7.
A nyomozás
Az este hamar érkezett meg a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Kate, a macskalány visszaváltozva ült fogadott testvére, Mary mellett, aki idegesen nézte az ifjú Malfoyt.
– Hagy már abba! - szólt rá sokadszorra a lány. - Nagyon idegesítesz, Scorp!
– Nem érdekel – vetette oda az említett, majd tovább folytatta tevékenységét.
– Mi az, hogy nem érdekel?! - hápogott Mary, de Kate letorkolta.
– Ezzel nem segítetek a problémánkon! Albus eltűnt, és attól, hogy így ülünk, és várjuk, hogy McGalagony mit mond, azzal nem segítünk egymáson! - kiabálta.
További kényes percek teltek el, míg végül Kate ezt is megunta; felpattant, és otthagyta a csapatot. Ha legalább a Tekergők Térképe náluk lett volna, de nem. Albus magával vitte, mikor eltűnt. Kate visszaemlékezett a reggelre. Philippe Cornaro információkat osztott meg velük, majd ezek után Albus, ahelyett, hogy a megbeszélt találkozóra ment volna, még beugrott a bátyjához. James később váltig bizonygatta, hogy öccse dühösen távozott, és bizonyára kárt tett magában. S miután Al nem érkezett meg a találkozóra, sem az órák többségére, valamint a büntetőmunkát is kihagyta, Mary, John és Scorpius jelentette ezt Flitwicknek, aki persze az igazgatónőhöz ment.
A lány befordult az egyik titkos átjárón, majd a további alagutakat kisietett a parkba, ahol visszaváltozott macskává. Sokáig ült ott magában gondolkozva, hogy hol lehet Al, míg hangokat nem hallott. Egy férfi, és egy nő hangját.
Harry Potter átkarolva feleségét érkezett meg egyetlen lányával. A férfi még megviseltebbnek tűnt, mint mikor legutóbb az iskolába látogatott; Ginny pedig a sok zokogástól tűnt a leggyengébbnek. Az asszony kézen fogva vezette Lily Lunát, a vörös hajú, barna szemű kislányt, aki bár haj és szemszínre, az anyjára ütött, rengeteg vonását örökölte az apjától. A kislány szemüveges volt, de nem kellett állandóan hordania, mint apjának.
– Harry, Ginny – üdvözölte őket McGalagony. - Annyira sajnálom, hogy ismét gy kell találkoznunk – mondta az igazgatónő, miközben odasietett a házaspárhoz.
– Minerva – biccentett Harry, de Ginny közbevágott.
– Mi hír Albusról?
Az igazgatónő szipogva közölte, hogy már kiküldték érte a keresőcsapatot, mert bizonyára eltévedt az erdőben. A Potter-házaspár összenézett, de nem mondott semmit. Mindannyian tudták, talán még a kis Lily is, hogy Al biztos nem az erdőben tévedt el.
– Lily, csillagom, nem szeretnéd megnézni a Roxfortot? - kérdezte McGalagony a kislányra pillantva.
– Nem! - A vörös hajú asszony szava ostorként csattant; biztonságban akarta tudni legifjabb gyermekét. - Lily marad, Minerva! Nem szeretném, ha ő is...
– Bocsáss meg, Ginny! Megértelek, de Lily ezt nem igazán...
– Tudom, de senki nem vigyázna rá – suttogta Mrs. Potter, ahogy a kislányra tekintett.
– Harry bácsi, Ginny néni! - csendült fel ekkor az iskolaelső, diákprefektus Victoire hangja.
A gyönyörű lány aggódva sietett a rokonai elé, majd egy széle s mosollyal felajánlotta, hogy vigyáz a kislányra.
– Vic, nem is tudjuk, hogy köszönjük meg! - hálálkodott Harry, és egy cuppanós puszit nyomott a lány homlokára.
– Ugyan már, tényleg semmiség! Gyere Lily!
A szülők addig nézték lányukat, amíg az el nem tűnt Vickyvel előlük. Nagyon örültek neki, hogy pont a legváratlanabb pillanatban felbukkant a lány, és hogy elvállalta a kislányt. Ginny nem tudta otthon hagyni, mert férje keresztfia, Teddy dolgozott, és a többi rokon már elindult ide, hogy segítsenek kutatni Albus után.
– Most már beszélhetünk, Minerva!
– Ez a hely nem alkalmas – nézett szét az igazgatónő. - Gyertek az irodámba!
– Menjünk, Gin – húzta maga után feleségét Harry, majd követte az igazgatónőt.
Kate végre kimerészkedett rejtekéből, ahová hirtelenjében beugrott. Világító szemeivel követte a házaspár pillantását, majd megborzongott, és szimatolni kezdett. Nem érzett semmit; macskalétére nem érezhette Albust, sem a vérszagot, hátha megsérült.
A macskalány szeme kitágult, mikor végre szagot fogott; egy idegen szagát. Nekilódult volna, ha nem érzi meg, hogy valaki erősen megragadja.
– Végre megvagy, Kate!
Amorette Cornaro állt sápadtan, de boldogan, ahogy a karjaiba vette a macskát. Nem törődött Kate tiltakozásával, elmosolyodva indult el vele, vissza a kastélyba.
*********
Szélesen mosolygott, ahogy ránézett az előtte csodálkozó gyerekre. A mosolya ragyogott, kedves volt és aranyos, de ha valaki jobban belenézett volna a szemeibe, meglátta volna a kegyetlenséget. Utálta, hogy meg kell játszania magát, de tudta nem tehet mást. A gyerek rászegezte ártatlan, hatalmasra nőtt szemeit.
– Miért kell ezt csinálnom? - kérdezte kíváncsian. - Én nem szeretném.
– Az meglepetés – mosolygott Ő, és egy pillanatra megijedt a kedvességétől. - Csak csináld! Imperio!
Abban a percben, ahogy ezt kimondta fellobbant a láng. Ő diadalittasan mosolygott tovább, és ez a mosolya kivételesen őszinte volt. Őszinte, mert tudta, megtalálta.
*********
– Te meg mi a frászt csinálsz?
Amorette felnézett, amikor Philippe belépett a szobájukba Odette-tel. A kislány világosbarna hajú volt, de szikrázó kék szemekkel rendelkezett. Semmiben nem hasonlított az anyjára, de a szemei kivételével az apjára sem.
– Semmit – felelte az asszony.
– Ezt higgyem is el? - vonta föl a szemöldökét gúnyosan a férfi. Odette ide-oda kapkodta a fejét, ahogy a szüleit figyelte. - Miben sántikálsz, Amorette? Vagy szólítsalak az igazi neveden?
– Tökéletesen megfelel az Amorette is, Philippe – válaszolta ridegen a nő. - Odette, kincsem, mesélj, mi minden történt veled?
A kislány az anyja háta mögé nézett; nem felelt. Kék szemei nagyra nyíltak a félelemtől, ahogy a ketrecre nézett.
– Az nem Mary Jackson macskája? - pislogott. Amorette felnevetett.
– Okos kislány, akárcsak az anyja!
– Te komolyan őt hajkurásztad egész nap? - kérdezett rá Philippe. Felesége bólintott a kérdésre, majd még jobban nevetett.
– És sikerült is!
– Azt hittem te is jössz kutatni a Potter-fiú után – jegyezte meg a férfi. - Minden tanár Albus Perselust keresi, és mivel tudtommal te vagy a Mardekár házvezetője, amit még máig sem értem, hogy... Az elsők között kéne lenned! - emelte fel a hangját Philippe.
Az asszony sértődötten fordult el, hogy felvegyen egy köpenyt. Mikor visszafordult, megcsókolta Odette-et, majd a férjére nézett.
– Ki mondta, hogy nem megyek kutatni? - morogta. - Odette, kincsem, maradj itt kérlek! Apuval mindjárt jövünk – mondta a kislánynak, aki ijedtében csak bólintani tudott. - Gyere már Philippe!
A házaspár kilépett a folyosóra, majd az igazgató iroda felé indultak. Philippe nem akart ránézni a feleségére. Maga sem értette, hogy szerethetett belé, pedig őrülten szerette. Ahogy a fekete hajú feleségére nézett eszébe jutottak a régi szép idők. Akkor, mikor még minden rendben volt közöttük. Most nem tudnak semmi mást csinálni, csak veszekedni. Philippe úgy érezte, felesége egyre jobban távolodik tőle, és már csak Odette köti össze őket. Pedig régen minden máshogy volt.
Philippe éppen akkor érkezett Londonba, ahol egyből összefutott ezzel a gyönyörű asszonnyal. A nő akkor még mosolygós volt, bár néha kissé aggódó és ideges, de ezeken kívül szeretni való. Amorette nem csak egy nő volt Philippe számára. A világot jelentette neki. Egyből beleszeretett, és szerencsére a szülei sem ellenezték. Amorette Jufson árva volt; ezt mondta, így csak még jobban megszerették őt Philippe szülei.
Össze is házasodtak, és boldogok voltak, egy ideig. Amorette megszülte Odette-et, a férfi szárnyalt boldogságában. Aztán az asszony hirtelenjében elvállalta a bájitaltant, amit Philippe nem értett. Egy normális anya ilyenkor otthon marad a gyerekkel, nem pedig tanár lesz. A férfi ekkor jött rá, hogy ez a heves szerelem csak egyoldalú; Amorette nem szereti őt.
– Milyen ostoba voltam – gondolta Philippe, ahogy a mellette lépkedő asszonyra nézett. - Hogy nem jöttem rá, hogy nem jelentek neki semmit? Hogy nem jöttem rá, hogy csak egy bábú vagyok a számára, akit kénye-kedve szerint mozgathat a sakktábláján?
– Minden rendben van? - kérdezte hűvösen Amorette, mikor felpillantott a gondolataiból.
– Persze, szívem.
Philippe számára ezek a szavak sokat értek, de az asszony csak egy rideg pillantással jutalmazta. Nem érdekelte őt, hogy hogyan nevezi a férje, csak legyen a férje. Philippe sokszor elgondolkozott azon, hogy miért olyan fontos, hogy a férje maradjon. Nem félhet attól, hogy lelepleződik, mert a világ már elfeledte őt. Nem is hasonlít a családjára, úgyhogy ezzel sincs semmi gond. Akkor meg miért fontos, hogy a férje maradjon? Philippe nem bánta. Szerette ezt a rideg asszonyt, de nála is jobban, rajongással szerette a lányát, Odette-et.
– Dumbledore Serege – mondta ki Amorette a jelszót, mikor megérkeztek a kőszobor elé.
Az igazgatói irodában már ott ült a Potter-házaspár; a vörös hajú Ginny Potter szívszorítóan zokogott, míg férje falfehéren ült.
– Minerva, Harry, Ginny – biccentett Philippe és Amorette.
– Köszönöm, hogy sietettek – mondta az igazgatónő.
A két tanár helyet foglalt a házaspár mellett. Amorette érezte, hogy valaki vesébe látó pillantással méregeti. Dumbledore professzor komoran hunyorgott rá a portréjából. Az arcán hitetlenkedés uralkodott, mint aki felismerte a nőt. Amorette tudta, a volt igazgatót nem lehet megtéveszteni.
– Miért akartál velünk beszélni, Minerva?
– Harry, azt hiszem bekövetkezett, amitől legjobban féltünk – jelentette ki az idős igazgatónő.
– De hát tudunk róla, hogy van egy új feketemágus – mondta Ginny. - Mesternek, vagy minek nevezi magát!
– Valóban, Ginevra, de ez a Mester keres valamit.
– De mit? - kérdezte a vörös hajú nő.
Mindenki legnagyobb döbbentére Philippe szólalt meg, halkan, lesütött szemekkel, nem nézve a feleségére.
– Az utolsó tűzmágust.
Amorette mélységes megvetéssel, gyűlölettel és hitetlenkedéssel nézett a férjére. A tekintetében világosan szerepelt az a szó, hogy áruló.
– A mit?
– Az utolsó tűzmágust?
– És ki az utolsó? - záporoztak a kérdések; Harry és Ginny nem titkolta döbbentét.
Philippe az igazgatónőre nézett; az idős asszony nem úgy tűnt, mint aki meglepődött. Persze, hisz az igazgatók mindig mindenről tudnak, ami a kastélyban történik. Minerva eközben készségesen vette át a szót; elmagyarázta, hogy köthetőek a tűzmágusok Griffendélhez, és hogy ki volt eddig az utolsó.
– Lily? - döbbent meg a szemüveges férfi. - Mármint Lily Evans? Az anyám?
– Igen, Harry. Lily Evans volt az utolsó tűzmágus.
A férfi sokkosan meredt előre. A szobában levők csendben maradtak, hagytak neki időt, hogy megeméssze a dolgokat. A volt igazgatók és igazgatónők portréi kíváncsian figyelték a beszélgetést – főleg Perselus Piton és Albus Dumbledore, bár az utóbbi nem volt meglepődve.
– Várjunk csak! - kiáltott fel hirtelen Harry. - Azt mondtad, hogy ez öröklődött, akkor...
A Potter-házaspár szemében megcsillant a felismerés. Már mindent értettek, és ahogy az igazgatónőre néztek, rájöttek, hogy helyes a feltételezés.
– Az utolsó tűzmágus a gyerekeid közül kerül ki, ha valóban Lily Evans volt az a tűzmágus – suttogta Minerva.
A szülők sokkosan hallgatták az idős asszony szavait. Nem tudták elhinni, hogy valamelyik gyerekük ilyen képességet birtokoljon. Egyszerűen nem ment.
– A Mester tud erről – szólt közbe Amorette, aki eddig magában fortyogott a dühtől, hogy férje ily aljas módon elárulta.
Ginny felsikoltott meghallva a fekete hajú nő szavait, majd elborzadva nézett férjére. Amorette továbbra is mérges volt, de azért kelletlenül folytatta.
– Gondoljatok bele – kezdte. - Jamest megtámadják. De mekkora túlerő volt! Ráadásul mind halálfalók gyermekei! - Ahogy az irodában ülők hallgatták, úgy világosodtak meg. - Aztán Albust is megtámadták, most meg eltűnt – folytatta az asszony. - Minden bizonnyal a Mester is arra gondolt, hogy a Lily név Lily Evanst takar, és mivel tud következtetni, bizonyára arra jutott, hogy a tűzmágus csakis egy Potter-gyermek lehet.
– Nem – sírta el magát Ginny.
– Sajnálom, Gizella – mondta Amorette, de a hangjában egy csepp sajnálat sem volt.
– Ginevra! - visította az asszonyka dühödten. Nem csak az bántotta, hogy ez a tanárnő rosszul mondta a nevét, hanem a hangsúly, ahogy mondta.
– Mindegy, Gilda, mondom, hogy mindegy! - ingatta a fejét Amorette, mikor látta, hogy a vörös hajú nő elkeseredetten nyitja a száját a Ginevra névre. - De azért tényleg sajnálom – tette hozzá. Ginny felcsattant:
– Mire megyek a sajnálatoddal?! Eltűnt a fiam, és ez a Mester vagy ki, a gyerekeimre vadászik! Harry, csinálj valamit! - fordult végül a férje felé. A szemüveges férfi értetlenül nézett Ginnyre. Nem értette, mire akar kilyukadni a felesége.
– Jó, de mit?
– Azt én honnan tudjam?! - sikoltozta, hogy aztán ismét higgadtan válaszoljon. - Valamit, akármit.
Az irodában ülők idegesen néztek össze. Harry nyugtatóan tette a kezét felesége vállára, majd aggódva kérdezte meg:
– Jól vagy, édesem?
– Én? - pislogott nagyokat az asszony. - Már miért ne lennék jól? Harry James Potter, most azonnal mondd meg az igazat!
A férfi védekezésképpen emelte fel a kezeit. Ginny lassan ismét visszanyerte higgadtságát, de Harry halkan odadörmögte Philippe-nek, hogy ha tizenkilenc évvel ezelőtt megölte volna, most szabadulna az Azkabanból.
– Miért ne lennék jól?! - sikítozott ismét Ginny, aztán észbe kapott, hogy most épp Albusról van szó. - A fiam...
Na itt unta meg Amorette, majd előhúzta a pálcáját, és a megdöbbent asszonyra szegezte.
– Silencio! - Harry és az igazgatónő szeme elkerekedett. - Bocsánat – mentegetőzött Amorette –, de már nagyon untam a folyamatos hangulatváltozásait. Ja és Harry, ne aggódj, a feleséged jól van, csak szimplán idegrohamot kapott a fiatok miatt! De nincs gond – tette még hozzá mosolyogva.
A férfi megnyugodva pillantott Ginnyre; az asszony továbbra is csak siratta fiát, akit nagy valószínűséggel elraboltak.
– Azt hiszem, elkanyarodtunk az eredeti témánktól – motyogta McGalagony. Amorette csengő hangon felnevetett, majd Harryre nézett.
– Én a helyedben vigyáznék a gyerekeimre! Kitudja, talán a kis Lily lesz a következő.
A férfi elsápadt, akárcsak Ginny, akinek szerencsére még éppen időben nyomtak le a torkán egy adag nyugtatófőzetet, és most helyrejött.
– Ne aggódjatok – mondta McGalagony. - Kijelölünk néhány aurort, akik folyamatosan védik majd őket, rendben?
Harry bólintott miközben átölelte Ginnyt, majd felsegítette a székről.
– Köszönjük, Minerva. Azt hiszem, mi most mennénk; Gin nagyon elfáradt!
– Menjetek csak! - bólintott az igazgatónő, majd elkísérte a Potter-házaspárt a kandallóig.
– Ha megjönnek a rokonok, üzenjük nekik, hogy jöjjenek át hozzánk, és kérlek, küldd haza Lilyt – mondta még Harry, aztán zöld lángok kíséretében távozott Ginnyvel.
– Mi is megyünk igazgatónő – állt fel Amorette. - Még van egy kis beszélgetésem a férjemmel – és a szemei vészjóslóan szűkültek össze. - Később még benézünk, Minerva!
Amorette megragadta férje karját, majd csendesen kiráncigálta az irodából. Philippe tudta, hogy most messzire ment. Reggel is, amikor előadást tartott a gyerekeknek a tűzmágusokról; a felesége nem kicsit leckéztette meg.
Mikor visszaértek a lakosztályukba, a türelmetlen asszony félrelökte az útból Odette-et, és lassan előhúzta a pálcáját.
– Hibát követtél el – suttogta. - Őrületes hibát – szűkültek össze a kék szemek. - Mondd, Philippe? Miért kellett ezt? Nem élhettünk volna békében? Miért, Philippe, miért?
– Anyu...
– Elhallgass, Odette! - mordult rá a kislányra Amorette. - Az apád most túl messzire ment.
– Anyu, ne bántsd! - rimánkodott a kislány, de az asszony dühödten lökte ismét arrébb.
– Megőrültél, Amorette?
– Azt hiszem igen, Philippe – válaszolta az asszony. - Miatta lettem ilyen... Miatta. Az Ő hibája minden! Csak fájdalmat tudott okozni!
- Ez nem igaz - vágott vissza Philippe. - Saját magadat tetted tönkre, Amorette! Én bolond, pedig melletted maradtam, és nem segítettem.
Amorette vészjóslóan nézett férjére. Mindketten tudták, hogy túl messzire mentek el, de valahogy egyiküket sem érdekelte igazán. Philippe tovább ingerelte a feleségét, pedig tudta, nem kellene.
– Azt hittem nem igaz a pletyka – mormolta a férfi –, de ahogy elnézlek, tényleg az vagy, nem?
Amorette értetlenül hallgatta férjét, aztán felnevetett; ridegen, kegyetlenül, mint akiben nincs szeretet.
– Mi vagyok? - kérdezte. - Mondd ki, Philippe! Mondd ki!
Amorette felrántotta a talárja ujját; ott ahol a bal karja volt, ott tekerődzött egy kígyós koponya. A férfi lehunyta a szemeit borzalmában. Az asszony szemei őrülten csillogtak, mint egykor egy kegyetlen halálfalónőé.
– Halálfaló.
- Ez hiba volt – suttogta Amorette, miközben a pálcájából egy zöld sugár indult útnak.
*********
Aranysárga dolog csillant meg, mikor a fiú kinyitotta a szemeit. Mintha egy cikesz lenne, vagy mégsem? Megpróbálta magát feljebb tornázni, hogy láthassa a tárgyat. Nem, tévedett; a lámpa fénye volt, nem volt ott semmilyen cikesz, csak a képzelete játszott vele. Egy sötét kis szobában ült a földön, az asztalnál pedig ott ült egy gyönyörű ezüstszőke hajú, kék szemű lány.
– Szervusz, Albus – köszöntötte a lány, miközben a kék szemek kegyetlenül villantak egyet. - Már azt hittem sosem ébredsz fel – állt fel a lány, majd közelebb lépett a smaragdszemű fiúhoz.
Albus szemei elkerekedtek, ahogy felismerte a lányt.
- Örülök, hogy túlélted – mosolygott rá kegyetlenül Victoire Weasley.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
