Roxforti hétköznapok – Az áldozat
Az óta minden megváltozott, pedig alig másfél hónap telt el. Miután Lenah visszatért Roxmortsból, valahogy sokkal színesebbnek, s sokkal vidámabbnak érezte a környezetét. A vastag hólepel még sosem érintette meg ennyire szívét, csodálatosnak látta mindig, mikor a tanórákon kinézett az ablakon. Az után a hétvége után, már nem várta a szünetet, amit otthon töltött. Két hét volt csupán, de szinte minden nap találkoztak Adammel, és ebből egy-két alkalommal még tanultak is. Sokat beszélgettek, Adam rengeteget kérdezősködött Lenah-ék otthoni helyzetéről. A lány sokat mesélt neki, s látszólag a fiút is érdekelték a kis történetek. De volt, hogy játszottak, Adam megtanította a lányt a varázslósakkra, s ilyenkor önkényesen elfoglaltak egy kisebb, használaton kívüli tantermet.
A szünet furcsa kettősség érzését keltette Lenah-ban, örült, hogy már nem kell az iskolában lennie, és végre hazamehet, de ugyanakkor a fiú hiánya kétségbeejtő űrt keltett szívében. A vonatúton egy kupéban ültek, de a hazafele vezető út, a lovas kocsiban, unottan és magányosan telt. Lenah-ék sem követték a mugli kor technikai fejlődését, s teljes mértékig meg voltak elégedve a tértágító bűbájjal ellátott utasszállítóval. Anguish egyedül utazott a pályaudvarról haza, otthon édesanyja és házimanójuk, Soaky várta vacsorával. Amióta Lenah iskolába járt, anyja nem kötelezte el magát egy férfi mellett sem, így öt éve csak így, hármasban éltek a kúriában. Lenah nem vallotta be anyjának, de mélyen, legbelül örült, hogy a nő csak az övé. Magdalhena másabb volt, mint a korabeli anyák, ő jó kapcsolatot ápolt lányával, szinte már barátnők voltak. Ha Lenah-nak nem tetszett valami, meg merte mondani, persze csak a kellő tisztelettel hangjában, és a megfelelő stílusban.
A két ünnep között, Adam ellátogatott az Anguish-kúriába, s az asszony is felettébb örült a fiúnk, hisz régen nem látta. Az pedig, hogy néhai férje fia, és saját lánya így egymásra találtak, csak még boldogabbá tette. Az asszony, ismeretségi körükben egy illedelmes és kellemes társaságnak számított, azonban egy-két rosszmájú megjegyzés is visszakerült hozzájuk, voltak, akik kicsit őrültnek tartották, mert mindig vidám volt, élvezte az életet, s csak nagy megrázkódtatás esetén, például szeretett férjei elvesztésekor érzett szomorúságot szívében, de akkor is tartotta magát, s próbált érzelmileg erős maradni.
Miután a szünet véget ért, újra elkezdődött az iskola, s ha lehetséges, még jobban meghajtották az ötödikeseket, illetve a hetedéves végzősöket. Lenah és Adam már ritkábban találkozgattak, de akkor nem csak délutánonként és kora este, s váltak el éppen hogy takarodó előtt, hanem inkább késő estére beszélték meg a találkozókat, s lopóztak hálókörleteikbe éjfél körül.
Lenah-t eleinte zavarta ez a fajta szabály elleni kihágás, ha csak egy-másfél órával takarodó után lettek volna, még nem is érezte volna feszülten magát, de így, hogy ilyen sokáig kimaradtak, eleinte ideges volt, s minden kis neszre odafigyelt. Persze Shepperd hamar megnyugtatta mindig, hogy nincs semmi baj, s hogy nem kell esetleges büntetéstől tartania, hisz vele van, egy iskola elsővel. Lassan Lenah megszokta az ilyen kis éjszakai kalandokkal járó megnövekedett adrenalint. Kicsit arra az estére emlékezette őt, mikor Denem után lopózott, de mégis, más volt. Akkor hirtelen kitörő kíváncsisága vezérelte, most pedig a vágy hajtotta, hogy a szeretett fiúval legyen. Igen, megszerette, sőt, beleszeretett. Még maga sem vette észre, mikor, vagy hogyan, esetleg miért történt, de nem is érdekelte. Élvezte a fiú társaságát, felmelegítette, mikor hideg januári estéken magához ölelte, beleremegett minden csókjukba, kellemesen bizsergett bőre, ahol a fiú végig simított rajta.
- És mire fel volt ez a nagy ünneplés? – kérdezte Natte, miután Lenah beszámolt neki előző esti találkozójáról. Adam egy kis pikniket szervezett a tópartra. Január vége felé jártak, kemény telük volt, s még most is vastagon állt a hó mindenütt. Shepperd mégis elintézte, hogy egy kis területen eltűnjön a hó, s valamiféle bűbájjal kellemes meleget varázsolt a helyre, ahonnan gyönyörű rálátás volt a tóra, s a teliholdra. Adam jó viszonyban volt a kastély házimanóival, így nem okozott gondot neki, hogy fenséges éjjeli piknikhez való ételt szerezzen. Csodálatos este volt, miután Adam megverte Lenah-t varázslósakkban, ettek pár falatot, s összebújva figyelték a tájat. Mindenütt hó, s rajta megcsillanó ezüstös holdfény, ők mégis melegben lehettek.
- Nem volt ünneplés – mosolygott Lenah. Mostanában megszokott volt tőle, hogy mindenen mosolyog, s semmivel nem lehet elrontani a kedvét. – Egyszerűen csak ilyen figyelmes, tudja, hogy szeretem a telet, és a havat. Úgy látszik, csak a mi osztálytársaink érzéketlen marhák – pillantott a tőlük nem túl messze, de hallótávolságon kívül álló fiúcsapat felé. Natte és Lenah az ablakpárkányon ültek, várták, hogy bemehessenek átváltoztatástanra. A folyosó nyüzsgött, tele volt az óra kezdetét váró diákokkal. Félreértés ne essék, nem szívből várták a tanítást, egyszerűen nem tehettek mást, ez volt a kötelességük.
- Nem mind az – állt ki a mardekáros fiúk védelmében Natte, de egyben bele is vörösödött.
- Inkább te mesélj, mi van már Rosierrel? – csapott le a témára Anguish. Natheline nemrég megemlítette neki, hogy úgy látja, mintha a fiú valamelyest érdeklődést mutatna iránta, de az nem lép semmit. Talán fél, vagy csak úgy érzi, nem akarja lerohanni a Black lányt. Valamilyen szinten, mindketten így vélték a dolgot, ugyanakkor mindkettejükben ott volt az a kis motoszkáló érzés, hogy a fiú csak játszadozik Nattéval.
- Nincs semmi – sóhajtotta Natheline lemondóan.
- Hé, fel a fejjel, mindennek eljön a maga ideje – próbálta vigasztalni a már túlságosan is letörtnek tűnő lányt Anguish.
- Lenah – Natheline tényleg elkeseredettnek látszódott, s hangja is megremegett.
- Merlin szakállára, Natte, mi van? – egyenesítette ki kissé görnyesztett testtartását Anguish.
- Hát… Csak azt akartam kérdezni, hogy anyukád nem mondott valamit neked a… házasságról? – emelte kíváncsiskodva, ugyanakkor a választól félve zöld tekintet Natte a barátnőjére.
- Mesélt ezt azt, úgy általánosságban…
- Nem, úgy értem… hogy… mondjuk, hogy kit szeretne neked férjednek? – hadarta Black, látván a lány nem értette meg teljesen a kérdését.
- Ja! – jött rá a kérdés valódi értelmére Lenah. – Arról még nem beszélt, miért?
- Hát, csak mert te meg Adam, nagyon jól megvagytok, és csak gondoltam, hátha.
- Áh – legyintett Anguish –, erről még nem beszéltünk. A téli szünetben még nem volt olyan komoly a dolog, mostanában pedig alig kapok baglyot tőle – magyarázta a lány, de miután befejezte, látta Nattén, hogy van még más is. – De, amúgy, neked már beszéltek ilyenekről a szüleid?
- A szünetben véletlenül kihallgattam őket, és hallottam, hogy megemlítettek valamit – hadarta suttogva a térdeinek Black.
- És ezt csak most mondod? – Lenah hangjában érződött a dorgálás, de megpróbálta visszafogni magát.
- Annyira boldog voltál, nem akartalak lehangolni – mosolygott bátortalanul Natheline, mintha ez jó kifogás lenne.
- Ha előbb szóltál volna, kipuhatolhattam volna valamit anyámnál – tette morcosan karba kezeit Lenah.
- Megtennéd? – csillantak fel Natheline zöld smaragdjai a remény halvány sugarával.
- Hát, nem tudom, hogy hozhatnám fel ezt a témát baglyon keresztül, de megpróbálok valamit kitalálni – morfondírozott, s gesztenyebarna haját kezdte babrálni. Jócskán válla alá ért, majd’ tizenöt centivel. Mostanában folyton a hullámos tincsekkel játszott, rövidebb hajhoz volt szokva, de Adam mindig dicsérte, ezért egy jó ideje növesztette, persze egy kis varázslat is közrejátszott.
- Köszönöm – hálálkodott a másik lány, de Lenah már a távolban járt. Natte elmosolyodott, látván barátnője gondolatban mennyire belemerült az előtte álló feladat tervének kidolgozásában.
Csak úgy nem kérdezhet rá, hogy Natte szülei nem kotyogták-e el neki, hogy kit szánnak a lányuknak. Talán, ha a lány stratégiáját követné, először a saját helyzetére kérdezne rá. De az sem jó, még a végén anyjának eszébe jutna, hogy ilyeneken is gondolkoznia kellene. Jobb esetben persze, az asszony Adamet választaná, de most, hogy ebbe így belegondolt, kicsit megrémült. Még nem voltak együtt két hónapja se, korai lenne még ezen gondolkodni, még egy kicsit élvezni akarja ezt a fajta kötetlenséget. Mármint, a papíroktól való szabadságot. Szerette Adamet, de tizenöt évesen már a ceremónia utáni partit tervezgetni, kicsit sietősnek érezte. Mindig is tudta, hogy miután kijárja a Roxfortot, nem sok szabadideje lesz, jó, hogy ha már nem azév nyarán rendezik meg a lagzit. Nem is ágált ellene, már kiskorában beletörődött, édesanyja nagyon előre látón nevelte lányát. Azonban, erre a röpke hét évre már kilenc-tíz évesen is úgy gondolt, mint holmi szárnypróbálgatásra, tanulásra, barátok, vagy leginkább biztos kapcsolatok kiépítésére, kizárólag anyagi vonatkozásban. Utóbbi célt anyja sulykolta belé, s ő jó kislányhoz méltón megpróbálta teljesíteni. Nem sok sikerrel, de nem bánta, sok kedve nem volt hozzá.
Elmerengett, nem is kicsit. Hirtelen azon kapta magát, hogy a folyosó nem is annyira távoli szegletébe réved tekintete, még pontosabban egyenesen egy sötét szempárba.
Denem arca érzelemmentes volt, s hirtelen tekintetéből sem tudott kiolvasni semmit. Nem értette, miért is nézik egymást, majd hirtelen megrándult egy izom a fiú arcán. Arcbőre megfeszült, s tekintete felháborodottan értetlenkedő volt, mintha csak azt akarná kérdezni a lánytól: „Mit nézel? Neked ehhez semmi jogod.” Azzal visszafordult társaihoz, s helyeslően bólintott, kissé nyugodtabb arccal.
Lenah nem értette, mért reagált így a fiú, hisz nem tett semmit. A boszorkány lánya már el sem gondolkodhat semmin? Nem is érdekelte, visszafordult Nattéhoz, de még be sem fókuszálhatta a lány arcát, hogy szemeibe nézhessen, az már le is ugrott az ablakból a padlóra, s megindult a tanterem felé.
- Jutottál valamire? – kíváncsiskodott Black, látván barátnője lélekben is visszatért hozzá.
- Nem igazán, de alakul – mosolygott bíztatóan Lenah, de tudta, ezzel csak magát akarja győzködni.
- Hello, Natheline! – lépett a Black lány másik oldalára a nagy tömörülésben Rosier.
- Szia – pironkodott a szólított.
- Anguish! – intett határozottan, kevésbé jóindulatúan a fiú.
- Rosier! – viszonozta kis gúnnyal a lány. Natte hirtelen felé fordult, s ijedten nézett rá. Lenah értette a célzást, s egy bocsánatkérő pillantással előre engedte magát az ajtóban. Világos volt Natte üzenete, a lány nem akarja, hogy a talán leendő barátja rossz viszonyban legyen barátnőjével. Anguish engedett a Blacknek, szófogadó lesz és jó kislány, miért is ne? Hisz úgy is ez az élete, másoknak megfelelni.
Leült a középtájt megszokott padjába, s csak várta és várta, hogy Natte is befusson mellé. Becsukódott a nehéz faajtó, de a lány még mindig sehol. Anguish kíváncsian pillantott hátra, s meg is látta rozsdabarna haja mögé bujkáló, pironkodó barátnőjét. Ott ült hátul, Rosier mellett.
- Aztán szépen írj! – vágódott le mellé egy hatalmas test.
- Már miért is? – kapta fel a vizel Lenah. Dolohov, mindig is utálta, na de hogy még ilyen stílusban is ’kérjen’ tőle valamit, mégis mit képzel ez magáról?
- Egyáltalán tudsz valamit? – fintorgott a fiú.
- Tanultam, néha neked is kéne – jegyezte meg csípősen Anguish.
- Pergament elő, könyveket eltenni! – jött a tanári felszólítás. Lenah megdermedve bámult előre, nem szerette az ilyen kellemetlen meglepetéseket. Dumbledore pedig mostanában egyre többet íratott, be nem jelentett tíz perces dolgozatokat. A lány félve sandított hátra, s látta, hogy Rosier hamiskás mosollyal arcán húzza magához közelebb Natte pergamenjét.
- Olvashatóan, világos? – súgta oda neki Dolohov.
- Még mit nem! – fordult előre a lány, s Dumbledore már mondta is a kérdéseket.
***
Lenah kijavított dolgozatát szorongatva masírozott a folyosón. Aznap éjjel Adammel találkozott, még vagy öt perc volt takarodóig, ami azt jelentette, hogy már vagy tíz percet késett. Nem mert előbb menni, félt egy kicsit. Adam kérte, hogy hozza el a pergament, hogy megnézhesse, mit kell még jobban átvenniük. Anguish utálta az átváltoztatástant, sőt, minden pálcával kapcsolatos bonyolultabb varázslat ellen ódzkodott. Ennek főként az volt az oka, hogy nem tudott koncentrálni, és összpontosítani a kellő mértékben, így mindig elhibázott valamit. Öt év alatt sikerült minimális tanulással elérnie az Elfogadhatót, de most, ötödikben alig sikerült elérnie a Hitvány szintet ilyen tárgyakból, mint átváltoztatástan vagy sötét varázslatok kivédése. Adam némelyest javított a helyzetén, de most megint kapott egy Borzalmas értékelést. A fiú mindig megdorgálta, ha rossz jegyet kapott, ilyen tekintetben, még mindig olyan volt, mint a bátyja. A báty, akit legálisan szerethetett. Bár aranyvérű családoknál nem volt ritka jelenség a vérfertőzés, mostanában kevesebben vetemedek ilyesmire.
Adam a faliszőnyeg előtt várta, ahogy meg volt beszélve, a lépcsőfordulóban. Lenah-nak különleges meglepetést tartogatott, legalábbis ezt mondta neki tegnap, mikor utoljára beszéltek. Meglepetés volt a javából. Nem bírta már tovább idegekkel, kedves, aranyos lánynak tartotta Lenah-t, de már túlcsordult benne a megjátszott szerelem. Mostanra, sajnos belátta, jobban megkívánta a lányt fizikailag, mint azt elsőre elképzelte, de nem bánta, hogy végül is a bosszú eme formáját választotta. Sőt, már napok óta alig tudta türtőztetni magát. De muszáj volt kivárnia, hisz mára volt beosztva folyosóügyeletre. A negyedik emelettől a hetedikig ő járőrözött, Merrythought professzorral. Persze ez a beosztás nem feltétlen volt törvényszerű, másik emeletre is benézhetett, ha úgy tartotta kedve, de miért is ment volna?
- Késtél – hangja rekedt volt az elfojtott dühtől. Mintha fájna torka, megköszörülte, s várta a lány mentségét.
- Sajnálom, elnéztem az időt – mentegetőzött a lány. Nem mondhatni hogy hazudott, hisz tényleg elnézte az időt, vagy húsz percen keresztül a kis ezüst óráját figyelgette, mire rávette magát, hogy elinduljon. Most közelebb lépett a fiúhoz, s engesztelő puszit adott annak ajkaira, s közben dolgozatát talárja zsebébe csúsztatta. A fiú elsőre nem hagyta magát, viszonzatlanul tűrte a kis kedvességet. Lenah kissé csalódottan ereszkedett vissza lábujjhegyről talpára. Lesütött szemmel várta a következményeket, amik hamarosan be is következtek.
Adam látván a lány egyfajta megtörtségét, melyet azzal okozott, hogy fagyosan ellenállt engesztelő kényeztetésének, nem tudott tovább tétlen maradni. Egyik kezével beletúrt a lány hajba, másikkal derekánál szorította magához, s követelőzőn csókolta.
Lenah meglepett a hirtelen váltástól, de örült, hogy sikerült meglágyítania a fiút. Kicsit furcsállta ezt a hevességet, nem ehhez szokott, de tetszett neki. Viszonozta a fiú csókját, kellemesen hosszú ujjaival hátát simogatva kényeztette. Percekig tartott a békülés eme fajtája, majd végül Adam távolodott el kissé Anguish-től.
- Gyere, van egy kis meglepetésem számodra – suttogta elfúló hangon.
- Kíváncsian várom – mosolygott a lány, s tekintete sokat sejtetően csillogott. Adam látván azt a pillantást, felbátorodott. Sejtette, miféle meglepetésre gondolhat a lány, így csak még élvezetesebb lesz, mikor kiderül, mire is készült már hónapok óta.
A fiú kézen fogva a lánnyal felszaladt a földszintre, ahonnan a szorgos házimanók munkájának zaja szűrődött ki a nagyteremből. Lábujjhegyen siettek fel az emeletre. A másodikon bekanyarodva az egyik folyosóra Adam hirtelen kiszúrta a komótosan ott járőröző Shomjam Professzort. Lenah-val gyorsan visszaszaladtak a legközelebbi tanteremhez, ami nyitva volt. A lány Adam kényszerítésére beszaladt, s magára zárta az ajtót, pár másodperc múlva pedig csak halk beszélgetést hallott.
- Jó estét, Shomjam professzor!
- Mr. Shepperd? Maga is ide lett beosztva?
- Nem, tanár úr, én a negyediken kell hogy őrködjek, épp oda indultam – Adam hangja mindig is megmozgatott valamit a lányban, főleg mikor ilyen kedvesen beszélt.
- Rendben van, további szép estét – hallatszódott a távozó tanár lépteinek zaja. Vagy egy perccel később Adam kinyitotta az ajtót, s hamiskás mosollyal arcán ragadta kézen a lányt, s indultak tovább. A harmadikon nem futottak össze senkivel, azonban a negyediken Lenah észrevett valamit, ami mellett nem tudott csak úgy elrohanni.
Hideg, téli éjszaka volt, az év talán legfagyosabb napja. Felhő nem takarta az eget, a csillagok és a hold fénye akadálytalanul törhetett be a roxforti ablakokon. A hold, mely most narancsszínnel izzott. A hóréteg, mely a kastélyt, s környékét fedte, mintha nyári naplemente homokos tengerpartja lenne. Lenah megbabonázva lassított, s állt meg az egyik ablaknál.
- Hát nem csodálatos? – lépett közelebb az üveghez.
- Az. Csodálatos… - csuklott el a fiú hangja. Lenah bár nem vette észre, Adam közel sem a tájat figyelte. Tekintete megigézve, vadászni vágyó vad csillogásával mérte végig a mellette álló minden egyes porcikáját. Anguish szemeiben megtört az égitest szokatlan fénye, ajkai csókra csábítóan váltak el egymástól milliméterekre, mellkasa Adam számára izgatóan emelkedett, s ereszkedett, ahogy a lány lélegzett. Ujjai kecsesen támaszkodtak az ablakkereten, talárja alól kilógó lábi aranyosan álltak egymástól távolt, ahogy szinte megdermedt léptében, mikor meglátta a tájat teljes szépségében.
Adam szinte tökéletesnek látta a lányt, más körülmények közt, más családban, talán egy másik életben, még akár őszinte szerelemmel is tudta volna szeretni. De még így is, ebben tökéletesnek mondható pillanatban is, ha ránézett, egy asszony arca lebegett szemei előtt, aki elcsábította apját a családjától. Elvették tőle azt, aki fontos volt neki, így hát egy életre megkeserít azt, aki ennek az átkozottnak a legfontosabb.
Közelebb lépett hozzá, ujjait végigfuttatta a hullámos barna hajzuhatagon. Lenah pislogott párat, ahogy felé fordult. Arcán még mindig barátságos mosoly ült, Adam mintha nem is egy mardekárossal állna szemben. De persze nem is ez volt most a fontos.
- Nem tudok tovább várni – suttogta, s Lenah az elvarázsoltságtól észre sem vette, vagy talán nem is akarta, hogy a fiú tekintete sokkal elszántabb volt, mint eddig valaha.
- Mivel? – kérdezte gyermeteg ártatlansággal.
- A bosszúval! – sziszegte fogai közt, s bár nem így tervezte, elvesztve érzelmei felett az irányítást, s letámadta a lányt. Vállánál megszorítva maga felé fordította, s oly vadul csókolta, ahogy csak tudta. Másik kezével derekát szorította, s lassan az ablakkal szemközti fal felé fordultak, s lépésenként araszoltak felé. Lenah megpróbált kitörni a szorításból, de mindhiába, az ifjú terelő játékos erős volt, talán az iskola egyik legerősebbje. Levegőhöz csak azután jutott, mikor a fiú csókjaival nyakát vette célba, miután neki csapata a falnak. Lenah elsőre nem is tudott oxigént juttatni tüdejébe, a csapódás erőssége miatt. Szíve hevesen vert, s egyre jobban összezavarodott, nem értette, mire fel bánik vele így a fiú.
Adam nem húzta sokáig az időt, kapkodva kilazította a lány zöld-ezüst nyakkendőjét, szinte letépte róla a talárt, majd az ingjének gombjaival kezdett el bíbelődni, de indulatától, s izgatottságától remegő keze csak lassan haladt, azonban egy percig sem hagyták el ajkai a lány érzékeny bőrét.
Lenah érezte, mit tesz vele a fiú, de annyira gyors volt, hogy nem bírta követni az eseményeket.
- Adam… - nyögte erőtlenül. – Kérlek, hagyd abba.
- Nekem te ne könyörögj, nem érdemelsz könyörületet – egyenesedett a lány fölé, s azzal hirtelen a fehér ing alá nyúlt, s tette szabaddá Anguish mellkasát, s vállait.
- Nem tettem semmit! – síró hangja bejárta a folyosót, s a fiú ijedten, de kevésbé sem lankadatlanul tapasztotta be hatalmas tenyerével a száját, alig hagyva neki lehetőséget a lélegzésre.
- Te talán nem, de az anyád igen! – kezdett bele fojtott dühvel hangjában Shepperd, s másik kezével a lány combjain felfelé kalandozott, erősen, s határozottan. – Elvettétek tőlem és anyámtól az apámat, tönkretettetek minket, végül anyád megölte őt! – Lenah kétségbeesetten rázta fejét, amennyire csak tudta, tagadását kifejezve. – Az anyád elvette tőlünk az apámat, most én kínzom meg a lányát, nem vagy olyan hülye, mint amilyennek látszol, így te is beláthatod, hogy ez így igazságos – azzal a fiú lezártnak tekintve a témát rávetette magát a lány nyakára, s mélyen megharapta, fogai közt ízlelve a gyönge bőrt. Kezét még mindig az áldozata száján tartotta, hisz sejtette, a lány ellenállását kifejezve, jobb eszközt nem találva, elordította volna magát. Másik keze a combjánál megemelte egyik lábát, s testével nekinyomta a falnak a már remegő lányt. Csípőjét erősen a lányéhoz szorította, s az érezte Shepperd kemény férfiasságát. Kezeivel a falnak támaszkodott, s megpróbálta ellökni magát, hátha a fiú is meghátrál tőle, de reménytelen, s valljuk be naiv próbálkozás volt. Adamet megmosolyogtatta a lány gyerekes kísérlete, s kezével annak alsóneműjében kezdett el kalandozni, durván és erőszakosan, mit sem törődve, hogy ezzel fájdalmat okozhat.
- Ne értsétek félre – dermesztette meg Adamet egy arrogáns hang –, én nem akarok zavarni, de…
- De? – lépett egyet hátrébb Shepperd, hagyva, hogy a lány remegve térdre rogyjon.
- Lumpsluck erre tart, gondolom, nem akarjátok, hogy így találjon titeket – mosolygott aljasan a fiú a folyosókanyarban.
- Miért hinnék neked? – kételkedett a másik szavahihetőségében a hugrbugos. Eközben Lenah remegve még, de megpróbálta eltakarni felsőtestét, s bár még felállni nem volt képes, hellyel-közzel megigazította magán a ruhát.
- Denem? Te vagy az? – hallatszódott a szomszédos folyosó végéről egy kissé fulladozó hang.
- Nem kell nekem hinned – csillant meg a vöröses hold fénye a sötét tekinteten. Lenah is hallotta bájitaltan tanárának hangját, akit vélhetőleg kifullasztott ez a pár emelet, míg felmászott ide. Megpróbált felegyenesedni, s még épphogy igazítani tudott nyakkendőjén, a professzor már osztálytársa mellett állt, pihegve.
- Denem, magának nem a pincében… Miss Anguish – pillantotta meg Lumpsluck a kissé kócos lányt Adam oldalán –, mégis mit keres maga takarodó után a folyosókon?
- Tanár úr! – kezdte volna Lenah, de az beléfojtotta a szót.
- Erre nincs mentség, és maga Mr. Shepperd? – fordult a hugrabugos fiú felé, aki bár tartotta magát, legbelül csalódott volt, de ez a csalódottság csak még jobban eltökélte, hogy legközelebb ne legyen ilyen mohó, s ne a folyosón essen neki a lánynak, hanem előbb térjenek be egy tanterembe, ahogy azt most is eltervezte.
- Lumpsluck professzor, én épp próbáltam jobb belátásra bírni a kisasszonyt. Mondtam neki, hogy térjen vissza a klubhelyiségébe – magyarázta a fiú, elég gyengén leplezve hangjában indulatait.
- Maga is be van osztva felügyelni? – tudakolta a tanár, már szabályosabban lélegezve.
- Igen, professzor úr! – válaszolta a hetedéves. Lumpsluck bólintott, majd tekintete ismét Lenah-t találta meg.
- Miss Anguish, most mélyen csalódtam magában. Azonnal térjen vissza a hálóköretébe, és jövő hét hétfőn, tanítás után jelentkezik nálam büntetőmunkára! – adta az utasítást a professzor. Lenah már tiltakozásra nyitotta száját. Mikor valaki beléfojtotta a szót.
- Ha gondolja, professzor úr, majd én visszakísérem, hogy biztosan ne kószáljon el – Denem arcán önfeláldozó mosoly ült, de egy pillanatig Lenah öt galleonban fogadott volna, hogy a fiú élvezet teljes arcot vág.
- Rendben van, nekem még úgy is egyeztetnem kell Merrythought professzorral – bólogatott zavartan Lumpsluck. – De Denem! – kapott észbe, s már sokat sejtetően nézett a fiúra, mosollyal arcán. – Ne kószálj a kijelölt folyosószakaszon kívül, csak hogy félreértés ne essék.
- Igen is – biccentett Tom. Lumpsluck elindult Adamék fel, s szigorúan nézett a lányra, aki mintha álmából ébredt volna, megindult Denem irányába.
- Jöjjön, Mr. Shepperd, keressük meg a professzort – hallatszódott Lenah számára messziről a bájitaltan tanár hangja. Ő már sietős léptekkel messze elhagyta Denemet, nem is szándékozott bevárni a fiút.
Gondolataiba merült, vajon Denem mit keresett ott, miért szólt? Ezzel gyakorlatilag megmentette Lenah becsületét, már amennyi maradt. Vagy két emelettel lejjebb Denem beérte a lányt, de az csak a pincében nézet fel a mellette haladó fiúra. Nehezen vette rá magát, hogy rá tudjon nézni, megalázó helyzetben látta őt a fiú, és mindemellett Anguish-ben újabb kérdések merültek fel, amikre megint csak előre láthatóan nem fog választ kapni. Talán nincs is rájuk válasz. Egyvalami viszont most nem tudott csak tudatában maradni.
- Mégis mi ilyen nevetséges? – hadarta a kérdést ingerült hangon a lány, látván a fiú arcán a szórakozott mosolyt.
- Semmi különös – terelt Denem, de arcán az a kaján vigyor egyre jobban szétterült. Lenah talán még sosem látta ennyire… boldognak, ha lehet ilyen képzavarral élni.
- Nevetségesnek tartod ezt az egészet?! – torpant meg Anguish felháborodottan.
- Egy kicsit, igen – ismerte el tőle szokatlan hangsúllyal Denem.
- Perverz! – hagyta faképnél a fiút, aki azonban tartva a lány tempóját pár lépés után beérte.
- Csak nevetségesnek tartom, hogy ez a Shepperd, így megkívánt téged – magyarázta a fiú, újra megállást kiváltva a lányból.
- Hogy mi? – kérdezett vissza Lenah, egyszerűen nem akart hinni a fülének.
- Nem értem, mit láthatott benned – vont vállat Denem.
- Szemét! – lendült Lenah karja, de Tom reflexei jobbak voltak annál, s a lány csuklóját még jóval arca előtt elkapta. Hirtelen ötlettől vezérelve, még mindig kis mosollyal arcán húzta magához közelebb Anguish-t, s tapasztotta ajkait a lányéra. Nem volt igazi csók, s csak másodpercekig tartott, mégis, furcsa levegő izzott fel kettejük közt.
Lenah nem tudta hová tenni ezt a helyzetet, nem így ismerte meg Denemet, nem értette, mégis mi célja van ezzel? Talán még jobban fel akarja zaklatni? Merthogy ezt sikerült elérnie.
Tom maga sem tudta, hogy vetemedhetett ilyen tettre, elsőre jó ötletnek tűnt, de nem tudott meg sokkal többet. Most még nem.
- Még mindig nem értem – húzta továbbra is aljas félmosolyra ajkait, miután elengedte a lányt.
- Innentől visszatalálok – lépett hátrébb Anguish, majd választ nem várva előrerohant egy jó pár métert, gyorsan elhadarta a jelszót, s vissza sem nézve bement a klubhelyiségbe. Denem arcán percekig ott ült az elégedettség mosolya, majd mikor végre rávette magát, hogy sarkon forduljon, szemeiben különös csillogás jelent meg.
„Épp itt az ideje, hogy fellátogassak a második emeletre ” – azzal elszánt arckifejezéssel indult a lépcsők felé.
*
Lenah gyors léptekkel haladt át a klubhelyiségen, ahol még egy-két felsőbb éves beszélgetett. A hálókörlet folyosóján megszaporázta így is gyors lépteit, végül maga mögött becsapva szobája ajtaját, könnyeit szabadjára engedve szaladt át a helyiségen, be a fürdőbe.
Hategood, Black és Erase szinte egyszerre ültek fel az ágyon.
- Hamar visszajött – jegyezte meg kissé csípősen, de álmatagon Erase.
- Megnézem – tápászkodott ki az ágyából Natheline, s csoszogott a fürdő felé. Odabent a falnak támasztva hátát, Lenah ült a kövön, térdeit felhúzva, s átkarolva, arcát karjaiba temetve rázkódott teste hangtalan sírásától. – Lenah – suttogta a lány nevét Natte, s leült mellé. – Adam? – kérdezte, bár Anguish nem nézett fel rá, kissé megemelve fejét bólogatott. Black átkarolta, s hagyta, hogy a másik kisírja magát. De nem csak a hugrabugos fiú miatt sírt, ezeknek a könnyeknek fakasztója volt Denem is, aki nem kicsit zavarta össze.
Már nem értette, mi történik vele. Először Adam támadja meg, aztán jön Denem, aki megmenti, majd végül ő is rákényszeríti akaratát. Az indokokat lassan kezdte megérteni, bár el nem fogadta őket, azonban az, hogy mért nem érzett menekülési vágyat, mikor Tom csókolta, örök rejtélynek ígérkezett. Esze ágában sem volt menekülni, sőt, most, hogy egyre jobban kitisztuló fejjel gondolt vissza arra a röpke pillanatra, be kellett látnia, talán még vágyott is rá, hogy a fiú ne elégedjen meg ennyivel. Olyat érzet, amelyet Adam mellett soha. Akkor is szaporábban vert a szíve, ha az idősebbel volt, de ez teljesen más volt. Nem tudta, mi ez az érzés, és ez aggasztotta a leginkább. Hiszen egy fél órája, biztosan állíthatta, hogy szerelmes Shepperdbe. Persze, nem csodálta, hogy ilyen hamar meggyűlölte a fiút, hiszen mindvégig hazudott neki. De ez a másik érzés, egy másik fiú iránt, mért tört elő ilyen hirtelen?
***
Nem emlékezett, hogy került az ágyába, de reggel már ott ébredt, korában, mint szobatársai. Nem tudott visszaaludni, gondolatait azonnal lefoglalta a tény, hogy talán már ma szembe kell néznie a fiúval, aki az este még meg akarta erőszakolni. Talán újból meg akarja tenni. Szólnia kéne egy tanárnak, a legalkalmasabb Lumpsluck lenne, de az a legutóbbi incidens után, biztos nem hisz majd neki. Már régóta nem volt szavahihetősége a tanárnál, s pontosan tudta, miért. Az anyja miatt, aki ugyanis vagy jó három évvel ezelőtt, világosan megmondta a professzornak, hogy nem akar tőle semmit. Azóta csúnyán nézett rá, s ha nem volt muszáj, nem szólt hozzá.
Miután lefürdött és felöltözött, csendben megvárta, míg szobatársai is elkészülődnek, s felmehetnek a vasárnapi reggelijük elfogyasztására. Fél kilenc is lehetett, mire felértek a bejárati csarnokba. Ott meglepődve vették tudomásul, hogy a diákság kisebb-nagyobb csoportokban hagyja el a termet, s felfelé igyekeznek.
- Nézzük meg! – tanácsolta Hategood, s mint saját csoportjuk élén elindult a márványlépcsőn. Végül a gyengélkedőn kötöttek ki. A tömeg sutyorgott, s olyan gyorsan kapott mindenki egy kis darabka pletykát, mint ahogy a ragyaszóródást kapj el a mágus. Lenah mellett két griffendéles, nála fiatalabb lányok beszélgettek.
- Az éjjel történt…
- De kivel?
- Ha nem vágnál a szavamba, mondanám!
- Jó, bocs.
- Állítólag egy hetedikes, nem tudom melyik házból, de az ötödiken találtak rá. Kővé dermesztették.
Lenah ereiben megfagyott a vér. Ijedten nézett körbe, hátha meglátja a fiú kese szőke haját. Nem látta sehol, ami miatt aggódott, ugyanakkor meg is könnyebbült. Abban a pillanatban, hogy felfogta, szinte a halálát kívánta most Shepperdnek, valami nehéz nyomta meg szívét. Talán lelkiismeretének keze szorongatja, s kelt benne keserű érzést.
Így lett a vadászból áldozat.
Ám ekkor megpillantotta Denemet magától nem is oly távol. Déjá vu érzés fogta el, hisz a fiú ugyanolyan nyugodtan állt a tömegben, mint hónapokkal ezelőtt, mikor a legutolsó merénylet történt. Vagyis, az ez előtti. Denem egyenesen Lenah szemeibe nézet, egy halvány, de aljas mosoly suhant át arcán, majd eltűnt egy festmény mögött. Anguish hátrébb lépett barátnőitől, akik annyira el voltak foglalva, hogy halljanak valami használható információt, hogy észre sem vették a lány eltűnését. Ő is bejutott a festmény mögé, ami egy titkos folyosót rejtett. Denem ott ált, hátát a falnak támasztva, mintha csak várt volna rá.
- Mégis mit tettél?
- Egy köszönömmel is beérem – tekintett a lányra sokat sejtetően. – Bár nem érdemled meg a nagylelkűségem.
- Nagylelkűségnek nevezed, hogy majdnem megölted Shepperdöt?
- Már nem Adam? – húzta jellegzetes félmosolyra ajkait Tom.
- Hagyjuk – sütötte le szemeit Lenah. – Miért tetted? – vett erőt magán, s nézett határozottan a sötét szempárba.
- Hát még mindig nem érted?
- Mit kéne…
- A múltkor, az a griffendéles – vágott Denem a lány szavaiba –, beletett valamit a bájitalodba, azért robbant fel. Shepperd tegnap rád támadt – magyarázta nyugodtan a fiú.
- És? – kezdte elveszteni türelmét a lány.
- Mindkettőben van két közös dolog, nem is sejted mi? – lökte el magát a faltól Denem, s lassan járkálni kezdett a lány körül.
- Nekem akartak ártani – gondolkozott Lenah, de idegesítette a fiú körözése körülötte.
- Helyes.
- Mindkettőjükkel te akartál végezni – vágta rá kissé gúnyosan Anguish.
- Akkor három – helyesbített egyszerűen Denem.
- Mi más lehetne? Az a lány sárvérű volt, Adam csak félvér!
- Az még belefér. Viszont mindkettőnél jelen volt Lumpsluck – vigyorodott el megint a fiú, s állt szembe a lánnyal. Diadalittas arckifejezése láttán, Anguish végtagjaiból kezdett elpárologni a vér.
- Te… Rám akarod kenni - suttogta. – Az a fiú, még októberben, úgy lett beállítva, hogy én láttam, miután már kővé dermesztették. Akár én is tehettem volna.
- Pontosan – döntötte ismét hátát a falnak Tom.
- Miért? – sütötte le kétségbeesetten Lenah szemeit.
- Még nincs rád bizonyítva semmi, viszont nem úgy viselkedsz, ahogy azt ígérted – Denem eltűntette vigyorát, s már csak tárgyilagosan beszélt. – Még nem tudják rád bizonyítani, de én el tudom intézni. Ne akard, hogy ez bekövetkezzen. Légy jó kislány, és mostantól tedd azt, amit mondok! – hangzott a határozott parancs. Lenah végre értette, mi folyik körülötte. Denem markában van, mindig is ott volt. Bár az eseményeket nem a fiú irányította, a lépéseket mégis úgy tette meg, hogy abból neki legyen haszna. Mattot kapott, kénytelen volt belátni, így megadóan bólintott. – Helyes. Most pedig menj, nehogy feltűnjön a barátnőidnek, hogy eltűntél – Lenah szó nélkül sarkon fordult. – Megelőlegeztem neked a bizalmam, de ez többet nem fog előfordulni. Ezt jól vésd az eszedbe, mostantól jutalmat csak akkor kapsz, ha megérdemled.
Lenah mielőtt kilépett volna a festmény takarásából, még bólintott, de vissza nem fordult.
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
