta a szemöldökét.
– John – fordult először a szőkébb fiúhoz. - A pálcád ott van az ágyad alatt – bökött az említett hely felé, majd csak ezután fordult Scorp felé.
– A fogkefédet összetévesztetted a pálcáddal – magyarázta türelmesen, legalább úgy, mintha egy gyenge idegzetűhöz beszélne. - A pálcádat csomagoltad el, a fogkefédet tetted a farzsebedbe!
A fiúknak csak az volt a szerencséjük, hogy Al figyelte, hogy szenvednek a pakolással, ezért tudta, hogy mit hova tettek. Persze ezt a feleletet Simonék ismét nem hagyhatták szó nélkül, így a szoba zengett a nevetéstől.
– Na, megvagytok? - tette karba a kezét a smaragdszemű fiú a hosszas pakolászás után.
– Meg – morogták a legsötétebben a fiúk. - Most már mehetünk – tette még hozzá Scorp.
A hollófekete hajú fiú elvigyorodott, majd halkan ennyit mormogott:
– Ideje volt már! - Scorpius erre úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. John szintúgy.
*********
– Hollóhát – elsőévesek – utánam!
A hetedikes Barbara szigorúan nézett a gólyákra, mire Albus akaratlanul is megborzongott. Kint álltak, pont a Roxfort előtt, és a vonat felé tartottak, ami már ott állt sípolva. Az igazgatónő elrendelte, hogy minden évfolyamot vagy egy prefektus kísérje, vagy egy iskolaelső, persze a házakon belül.
Albus elindult Barbara után, de egy pillanatra lemerevedett, mikor meghallott egy nagyon ismerős hangot. Egy pillanatra egy óriási képtelenség jutott az eszébe, így nagyon fájt az igazság, mikor felnézve meglátta, hogy ki szólt:
– Griffendél – elsőévesek – utánam!
Unokatestvére, a vörös hajú Dominique lobogó hajjal állt tőle nem messze. Mikor a tekintetük találkozott a lány először állta, de dühe nem ismert határokat, majd hirtelen fordította el a fejét. Albus sóhajtott, de magában igazat adott a lánynak. Hisz mire számított? Arra, hogy megbocsátja neki vétkét? Az nem megy ilyen hamar. Persze nem arról van szó, hogy Al tudta magáról, hogy gyilkos. Az nem volt. Az Linda és a bandája, de nem Ő! A fiú tudta, hogy mennyire nehéz elfogadnia a családnak, hogy Victoire meghalt, Ő meg túlélt. Őszintén remélte, hogy tényleg csak ennyiről van szó.
Rose viszont úgy tűnt, mintha megbocsátott volna neki. Legalábbis Albus ezt látta, mikor a lányra nézett. Rose haloványan rámosolygott, ezzel bíztatta őt a túlélésre. A fiú, félénken viszonozta, félt, hogy valamelyik unokatestvére észreveszi. Ebben a kapkodásban viszont senki sem vette észre. Mindenki saját magával volt elfoglalva, nem törődtek másokkal, nem törődtek a társaikkal, csak mentek előre.
A smaragdszemű Al messziről látta Jamest, amint ott halad a másodévesek között a barátaival, viszont a vörösesbarna hajú nem bocsátott még meg neki. Pedig Albus karácsonykor úgy érezte, mintha egy kicsit közelebb kerültek volna egymáshoz. De simán lehet, hogy csak azért, mert Jamesnek megtetszett Mary. Ó, igen! Albus végül megértette mire gondolt John, amikor nála járt. Jamesnek tetszik Mary, ezért feltűnően sokat beszélget vele, hátha a lány megkedveli. Albus kárörvendően elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy bátyjának semmi esélye, mert a göndör hajú Mary nem barátkozik olyanokkal, akik nem hisznek neki, Alnak, akik nem képesek a megbocsátásra.
Közben megérkeztek a vonatokhoz, és elkezdték felpakolni a bőröndjeiket. A Griffendél kezdte, utána folytatta a Hollóhát, majd a Hugrabug és legvégül a Mardekár. Persze először az elsőévesek kezdték a házakon belül, és utána szép sorban a többi évfolyam.
– Várj, segítek! - mondta Albus, mikor látta, hogy a vörös hajú Rose nem tudja feltenni a bőröndjét.
James egy mordulással kifejezte nem tetszését, majd elütötte öccse segítőkész kezét, és Ő maga segített Rose-nak feltenni a bőröndöt. A vörös hajú lány szégyenlősen sütötte le a szemeimet, és azt suttogta Albusnak, hogy ne haragudjon rá. A fiú nem is tudott volna rá haragudni, sőt senkire sem! James elhamarkodottan ítélt, mint mindig, erről egyikük sem tehet. Ez van. El kell fogadni.
A tanárok is kisiettek, hogy biztonságban menjen az elmenés. Albus hiába nézelődött nem látta Juliette Malfoyt, sem Kate-et, de a többi tanár mind ott volt. A vonat fütyült egyet, mely jelezte, hogy ideje lenne a gyerekeknek felszállni a vonatra. Barbara és a többi prefektus egyből a diákok felé fordult:
– Gyerünk, felszállni!
Albus az elsők között szállt fel a vonatra, majd a barátaival együtt elindult egy üres kupét keresni, pontosabban megkeresni az utolsó fülkét. A smaragdszemű már messziből érezte, hogy kik ülnek benne, így nem érte őt nagy meglepetés, mikor kinyitotta a fülkét ellentétben a barátaival, kiknek leesett az álluk meglátva a hármast.
– Szervusz, Albus!
Kate hátravetette félhosszú barna haját, és kedvesen rámosolygott a belépő fiúra. Odette nem mosolygott, csak ült egymagában, és nézett kifelé az ablakon. Anyjuk, a világosbarna hajú, szinte szőke hajú Juliette szintén mosolyogva fogadta a belépőket, de ő kevésbé mutatta ki annyira az érzelmeit, mint lánya. A nő ezt a tulajdonságát a Malfoy-ágról örökölte, ezt Scorpius egyből megjegyezte amint helyet foglaltak. Albus nem törődött a fiúkkal, hogy megint milyen lököttséget mondanak, helyette Kate felé fordult.
– Már akartam veled beszélni – jelentette ki.
A lány kíváncsian felvonta a szemöldökét, majd előrébb hajolva így suttogott:
– Tényleg, és miről?
– Szerintem tudod te azt – mondta komoran a hollófekete hajú fiú.
A fülkében ülők – Odette kivételével – érdeklődve hallgatták a párbeszédet, bár sejtették, hogy a két gyerek csak ilyen titokzatosan fog beszélni, mivel nem akarják, hogy megtudják, miről beszélnek. Nem tévedtek, mivel az utóbbi két mondat pont úgy hangzott el, mint az előző. Egyikük sem mondott semmi konkrétumot, csak titokzatosan kérdezősködtek és válaszolgattak. Juliette egy sóhajtással unta meg az egészet, aztán élénk csevejbe kezdett Scorpiusszal a Malfoy-családról. Mary – mivel látta, hogy a tejföl-szőke hajú fiú kivel foglalta le magát – Johnhoz fordulva halkan beszélgetni kezdett a nyári programokról.
– Nem tudom, miről beszélsz – suttogta eközben a macskalány, de nem úgy tűnt, mintha ezzel meggyőzte volna Albust.
– Pontosan tudod, Kate – jegyezte meg a fiú óvatosan pislogva a barátai felé, majd miután megbizonyosodott arról, hogy egyikük sem figyel, ismét a lányra nézett.
– Sok mindent nem tudsz, Albus – mondta szomorúan a lány. A fiú egyből lecsapott a témára, és szinte követelőzve kérte az igazságot.
– Miket?!
Kate lehajtotta a fejét, és megpróbálta elkerülni a fiú pillantását. Félt, hogy a másik egy pillantásából kiolvassa, hogy mi a helyzet. Annak igazán nem örült volna, azért is, mert Ő maga akarta elmondani neki, de csak akkor, amikor eljő a megfelelő idő.
– Figyelj – mondta komolyan a lány –, esküszöm, hogy amint eljön a megfelelő idő, akkor elmondom! Addig is – mosolyodott el szomorúan –, meg kell bíznod bennem!
Albus élesen hangon így kérdezett:
– Miért bíznék meg benned?
A lány sóhajtott.
– Nem tudom – felelete őszintén. - Be kell érned a szavammal!
A smaragdszemű fiú elmosolyodott meghallva a lány mondatát, és szelíden nézett rá.
– Nekem pont ez kell!
A beszélgetést ennyivel le is zárták, de a macskalány tudta, hogy a fiú még fog vele beszélni. Akkorra készült a nagy vallomással, és őszintén remélte, hogy nem fogja megbánni. A két gyerek bekapcsolódott a beszélgetésben, különösen Albus; Kate inkább a féltestvérével, Odette-tel próbált beszélgetni, de feleslegnek tűnt – Odette nem foglalkozott vele.
A vonat eközben végleg maga mögött hagyta a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát, és zakatolva haladt a kitűzött célpontja, London felé. Egész úton beszélgettek, vagy kártyáztak, és egyéb szórakozással ütötték el az időt. Albus nem igazán akart megérkezni, mert nem tudta, hogy mit fog találni otthon. Magában fohászkodni kezdett Merlinhez, hogy állítsa meg a vonatot, történjen valami, hogy ne érkezzenek meg időben!
– Rossz előérzetem van – szólalt meg Mary mielőtt befutott volna a vonat a pályaudvarra. Senki nem mondott semmit.
– Mintha hűvösebb lenne – jegyezte meg.
– Csak az időjárás őrült meg – vonta meg a vállát Juliette, aki egyből talpra ugrott, amikor a lány megszólalt. Mary bólintott, de továbbra is élesen figyelt minden zajra.
A tejföl-szőke hajú fiú ekkor hirtelen felállt, majd Johnnal és Odette-tel elindult kifele.
– Hová mész, Scorpius? - kérdezte Juliette.
– A büfésboszorkányhoz bevásárolni. Ti jöttök? - pillantott Maryékre a fiú.
– Én megyek, legalább egyből leszállhatunk – állt fel magyarázkodva Mary, majd várakozóan Albusékra nézett.
A smaragdszemű megrázta a fejét, de a legnagyobb megdöbbenésére Juliette is csatlakozott a gyerekekhez. Végül megvonta a vállát, mert biztos volt abban, hogy ő nem akar menni, vásárolni, így ott maradt Kate-vel – néma csöndben. A többiek egyhamar nem érkeztek vissza.
Már bemondta a hangosbemondó, hogy mindjárt megérkeznek, mikor Kate velőtrázóan felsikoltott. A hollófekete hajú fiú rögtön felugrott, és ijedten pásztázni kezdte a környéket. Ő is érezte azt, amiért Kate sikoltott. Hangos reccsenés hallatszott, sőt nem is reccsenés – mintha levált volna valami.
Újabb sikoly hangzott el Kate-től, mivel a vagonjuk levált a vonatról, és hátrafelé indult el. Albus számára hátborzongatóan hatott, ahogy érezte, hogy gurulnak hátra. Kétségbeesve nézett ki az ablakon – a vonat tovább haladt zakatolva előre, ugyanis nem vette észre, hogy probléma van.
– Most mit csináljunk!?
Hiába nézett a macskalány Alra, a fiú nem tudta a választ. Az apja sosem mesélt ilyenről, mert még vele sem történt ilyen, viszont az Albus az apja nélkül is tudta, hogy nem szokványos dolog történt – Lindának biztos, hogy köze van hozzá.
– Meg kell állítanunk a vagont! - kiáltott fel a fiú, amint kinézett az ablakon.
Közeledtek egy oly hely felé, ahol sínek lekanyarodtak – ahol a vonat leállhatott. Ott várta őket a smaragdszemű rémálma, Linda Granger, Bellatrix Lestrange és Phaedra Nott. A Mesternek lobogott a szélben a hosszú sötétbarna haja, szemei pedig kihívóan tekintettek a fiúra. Albus mindent megértett. A vagon akkor vált le, mikor már mindenki leszállni készült, tehát már csak Ő meg Kate maradt azon a részen. Linda mindent előre kitervelt, csak az volt a kérdés, hogy miért? Hisz már megkaparintotta az utolsó tűzmágust, minek kell még akcióznia?
Katie ránézett.
– Al – remegett meg a lány hangja, amikor megszólalt. - Most mi lesz?
A fiú nem válaszolt, csak némán meredt előre, miközben a vagon egy erőteljes nyikorgással lefékezett. Kate ijedten pislogott rá, de még ekkor sem válaszolt. A fülke ajtajához lépve leszállt a vagonról – a macskalány megadóan követte őt. Mikor leszálltak, Linda előhúzta tiszafapálcáját, és gúnyosan elmosolyodott.
– Üdvözöllek, Albus Perselus!
– Linda – mondta kimért hangon a fiú. - Te meg mit keresel itt?
A lány felvonta a szemöldökét.
– Én is örülök, hogy látlak, drága Albus! - csilingelte vidáman.
Al tett pár lépést a lány felé, pontosabban Kate elé állt, hogy védje, mivel félt, hogy Linda célba veszi a macskalányt. Azonban úgy tűnt, hogy a sötétbarna hajú lánynak esze ágában sem volt egyelőre támadni, mintha várt volna valamire. A Mester közelebb lépett, mire Phaedra és Bella gyorsan oldalra lépett, hogy előreengedjék. A lány egészen Albusig sétált, ott megállt, elmosolyodott, és átkarolta a fiút.
– Tudod – kezdte, miközben elvezette Kate-től –, amikor a Kamrában voltunk, azt hittem ott találkozunk utoljára! - Felsóhajtott.
– Milyen érdekes, hogy mégis pont itt futottunk össze, nem gondolod?
A fiú felhorkantott meghallva a mézesmázos szavakat, s undorodva tekintett a boszorkányra. A lány látta Albus undorodó arcát, így ismét sóhajtott, végül pedig megvonta a vállát.
– Ha nem, hát nem – mormolta szomorúan, sajnálkozva, de valójában egyáltalán nem sajnálta, sőt pontosabban nevetett rajta.
– Mit akarsz tőlünk? - sziszegte oda Kate, akinek időközben megjött a bátorsága, és szinte villogó szemekkel vizsgálta a boszorkányt. Linda megint felkacagott, aztán kérdőn nézett a macskalányra. Katie folytatta:
– Már elvitted Lilyt, akkor mit keresel itt újból?
A Mester bólintott a kérdésre, aztán összenézett a másik két halálfalónővel. A két elsőéves türelmesen várta a választ, s míg Albus még mindig ott állt Lindánál – a lány a ruhájától fogva fogta –, addig a macskalány távolabb állt, pontosabban a lefékezett vagonnál.
– Tényleg ennyire ostoba vagy? - kérdezte végül Bella.
Katie még értetlenebbül nézett rájuk; most már semmit sem értett.
– Elvitted a húgomat – mordult fel hirtelen Albus –, mit akarsz? - A fiú vádlón meredt a Mesterre, aki csak a vállát vonogatta.
– Nem hiszem el, hogy nem jöttél rá magadtól – magyarázta csacsogva a boszorkány. - Pedig annyira egyszerű!
A smaragdszemű dühödten tekintett fel a lány kegyetlen barna szempárába. Linda angyalian mosolygott, és látszott rajta, hogy a nagy vallomásra készül.
– Hallom válnak a Potter-szülők – váltott hirtelen témát, de Albus érezte, hogy valahogy kapcsolódik a lány felbukkanásához.
A fiú egyből felszisszent.
– Örülsz neki, mi?
– Ha azt mondanám, hogy nem – vigyorodott el a lány –, akkor hazudnék!
Albus megengedett egy halovány vigyort, de csak pár másodpercig tartott. Eszébe jutott, hogy kivel beszél, ezért még vigyorogni sem akart. Egy ilyen megjegyzése miatt nem!
– Eddig is hazudtál – mutatott rá a nyilvánvaló tényre Kate, aki a fiúval ellentétben egy cseppet sem értékelte a megjegyzést. - Mi változott meg?
Linda a szokásához híven ismét a vállát vonogatta.
– Igazából semmi, csak gondoltam én is viccelhetek.
– Akkor rosszul gondoltad – morrant fel Kate, mire a másik két halálfalónő is előhúzta a pálcáját, és fenyegetően nézett rá.
– Tudod mit – lépett előrébb Albus –, inkább hagyjuk ezt az egész beszélgetősdit!
Mindenki kíváncsian nézett rá, főleg Linda, aki nem értette mire akar kilyukadni a fiú. Albus egy sóhajtással folytatta:
– Akarsz tőlünk valamit, nem? - kérdezte.
A Mester elkomorodva bólintott – beismerte, hogy tényleg nem a beszélgetés miatt támadta meg a vonatot, és okozott enyhe szívinfarktust a macskalánynak. Albus biccentett a sötétbarna hajú lánynak, majd óvatosan visszasétált Kate mellé, és onnan beszélt tovább.
– Mire vársz, Linda? - A másik felvont szemöldökkel reagált a flegmakérdésre.
– Úgyis te nyersz – bíztatta tovább Albus. - Akkor rajta! Hagyd lássuk! - A lány tett egy lépést a fiú felé, mire Al elgondolkozva így szólt:
– Csak ne lepődj meg, ha harcolni fogunk!
A görög Phaedra visítva nevetni kezdett; elképzelhetetlennek tartotta, hogy két elsőéves meg tudná magát védeni három profi halálfalónő ellen. Még ha a szüleik annyira sokat tanítottak volna nekik a párbajozásból; lehetetlenség lett volna, hogy ők győznek. Bár a múltkor kivételesen mind jól harcolta, azonban az asszony úgy gondolta, hogy akkor csak mázlijuk volt, igazából nem is harcolna annyira jól. Az igazság pedig az volt, hogy Phaedrának igaza volt, ezt Albus erősen érezte, és tudta, hogy most játszva legyőzik őket.
Bella suhintott először a pálcájával, majd őt követte Phaedra. Mindketten egy-egy Cruciatus átkot indítottak útnak, és mindketten a macskalányt célozták meg vele. Albus gyorsan reagált az átkokra, és félrelökte Kate-et, aki sikoltva esett a földről. Az átkok célt tévesztve csapódtak a vagonba, mire a halálfalók – Linda kivételével – visítva sikoltottak fel dühükben. Bella újból akart célozni, azonban a Mester erélyesen közbeavatkozott.
A tiszafapálca suhogott, ahogy a kezében forgatta, s a barna szemek kegyetlenül összeszűkültek – a lány nem díjazta, hogy Albus védekezni próbált. Hátravetette hosszú haját, majd ragadozóként körbe-körbe sétált az áldozatai körül. Albus a tekintetével követte a lányt, hogyha elérkezik az idő, megvédhesse a macskalányt és saját magát.
– Sosem gondoltad végig – szólalt meg elgondolkozva, haragosan a fiúra tekintve –, hogy miért romlott meg a szüleid kapcsolata?
Albus nem válaszolt. El kellett ismernie, hogy a lánynak igaza van, hiszen sosem gondolta végig, csak elfogadta a tényt, hogy a szülei elválnak. A kérdés viszont továbbra is ott lógott a levegőben: Miért? Miért döntött úgy a Potter-házaspár, hogy el kell válniuk? Mi volt az oka, hogy Albus anyja, Ginny úgy döntött, hogy nem tudja tovább elviselni Harryt? Egyáltalán mi volt az, amit a szemüveges varázsló elmondott Ginnynek? Mi volt az, ami miatt az asszony ily érzékenyen érintette?
– Az arcodra van írva a válaszod – mondta Linda, aztán megállt, és úgy szólt:
– Én végiggondoltam.
A fiú makacsul nem figyelt a boszorkányra, pedig nagyon érdekelte a téma, viszont azt vette észre, hogy Kate nem igazán akarja, hogy a Mester elmondja. Albus értetlenül tekintett hol az egyik lányra, hol a másik lányra. Kate szigorúan nézett a Mesterre, amaz viszont kegyetlenül viszonozta ezt.
– Mi folyik itt? – tette fél végül az őt foglalkoztató kérdést a fiú.
– Ez jó kérdés – bólintott egyből a Mester. - Tudod – mosolygott ártatlanul –, a legjobban engem is ez érdekelt, viszont a választ egyhamar nem kaphattam meg.
Albus összeráncolta a homlokát, most már figyelt Lindára, most már nem tudta türtőztetni magát, elárulta, hogy érdekli őt a lány mondandója. Mielőtt azonban a Mester ismét beszélni kezdett volna, megállította őt Kate könyörgő hangja – a macskalány Albushoz fordult.
– Ne hallgass rá, Al! Csak be akarja feketíteni a családodat!
A fiú enyhén megrázta a fejét – túlérdekelte őt a téma, mintsem hogy ne figyeljen a lányra. Lindára nézett, és így szólt:
– Folytasd!
– Sokat tanakodtam, miközben megpróbáltam rábírni a húgodat a tűzmágia használatára – villant meg újra a lány tekintete –, míg végül rá nem jöttem a megoldásra, amiben nem igazán vagyok biztos. Ez csak egy elmélet – felelte a lány.
– Mégis mire? – tette fel a kérdést a smaragdszemű, mire Linda szólásra nyitotta ajkait. Távolból kiáltások harsantak, felnőttek hangjai, s ahogy Albus a vagon felé tekintett meglátta seprűn közeledve a szüleit, Juliette-et és az összes Weasleyt, valamint az unokatestvéreit.
Hirtelen hatalmas lángörvény fonta körbe a Mester testét, s a lány kecses ívvel a magasba emelkedett, majd ugyanolyan kecsesen több métert esett hátra. A lángörvény nem állt meg, hanem tovább haladva elsöpörte a két halálfalónőt, akik ugyanott végezték, ahol a barátjuk. Még mindig lángolt a növényzet, mikor Linda Granger nyögve feltápászkodott. A bőre halványan vöröses volt az égéstől, ruhája pedig szenes, amit azon kívül skarlátvörösre festett a lány vére.
– Azt hiszem... – köhögött egy kicsit a füst és a vér miatt –, mégis igazam volt.
Albus követte a lány tekintetét, s a porfelhő felé nézett. Akárcsak a filmekben, úgy lépett ki a barna hajú, zöldes-barna szemű Kate, s akárcsak a tekintete, úgy lángolt az egész teste is. A tűz barátként ölelte körbe a lányt, aki csak elmosolyodott, mikor észlelte, hogy mindenki őt nézi, beleértve az édesanyát és a többieket is.
A szemüveges Harry döbbenten fordult a riadt tekintetű Juliette felé, aki megpróbálta palástolni félelmét. Mintha értelem csillant volna meg a férfi szemeiben, mert az biccentett. Amikor Albusra nézett látszott rajta, hogy mindent ért, s már nem csak Ő, hanem az összes felnőtt is. Csak a gyerekek néztek értetlenül, meg Bella és Phaedra.
– Igazam volt – ismételte meg Linda, majd körülnézett, és mielőtt bármelyik auror odakaphatott volna dehoppanált. Két halálfalója megadóan követte őt.
Albus a barna hajú lányra nézett; tekintete egyszerre volt döbbent, megijedt, de értelmes is. Már a fiú is értette, így csak az unokatestvérei és a bátyja volt a kérdéses, akik nem értettek semmit. S bár a fiú már tudta, miért van ez, mégis kénytelen volt Kate-re fordulni.
S ott a barátságos lángok között, a lángoló vagontól nem messze Albus Perselus Potter így fordult a macskalány felé:
– Ki vagy te?
A lány pedig még szélesebben elmosolyodott, s először büszkén nézett édesanyjára, majd megvárta, hogy a nő bólintson, és csak azután válaszolt. A hangja magabiztos volt, lágy, kedves és szelíd, olyan, amilyen minden leány álma. A zöldes-barna szemek legalább annyira szelíden néztek a smaragdszemű fiúra, amilyenek a lány szavai voltak, s bár egy kis szomorúság is vegyült bele, a néma csöndben senki sem vette észre. Mert csönd volt. Csak a szél suhogását lehetett hallani, még a madarak sem csicseregtek, talán éreztek, hogy drámai a pillanat, sorsdöntő, és nehéz. A barna hajú lányt ismét körbeölelték a lángok, de most már senki sem lepődött meg. S a lány így szólt:
– A Kiválasztott lánya vagyok, s a nevem Kate Potter – suttogta halkan. A zöldes-barna szemek ekkor még szomorúbban csillantak meg.
– Én vagyok az utolsó tűzmágus.
VÉGE
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
