Házbeosztás
Kissé felhős este lehetett, legalább is a Nagyterem elvarázsolt mennyezetén a csillagokat olykor-olykor kisebb felhőfoszlányok takarták. Jó pár elsős, akik már a felsőbb évesekkel szemben felsorakoztak, tekintetükkel elvesztek a pöttyökkel világított feketeségben. Hirtelen elhallgatott, az eddig dalát előadó süveg, s hatalmas tapsvihar közepette hajlongott. Miután a taps alábbhagyott, a mellette álló szakállas tanár, aki Dumbledore néven mutatkozott be az elsősöknek, mielőtt bevezette volna őket a terembe, most egy pergamentekercset tartott a kezében.
- Anguish, Lenah! – szólította az elsőt a névsorban. Tekintete a keresztnév említésekor, a felsorakozottak felé siklott, s émelyítő kék szemeit a lány barnáiba mélyesztette. Anguish nyelt egyet, majd elindult a támlátlan szék felé.
„Anyám és apám a Hollóhátba jártak, nincs mitől félni!” – nyugtatgatta egyre szaporábban verő szívét. Leült a székre, a fejébe húzta a Teszlek Süveget, eredmény képen pedig sötétség borult szemeire. A süveg csak hümmögött, néha megejtett egy-két „Ó!”-t, majd kisvártatva elkiáltotta magát.
- MARDEKÁR! – Lenah egy pillanatra megkövült. Nem erre a döntésre számított, de tudta, el kell fogadnia. Egy halvány mosollyal arcán pattant fel a székről, s vette le a süveget. A középső asztalok egyikénél üdvrivalgással köszöntötték, s helyet foglalt egy másodéves fiú mellett, aki gratulációját átadva vállon veregette. Mire a következő kis varázsló is kiért a székhez, már magabiztos mosoly ült arcán, s próbálta elfogadtatnia magával a történteket.
- MARDEKÁR! – hangzott ismét, talán rövidebb gondolkozási idő után, mint Anguish-nél. Egy Avery nevű fiú vele szemben foglalt helyet, s láthatóan nagyobb örömmel arcán fogadta a köszöntéseket. Egy hollóhátas, és egy griffendéles besorolás után Lenah számára ismerős név hangzott el.
- Black, Natheline! – egy rozsdabarna, egyenes szálú hajú lány masírozott a székhez, feltűnően magabiztosan. A határozott mosolyt csak megerősítette, hogy a rongyos kalappal a fején még szinte el sem helyezkedett a széken, már is túlharsogva, a még az előző eredményt ünneplőket, bejelentette a Teszlek Süveg a döntést:
- MARDEKÁR! – Natheline lekapta fejéről a rongyos sipkát, s a Mardekár asztalához rohant. Azonnal bevágódott Lenah mellé, egy pillanatig mit sem törődve a felsősök köszöntésével, rég látott barátokként megölelték egymást. Anguish hagyott pár másodpercet a lánynak, hogy fürdőzzön az őt ünneplők figyelmében, majd mikor egy újabb gólyát hívtak a besoroláshoz, s kissé halkult a moraj, szóba elegyedtek.
- Nem is láttalak a vonaton – zsörtölődött fülig érő mosollyal arcán a Black lány.
- Biztos elkerültük egymást – nevetgélt Lenah.
- Jaj de örülök, hogy egy házba kerültünk! – Natheline megint átölelte a lányt, majd mindketten érdeklődve tekintettek körül, s vették tudomásul, hogy vagy három ember beosztásáról maradtak le.
- Denem, Tom! – nézett nyájasan Dumbledore az ijedtségét leplezni próbáló fiúra. Denem hallott ezt-azt a házakról a vonaton, de nem igazán tudta eldönteni, melyikben is lenne úgy igazán. Egyet azonban biztosan tudott, a Hugrabugba nem menne. Viszont, a Griffendél csábítóan hatott a számára, ugyanakkor, értesülései szerint a Hollóhátba az éles eszű varázslókat veszik. Ott tanulhatna, fejlődhetne. De ugyanakkor ott volt még a Mardekár, amelyről sötét dolgokat hallott. Ez a tény nem rettentette el, viszont megfigyelve a mardekárosok talárját észrevette a kígyó szimbólumot. A kígyók mindig is engedelmeskedtek neki, így ez csak a lehetőségeket szaporította. Míg kiért a székhez, gondolatban csak a házak neveit ismételgette, hezitálva, míg végül mikor leült, s feltette a süveget a fejére, elméje kitisztult, s nem gondolt semmire. Ugyanebben a pillanatban, viszont a sorsa is eldőlt.
- Ezt a fiút láttam a vonaton – mondta elhaló hangon Anguish.
- Persze a fiúkat észreveszed – nézett sértődötten Natheline a lányra, aki csak legyintett egyet, majd mindketten mosolyogva tekintettek vissza a fiúra, aki, bár a két lány nem mondta meg a másiknak, szerintük talán a leghelyesebb fiú volt az évfolyamon.
- MARDEKÁR! – kiáltotta a süveg, alig a fiú homlokához érve. Tom felnézett Dumbledore-ra, aki egy halvány mosollyal arcán tekintett vissza rá. Denem semmit nem reagált a gesztusra, odasietett a háza asztalához, s leült az Avery nevű fiú mellett. A körülötte lévők hangosan éljeneztek, s gratuláltak neki, még a már besorolt elsőévesek is. Denem halvány, alig látható mosolyra húzva száját biccentett, majd mintha annyira érdekelné a következő fiú sorsa, a többi, még házatlan kortársára meredt. Natheline és Lenah sokat sejtetően összenéztek, majd nemsokára újabb, elismerő pillantással konstatálták egymás felé, hogy máris, a süveg újabb döntésével, már öten voltak a házukban. Dolohov mielőtt az asztal sarkára ért volna, hirtelen meggondolta magát, s inkább arra az oldalra ült, ahol a két fiú osztálytársa is. Inkább, mint, hogy lányok mellé kényszerüljön, ha már választhat. A beosztásnak hamar vége lett, csatlakozott hozzájuk még három fiú, Lestrange, Nott és Rosier, illetve két lány, Hategood és Erase.
A vacsora kellemes hangulatban telt, a lányok kellemesen csevegtek, a fiúk is találtak közös témát. Denem visszahúzódóbb volt, inkább csak külső figyelőként volt jelen a beszélgetésekben. Azonban hasznos információkhoz jutott. Például, az rögtön világossá vált a számára, hogy ezeknek a fiataloknak a szülei, mind ismerik egymást, nem kisebb apropóból, minthogy mind „aranyvérűek” voltak. Tom eleinte nem tudta mit jelenthet ez, de az este végére rájött. Az aranyvérű olyan, amilyen ő nem. Hisz, azt már kikövetkeztette, hogy valószínűleg az anyja mugli, varázstalan ember lehetett, különben nem halt volna meg. Vagyis, az apja lehetett varázsló. Ezek a gyerekek, viszont máguscsaládokban nőttek fel, mindkét szülőjük varázslók, és boszorkányok voltak. Mi több, egy kisebb vita közepette az is kiderült, hogy Anguish és Black távoli rokonok, ezért is ismerik egymást jobban, hisz már pelenkás koruk óta együtt játszottak, s varázsolgattak, miután felfedezték magukban a mágiát.
A vita alaptémáját persze az egyik fiú vetette fel, mikor fennhangon, már a klubhelyiségben, megkérdezte a lányt, hogy még mindig jár-e a családja vasárnaponként délutáni teára, a mugli rokonaikhoz. Lenah nem tagadta, hogy az apjának egy százötven évvel ezelőtt élt rokona mugli volt, de a családja az óta, a szégyenfolt óta csakis neves és befolyásos családokba házasodott be. Így történt, hogy Natheline és az ő üknagymamája egy és ugyanazon boszorkány volt. Végül, a már egymásra pálcát szegező tizenegy éveseket két prefektus választotta szét, s küldték őket aludni.
Anguish-sel tartott pufogó barátnője is, Natheline. Lenah a másik mérgelődését hallgatva öltözött át pizsamájába.
- Ez a Dolohov! Mit avatkozik bele más családok ügyeibe? – kérdezte a Black, de választ nem kapott, nem is várt. Egy smaragdzöld selyem hálóingben huppant le saját ágyára, ami a barátnőjével szemben volt. – Rajtad meg mi van? – váltott hirtelen, mikor meglátta a kissé csalódottan, törökülésbe kuporgó lányt, egy bronzbarna pizsamanadrágban, és egy mélykék felsőben.
- Öhm… - Lenah próbálta kerülni a másik átható zöld tekintetét, majd végül egy nagy levegővétel után kissé szánakozva bevallotta. – Anyám abban reménykedett, hogy a Hollóhátba kerülök.
- Ezen segíthetünk – pattant fel az ágyról Natheline, s kapta fel berkenye pálcáját az ezüstszín komódról.
- Mit… Mit akarsz? – egyenesedett ki ültő helyében Lenah.
- Hogy is volt az a varázsige? – gondokozott hangosan Black, hamiskás mosollyal az arcán.
- Varázsige? – pattant fel ijedtében Anguish. – Varázsolni akarsz?
- Persze hogy azt akarok, butus! Boszorkány volnék! – lengette meg színpadiasan pálcáját Natheline.
- Használtad te már valaha is azt az izét? – mutogatott remegő kezével a pálcára Lenah, s araszolni kezdett hátrafelé.
- A jó varázsige a lényeg, csak tudnám hogy is volt… Lucretia a nyáron mutatta, bűbájtanon tanulta! – vakarta meg fejét a pálca végével. Lucretia Black az egyik unokatestvére volt, szintén mardekáros, most másodéves. – Áh, meg is van! – kiáltott fel Natheline, majd Lenah felé célzott.
- Natte, én ebben nem vagyok… - Anguish hangja megremegett, s a mondatot sem fejezhette már be.
- Coloreuschan! – körzött a pálcával, majd a sárga fénynyaláb telibe találta Lenah-t. A lány letekintve pizsamájára, nagy megkönnyebbülésére, nem talált semmilyen változást. – Rendbe hozom, ígérem! – nézett kevésbé bíztatóan Natte.
- Hisz nem csináltál semmit! – kapta fel fejét a barátnőjére Anguish, s ekkor a lendülettől előre szökött pár tincs, a lapockájáig érő hullámos hajából. – Mit tettél te szerencsétlen?! – kapta előre szinte az összest, hogy jobban lássa, mi történt vele. Az egykor gesztenyebarna hajzuhatag most ezüstösen csillogó fehérré lett.
- Legalább megy a berendezéshez, ellentétben a ruháddal, még mindig. Coloreuschan! – célzott ismét. Lenah kétségbeesetten kiáltott fel az újabb fénysugár érkezésekor, ám a végeredmény végre az lett, aminek lennie kellett. Immár egy méregzöld pizsamanadrágban, és egy mélyszürke felsőben állt barátnőjével szemben. – Na, így már sokkal jobb! – tette egy pillanatig elismerően csípőre kezeit a Black, majd sarkon fordult, s eltette komódja fiókjába pálcáját.
- És a hajammal mi lesz? – tárta szét színpadiasan a kezét Lenah.
- Nekem tetszik – huppant le ágyára, most már elégedetten Natte.
- Anyu ennek pláne nem fog örülni – feküdt el kétségbeesetten ágyán Anguish.
- Mért, még minek nem fog örülni? – kérdezte kicsit komolyabban, de még mindig elégedett mosollyal arcán a Black.
- Egész nyáron arról beszélt – ült fel Lenah, s mászott az ágy végébe, hogy közelebb lehessen barátnőjéhez –, hogy milyen egy hollóhátas élete, mesélt a klubhelyiségről, felkészített a találós kérdésekre…
- Találós kérdések? – vágott közbe Natheline.
- Náluk nem jelszóval lehet bejutni a klubhelyiségbe, hanem egy találós kérdésre kell válaszolni, ami mindig más – magyarázta hadarva Anguish.
- Mindig azt mondja, hogy apámra ütöttem, és ha miatta nem is, de apám vére miatt, biztos oda kerülök.
- Apukád hány éve is halt meg? – vonta fel kételkedve Natte a szemöldökét.
- Négy éves voltam – suttogta Anguish. Nem igazán ismerte az apját, nem sok mindenre emlékezett, azokból az időkből, de egy dolog miatt nagyon hiányolta édesapját. Biztos volt benne, hogy sokkal jobb apa, mint az a többi hat, amit eddig az anyja haza vitt.
- Ha jól számolom – dugta ki nyelvét Natheline a koncentrálás közepette, még a kezeit is elővette, hogy biztos legyen a dolgában –, eddig hat új apukád volt, nem?
- De – jelentette ki letörten Lenah.
- Szerintem, anyukád rég túltette magát apukádon – csapta össze tenyerét Black.
- Natte, itt nem csak apuról van szó, apu szülei is hollóhatasok voltak, anyu szülei is, sőt, egy-két kivétellel, mindenki az volt a családban.
- Én azért tudok egy-két kivételt, akik konkrétan mardekárosok voltak! – emelte fel mutató ujját, kissé tudálékosan Natheline.
- Az egész családfámat tanulmányoztad? – csattant fel Anguish.
- Nagyapám tudod milyen pletykás! Folyton más családokkal foglakozik, mesélt a tiedről is, sokat – közölte a barna, mintha ez a világ egyik legalapvetőbb dolga lenne. – De például elsőként említeném az üknagymamámat, aki mardekáros volt – itt egy kis hatásszünetet tartott, s jelentőség teljesen nézett Lenah-ra.
- Sejtem, mire akarsz kilyukadni – sóhajtotta a másik.
- És, ha jól emlékszem, Auriga mama lánya, ahhoz a félvérhez ment feleségül, akinek a leszármazottja te is vagy – tapintott rá Natte, s mielőtt Lenah közbevághatott volna, folytatta. – és hogy miért nem tagadta ki a családom Norma nénit? – fűzte tovább egy kérdéssel. – Mert a férje, Raphanus Anguish egyrészt szintén mardekáros volt, másrészt huszonéves korában, még mielőtt megismerte Normát, megölte a saját anyját, amiért szégyenbe hozta azzal, hogy egy muglit választott férjének – Natte főként nagyapja szavait használta, ahogy felidézte azt az esős őszi napot, mikor az öreg mesélt neki az egyik legjobb barátnőjének családjáról. Sok Black elítélte Normát, amiért egy félvérhez ment feleségül, de mivel az apja nem tagadta ki, elfogadták. Azokban az időkben a nők nem tagadhatták ki csemetéjüket a családból, még özvegységük korában sem, ez a nemes feladat, csak a családfőt illette meg.
- Ismerem a családom történelmét, ahogy azt is, hogy Raphanus papa apját Ben Anguish-t az apósa, Ocolus Quirke ölette meg, még azelőtt, hogy Raphanus megszületett volna – bólogatott Anguish. – És itt megjegyezném, Quirke papa is hollóhátas volt!
- Az nem lényeg – legyintett Natte. – A lényeg az, hogy mardekáros vagy, és anyukád ennél jobb házat nem is kívánhatna neked! – azzal a témát lezáróan hanyatt vetette magát az ágyon, majd elfújta zöld gyertyáját a komódon.
- Nem kívánhatna… - suttogta Lenah, azzal ő is hátramászott, elfújta a gyertyát, s a meleg, zöld bársonyhuzatba bújtatott dunyha alá fészkelte magát.
„De kívánt” – tette hozzá magában, majd ugyanolyan aggodalommal lelkében lehunyta szemeit.
- Jó éjszakát! – hallotta hirtelen Natte hangját.
- A többiek hol vannak? – pattant ki Lenah szeme, s jött rá, csak ketten vannak a négyszemélyes szobában.
- Gondolom a klubhelyiségben… áhh… - ásította Black.
- És mi mért fogadtunk szót annak a prefektusnak? – ült fel ágyában Anguish, visszagondolva a történtekre. Amint a két prefektus egyike lefogta őt, hogy hagyja abba a pálcával való fenyegetést, különben büntetőmunkára küldi, Natte azonnal ott termett, s nyájasan arrább tessékelte őt, s mosolyogva kért elnézést helyette.
- Te nem látsz a szemedtől! – ült fel hirtelen Natheline is az ágyában. – Ne mond, hogy nem vetted észre, milyen szép kék szemei voltak – olvadozott a Black lány.
- Jaj, te! – nevette el magát Lenah, s az öltözködés alkalmával az ágya mellé ledobott, összehajtott zokni-labdával megcélozta a másikat. Sötét volt, nem tudta pontosan, eltalálta-e vagy sem, de a Black család sarjának hirtelen ijedt kiáltása átváltott nevetésbe, így majdnem biztos volt benne, hogy valamelyest eltalálta. Percekig nevetgéltek, majd mindketten egyszerre köszöntek el egymástól.
- Jó éjszakát! – ez s kis megmozdulás nem volt szokatlan tőlük, már máskor is mondtak egyszerre dolgokat, vagy fejezték be egymás mondatait, most viszont még az előző jó kedvre tetézve, elnevették magukat.
Az öröm hangjait lassan elnyelte a pinceszoba nedves fala. A két lány lassan elmerült az álmok tengerének vízében, így azt sem vették észre, mikor két szobatársuk is csatlakozott hozzájuk. Azok csendben átöltöztek, még vihogtak egy-két sort, majd elaludtak ők is.
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
