9.
Az álom
Az élet nem áll meg oly könnyedén. Bármi történik, lassan újra elindul, nem áll meg, s bár az ifjú Albus Perselus Pottert megtámadták, de megkerült, és az élet újra folytatódott. Az igazgatónő megszigorította a szabályokat; aurorok lepték el az iskolát vigyázva a tanulók biztonságára. Azonban ha azt hitte valaki, hogy a gyerekek letettek arról, hogy nyomozzanak, az tévedt.
Albus talán még megszállottabban akarta megtudni, hogy mi folyik itt. Mary, John és Scorpius pedig segített neki, mert a barátai voltak. Kate viszont elzárkózott, elbujdosott előlük, és nem mondott semmit. Nem akarta megosztani velük, hogy kicsoda is valójában Amorette Cornaro.
Az iskolában mindenki úgy tudta, hogy Philippe felmondott, és elvált feleségétől. Az igazságot azonban csak a tanári kar, valamint Odette, Amorette és Kate tudta. Eleinte persze voltak pletykák, de amilyen gyorsan terjedtek, oly gyorsan távoztak is.
Időközben beköszöntött a tél, és mindenki a szünetet várta. A tanárok bekeményítettek, ami a dolgozatokat illeti, és Albusnak egy rövid időre le kellett tennie a kutatásról. Mindenképp jó jegyeket akart szerezni, hogy az anyja büszke lehessen rá, akárcsak Jamesre.
Nem mondhatni, hogy James annyira jól tanult, de SVK-ból, bűbájtanból és átváltoztatástanból kiváló volt, valamint a Griffendél csapatában fogó volt, akárcsak az apja és a nagyapja. Al is ilyen szeretett volna lenni; talán még túl is szerette volna száguldani a bátyját mindenben. Éppen ezért folyamatosan a könyvtárba járt, kutatott, tanult, sőt néha még nyomozott is a halálfalókkal kapcsolatban, de mindig olyanokat talált, ami nem hozott semmi hasznot. Persze Scorpius, Mary és John is folyamatosan vele volt ilyenkor, akárcsak azon a hideg decemberi napon is, amikor a könyvtárban jártak, és Al felfigyelt egy rég nem hallott hangra.
– És most mi lesz? - morgott a férfi. - A Mester világosan azt mondta, hogy hozzuk el neki, de akkor mit keresünk a könyvtárban?
Albus ezer közül is felismerte volna; ugyanaz a halálfaló volt, aki ott volt, mikor betörtek az iskolába. Aki közölte Cornaróval, hogy az utolsó tűzmágust keresik a Mester számára. Összenézett az ifjú Malfoyjal, aki pont a közelében tartózkodott. Mary és John távolabb kutattak, így a smaragdszemű fiú remélte, hogy nem jönnek vissza, és zavarják meg a halálfalókat.
– Agyatlan! - csattant fel a női hang gazdája. - Komolyan ennyire szerencsétlen vagy, vagy csak tetteted, Blaise? - Scorpius szeme elkerekedett, akárcsak Albusé. Mindketten a morgós férfit figyelték, aki levette csuklyáját.
A kreol bőrű, fekete hajú Blaise Zambini még mindig jól nézett ki, bár az évek rajta is hagytak egy kis nyomot. A mellette álló nő, aki szintén követte a férfi példáját rókaképű volt, fekete hajú, sötét szemű.
– Te beszélsz nekem, Pansy?
– Bajod van? - Pansy Parkinson hangja magas volt, és ahogy beszélt szinte visított.
A nőnek bár semmi köze nem volt a Black-családhoz, a viselkedése mégis kísértetiesen hasonlított Bellatrix Lestrange-re, aki szerencsére már tizenkilenc éve halott.
– Nekem ugyan semmi, de egy cseppet sem tetszik ez az egész! - felelte idegesen a férfi.
– Te akartál csatlakozni a Mesterhez – vont vállat Pansy, mire a férfi felcsattant.
– Egy fenét! De tudod sokkal fontosabb nekem Daphné és a gyerekeim, mint sem, hogy végignézzem, amint megöli őket, csak mert nem álltam be halálfalónak!
A nő elhúzta a száját, ahogy Blaise-t hallgatta. Albus visszafojtotta a lélegzetét, ahogy az egyik könyvespolc mögül leskelődött Scorppal. Mary és John időközben visszaérkezett, és letelepedett mögéjük hangtalanul, így ők is csatlakoztak a hallgatózásba.
– Te tudod – mondta Pansy. - De komolyan mondom azt hittem, hogy legalább egy kicsit sajnálod, hogy elbukott a Nagyúr. Azt hittem jelent neked még valamit az szó, hogy aranyvér.
– Jelent is, de nem olyan áron, hogy rettegésbe kelljen élnem, mert a Mester bármikor megölheti a családomat!
– Ha sikeresen elhozzuk neki az utolsó tűzmágust, akkor nem fogja megölni – mutatott rá a lényegre a nő. Blaise tudta, hogy társának igaza van, de ezt persze a világért sem ismerte volna be.
– Akkor menjünk, vigyük el neki, ne ácsorogjunk itt a könyvtárban hajnali hatkor! Egyáltalán – nézett körbe a férfi –, biztos, hogy nincs itt senki?
– Hajnali hatkor? - hitetlenkedett Pansy. - Ne nevettess!
Blaise egy mordulással válaszolt a piszkálódásra, majd tovább nézte a nőt, aki már a harmadik polchoz sétált, és kutatott. Nem bírta tovább, megkérdezte:
– Mit keresel, hm?
Pansy úgy nézett rá, mint egy elmebetegre. Mikor rájött, hogy a férfi ezt komolyan kérdezte a fejét fogva, nagyokat sóhajtva válaszolt.
– Te hogy fékeznéd meg a tűzmágust?
– Elkábítanám – jelentette ki nagy bölcsen Blaise. A nő felnyögött.
– Te tényleg nem vagy normális.
A férfi sértődötten fordult a nő felé, aki megpróbált nem idegbajt kapni. Mikor a Mester az exférjét választotta társául, még örült is egy kicsit, hogy talán visszahódíthatja. Ám úgy tűnt Blaise Zambini tagadhatatlanul szerelmes Daphnéba, a gyerekeit pedig imádja. Bezzeg a Pansyvel való fiukat egy cseppet sem! Talán közrejátszott az is ebben, hogy Jason az anyjára ütött.
– Édesem – kezdte gúnyosan Pansy –, egy tűzmágust? Megőrültél? Akkora az ereje, hogy lehetetlenség! Ezért keresek egy könyvet a tűzmágusokról!
– Szerintem nincs itt olyan könyv – jegyezte meg unottan a férfi. - Menjünk már, Pansy! Egy ilyen kölyökkel csak el tudunk bánni, nem?
– Csak nehogy ne sikerüljön.
Az asszony a szemébe húzta a csuklyáját, és felvette álarcát. Albus szemszögéből szinte suhant mindkét halálfaló, ahogy elhagyta a könyvtárat. A négyes előmászott rejtekéből, majd tanácstalanul néztek össze.
– Úgy tűnik az a lista nagyon is igaz, amit egy hónapja írtunk – suttogta Mary.
– Pont Blaise bácsi? - rázkódott meg Scorpius. - Parkinsont még megértem, de Blaise bácsit...
– Te mondtad, hogy halálfaló volt, és hogy milyen!
Albus szavaira a tejföl-szőke hajú fiú elsápadt.
– Nem úgy értettem – vallotta be a fiú. - Blaise bácsi imádja Daphné nénémet, akárcsak Cybele-t és Castort, de gyűlöli a mugliivadékokat. A Sötét Nagyúrtól örült, hogy megszabadult, hisz hallottad, a lányáért és a fiáért bármit megtenne.
Al gyorsan leintette Scorpiust, mikor kimentek a könyvtárból. A titkos alagutakat használva hamar, feltűnés nélkül érték el a klubhelyiséget, ahol Mary gyorsan megválaszolta a kopogtatósas kérdését.
– Folytathatod – jegyezte meg Albus, mikor már a hálótermükben voltak.
A fiúk kifejezetten örültek annak, hogy Simon és Josh – a szobatársaik – még mindig aludtak. A négyes csak suttogni mert, mert félt, hogy a két alvó fiú felébred. Albus tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést:
– Mi van Nottékkal?
– Figyelj, Al – mondta halkan –, ez a Mester meggyőzte a Zambini-családot, gondolod, hogy Nottékat, vagy minket, Malfoyokat nem?
– Mire gondolsz?
Scorpius sóhajtva válaszolt. A három gyereket kirázta a hideg, ahogy hallgatták a fiút, aki beletörődve magyarázott.
– Arra, hogy a Malfoy és a Nott-család ismét halálfaló lett, akárcsak Zambiniék, és csak idő kérdése, hogy a többiek mikor csatlakoznak.
Albus elkomorodott. Sejtette, hogy hamarosan eljő az idő, mikor a Mester megmutatkozik. Addig is, nem árt odafigyelniük, hiszen az utolsó tűzmágus bárhol lehet, hacsak... A fiú még csak kimondani sem merte.
– Hacsak nem a Potter-családból valaki – fejezte be végül gondolatban.
*********
Juliette Malfoy megállt a hatalmas kúria előtt. Világosbarna hajába belekapott a szél, a barna szemei szokatlanul csillogtak, és a kapu, mely addig zárva volt, dübörögve nyílt ki. A nő megvetéssel nézett az előtte álló nőre. Hiába annyi év, egy cseppet sem változott, csak talán egy kicsit őszült. A nő zavartnak tűnt, ahogy az asszonyra nézett.
– De hiszen te meghaltál – suttogta döbbenten. - Mit akarsz tőlem?!
– Mint látod élek – mutatott rá a nyilvánvaló tényre a világosbarna hajú. - Beszélnünk kell – tette hozzá még hűvösen.
– Fáradj beljebb.
Az őszülő asszony még jobban kinyitotta a kaput beinvitálva a nőt. Juliette ridegen mosolyodott el, majd fagyosan így szólt:
– Segítened kell!
– A házam ajtaja mindig nyitva áll előtted, Juliette – mondta az asszony. - Segítek neked.
Juliette elgondolkozva figyelte az őszülő nőt, aki magabiztosan lépett be a kúriába, és indult el a társalgó felé. Végül csak ennyit mondott:
– Tudtam, hogy lehet rád számítani, Narcissa.
*********
– Albus!
A smaragdszemű fiú meglepetten fordult meg. Az egyik auror, Isidora Jackson, Mary édesanyja állt nem messze tőle, arcán különös kifejezéssel.
– Igen, Mrs. Jackson? - lépett közelebb az asszonyhoz. A nő mintha rémült lett volna, ahogy a fiúra nézett.
– Vigyázzon magára, Potter úr! Vigyázzon magára!
Albus megkönnyebbülten sóhajtott fel; aprót bólintva fordult meg, hogy távozhasson. Azonban egy éles hang harsant fel a háta mögött:
– <i> Hamarosan elkezdődik.</i>
Albus úgy pördült meg, mint akit kupán vágtak. Isidora megfeszült tagokkal, lemerevedve állt, szemei pedig üvegesen meredtek az ég felé. Úgy tűnt, mintha az asszony nem hallana semmit; Al nem próbált neki semmit mutatni, de nem is lett volna ideje: Isidora folytatta.
– <i>A Kiválasztott diadalmaskodott a Sötét Nagyúr fölött</i> – suttogta az asszony –, <i> a világban béke uralkodik egy darabig. Hamarosan elérkezik az idő, mikor a Sötétség ismét feltámad, és megmutatkozik a világnak. Csak egy győzhet felette, ismét elhozva a békét; az anyja a jégkirálynő, ki legbelül egy törékeny liliom, az apja az oroszlán, ki szarvas apától született, s csak az ő gyermekük győzheti le a gonoszt. Átveszi testvére helyét, s az oroszlán utódja győzedelmeskedhet a Mester felett. Hamarosan elkezdődik </i> – halkult el Isidora hangja.
Az asszony teste megrázkódott; egy pillanatra kibillent az egyensúlyából, mintha orra bukna, de végül talpon maradt. Albus lefagyva, ledöbbenve állt a helyén, és onnan nézett a nőre. Isidora tekintete azonban értetlen volt.
– Valami baj van, kedvesem? Mr. Potter?
Albus észbe kapott, mikor rájött, hogy egy ideje csak áll, és bámulja az aurort. Megrázta a fejét, és halkan odamotyogott valami választ, mielőtt hátat fordított volna a nőnek. Meg sem állt a Hollóhát klubhelyiségéig, ahol szinte összeesve dőlt le az ágyára aludni.
A fiú tudta, hogy egy jóslatot hallott. Tudta, mert az apja elmesélt minden Trelawneyről, a jóslatokról, így Al felismerte, hogy a nő transzba esett. Úgy tudta, hogy eddig csak Cassandra és Sybill volt igazi jósnő, de ezek szerint Isidora az. Az asszony jósolt neki, és a jóslat egy újabb háborúról szólt.
Azonban a hirtelen jött álom úgy nyomta el Albusban a kétségeket, a kérdéseket, mint egy felesleges dolgot. A fiú szenvedése, mely az évek során csak nőttön nőtt, ismét visszatért, majd egy álomban bújt el.
Albus pedig remegett a félelemtől.
– Áruló van közöttünk – szólalt meg jeges hangon a sötétben valaki.
A smaragdszemű fiú egy hatalmas, kör alakú teremben állt; középen egy óriási trónszék foglalt helyet, és az egész teremben sötét volt.
– Mester, ez nem igaz! - Egy fényes, fekete hajú nő borult a földre zokogva; sűrű szempillái mögül óvatosan lesett az árnyékban levő felé. - Téged nem árulhattak el...
– Pedig ez történt, Bella.
– Nem! - sikoltott fel az asszony. - Nem, Mester, nem!
A Mester halk mordulással fejezte ki nem tetszését. Albus érezte, hogy kering a gyűlölet a levegőben, hogy fertőz meg mindent.
– Parkinson, Zambini!
Két remegő alak botorkált ki a csuklyás halálfalók sorából. A rókaképű asszony azonnal térdre borult a Mester lába előtt, és megcsókolta annak talárja szegélyét. A férfi ellentétben Pansyvel csak fejet hajtott a Mester előtt; térdelni nem volt hajlandó.
– Hol a tűzmágus?
– Sajnálom, Mester – suttogta Pansy –, de nem sikerült elhoznunk.
– Azt látom, Parkinson – sziszegte a mágus. - Azt látom, mivel nincs itt, gondoltam, hogy elbénáztátok.
A rókaképű asszony alázatosan csókolta meg ismét a Mester talárja szegélyét, majd felbátorodva így szólt:
– Minden Zambini hibája, Mester! Ha Ő nem akadékoskodik, akkor...
A Mester egyetlen egy metsző pillantással elvágta az asszony szavát. Albus közelebb lépett álmában, hogy lássa a Mester arcát, azonban azt csuklya fedte. A fiú érezte, hogy ismeri, de nem tudta, hogy honnan.
– Kaptok még egy esélyt – susogott a mágus. - De nem ti mentek. Bella, Phaedra, gyertek közelebb! - parancsolta.
Albus szeme elkerekedett a sokktól. Egy gyönyörű szintén fényes, fekete hajú nő lépett közelebb, de a szempillái nem voltak sűrűek, a vonásai pedig egy istennőt tükröztek. Mrs. Phaedra Nott, a görög asszony mosolygott, ahogy Bella oldalán közelebb jött.
– Igen, Mester? - suttogta Phaedra.
– Ti mentek el érte. Ti hozzátok el nekem az utolsó tűzmágust. Mielőtt a tanév letelik, a karjaim között akarom tartani őt!
A görög asszony bólintott. A többi halálfaló lassan oldalazott ki a teremből, akárcsak Phaedra Nott. Albus a tekintetével követte őket, egészen, míg csak a Mester és Bella maradt.
– Nem értelek – szólalt meg Bella. - Miért nem te mész el érte?
A Mester felnevetett.
– Még bíznak bennem. Nem tudják, hogy már rég nem az Ő oldalukon állok.
– Mi van, ha nem járunk sikerrel, Mester?
Bella lesütötte a szemeit, ahogy a Mester éles pillantást vetett rá. Mikor a Mester válaszolt, a hangja kemény volt, mint szikla.
– Akkor kénytelen leszek én érte menni.
– De akkor lelepleződsz – tiltakozott Bella. A Mester bólintott a nő mondatára, majd így felelt.
– Valóban, de akkor is megszerzem az utolsó tűzmágust.
Az asszony biccentett, mert megértette a Mester céljait. Lassan indult el az ajtó felé, hogy elhagyja a termet. A mágus rászegezte kegyetlen barna szemeit, majd így szólt:
– Bízok benned, Bellatrix.
Bellatrix rámosolygott a Mesterre, aki viszonozta. A mágus arcán szokatlanul kedves mosoly terült szét, mikor Al felé fordult. A fiú szeme elkerekedett a sokktól, amikor meglátta a Mester arcát. Aztán egyszer csak Bella és a Mester halványodni kezdett, átlátszóvá kezdtek válni; lassan halványodtak el, majd egyszerűen köddé váltak.
Albus üvöltve ébredt fel. Verejtékben úszott, és reszketett, mint a nyárfalevél; a lepedője pedig vizes volt az izzadságától. Remegve állt fel, és botorkált el a fürdőszobáig. Magában örült, hogy a szobatársai nem voltak ott; bizonyára mind órán voltak. Al elfintorodott a tudatra, hogy lekéste az óráit. Sejtette, hogy Mary, John és Scorpius éppen azon tanakodhatnak, hogy vajon Ő hol lófrál. Gyorsan elhessegette a rémképeket, amik eszébe jutottak, majd megmosta az arcát jéghideg vízzel.
Albus belenézett a tükörbe; egy rémesen sápadt és kócos fiú nézett vissza rá. Tudta, hogy nem mindennapi álma volt, de nem értette miért. A Mester nem csinálhatott horcruxokat, nem volt benne a Mester egy lélekdarabja. Igaz, hogy nem örült volna, hogyha lenne egy horcrux, mint ahogy az apja volt, de kétségkívül jól jött volna. Most is megtudta, hogy ki a Mester!
– Nem... - A fiú hangja alig volt több puszta suttogásnál.
Albus szeme még jobban elkerekedett. A fiú tudta, hogy ismeri a Mestert, de ahogy megpróbált visszaemlékezni annak arcára, nem működött. A Mester arca kivehetetlen volt számára. Minden más éles volt, és a rendjén volt. Bella, Pansy és Phaedra. De a Mester kiléte...
Nem emlékezett semmire.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
