5. fejezet
Madame Maxime ezúttal Gabrielle-t küldte, hogy közölje Fleurrel, este kilenc órakor jelenjen meg a kviddicspályán, ugyanis Bumfolt ekkor fogja elmondani nekik, mit kell tudniuk a harmadik próbáról. Az ezüstszőke hajú lány gondterhelten csatlakozott aznap Cedric mellé, aki arról faggatta, hogy mi lesz a próba.
– Nem tudom, Ced – morogta Fleur. – Talán valami kincset kell megtalálnunk földalatti járatokban – vonta meg a vállát. Ekkor azonban kiszúrta a tőlük nem messze álldogáló Bartyt. – Ha nem haragszol meg, mindjárt jövök – mormolta a lány Cedricnek, majd meg sem várta, hogy a fiú rábólintson, megindult Barty felé.
– Fleur... – suttogta a férfi.
– Ki vagy te? – vágott a dolgok közepébe csendesen Fleur. Barty meglepetten pillantott rá, mire a lány folytatta. – A Reggeli Próféta szerint az ifjabbik Barty Kupor már több éve halott, de ha ő halott, akkor te ki vagy?
A férfi szeme megvillant a szavakra.
– Barty Kupor vagyok – mondta a férfi. Fleur felcsattant.
– Mondtam, hogy mindent tudok!
A másik elvigyorodott, ahogy meghallotta a lány erélyes, parancsolós hangját. Egy pillanatra valamilyen őrült láng lobbant fel a szemében, majd így szólt:
– Nem tudsz te semmit, Delacour! Én vagyok az igazi Barty Kupor – jelentette ki.
Fleur elkerekedett szemekkel nézett rá, mire a férfi folytatta.
– Aki évekkel ezelőtt meghalt az Azkabanban, az az anyám volt, Adriana Kupor, aki a haláláig az én alakomat viselte, hogy megmentsen a börtöntől.
Fleur hátrálni kezdett, mire Barty arcán széles mosoly terült szét, mintha nem lepte volna meg a lány viselkedése. Fenyegetően közeledni kezdett felé, és a falnak taszította Fleurt. Halkan, mégis recsegő hangon így kérdezett:
– Még mindig azt állítod, hogy mindent tudsz?
A lány remegve csóválta meg a fejét.
– Nem – rebegte elhalóan.
Barty elmosolyodott, majd otthagyta a döbbent lányt. Fleur megborzongott, aztán gyorsan elindult a kviddicspálya felé, nehogy ő késsen el. Szerencsére azonban a pályán csak Ludo Bumfoltot találta Viktor Krum társaságában; Cedric és Harry még sehol sem voltak. A kviddicspálya sem volt többé lapos és sima, mint amilyen lenni szokott. Keresztül-kasul, hosszú sövények voltak ültetve, melyek már így is eléggé magasak voltak.
– Áh, Delacour kisasszony – kiáltotta Bumfolt lelkendezve, amint észrevette Fleurt. – Hódolatom önnek, gyönyörű, mint mindig – bókolt a lánynak. Fleur gyöngyözően felkacagott.
– Ugya' má' Monsieur Búmfol', á véghén még elpihrulok! – nevetgélt Fleur.
Nem kellett sokat várakozniuk Cedricre és Harryre, hamarosan ők is megérkeztek. Fleur mosolyogva nézett rá a sebhelyes fiúra, aki belopta magát a szívébe azzal, hogy megmentette a húga, Gabrielle életét.
Bumfolt ekkor a harmadik próbára fordította a szót. Fleur elhúzott szájjal vette tudomásul, hogy egy labirintust építettek a kviddicspálya helyére. A feladatuk pedig nagyon egyszerűnek tűnt: valakik elhelyezik majd a Trimágus Kupát a labirintus közepén, és az a bajnok, aki elsőnek megérinti, maximális pontszámot kap.
– Sak be kell menni á lábirhintus közepébe? – szakította félbe Fleur Bumfoltot.
A lány érezte, hogy nem csak ennyi lesz a feladatuk, ami ki is derült Bumfolt következő szavaiból, aki beszámolt arról, hogy odabent a labirintusban, hogy akadályokat is le kell majd küzdeniük. Fleur felsóhajtott; nem lesz könnyű ez a próba, ebben biztos volt, főleg ahogy egyre közeledett a napja.
Persze a Roxfort ezt sem úszhatta meg események nélkül. Az idősebbik Barty Kupor felbukkant a Roxfortban, hallucinált, őrültnek tűnt, majd állítólag megtámadta Viktor Krumot, aztán felszívódott. Fleur hitt abban, hogy Kupor valóban ott volt, és meg mert volna rá esküdni, hogy az ifjabbik Barty Kupornak köze volt az eltűnéséhez. A lány viszont feladta a nyomozást, így is éppen eleget megtudott Barty családjáról, és eldöntötte magában, nem érdeklik a Kupor család további sötét titkai.
S elérkezett a várva várt nap. A próba csak alkonyatkor kezdődött, amire a bajnokok családtagjai is meghívást kaptak. Fleur elsőnek sietett be a nagyteremből nyíló szobába, ahol már ott találta gyönyörű édesanyját, aki szintén ezüstszőke haját felkontyolta. A nő is mélykék szemű volt, mint két lánya; Fleur és a nő között alig volt egy kicsi különbség, szinte egyformák voltak.
– Fleur! – kiáltott fel a gyönyörű asszony, amint meglátta lányát.
Fleur a testvérével, Gabrielle-lel sietett oda a nőhöz, aki egyből szorosan átölelte mindkettőjüket. A társalgást franciául folytatták, s Fleur csak mesélt és mesélt az anyjának a próbákról, hogy túlélte, sőt, megemlítette Bartyt is, persze csak annyit mondott, hogy egy Dean nevű férfi felkeltette az érdeklődését.
– Gabrielle, kérlek, nem hoznál nekem egy pohár töklevet a nagyteremből? – pillantott a kislányra aggodalmasan Mrs. Delacour.
– Persze, anya – mosolygott Gabrielle, majd elszaladt
Fleur nyelt egyet, amint találkozott a tekintete az anyja szigorú pillantásával. Felsóhajtott, mint aki végleg feladott mindent, várja, hogy mit kap majd a nőtől. Az asszony ehelyett csak aggodalmaskodva nézett rá.
– Fleur, édes lelkem – suttogta halkan a nő –, mibe keveredtél már megint?
A lány az anyjára nézett. Néha nem volt könnyű Delacourként viselkedni, viszont az anyja, Isabelle, mindig úgy viselkedett. Büszke volt, méltóságteljes, szelíd, őszinte. Fleur nem volt ilyen, pedig megpróbált.
– Mindig átlátsz rajtam – sóhajtotta a lány.
– Ezért vagyok az anyád – felelte gépiesen Isabelle. – Most pedig elárulnád, hogy mibe keveredtél?
Fleur megrázta a fejét, majd a kezébe temette az arcát.
– Ó, anyám – kiáltott fel szívszaggatóan. – Attól tartok szerelmes vagyok...
Az asszony érdeklődve nézett rá.
– Ennek örülni szoktak a lányok, vagy ez egy reménytelen szerelem? – vonta össze a szemöldökét Isabelle. – Ennek a Deannek talán nem tetszel? – mérte végig Fleurt, mint aki kételkedne az ilyesmiben.
A lány ismét a fejét rázta.
– Nem erről van szó... Csak Dean... Jaj, anyám! – jajdult fel Fleur. – Olyan nehéz ez az egész! Nem bírom megfogalmazni... – motyogta.
Isabelle kitartóan fürkészte lányát, aki lesütötte a szemeit. Az asszony sóhajtott egyet, miután nem bírta kiszedni Fleurből a szavakat.
– Talán megpróbálhatnád, kincsem – simogatta meg a lány arcát. – Mi a baj a férfivel?
A lány zokogva vetette magát a nő karjaiba. Isabelle meghökkent, de azért viszonozta lánya kétségbeesett ölelését, és megsimogatta Fleur fejét, amivel bátorítani kezdte a lányt. Fleur szipogott egy kicsit, majd kimondta az igazságot:
– Attól tartok, anyám, Dean... őrült.
Az asszony megmerevedett, ahogy Fleurt ölelte. A lány biztos volt benne, hogy az anyja fejében csak úgy cikáznak a gondolatok. Fleur azt kívánta, bárcsak tudná, mi jár az anyja fejében, és akkor felkészülhetne a legrosszabbra is. Isabelle végül csak ennyit kérdezett:
– Mióta tart ez a szerelem?
A hangjában nem volt semmi szemrehányás, csalódás vagy ilyesmi, inkább őszintén érdeklődő volt. Fleur hálásan tekintett fel az anyjára, aki nem ítélte el őt, sőt, mintha megpróbálta volna megérteni a lányt, hogy miért szeretett bele egy őrültbe.
– Igazából vagy november óta – vallotta be Fleur. – Azóta vonzódtam hozzá, amióta megláttam őt. Bárhogy próbálkoztam ez ellen tenni valamit, nem ment. Annyiszor hazudott nekem – fakadt ki végül –, de én nem tudtam rá haragudni! Megbabonázott anya! Egyszerűen úgy érzem, amikor vele vagyok, elvesztem az időérzékemet!
Isabelle hümmögött, majd megsimogatta Fleur arcát.
– Te tényleg szerelmes vagy – mondta szelíden.
– Jaj, anya – suttogta halkan a lány. – Mit tegyek? Karácsonykor megkérte a kezemet! – mormolta. Az asszony felsikkantott. – Nemet mondtam – folytatta gyorsan Fleur, mikor látta anyja tekintetét. – Akkor még nem volt elég erős ez a szerelem, de most már nap, mint nap róla álmodom, jót, rosszat egyaránt. Anya, mit tegyek? – kérdezte.
– Miért nem írtad meg ezt a leveledben, kincsem? – rótta meg a lányt idegesen Isabelle. – Segítettem volna!
– Attól tartottam, hogy csalódni fogtok bennem – mondta Fleur. – Dean teljesen más, mint a többi férfi. Annyira szeretem, pedig nem normális, anya!
Isabelle felvonta a szemöldökét.
– Kifejtenéd ezt a nem normális részt, édesem? – kérte a lányát az asszony.
Fleur óvatosan válaszolt, miközben kerülte anyja pillantását.
– Vannak olyan pillanatai, amik nem teljesen beszámíthatóak – motyogta.
Remélte, hogy az anyját ez nem fogja annyira érdekelni, de tévedett. Isabelle egyből lecsapott a témára, mint egy ragadozó.
– Bántott? – tette fel az őt foglalkoztató kérdést Isabelle. A lánya elvörösödött, amit egy igennek tudott be az eszes asszony.
– Anya, mit tegyek? Annyira szeretem! – zokogott fel Fleur.
Isabelle átölelte őt, és csitítgatni kezdte. Fleur lassan, fokozatosan megnyugodott; nem hiába, az anyját senki sem pótolhatta soha. Isabelle mindig is tudta, hogy mikor mit kell tennie, ha valamelyik gyermeke rosszul érezte magát.
Többet nem beszéltek a témáról. A nő még odasúgta a lányának, hogy a próba után segít neki, aztán témát váltott. Gabrielle visszatért kezében egy pohár töklével, amit egyből átnyújtott az édesanyjának. Isabelle a kislányára mosolygott, majd kortyolt egy kicsit a tökléből, aztán megfogta Gabrielle kezét.
A másik két bajnok is megérkezett már, valamint azoknak a családtagjai. Cedric édesanyja, Anna egy törékeny, fekete hajú, meleg barna szemű nő volt, a fiú apja, Amos pedig egy bozontos barna szakállú, kissé őszülő hajú, barna szemű férfi volt. Krum anyja egy fekete hajú nő volt, az apja pedig egy görbe orrú, szintén fekete hajú férfi volt.
Az utolsó érkezőknek lángvörös hajuk volt, amiről Fleurnek Donald Wesley jutott az eszébe. A nő egy kicsit teltebb volt, a férfi pedig magas, hosszú hajú; görbe foggal díszített fülbevalókat viselt. Fleur látta, ahogy Harry hozzájuk siet, majd a nőt megöleli, a férfival kezet fog. A lány újra és újra átlesett anyja válla fölött, hogy a hosszú hajú férfire ránézhessen egészen addig, míg össze nem nézett véletlenül Harryvel.
Fleur egész délután az édesanyjával és a húgával sétálgatott a parkba. Isabelle nem faggatta többet lányát Deanről, aki igazából Barty Kupor volt, sőt, fel sem hozta a szerelemtémát. Fleur felszabadult, miközben a családjával sétált, és egészen boldognak tűnt.
Elérkezett az alkonyat is; a bajnokok Ludo Bumfolttal lefáradtak a kviddicspályára. Fleur ekkor találkozott Barty Kuporral utoljára a harmadik próba előtt. A lány elnézést kért a többiektől, majd a férfihez sietett.
– Beszélnünk kell – mondta komoran a lány. Barty bólintott, aztán kinyitotta az egyik szertár ajtaját, s udvariasan előreengedte Fleurt.
– Mit szeretnél? – kérdezte idegesen Barty. A százfűlé-főzet hatása már elmúlt, újra a szalmaszőke hajú, kék szemű férfi nézett vissza Fleurre.
A lány hirtelen előrehajolt, majd megcsókolta a férfit. Barty átölelte Fleur derekát, és szorosan magához vonta – egyikük sem mondott semmit, csak álltak egymást ölelve, miközben Fleur reszketett a félelemtől.
– Ha vége a harmadik próbának is – szólalt meg remegő hangon a lány –, akkor mindent tisztázunk, rendben?
– Most is tisztázhatnánk a lényeget – mondta rekedtesen Barty. – Szeretsz engem?
Fleur megremegett.
– Igen. – Barty folytatta.
– Ha még egyszer megkérem a kezedet, mit fogsz mondani?
Fleur lesütötte a szemeit, miközben válaszolt. Az anyja nem tűnt csalódottnak, mikor beszélt neki Bartyről, így Fleur őszintén remélte, jól döntött.
– Azt, hogy örömmel leszek a feleséged – felelte halkan.
Barty elmosolyodott.
– Szeretlek – suttogta. A lány elhaló hangon válaszolt:
– Én is szeretlek, Barty!
Mikor Fleur már magához tért, azt vette észre, hogy idegesen néz körbe. A lelátón ott ültek a diákok, valamint az első sorokban felfedezte a kishúgát és az édesanyját, akik őt figyelték. Gabrielle lelkesen integetett neki, amit Fleur széles mosollyal az arcán viszonzott. Percek választották el a lányt attól, hogy elvesszen a labirintusban, s ezek a percek egyre csak pörögtek.
Felhangzott az első sípszó – Cedric és Harry, akik holtversenyben álltak, elsőként léphettek be a labirintusba. Fleur nyelt egyet.
Felhangzott a második sípszó – Viktor Krum is belépett az útvesztőbe.
S ekkor végre felhangzott a harmadik sípszó – Fleur Delacour még egyszer utoljára intett egyet az anyjának és Gabrielle-nek, majd ő is belépett a labirintusba.
A lány reszketve haladt végig a sötét, árnyékos utakon; hol az egyik elágazás tűnt el, hol egy másik keletkezett a semmiből. Fleur minden egyes alkalomnál halálra rémült, s úgy érezte, mintha valaki figyelné őt.
– Stupor! – sikította a lány, mikor a bokorból egy hatalmas lény ugrott feléje. A lény semmivé foszlott a levegőben, miután belecsapódott Fleur átka. A lány megkönnyebbülten lélegzett fel.
Fleur futni kezdett a labirintusban. Már harmadszorra haladt el egy nagy kő mellett, így már biztosra vette, hogy eltévedt. Az érzés, hogy valaki figyeli őt, csak nem akart elmúlni, ezért megszaporította lépteit. Észre sem vette, hogy mikor kezdett el könnyezni; az arcáról lassan peregtek le a sós könnycseppjei. Az egyik saroknál teljes erejével belefutott egy alakba, mire a földön kötött ki.
A lánynak eszébe jutott az év eleji álma. Nem akart felnézni, nem akarta meglátni a férfit, mégis megtette. Csalódottan, döbbenten nézett fel a férfire, aki szinte közömbösen nézett vissza rá, de a szemei furcsán megvillantak. Barty Kupor ekkor felemelte a pálcáját, és így kiáltott:
– Stupor!
Fleur éles hangon felsikoltott, majd minden elsötétült előtte.
***
Nem mozdult, csak állt, és nézte némán a roxforti kastélyt.
Cedric Diggory halott volt, maga Voldemort Nagyúr ölette meg, aki valamilyen csoda folytán feltámadt. A lány úgy érezte, hogy Voldemorttal együtt támadt fel a sötétség porából a gyilkolás, a szenvedés, a kín és a fájdalom.
Nem rég volt Cedric Diggory búcsúztatója.
A lány végig úgy látta maga előtt az egészet, mintha csak elköszönnének Cedrictől, aki csak elhagyja a kastélyt, de ez hazugság volt. Cedric meghalt, el kellett fogadnia.
A lány felsóhajtott, ahogy a hideg szélben állt – megtette, elfogadta.
– 'Arry!
Nehezen erőltette az arcára a sugárzó mosolyát. Túl sok minden történt az elmúlt napokban, nem bírt felejteni. Cedric halála mellett másik tragédia is érte, a Kaszás nem elégedett meg egy halottal, el kellett vennie a lány számára egy fontos személyt is.
A lány azt hitte, hogy ő is vele hal, vagy hogy követni fogja az ifjabb Barty Kuport. Barty nem csak egy férfi volt a lány életében, hanem annál sokkal több. Őrült volt, ez nyilvánvaló volt a lány számára, de Ő így is szerette. A felesége szeretett volna lenni, boldogan akart élni Bartyval, de ez soha nem történt meg.
Azt hitte, hogy Barty a verseny után újra átöleli majd, rámosolyog, ránevet, újra megcsókolja, s minden tökéletes lesz. Csak hitte. Soha nem történhetett meg, a dementor tett róla. A lány megborzongott, ahogy a hűvös, hideg szélben állt, ami szokatlan volt a nyárhoz képest. Barty halott volt. Az egyetlen férfi az életében, akit őszintén szeretett, halott volt.
– Rhemélem, fogún' még találkozni – mosolygott Harry Potterre a lány. Nem tudott rá haragudni, pedig tulajdonképpen miatta halt meg Barty. Nem ment, nem tudott rá haragudni, pedig megpróbálta. A vörös hajú Donald kedveskedve szólt hozzá, mire a lány rá is rámosolygott.
– Szia, 'Arry! – búcsúzott el a fiútól. – Örhülök, 'ogy megismerhtelek!
A lány sietve indult el a parkon át a beauxbatons-os kocsi felé. A szíve feljajdult, ahogy a kastélyra tekintett. Úgy érezte, mintha azzal, hogy itt hagyja az épületet, itt hagyja vele Barty Kupor emlékét is. Bármennyire nem akarta, meg kellett tennie. Túl sok volt a fájdalom, a lány szíve már nem bírta tovább. Nem akarta, de el kell felejteni Barty Kuport; muszáj tovább boldogulnia egyedül a nagyvilágban.
– Szomorú vagy? – A húga halk hangja térítette magához. Nem válaszolt, erre egyszerűen nem tudott válaszolni. A húga úgy is tudta, hogy mit válaszolt volna.
A halványkék kocsi lassan felemelkedett, felszállt a magasba, s lassan maga mögött hagyta a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát. Aznap azonban nem csak az iskolát hagyta maga mögött, hanem mást is. Egy őrült férfi szerelmét, egy lány fájdalmát és szenvedését – maga mögött hagyta a múltat, mely még így is fájdalmas volt.
A lány úgy érezte, mintha Barty Kupor még most is őt nézni kifürkészhetetlenül, kedvesen, mégis furcsán csillogó szemekkel. Nem, nem hagyta magára, még nem. Talán az volt a sorsa, hogy meghaljon, talán... nem Ő volt az igazi a lány számára, ezért kellett meghalnia. Ő elfogadta a sorsát, s bármennyire fájt neki, igyekezett elfelejteni a férfit, ami nem ment könnyedén.
Akárhányszor eszébe jutott a Trimágus Tusa, mindig eszébe jutott vele Barty Kupor szerelme is, s ilyenkor a lány ajka néma sikolyra nyílt, néma, segélykérő sikolyra, és várta, hogy valaki jöjjön, segítsen rajta.
Nem jött senki – hosszú ideig.
Aztán egyszer csak észrevette, hogy már nem is magányos, a lovagja megérkezett, és kinyújtotta felé a karját, hogy megóvja ezentúl a veszélytől. A lány azon kapta magát, hogy ott áll álmai férfija, a lángvörös hajú Bill Weasley mellett hófehér ruhájában, fején egy diadémmal.
A lány akkor hosszú idők óta elmosolyodott. Újra rátalált a szerelem, mely végleg elfeledtette vele Barty Kuport.
Egyszer... talán valamikor a távol jövőben vissza fog emlékezni arra, mi történt akkor a Trimágus Tusán. S akkor így fog szólni majd a gyerekeihez:
– Egyszer, régebben, létezett egy férfi, aki őszinte, sírig tartó szerelemmel szeretett engem. Meghalt, megölték. Aznap nem csak ő halt meg. Vele haltam én is, vele, néma sikollyal... Meghaltam, hogy újjászülessem.
Elhagyta őt. Végleg elment. Nem tehetett ellene semmit – az útjaik különváltak. A lány ezt csak akkor értette meg, mikor az ujjaira került a karikagyűrű. Most már végleg el fogja felejteni Barty Kuport, s már csak nem kell mást tennie, mint hogy megszabaduljon az utolsó olyan tárgyától, ami a férfihoz kötődik.
A rózsa, amit a hajában viselt, mikor a férfi először meglátogatta, ott pihent elvarázsolva az egyik szekrényébe. Itt volt az ideje a felejtésnek. A lány remegő kézzel ejtette bele a folyóba. Bill mindvégig mellette állt, segített rajta, hiszen itt volt már az ideje a felejtésnek.
A rózsát elsodorta az egyik erősebb áramlás, a régi szerelem vele együtt sodródott el, hogy helyet adjon egy újabbnak. A rózsa eltűnt, nem maradt más ott helyette.
Fleur Delacour Weasley szelíden rámosolygott a tükörképére; hosszú idők óta végre szabad volt.
VÉGE
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
