Little hangletoni kitérő
Little Hangleton kellemes volt a maga nemében, a főutcán így délután alig voltak emberek, ezért a kis falu lakóinak fel sem tűnt a két átutazóban lévő nő. Magdalhena hosszú szoknyájú, fűzős, pánt nélküli, bronzvörös ruhájában sétált, mellette lánya menetelt kényszeredetten. Cseppet sem volt ínyére, hogy el kellett jönnie otthonról, de nem volt más választása, meg akarta ismerni a fickót. Makacsságánál talán csak kíváncsisága volt nagyobb, s ezt utólag mindig meg is bánta.
- Gyanús, hogy egy mugli városban akar tartózkodni ez az illető, ráadásul egy mugli faluban találkozni?! – háborgott, csak úgy csendesen Lenah.
- Gyönyörű környéken van, nem értem, mi bajod a muglikkal.
- Az, hogy olyan… muglik!
- Előítéletes lettél, lányom – ingatta csalódottan fejét az anya.
- Miért nem magához hívott meg, vagy miért nem jött hozzánk? – folytatta a lány, s közben egyre több kivetni való után kutatott, ami miatt szidhatja a férfit, így látatlanba.
- Mert… Nem vagyunk még olyan bizalmas kapcsolatban – füllentette Magdalhena. Dehogy nem voltak bizalmas kapcsolatba, de még nem akarta elmondani lányának mennyire, sőt, nem véletlen szerveztek találkozót ide, Merlin háta mögé, ugyanis az asszony nem akarta még, hogy a lány megismerje Willt, még nem. De már késő volt, s a nő érezte, vesztésre áll, pedig nagyon sürgősen meg kéne kedveltetnie a lányával a jövendőbeli apját.
- Akkor is, milyen dolog már, hogy a boszorkány nem tölthet el egy jellemesnek mondott találkozót úgy, hogy hétköznapi viseletben lehessen? – utalt Lenah a rajta lévő göncre. Világoskék nyári ruha volt, vékony vállpánttal, anyaga könnyed selyemből, s alig combja közepéig ért. A kor muglijának talán túl kirívó volt a viselete, de most egy cseppet sem érdekelte. Meleg, nyári délután volt, és amúgy is utálta a mugli ruhákat.
- Pedig nagyon csinos vagy ebben, drágám – mosolygott a nő, Lenah pedig szemeit forgatva fordult el tőle, s kezdte pásztázni a házakat, melyek mellett elmentek. A főutcával párhuzamosan még sok kisutca is húzódott, s némelyikre rálátott egy-egy kereszteződésben. A párhuzamos utcában egy feketébe öltözött fiú suhant el a kereszteződében, mikor Lenah-ék is odaértek. A lány kicsit gyorsabb tempóra váltott, anyja ekkor még nem szólt egy szót sem. A furcsán ismerős fiú szintén akkor vágott át a szomszéd utca kereszteződésén, mikor ők.
- Lenah, megérkeztünk – szólt szelíden Magdalhena. Egy kis fagylaltozó volt, az épület előtt teraszos helyiség volt kialakítva, asztalokkal és székekkel. Magdalhena a kiszolgálólánytól rendelt egy-egy adag csokoládéfagylaltot, bár fogalma sem volt róla, mi lehet az. Miután megkapták az üvegkelyhekben tálalt hideg desszertfélét, Lenah kénytelen volt elismerni, a muglik mégiscsak felfedeztek egy-két jó dolgot.
- Magdalhena! – hallatszódott egy kellemes mély bariton, s Anguish feltekintve az anyja háta mögé, meglátta a gazdáját is.
- Will! – állt fel a szólított, s hagyta, hogy a középkorú férfi kezet csókoljon neki. – Engedd meg, hogy bemutassam a lányom, – mutatott a fiatalabbra – ő Lenah.
- Lenah Anguish – nyújtotta jobbját felegyenesedve a lány, de tekintetében látszott a távolságtartás.
- Üdvözlöm, kisasszony, Willmarr Sheer – csókolt kezet neki is a férfi, kedves mosollyal arcán. Lenah gyorsan visszahúzta kezét, majd kissé pökhendin elfordította fejét, jelezvén egyáltalán nem érdekli. Fél füllel még hallotta anyja szavait, de nem oda figyelt.
- Bocsáss meg neki.
A fagylaltozó pont a kereszteződére nyílt, így Lenah láthatta, hogy a feketében lófráló fiú most az ellenkező irányban haladt el.
- Anyám, Mr. - Lenah ebben, a számára kritikus pillanatban is volt annyira tekintettel saját érdekeire, hogy direkt nem mondta ki a férfi nevét. – Megbocsátanak nekem? – kérdését anyjának szegezte, főképp, a lehető legilledelmesebb hangján.
- Menj csak, de ne kóborolj el nagyon, pár óra múlva indulunk – engedte útnak lányát, aki azonnal jobbját combjához érintette, s megszorította lenge nyári ruháját.
- Az ott a pálcád? – állította meg léptében a lányt Magdalhena. – Nincs szükséged pálcára egy mugli faluban, és egyébként sem varázsolhatsz! Add ide! – nyújtotta a kezét a nő. Lenah vonakodva ugyan, de kiszedte harisnyakötőjébe csúsztatott, ruhája alá rejtett fegyverét, s most kelletlenül átnyújtotta anyjának. Köszönés nélkül rohant le a kis utcán, s fordult jobbra. Arra látta elszaladni azt az ismerős egyént. Az utcában nem hogy varázslónak látszó, de semmilyen ember nem volt. Szapora léptekkel indult el a földúton, s minden merőleges utcába benézett. Vagy hármat is elhagyott, mire megtalálta, balra haladt, nagyon sietett, s már el is tűnt vagy négy utcával lejjebb. Lenah mit sem törődve vele, meghallja-e közeledtét vagy sem, ahogy tudott futott. A kis utcán balra fordult, s megint csak elvesztette a nyomát. Újra gyorssétába kezdett, s egy saroknyira onnan meglátta, ahogy fiú eltűnik a láthatáron az utolsó ház mögött. Anguish utána eredt, s az utolsó házat ő is elérve már szapora szívveréssel, és zihálva konstatálta, elérte a falu határát, vagy száz méterre, a szántóban pedig az az egyén rohant az erdő fái felé, akit csak reménykedett, hogy szeptemberig nem lát.
Denem volt, már kétségtelen volt a számára, elég közel került hozzá, hogy felismerje. Tett egy lépést, de megtorpant. Szíve ismét adrenalinnal töltötte el testét, de esze még időben megállította. Nem akart megint bajba keveredni, egyszer már eljátszotta, hogy követte a fiút, és nem akart megint napokig egy kamrában rostokolni, éjt nappallá téve a halálfélelemtől remegni. Visszafordult, de egy lépésnél tovább nem tudott menni. Tudni akarta, mit keres itt. Az erdő felé nézett, s már indult volna, mikor agya megint csak megálljt parancsolt, s a falu felé fordult. Elindult, de tudni akarta, miért pont akkor van itt, amikor ő is. Elindult hát az erdő felé, de félelme visszafordította. Egyszerűen nem tudta még csak a ház sarkát sem elérni, máris az erdő irányába tartott. Mit kereshet itt? Egy mugli faluban? Ráadásul mi dolga lehet az erdőben? Túl sok megválaszolatlan kérdés, és olyan nincs, hogy ne kapjon választ. Eltökélte magát, így a kis pihenő alatt gyűjtött erőt felhasználva beszaladt az erdőbe.
Sötét volt és ijesztő, de nem kellett sokat mennie, egy rozoga vityilló került az útjába. Bentről hangok szűrődtek ki, s bár közelebb ment, nem értett semmit. Az ablakhoz lépdelt, cipője alatt meg-megreccsent egy-egy faág. Odabent csak egy gyertya adott világosságot, s látta meg Denemet. Egy férfivel beszélgetett, de nem értett belőle semmit. Hirtelen suhant a pálca, s a másik eszméletvesztetten zuhant a padlóra. Lenah torkából sikoly szökött fel, s némította el kezeivel. Tom sarkon fordult, s meglátta az ablakban ácsorgó lányt.
Anguish naivan a ház falának vetette hátát, s mintha azzal láthatatlanná tudná tenni magát, szorosan behunyta szemeit. Meghallotta az ajtó nyikorgását, s lágy lépteket. Már egész testével remegett, s a hangok elhaltak. Bár szívverése még mindig szapora volt, reménykedve lassult légzése. Kinyitotta szemeit, hogy meggyőződjön róla, elmúlt a veszély.
- Mit keresel itt? – üvöltött rá hirtelen az előtte álló Denem, pálcáját pedig annak nyakához tartotta.
- Sajnálom – nyögte ki, szinte sikítva.
- Miért vagy itt?
- Anyámmal jöttem, találkozója van?
- Egy mugli faluban?
- Igen – nézett könyörgő tekintettel a lány, de Tom csak erősebben szorította nyakához a tiszafa pálcát.
- Miért követtél?
- Nem tudtam hogy te vagy az!
- Hazudsz! – szinte már fojtogatta a lányt a pálcavég, s bármennyire is nyomult a falnak, nem került távolabb. Csend állt be a beszélgetésbe, Denem talán fontolóra vette, hogy igazat mond, vagy már épp a különböző kínzási technikákon töri a fejét.
Ez azonban Lenah számára a következő pillanatban a legkisebb gondnak tűnt, ugyanis ruhátlan jobb vállán egy öt centis kaszáspók lépdelt. A lány oldalra pillantva meglátta a lényt, s hirtelen mit sem törődve a rá szegülő pálcával kitört a szorításból, s lesöpörte magáról a szerencsétlen állatott. Az eddiginél is jobban zihálva lépett hátrébb a háztól, így Denem mellé került. Az elnyomva dühét sarkon fordult, s elindult. Jobb dolga is volt most annál, hogy ezzel a kis csitrivel foglalatoskodjon.
- Várj! Denem! – lépett utána a lány, de az hirtelen rá szegezte a fegyverét.
- Ne! Nem jöhetsz velem!
- De egyedül nem találok ki! – hangzott a lány hisztérikus hangja.
- Ügyes vagy, megoldod! – a szarkazmus szinte csöpögött a szavaiból. Újra elindult, de nem arra, amerről jött.
- Denem!
- Ne szólíts így! És legfőképp ne nyávogj!
- Nem nyávogok – mire kimondta, rá kellett jönnie, kicsit tényleg nyávogott, de ezt most elnézte magának, az enyhítő körülmények végett.
- Nem akarom, hogy láb alatt légy! – indult meg határozottan a fiú. Lenah ott maradt, kétségbeesett gondolataival. Mire észbe kapott, a fiú már árkon-bokron túl volt. Nem szabad láb alatt lennie, határozott volt a parancs. De azt nem mondta, hogy nem követheti. Sűrű bozóton kellett átverekednie magát, a tüskés bokrok hol ruháját, hol bőrét hasították fel. Nem tudta jó irányba megy-e, de egyszer csak kijut abból az átokverte erdőből. Percekig botladozott, míg végül világosságot látott a sűrű fák közt. Az erdő szélétől nem messze egy domb emelkedett, azon egy gazdag család hatalmas kúriája állt. Denem halkan lépett be az ajtón. Lenah felbátorodva indult fel a domboldalon, majd a házat megkerülve az első ablakhoz lépett, ahonnan fény szűrődött ki. Egy agyag virágosládára kellett felálljon, hogy belásson, de még így is lábujjhelyre emelkedett. Lenah úgy vélte ez lehetett a nappali. Egy idős házaspár volt Denemtől a legtávolabb, köztük egy nem túl fiatal, a középkorúak táborát erősítő férfi állt. Még így is, hogy akár Lenah apja is lehetett volna, a lány figyelmét felkeltette a határozott kiállása, a férfias teste lenge, nyári inge alatt, az arca, amely bár már idősödött, mégis arccsontja kellemes íve, szépmetszésű szeme.
Valamiről beszéltek, de túl távol álltak, hogy a lány bármit is halljon. A férfi közeledett Tom felé, mire az figyelmeztetőleg felemelte pálcáját, s rá szegezte. Amaz elnevette magát, majd közelebb lépet, Denem pedig egy zöld fénycsóvával járó átkot küldött az öreghölgyre. A nő holtan esett össze feltehetőleg férje lábai előtt. Lenah sikolyát visszafojtva tette szája elé kezeit. A férfi még mindig kakaskodott a fiúval, így az megölte a hármójuk közül a legidősebbet. A középkorú férfi kezeit maga előtt védekezőleg feltartotta, s rémülten hátrált. Denem ördögi kacajt hallatott, még Anguish is halványan, de hallotta. Denem lendítette pálcáját, s a lány nem bírta tovább nézni. Elfordítva fejét csak az ablakon kiszűrődő zöld fényt látta. Aztán egy ajtócsapódást a ház belsejéből. Visszanézett a nappaliba, de ott már csak a három halott feküdt a padlón, Denem eltűnt.
Lenah nem tudatosan cselekedett, mikor leugrott az agyagedényről, s ahogy csak tudott, lefutotta a dombon, egyenesen be az erdőbe. Csak remélni merte, hogy visszatalál a rozoga házhoz. Nem törődött a tüskékkel, amik karjaiba fúródtak, hogy helyenként faágakon hagyta ruhájának szakadt foszlányait. Néha el-elesett, de belemarkolva a nedves földbe felegyenesedett, s egy másodpercre sem állt meg. Sietett, már szinte levegőt sem kapott, de ennyire még a kamrában sem félt. Már tudta, biztos volt benne, ha most felbőszíti Denemet, az készen áll rá, hogy megölje. Hirtelen tűnt fel előtte a ház, s csak úgy tudott lefékezni, hogy az oldalának támaszkodott, s mintha attól biztonságosabb lenne, testével a falnak szorította magát. Hosszú, fekete körmeivel szinte belevájt a deszkákba, kezei megremegtek, zihálása egy kutyáéval vetekedett, a nyár legforróbb napján, egy kiadós rohangálás után. Balját lejjebb csúsztatta, s homlokát kézfejének támasztotta. Percekig így állt, a tudata lassan nyerte vissza a hatalmat ösztönei felett.
- Még mindig itt vagy? – jött mögüle egy hideg hang. Anguish megpördült tengelye körül, de lábai annyira remegtek az iménti megerőltetéstől, hogy összecsuklottak alatta. – Miért zihálsz? – Denem arcának élei sokkal erősebben látszottak, tekintete gyanakvó volt, hangja a jégnél is hidegebb. Lenah hátán a borzongás futott végig, tudta, hogy félnie kellene, mégis, kellemesnek érezte ezt a bizsergést. Tom határozott kiállásában volt valami megfoghatatlan, amitől Lenah mindig is olyan furcsán érezte magát, még akár akkor is, ha az ő élete volt a játék tétje.
- Nem zihálok! Én? Ugyan – fojtotta vissza szapora levegővételeit, ugyanakkor tüdeje követelődzésének nem tudott megálljt parancsolni, így mellkasa továbbra is fel-alá emelkedett, mintha zokogását fojtaná el.
- Hazudsz! – Denem stílusa megváltozott, elszánt csillogás jelent meg tekintetében, mire Lenah ha lehet, még jobban megremegett.
- Én…
- Legilimens!
Lenah testének minden izma megfeszült, s maga előtt látta az elmúlt negyed óra minden lépését, gyorsítva. Érezte Denem önelégültségét, hogy igaza volt, ugyanakkor valami kezdődő dühöt is érzett.
Denem látott mindent, látta hogy a lány követte őt, látta magát gyilkolás közben, élvezte, hogy igaza van, ugyanakkor dühítette, hogy Anguish még mindig nem fogadja meg szavát. A varázslat kicsúszott a kezei közül, így sokkal gyorsabb tempóban ugyan, de szinte minden pillanat egy-egy foszlánya elé tárult, amit a lány vele élt meg. Érezte a lány érzéseit, a szaporábban verő szívét, mikor meglátja, mindent.
Denem megszakította a kapcsolatot, többet tudott meg, mint amennyit szeretett volna. Mérhetetlen düh járta át pillanatok alatt, egyrészt a lány engedetlensége, másrész az érzelmek miatt, amiket iránta táplált. Erősen szorította meg a tiszafa pálcát, szíve szerint ismét használta volna a tiltott átkot. Megérdemelte volna, s egyre jobban arra a következtetésre jutott, hogy meg is fogja érdemelni, elvégre is ki ő, hogy megtagadjon valamit, ami másnak jár. Rászegezte a fegyvert, s egyenesen a lány kérlelő szemeibe nézett, látni akarta a meghunyászkodó tekintetet, mielőtt megteszi.
- Crucio!
Újra érezte, pedig nem akarta. A fájdalom átjárta testét, mintha idegszáli ki akarnának törni bőre alól. De tudta, rosszabbul is járhatott volna. Megkegyelmezett neki, pedig látta a szemeiben, megtette volna.
Nem ment neki, valami visszatartotta, de ez is kielégítette vágyait. Most sokkal tovább kínozta a lányt, mint legutóbb, addig nem hagyta abba, míg az teljesen meg nem tört. Lenah lábai közt ült, ahogy a fájdalom egyre jobban megfeszítette testét, úgy hajolt egyre közelebb a földhöz, mintha ezzel menekülni tudott volna. Üvöltésének hangja bejárta az egész erdőt, s ez gyönyörű áriaként hatott Denem számára. Végül megtörtént, amire vágyott. A lány nem bírta tovább, először csak két könnycsepp gördült le arcán, majd sorozatban követte őket a többi.
Tom lejjebb engedte pálcáját, s hátrébb lépett. Lenah már nem érezte az átok keltette fájdalmat, de könnyeit nem tudta elzárni.
- Itt maradsz! – suttogta Denem, azzal betért a házba. Lenah nemhogy egy lépést nem tett arrébb, még ültő helyéből sem kelt fel.
Már megint megtörtént, megint követte, megint vállalta a veszélyt, s megint ő maradt alul. Kegyetlen játék volt ez, de magának vállalta, s a következményeinek levét újfent csak ő itta meg, pedig nem volt ínyére. Elkerülhette volna, de nem tette. Mi hajtja? Miért érez ekkora kíváncsiságot? Miért vált ki belőle ilyen érzéseket a fiú jelenléte? Eddig nem is gondolt a zavarba ejtő reakciókra, melyeket teste produkált minden egyes alkalommal, mikor Tom csak rá nézett, vagy hozzászólt, vagy egyszerűen csak hátulról észrevette a fiút. A szapora szívverés, az izzadt tenyér, a remegő kezek, minden. Maga sem tudta, mi ez, nem akarta tudni, hogy ez az e.
- Miért van az – lépett elé Denem, s Lenah hallotta a szomszédos falon a régi ajtó csapódását –, hogy ilyen engedetlen vagy? Attól, hogy az iskolának vége, nem helyén való, hogy így viselkedsz – sokkal nyugodtabb volt, mint mikor távozott. Lenah felnézett rá, könnyei már elapadtak, s csak feldagadt vörös szemhéjai jelezték az egyébként számára megalázó történteket. – Meguntam a kis játszadozásaidat.
- Nem játszok – suttogta erőtlenül a lány, s Denem talán nem hallotta, talán nem is akarta hallani, így ugyanolyan kimértséggel folytatta.
- Hallottál már a Megszeghetetlen Esküről? – tért rá a lényegre a fiú.
- Semmilyen esküről nem hallottam – mosolyodott el zavartan a lány, mintha az ő tudatlansága megmenekítette volna attól, amitől sejtette, hogy be fog következni.
- Kár – hangzott csüggedten hangja, s segítően nyújtotta felé a kezét. Lenah felemelte jobbját, aztán egy pillanatra megdermedt a mozdulatban. Denem kifürkészhetetlen álarcot öltött magára, Anguish nem tudta eldönteni, valóban csak segíteni akar felállni, vagy más szándéka van a fiúnak. Persze, hogy hallott az Esküről, de azt is tudta, hogy egy harmadik mágusnak is jelen kell lennie, így végül bizalmat adva neki, elfogadta a segítséget.
Denem erősen megragadta a csuklóját, s a lánykezét felfelé fordította. Esze ágában sem volt talpra segíteni s pálcáját összekulcsolt kezeik fölé emelte. Lenah pánikszerűen próbálta kihúzni kezét a szorításból, de máris egy lángnyelv lengte körbe kezeiket.
- Ígéred, hogy mostantól minden parancsomat feltétel nélkül teljesíted, azt teszed, amit én akarok?
Lenah nem felelt, a lángnyelv nem fonódott kezére, de valami mégis megbénította. Denem erősebb volt, mint amilyennek látszott, de lehet, a lány volt már túl gyönge.
- Ígérem – halt el hangja, s leszegte fejét.
- Esküszöl, hogy csakis nekem engedelmeskedsz, s örök hűséggel szolgálsz majd?
- Esküszöm – egy újabb lángnyelv kúszott ki a pálca végéből, s összefonódott az elsővel.
- Ígéred, hogy mostantól egy rossz szavad nem lesz ellenem, s hogy feltétel nélkül megbízol bennem?
- Ígérem – egy harmadik szál csatlakozott elődeihez.
- Esküdj, hogy mostantól nem beszélsz vissza, csendben tűröd a rád kiszabott büntetést, soha nem árulsz el, és ha kell, életeddel védsz?
- Esküszöm – egy negyedik lángnyelv is egybefonódott a többivel, majd szoros béklyóban tartotta kezeiket. Lenah karja megremegett, szemeit erősen szorította össze, s csak percekkel később érezte gyengülni a szorítást. Félve nézett fel a fiúra, aki épp pálcáját tette el.
- Kiviszlek innen, még a végén az anyád kerestetni kezd – azzal egy határozott mozdulattal felrántotta a lányt. Lenah nehezen találta meg egyensúlyát, de nem volt ideje ezzel foglalkozni, megkapta a kezdő lökést, s onnantól kezdve már a maga uraként tartania kellett a tempót Denemmel. Mire kiértek a sötét erdőből, a nap nyugaton már lemenőben volt, s narancssárgára festette a kiszáradt mezőket, s a búzával vetett földeket.
- Úgy látom, már elkéstünk – jegyezte meg a fiú, s Anguish követte tekintetét. Egy emelkedő felé nézett, melynek tetején anyja, oldalán azzal a férfival állt, s most őket nézték. Széles úton voltak, a faluból jöhettek ki, valószínűleg azt hihették, a helységen túlra szökött a lány. A páros megindult a lejtőn lefelé, átvágva a kissé kiégett füvön.
- Anyám… Anyám! – indult meg futva Lenah is, nyomában Denemmel. Lenah meg sem állt anyja oltalmazó karjaiig. A nő szorosan magához ölelte, magasság különbség köztük csak alig fél fej volt, Magdalhena javára.
- Nem esett bajod? Hiszen szakadt a ruhád! – tolta el magától kissé az asszony, hogy jobban szemügyre vehesse. – És vérzel is, mi történt?
- Jól vagyok, nincs semmi baj, nem történt semmi – mosolygott anyjára, s próbálta megnyugtatni.
- Te meg ki vagy? – szegezett pálcát Mr. Sheer Denemre, aki meglepetten hátrált egy lépést. Zavartan pillantott Lenah-ra, aki kibontakozott anyja öleléséből. Tom egy kicsit jelentőségteljesebben nézett rá, mire azonnal felrémlettek benne az eskü szavai.
- Mit képzel, mit csinál? – állt Lenah hirtelen a férfi és a fiú közé, eltolva Willmarr karját, s kényszerítve, hogy pálcája a földre szegeződjön.
- Csak érdeklődöm, miért hozott ki egy erdőből szakadt ruhában, vérző sebekkel – válaszolt szemrebbenés nélkül a férfi. Lenah testét valami furcsa érzés járta át, egyszerre volt dühös, hogy hogy merészel ez a jöttment beleszólni az életébe, másrészt érezte a férfiból kiáradó aggodalmat. Apai aggódás volt, ami ellen ösztönösen ellenszegülni akart. Mellesleg most igaza is volt.
- Ő segített, megmentett! – emelte feljebb a hangját Lenah.
- Röstellem, hogy ilyen csúnyára sikerült ez a bemutatkozás – lépett ki már tisztelettudó mosollyal arcán a lány takarásából a fiú.
- Ő itt Tom Denem, az osztálytársam – lépett egyet hátra a lány, a fiú mellé kerülve.
- Üdvözlöm! – nyújtotta kezét Magdalhena, s a fiú meghajolva csókolta meg kézfejét.
- Megtiszteltetés, hogy megismerhetem.
- Willmarr Sheer! – nyújtotta jobbját a férfi, de tekintete gyanakvásról árulkodott.
- Örvendek – fogadta el Denem. Lenah nagyon ritkán látta ilyennek a fiút, az a tisztelet, és jó modor, ami belőle áradt, furcsa érzést keltett benne. Nem tagadhatta, kedvelte a fiúnak ezt az oldalát, már ismerkedésük első pár évben is. Nagyon is kedvelte, de mindig látta rajta, hogy valamit titkol. Látta, hogy van valami a mosoly mögött, valami más csillog a szemeiben. Több mint fél éve rájött a titokra, megismerte a fiú igazi oldalát. Mélyen, legbelül rettegett tőle, az ilyen embereket kerülni vágyta, mégis, volt valami, ami nem hagyta menekülni, s talán még közelebb húzta szívét hozzá, holott egyre nyilvánvalóbbá vált, az a kapu, sosem fog megnyílni előtte. Sokszor eljutott eddig a pontig, de itt mindig megijedt, elvégre is nem szerethetett bele egy gyilkosba, abba, aki ha tehetné, ha a lány maga nem lenne olyan társadalmi pozícióban, akkor őt is megölné. Megrémítette ez a gondolat, így jobbnak látta nem törődni vele, elfelejteni. Nem akarta elfogadni, s megpróbált más magyarázatot keresni. Mert lennie kellett más magyarázatnak, ugyanis ez az eshetőség elfogadhatatlan volt.
- Őszintén sajnálom, - lépett Lenah-hoz közelebb, s tette jobbját a lány derekára – de most távoznom kell.
Lenah belevörösödött az érintésbe, s zavara csak fokozódott, mikor látta anyja jelentőségteljes pillantást vált Willel.
- Öröm megismerni Lenah iskolatársait – csevegett Magdalhena.
- Viszontlátásra, Mr. Denem! – köszönt határozottan Willmarr.
- Jobb lesz, ha előre megyünk – kuncogott az asszony, s hagyva, hogy a férfi belé karoljon előre indultak Great Hangleton felé. Lenah tett egy lépést, de Denem visszarántotta, szembe fordította magával úgy, hogy a lány háttal legyen szüleinek.
- Nem mondtam, hogy elmehetsz! – sziszegte halkan.
- Bocsássd meg engedetlenségem! – suttogta viszont Lenah. Ennyi gyűlöletet még sosem sűrített az illendő szövegbe, amit kénytelen volt használni. Denem már két karjával fogta közre a lány derekát.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy kellemetlenül érzed magad? – jelent meg aljas mosoly a fiú arcán.
- De, pontosan – Anguish határozottan nézett Denem szemeibe, ugyanakkor arca egyre vörösebb lett.
- Tudom, mit érzel irántam – fojtotta vissza nevetését, majd nyugodtabban folytatta. – Ugye nem gondoltad, hogy rossz színben tüntetem fel magam a szüleid előtt?
- Az a férfi nem az apám! – szögezte le Lenah.
- Ez a legkevesebb – Denem hirtelen volt, a lány szinte fel sem fogta mi történt vele. A fiú ajkai csak egy hajszállal voltak távolabb az övéitől, s arcát érintették.
Tom látta, ahogy Sheer türelmetlenül visszafordult, s jobbnak látta, ha csókot imitál. Csak aztán engedte lazább ölelésébe a lányt, miután látta a férfi bár rosszallóan, de visszafordult a nőhöz.
- Mostantól pedig, Voldemortként kell szólíts – suttogta a fiú, azzal ellépett tőle, s sarkon fordulva intett neki. Anguish látta jobbjána a feketeköves gyűrűt, de nem tudta, eddig israjta volt, vagy most szerezte. Nem is érdekelte különösebben, a tolvajkodása legkevesebbnek tűnt most szemében. Lenah percekig nézte, ahogy Denem Little Hangleton felé igyekszik. Baljával megérintette arcát, ahol az imént még Tom ajkait érezte. Tudta, hogy nem volt igazi, s még csak érzelmek sem fűtötték a fiút, de mégis belebizsergett.
- Lenah! – hallotta távolról anyja hangját. Megpördült tengelye körül, s a pár után igyekezett.
- Nem is mondtad, hogy ilyen jól nevelt fiú a barátod – nézett sokat sejtetően a lányára Magdalhena.
- Mi igazából… - Anguish szava elakadt, egyszerűen nem tudta elmondani az igazat. A lelkiismerete volt talán, vagy az Eskü hatása, nem tudta. – Nem akartam Édesanyámat felzaklatni.
Magdalhena illedelmesen kuncogott, s Will is elmosolyodott, majd attól kezdve Lenah-nak nem sok mondanivalója akadt. Lassan gyalogoltak át Great Hangletonba, ahol az egyik fogadóban már várta őket Soaky a csomagokkal, illetve Mr. Sheer házimanója is.
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
