Bonyodalmas reggeli
Egy hirtelen jött halk, de a hajnal némaságában felerősödött hang hatolt Lenah tudatába. Amilyen gyorsan jött, úgy szűnt is meg. A fiatal Anguish lány nem tudta megmondani, álmodik, vagy már ébren van. Furcsa, de kellemes állapot volt ez. Szemeit még csukva tartotta, érzékszervei tompák voltak. Tudatában a gondolatok cikáztak, egyik pillanatban még az otthoni házimanójuk, Soaky levesének illatát érezte, a másikban már a Roxfort Expressen ült, s a gyönyörű zöld táj suhant el előtte. De megjelent előtte egy, titokzatos sötét szempár, mely egy igencsak helyes archoz tartozott. Az arc pedig nem volt másé, mint Denemé, azé a fiúé, aki a megjelenésével, a kisugárzásával mély benyomást tett rá. A vonatról nem sok arc maradt meg az emlékezetében, mindig is rossz volt az arcmemóriája, de erre tisztán emlékezett. Aztán a kép tovaszállt, s a házára méltán büszke anyja terelte el figyelmét. Szerette az édesanyját, tisztelte, de most nem akart rá gondolni. Viszont a gondolatait még nem tudta irányítani, olyan mértékben nem, amennyire szerette volna. Édesanyja szép arca ugyan eltűnt a tekintete elől, de ő maga a szülői hálóba keveredett. A szobába, melyben a fő színek a bronz és a kék voltak.
Újra az a hirtelen hang. Lenah az álmosság cseppnyi jelét sem mutatva nyitotta ki szemeit. Végre kikerült abból a máskor áldott félálombeli állapotból, s most az árnyékosan megvilágított baldachinos ágyának tetejét bámulta. Nem emlékezett rá, hogy este az ágya körül elhúzta volna a smaragdzöld selymet, de most örült, hogy maga lehet. Megint csak hallotta a villanásnyi kis hangot. Elhúzta a függönyt, talán hangosabban a kelleténél. Egyik társa bosszankodva fordult meg ágyában. Nem tudta melyikük lehetett az, hisz mindenki függönye mögé rejtőzött. A szobát a falakon lógó zöldes fényű gyertyák világították meg, s keltetek émelyítő érzést Anguish-ben. Lenah kijjebb tornászta magát, s az ágya melletti kis szekrény második fiókjából kivette a nagyapjától kapott kis ezüst zsebórát. A tárgyra pillantva egyszerre két gondolat is átrebbent tudatán, először is, felderengett benne az emlék, mikor megkapta, hogy édesanyja hogy kikelt magából, még hogy az ő lánya ezüstöt kapjon. A bronz semmivel sem volt nemesebb fém, viszont az asszonynak közelebb állt a szívéhez. Lenah-nak tetszett a kis ékszer, így anyja utólagos tanácsát eleresztve füle mellett, megtartotta. A második dolog, ami most talán inkább foglalkoztatta, mint az emlék, ami csak egy kis görcsöt okozott, így is idegeskedő gyomrában, hogy még nagyon korán van. Fél nyolc. A tanítás csak kilenckor kezdőik, még minimum egy félórát aludhatna. De már nem tudott. Az idegességtől görcsös gyomra egyre jobban fájt, s egy pár percnyi hasztalan próbálkozás után, hogy megtalálja a megfelelő pozíciót az alvásra, inkább úgy döntött, elmegy és megfürdik. Még lefekvés előtt, a komódjának legalsó fiókjába összekészítette iskolai egyenruháját. A felette lévő fiókból kivett egy bronz csatot, a kis szekrény tetejéről a kupac ruha tetejére tette éger pálcáját, majd az ágya sarkáig ment. Ott ugyanis megtorpant. A téglalap alakú szobában nézett jobbra, nézett balra, mindkét irányban volt egy ajtó. Elfelejtette már, merről jött be, s most inkább úgy döntött, megpróbálja a hozzá közelebb lévőt. Fél kezében egyensúlyozta holmiját, míg a másikkal kinyitotta a régi faajtót. Az egy folyosóra vezetett, amit már megismert. Sejtelmes zöldlángú gyertyák világították meg, a falakon volt mardekárosok képeivel. Egy kissé türelmetlen sóhajtással becsukta az ajtót, s a szemköztihez indult. Az végre a háló fürdőjét rejtette. Egy közepes méretű szoba volt, méregzöld falakkal, ezüstszín márványburkolatú padlóval. Az ajtóval szemközti fal tövében ott állt a hatalmas kád, Lenah-tól balra egy mosdó tükörrel, jobbra a vécé. A fürdőt a falakon ezüst gyertyatartókba állított égő viaszok világították meg. Lenah pozitívumként érzéklete, hogy végre nem az az émelyítő zöldes fény világít be mindent, itt végre fehér lángok égtek. A mosdókagyló mellett állt egy szék, arra lepakolta ruháját, miután behúzta maga mögött az ajtót.
Megint meghallotta azt a számára azonosíthatatlan kis hangot, most sokkal élesebben, mintha a háta mögül érkezett volna. Ijedten pördült meg tengelye körül, s még láthatta, ahogy a kád csapjából ismét lehull egy vízcsepp, s az akusztikus szobában a csöpögő csap cseppjének hangja százszorosára hangosodik. Anguish megkönnyebbülten sóhajtott, majd a kádhoz sietett, s lábujjhegyre emelkedve megnyitotta a vizet. Csak félig engedte a kádat, majd már pizsama nélkül gyorsan belemászott, s így, félig teleengedve is, ülve nyakáig ért a habos víz. Nem időzött sokat, gyorsan átmosta magát, egyszer-kétszer alá merült a meleg vízben, s átmosta még mindig ezüstös haját. Mikor végzett, egy, a kád mellett a falból kiálló ezüst rudakra terített sötétzöld törölközőt vett magához, s törölközött meg. A hatalmas, puha anyagot vállára terítette, s még így is a bokájánál lengett a vége, ahogy a ruháihoz lépdelt. A halom tetejéről felkapta pálcáját, s a tükör elé szökkent. Látta magát, vizes, hosszú, fehér hajával, s melegbarna szemek néztek vissza rá. Távolról jövő hangként hallotta, ahogy a lefolyóban eltűnik a víz. Szíve egyre hevesebben vert, ahogy ott egyhelyben állt, s csak azon járt az esze, hogy neki most egy jó pár emelettel feljebb, egy torony fürdőjében kéne állnia. Félt. Félt az anyja véleményétől, félt, hogy csalódást okozott neki. Ugyanakkor gyomrába ismeretlen fájdalom szökött, az idegesség, hisz mégiscsak ez az első komoly napja a Roxfortban, mint tanuló. Ez az első igazi iskolája, eddig otthon tanult. A nagyszülei tanították meg írni és olvasni, édesapja szülei pedig sok történetet meséltek neki. Lenah mindig mesékként hallgatta végig őket, de legbelül tudta, ezek igaz mesék, megtörtént dolgok. Anyja a számokkal ismertette meg. De persze, nem csak számolni tanította meg, egy-két varázsigét is elmondott neki. Most pálcáját kissé remegő kézzel, de hajára célozta.
- Eximius! – kisebb gőzfelhő szállt fel, s csak egy jó perc múlva láthatta Anguish a végeredményt. A szárító bűbáj jól működött, rengetegszer látta már anyját használni. Azonban volt még egy ráolvasás, amivel a kócokat is eltűntethette volna. De az már nem jutott eszébe. Letette a pálcát a mosdókagylóra, egy kissé ügyetlen mozdulatsorozattal, de a magával hozott bronz csattal felfogta már száraz, de kócos haját. Ismét szembenézett azzal a gondterhelt arccal, ami a tükör másik oldalán fogadta őt. Egy jó félperces viaskodás után, nem bírta elviselni saját tekintetét, inkább gyorsan felöltözött. Végül egy csomóba összegyűrt pizsamával a karjai közt, már iskolai ingben, fekete szoknyában, fekete zokniban és cipőben, zöld-ezüst nyakkendőben, és a Mardekár-ház címerével ellátott fekete talárban lépett ki a fürdőből. Beágyazatlan ágyára ledobta esti öltözékét, majd a komód fiókjából magához vette a kis zsebóráját. Még nyolc óra sem volt, a szobatársai még mélyen aludtak, a szobában már erősebb világítás uralkodott.
Csendben lépkedve elhagyta a hálót, s a klubhelyiség felé indult. Ott gyér világítás volt, de legalább nem az a zöld fény, ami az odavezető folyosón. A legnagyobb fényforrás a kandalló volt, ami előtt ott ült az egyetlen személy, aki rajta kívül még a helyiségben tartózkodott. Lenah alig a feje búbját látta, azt sem tudta megmondani, fiú-e vagy lány, de sejtette, hogy elsős, vagy másodikos lehet, a magasságából ítélve. Bátortalanul közelítette meg, olyan halkan, hogy még ő maga is alig vette észre, hogy jár. Mikor a hatalmas, selyemmel borított kanapéhoz ért, egyszerre könnyebbült meg, s fogta el az izgatottság. Egyik osztálytársa ült ott, szépmetszésű arcát a tűz felé fordítva, észre sem véve őt.
- Szia – köszönt halkan Anguish. A fiú lassan fordította tekintetét a lányra, s arcán egy csepp meglepettség sem tükröződött.
- Jó reggelt – köszönt a másik is illedelmesen.
- Leülhetek? – kért engedélyt Lenah, szaporán zakatoló szívvel. Denem csak bólintott, tekintetét ismét a tűzre szegezve. Anguish azonnal lehuppant a puha kanapéra, s a másik felé fordult. Maga sem tudta, mi ütött belé, de örült, hogy itt lehet, ráadásul vele. – Tom, igaz? – kérdezte enyhe pírral arcán. Tekintetét nem merte a fiúra emelni, szégyellte, hogy egy ilyen titokzatosságából eredően különleges embernek nem emlékszik pontosan a nevére. Talán, szerencsés is volt, hogy megilletődöttségében nem nézett fel, ugyanis a név hallatán Denem arcán megrándult egy izom, majd egy mély levegőt véve próbált meg megnyugodni.
- Igen – válaszolta kicsit élesebben a kelleténél. Érezte, hogy a lányt jó messziről kerülni fogja, ha egy mód van rá. Mégis hogy meri a szemére vetni, hogy ilyen egyszerű neve van, egy olyan név, ami minden második muglinak a neve, és ő úgy tesz, mintha nem tudná, csak hogy az orra alá dörgölhesse.
- Te sem bírtál aludni, igaz? Én is izgulok – csevegett kedves hangon a lány. Megnyerő stílusát tagadhatatlanul anyjától örökölte, hisz, egy gyermekes asszony hat új férjet csakis megnyerő stílussal, elbűvölő mosollyal szerezhetett.
- Nem izgulok – Denem nem nézett a lányra, talán még az eddiginél is jobban fókuszált a tűzre. Lenah arcáról lefagyott a mosoly, nem készült nemleges válaszra, így a beszélgetés is megfagyott. Valahonnan egy óra hangja hallatszódott, ahogy elüti a nyolcat.
- Már… már biztosan van reggeli a nagyteremben. – vetette fel Lenah, hátha előrébb jut a fiúval. Denem semmit mondó arccal fordult felé, majd kissé elgondolkodottan kapta el tekintetét a lány fürkésző barnáiról.
- Jó ötlet – állt fel határozottan, s masírozott ki a klubhelyiségből, faképnél hagyva Anguish-t. Lenah a fiú első lépéseit még örömteli arccal figyelte, majd mikorra leesett neki, hogy a másik nélküle óhajtja elfogyasztani reggelijét, megkövülten szorongatta a kanapé puha párnáit maga alatt, s még szája is tátva maradt. Otthagyta. Elment nélküle, pedig ő nem akart mást, csak barátkozni. Anguish csak kíváncsi volt, mi rejtőzhet a fiú komor álarca mögött, annyira kíváncsi volt, hogy elvetve minden aranyvérű büszkeségét hajlandó lett volna megnyílni neki, csak hogy egy kis morzsát kaphasson belőle. Lenah csak meg akarta ismerni, ő mégis egy határozott mozdulattal lökte el magától. A lány nem érezte jogosnak. Életében egyszer hajlandó megnyílni, önként kitárulkozni mindenféle szülői kényszer nélkül, és otthagyják. Azt hitte, talán értelmesebb, mint a többi fiú, azt hitte, talán vele lehet barátkozni. Meg akarta ismerni, de amaz nem engedte.
„Ostoba fiúk!” – gondolta magában Anguish, s rázta meg fejét, hogy gondolatit elterelje az imént történtekről. Gyorsan felpattant, kissé meg is ingott, ahogy elvesztette egyensúlyát, majd megpróbálkozott határozott léptekkel kimasírozni, az idő közben egyre jobban benépesedett klubhelyiségből. Végighaladt a pincefolyosón, tekintetét határozottan a festményeken tartva, s magában a képeken ábrázolt alakokon gondolkozott. Nem tudta, jó irányba megy-e, de pár perc múltán, elért egy lépcsőt. Azon fellépkedett, s jött egy kanyar, majd még egy. Ebben a lépcsőfordulóban az egyik falat egy hatalmas fali szőnyeg takarta, ami most hirtelen fellebbent. Lenah ijedtében hátrébb lépett egyet, de az az egy lépés is végzetes lehetett volna. A faliszőnyeget meglebegtető alak gyors reflexeinek köszönhette, hogy nem gurult vissza a pincefolyosóra.
- Hé, Lenah! – állította talpra az ijedtében még a szemeit is becsukó lányt a fiúhang tulaja.
- Öhm – nézett fel megmentőjére Lenah, mikor már visszatért egyensúlya. Vele szemben egy kese-szőke fiú állt, alig nála idősebb. Valahonnan ismerős volt neki, de nem tudta, honnan. – Szia! – köszönt határozottan. – Köszönöm – mosolygott kissé zavartan, s amaz hátrébb lépett.
- Emlékszel rám, nem? – kérdezte a fiú, akinek a talárján, Lenah csak most fedezte fel, egy borz volt, vagyis a Hugrabug címere.
- Hát, hogy őszinte legyek… - hebegett Anguish.
- Adam, Adam Shepperd – nyújtott kezet a fiú. Lenah már őszinte mosollyal fogadta a békejobbot.
- Áh, szia, hát persze! – nevetgélt saját kis ostobaságán. Shepperd nem volt más, mit az egyik mostohatestvére. Mr. Shepperd édesanyja negyedik férje volt, Lenah édesapja halála után. Mindössze alig egy évig éltek együtt, a férfit a munkahelyén megmérgezték. Legalábbis a minisztériumban esett össze, holtan. – Annyira sajnálom, nagyon rég láttalak. – csevegett Lenah, s együtt indultak el a nagyterembe.
- Hát igen – helyeselt Adam nevetgélve.
- Most hányadikos vagy? – emelte érdeklődő tekintetét Anguish a fiúra.
- Harmadikos! – húzta ki magát büszkén a fiú. – És két év múlva, prefektus is leszek!
- Nagy álmok – forgatta mosolyogva szemeit a lány.
- Csak ne pimaszkodj, ha prefektus leszek, és te rossz leszel, kénytelen leszek megbüntetni – Shepperd hamiskás mosollyal arcán nézett le a tőle egy fejjel alacsonyabb lányra. Lenah a legaranyosabb nevetését vette elő, amelyet anyja bankettjein is használt. Nem volt teljesen őszinte, de megnyerő igen.
- Hé, Adam! – hallatszódott egy sürgető hang. Lenah észre sem vette, máris a bejárati csarnokban álltak, szemben a nagyteremmel.
- Bocs, Lenah, mennem kell – intett Shepperd, s azzal elfutott a terem ajtajában álló barátaihoz. Lenah is intett neki, majd kis mosollyal arcán nézte, ahogy a fiú eltűnik a barátaival a nagyteremben.
- Ki volt az a kiscsaj? – kérdezte az egyik fekete hajú fiú, szintén hugrabugos.
- Csak az apám gyilkosának a lánya – Adam hangja fenyegető volt, s mérhetetlen dühvel tekintetében ült le a Hugrabug asztalához.
- Csak nem az Anguish-lány? – ült le baljára másik barátja.
- De, Lenah – húzott egy pirítósszeletet maga elé Adam. – És mindenért meg fog fizetni, ő is, és az anyja is!
- Nyugi, még rengeteg időd lesz, viszont most inkább azon izgulj, hogy ma ne legyen átváltoztatástanunk – harapott bele a fekete egy megvajazott zsemlébe. – Vagy te megcsináltad az öreg Dumbledore nyári háziját?
*
Lenah elmerengve állt a bejárati csarnokban, s eltelt vagy egy jó perc, mire rájött, ő is reggelizni indult. Kis mosollyal arcán lépett be a terembe, s a hugrabugosoknak háttal foglalt helyet, az ajtótól nem messze. Maga elé húzott egy adag zabkását, s szórakozottan kanalazni kezdte. Éppen csak a felénél tartott, mikor hangos huhogás ütötte meg a fülét. Nem több mint három bagoly repült be a tanári asztal feletti ablakokon, az egyik, egy barna a Griffendél, a másik, egy vöröses szintén a Griffendél asztalán talált gazdájára. Lenah elbambulva figyelte a két kézbesítést, így mikor a koromfekete állat leszállt elé, jóval nagyobb meglepetést okozott neki, mint arra számíthat a boszorkány lánya.
- Bolond madár – Lenah szaporán vette a levegőt, szinte sokkolta a mélykékszemű állat érkezése. Remegő kezekkel bontotta ki a csomót a kézbesítő lábán, majd elvette a levelet. A borítékon a címzés neki szólt, a feladó pedig nem más volt, mint:
Mrs. Magdalhena Deprettis
a 354. fánál jobbra, Rousebarn Lane, Chandlers Cross
Anguish keze még jobban megremegett, ahogy anyja levelét tartotta a kezében. Sejtette, hogy a nő, ígéretéhez híven hamarosan ír majd neki, de nem hitte volna, hogy már az első napon. Lenah tudta, hogy nem menekülhet, így hát félve bár, de kibontotta a családi pecséttel ellátott borítékot, s kivette a levelet. Egy egyszerű pergamen levél volt, édesanyja cikornyás betűivel.
Drága Lenah,
Máris hiányzol, remélem jól telt utad a vonaton. Miután elindultál, találkoztam Mrs. Black-kel, s mondta, Natheline is idén kezdi meg roxforti tanulmányait. Gondolom, a kislány a Mardekárba került, majd ha időd engedi, keresd meg, tudom, régen találkoztatok, de mikor még kicsik voltatok, olyan jól kijöttetek. Kérlek, ne álljon utadba, hogy más házba jársz. Majd írd meg, milyenek az új osztálytársak, a klubhelyiségben még mindig kint van dédnagyanyád képe, amit meséltem? Ha bármiben hiányod van, írd meg, majd Charonnal elküldöm, legyél jó, vigyázz magadra, és különösen vigyázz Hóborccal!
Szeretettel ölel édesanyád!
Lenah-nak háromszor újra kellett olvasnia, mire minden sort felfogott. Édesanyja cizellált stílusa így kora reggel kicsit sok volt neki, de sajnos a lényegen mit sem változtatott a részletek ismerete. Anguish kissé kétségbeesetten nézet fel a vele szemben álló ébenfekete madárra, aki éhes vadként csipegette ki egy szomszédos tálból a rozsdarabokat a tejből. Pár perc után, az egyébként Charon névre hallgató bagoly felnézett gazdája lányára, majd látván, hogy a lány elmerengve nézi őt, türelmetlenül csapkodni kezdte szárnyait.
- Ne hőbörögj! – pirított rá az állatra Anguish. – Elmehetsz, most nem tudok visszaírni – sóhajtotta lemondóan a lány, mire a madár a levegőbe rúgta magát, tett egy éles kanyart, majd távozott. Lenah még kétszer átolvasta édesanyja levelét, s az étvágya is elment. Egy ilyen levél után hogy írja meg neki, hogy ő is a Mardekárba került? Mit fog hozzá szólni? Milyen véleménnyel lesz róla? Vajon, kérvényezni fogja a kitagadását? Már nem azokat az időket élték, ahol csak a kitagadott édesapja, vagy a rangidős férfi a családban tagadhatja ki azt, aki szerintük elárulta a családját. Bár a kitagadást véglegesen csak férfiak mondhatják ki, de már a nők is kérvényezhetik az eljárást. Vajon édesanyja családárulásnak tekinti majd a történteket?
- Hát te meg mikor keltél fel? – ébresztette fel egyre jobban pánikba torkolló merengéséből Lenah-t Natte, aki abban a minutumban le is huppant vele szemben, s húzott maga elé egy tál pirítóst.
- Nem tudom, nem rég – Lenah, egy halálra ítéltet megszégyenítő letörtséggel hangjában válaszolt.
- Már levelet is kaptál? – fixírozta a Black az asztalon heverő borítékot, s pergament.
- Anya írt – nyújtotta át a levelet Lenah, s kezében úgy remegett, mintha halálos ítéletét tartaná. Natte gyorsan átfutotta, majd visszatette az asztalra.
- Hát, nézd a jó oldalát.
- Ennek nincs jó oldala – szólt közbe Anguish keserűen.
- Nem áll semmi az utadba, hogy találkozz velem – bökött magára hüvelykujjával Natheline. Lenah egy ideig csak kifejezéstelen arccal bámulta a magát dicsőítő lányt, majd feladva a helyzet komolyságát, s egy pillanatra megfeledkezve a nem is oly távoli jövőben rá váró kellemetlen levélírásról, elnevette magát. A két lányhoz másodperceken belül két szobatársuk, Hategood és Erase csatlakozott. Alig öt perc telt el, mikorra Lenah azon vette észre magát, hogy jókedvűen és önfeledten mulat, s már az egész nagyterem megtelt diákokkal. Épp körülnézett, mikor hirtelen egy pergamendarab takarta el a kilátást.
- Jó reggelt, hölgyek! – hallatszódott egy kellemes férfihang a lány háta mögül. Elvette az órarendjét a mögötte álló, igencsak ismerős alaktól.
- Jó reggelt, Mr. Lumpsluck! – köszönt csevegő hangján.
- Áh, Miss Anguish, kérem, szólítson Lumpsluck Professzornak – pironkodott a kopaszodásnak indult, de még azt leplező férfi. – Nem is láttam este a klubhelyiségben.
- Igen, Natheline és én korán lefeküdtünk.
- Miután megmutatták, merre vannak a hálótermek, szinte azonnal bementünk – csatlakozott a társalgásba Natte, egy futó, de annál haragosabb pillantást vetve Lenah-ra. Ha a lány nem keveredett volna már az első napon bajba, akkor most tudnák, hogy pontosan kivel állnak szembe.
- Nos, gondolom édesanyád mesélte, hogy bájitaltant tanítok – húzta ki magát büszkén Lumpsluck. – De gondolom azt egyikőtök sem tudja, hogy én vagyok a Mardekár házvezető tanára. A részletekért kérdezzétek meg a társaitokat, még sok órarendet kell kiosztanom – mosolygott a professzor, s egyet-egyet átnyújtott a vele szemben ülőknek is. – Oh, és Lenah… khö-khömm… Miss Anguish – javította ki magát a tanár -, add majd át üdvözletemet édesanyádnak – szólt vissza, egy diákkal arrébb.
- Feltétlen, Professzor úr! – ebben az utolsó mondatban mardekároshoz nem méltó kedvesség csengett. Lenah még végignézte, ahogy egy jó pár méterrel eltávolodik tőlük, s csak azután fordult vissza régi, és újdonsült barátnőihez.
- Nyalizós! – Natte testtartása megint csak megnevettette Anguisht. A lány az asztalon szinte áthajolt, szemeit összeszűkítette, ahogy minél haragosabb arckifejezést erőltetett magára.
- Ugyan – legyintett Lenah.
- Honnan ismered? – kérdezte érdeklődve a szőke Hategood.
- A nyáron egyszer-kétszer meglátogatta anyámat. Hozott virágot, meg csokit is.
- Szóval lecsapott rá – összegezte Erase, s arcára pletykára éhes kifejezés ült.
- Hát igen – Lenah mosolytalanul, s kissé elmerülve gondolataiban válaszolt.
- És én erről mért nem tudok? – egyenesedett ki Natte, s tárta szét karjait.
- Nem nagy történet. Anyám, Mr. Deprettis halála után fél évvel megkapta a kártérítést, vagy mit – kezdett bele Lenah, de Natte savanyú megjegyzést fűzött hozzá.
- Még több pénz – forgatta szemeit.
- Ne is mond, már a harmadik gringottsi széfünket kellett megnyitnunk – Anguish hangjában az őszinte fáradtság hallatszódott, elege volt már, hogy szinte minden évben új apja van, s mindegyik egy éven belül elhalálozik. Persze mind jómódú varázslócsaládokból származtak, így édesanyja mindig hatalmas számú galleont tehetett be a bank széfjébe, azonban idővel megtelt az első, s megtelt a második is. Lenah röviden elmesélte hallgatóságának, hogy édesanyja találkozott februárban Lumpsluckkal, mikor eljött az iskolába, hogy adományozzon, egy öt számjegyű galleonmennyiséget az iskolának. Anguish kifejtette, hogy nyáron többször is meglátogatta őket a férfi, persze anyja a látogatások után mindig megnyugtatta lányát, hogy ez a férfi nem lesz a következő apja. De a varázsló csak nem adta fel, s Lenah látta rajta, hogy csak érdekből játssza meg magát.
- Ismerem az ilyeneket, anyámnak nem egy ilyen pénzhajhász csapta már a szelet – vont vállat Anguish, s azzal befejezte mondókáját.
- Lehet, anyukád befolyásosabb varázslóra vágyik – vetette fel Erase, de az arcát beterítő hatalmas mosoly érzékeltette a többiekkel is, hogy a tippje csak Lenah cukkolása érdekében pattant ki a fejéből. – Mondjuk Dumbledore-ra. – Black és Hategood is elnevették magukat, ahogy elképzelték az élete hajnalán járó nőt a körülbelül hatvan éves professzorukkal.
- Vagy Dippet igazgató úr! – nevette Hategood. Lenah nem vette magára az akár sértésnek is felfogható megjegyzéseket, így ő is a többi lánnyal nevetett. Jókedvüket nem szakította félbe az a több tucat bagoly sem, amik most a nagyterembe szálltak be. A kézbesítések nagy része ebben az időben történt, s a seregnyi bagoly huhogása elnyomta nevetésük zaját. Lenah megbabonázva figyelte, ahogy az állatok megtalálják címzettjeiket. Tekintete akaratlanul is az asztal másik végében ülő fiúra esett. Denem elmélyülten tanulmányozta órarendjét, arcának vonásai kisimultak voltak, ugyanakkor tekintete mely még ilyen messziségből is tökéletesen kivehető volt, annak ellenére, hogy nem rá nézett, sötét volt, mintha egy álarc mögül tekintene ki. Lenah elidőzött, egyre jobban csak azon jártak gondolatai, vajon, ez a zárkózott fiú valaha megnyílik-e valakinek, ha neki nem is. Vajon, titkon megismerheti-e, hisz a fiú a közvetlen kapcsolatot eltaszította magától, de Anguish kíváncsibb és makacsabb volt annál. Persze, nem szeretetből csinálta volna, vagy azért, mert kedveli. Utálta, a méreg futott végig testén most is, hogy rá nézett, de tudni akarta, pontosan mit utál.
Denem összeráncolta szemöldökeit, különös érzés fogta el. Az alaposan tanulmányozott órarendet eltette zsebébe, majd körülnézett a teremben, vajon végzett-e már a legtöbb diák a reggelivel, csak hogy ne legyen túl feltűnő, hogy ő távozik. Tekintetét persze azonnal a legfeltűnőbb jelenség ragadta magával, a bronz csattal felfogott ezüstszürke hajkorona, melynek gazdájának tekintete egyenesen az övébe fúródik.
Lenah hamar észrevette, hogy Denem észrevette, hogy őt nézi. Biztos volt benne, hogy a fiú megérezte, hogy figyeli őt. Sajnos nem volt elég gyors, hogy elkerülje ezt a kellemetlen kontaktust, így mentve a menthetetlent, sértődötten fordította el a fiú irányából fejét, majd visszatérve a kellemes hangulatú beszélgetéshez, mosolyogva helyeselt Natte javára.
Denem látván, hogy a lány megsértődött, amiért nem volt hajlandó vele csevegni, kis mosoly jelent meg arcán. Ez a lány csak megkönnyíti a helyzetét, legalább neki nem kell szánt szándékkal kerülni őt, elkerüli amaz önként. Ennél szebb első tanítási napja nem is lehetett volna.
***
Lenah délután, Natheline győzködése ellenére elment a gyengélkedőre, s visszavarázsoltatta gesztenyebarnára haját. Az alig öt percet igénybe vevő produkció után Black csendben masírozott vissza klubhelyiségükbe Anguish-sel. A délután nagy részét beszélgetéssel töltötték szobatársaik társaságában. A szoba egy másik végében évfolyamuk mardekáros képviselőinek fiú tagjai kártyáztak. Mire eljött az este, Lenah teljes lelki nyugalommal ült neki, hogy megírja anyjának a válaszlevelet. Vacsora után ez volt az első dolga, és egy halom összegyűrt pergamen alól kibucskázva tért nyugovóra este tíz körül. De legalább sikerült megfogalmaznia a gondolatait, főként előtérbe helyezve, hogy nem is olyan rossz a Mardekár, persze nem olyan jó, mint amilyen jó a Hollóhát lehet, de még mindig jobb, mintha a Griffendélbe került volna.
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
