6.
Játék a tűzzel
Másnap a négyes verőfényes napra ébredt. Nyoma sem volt az őszies napnak, szinte olyan érzés volt, mintha tavasz lenne.
Albus idegesen indult el mágiatörténelemre, amit valóban Amorette férje tartott; Philippe Cornaro egy magas, szőke hajú, kék szemű, igazi francia férfi volt. Az órái nem voltak unalmasak, mint egykor Binns professzoré – aki egy szellem volt –, a gyerekek élvezettel ülték végig. A házaspár egyszerre érkezett az iskolába tanítani, így McGalagony boldogan adta át a szellem helyét a férfinek. Bár Binns nagyon tiltakozott, de be kellett látnia, nem taníthat az idők végezetéig. Az igazgatónő csak azt bánta még, hogy jóslástan tanárnőt nem sikerült találnia; Sybill Trelawney nem szándékozott nyugdíjba menni, vagy visszavonulni.
– Szia, Al! - Az említett összerándult mikor meghallotta unokatestvére, Rose hangját.
A Weasley-lányt már egy jó ideje nem látta. Az óráik általában a Hugrabuggal voltak közösek, és nem a Griffendéllel. A griffendélesek inkább a mardekárosokkal voltak összevonva. A vörös hajú lány pedig nem kereste legkedvesebb unokatestvérét, pedig Albus azt hitte, hogy a házak nem fogják őket ebben megakadályozni. De azért a fiú mosolyogva üdvözölte a lányt, aki mellészegődött.
– Rose! Rég láttalak! Mi újság mostanában?
– Semmi komoly – válaszolt a lány. - A bátyád kikészít általában, de szereztem barátokat. Na jó, csak egyet. Odette-nek hívják, Odette Cornarónak.
– Na ne – állt meg Albus. - Csak nem...?
– De de – bólogatott Rose. - Amorette és Philippe Cornaro lánya.
– Nem emlékszem ilyen névre – mondta a fiú utalva a beosztásra. Rose élénken magyarázni kezdte, hogy Odette-et előbb osztották be, mint őket, mert akkor érkezett, mikor a szülei, azaz két héttel a tanév kezdete előtt. - És neked Al, vannak barátaid?
– Vannak.
A Potter fiú mosolyogva beszélt a lánynak Maryről és a 'macskájáról' – persze nem mondta meg, hogy Kate macskalány –, beszélt Johnról, akit Rose egyből az apjához hasonlított, majd vidáman ecsetelte, hogy Scorpiusszal is összebarátkozott. Az utolsó név hallatán Rose felszisszent.
– Albus Perselus Potter – mondta ki a fiú teljes nevét –, te nem vagy normális.
– Most meg miért? Mit követtem el, Ó nagy Weasley-boszi?
– Egy Malfoyjal barátkozol?! Elment az eszed? Nem emlékszel miket mesélt nekünk apáék? - kérdezte a lány. - Hogy mi mindent tett a Malfoy-család? Én nem hiszem, hogy megváltoztak. Olyanok maradtak, mint Notték.
– Miért, a Nott gyerek egész rendesnek tűnik – jegyezte meg a fiú. - Na jó, a múltkor Mary megátkozta, mert a macskáját sértegette, de ez még nem...
Rose egyetlen pillantásától sikeresen elnémult. A lány dühtől szikrázó szemekkel figyelte Albust, hogy aztán egy kissé lecsillapodva megszólaljon.
– Tegnap este Richardo Nott, Paige Zambini és Thomas Hitchens megtámadta a bátyádat – suttogta halkan.
Albus szemei elkerekedtek döbbentében. Az ő mindig erős bátyját, Jamest megtámadták? James a legjobb párbajozó volt másodikos létére, őt egyszerűen nem támadhatták meg.
– Micsoda? Mi történt, Rose?
– James tegnap este még takarodó előtt elindult hozzátok, hogy visszakérje a térképét, mert ő is szeretné megátkozni Nottot – mesélte Rose. - De az egyik folyosón összeakadt velük.
– Egyáltalán, hogy kerültek a mardekárosok oda? - kérdezett rá Al. A lány megrázta a fejét, és közölte, hogy nem tudja, majd folytatta.
– James megpróbált kivételesen nem beléjük kötni, pedig tudod ez mennyire nehezen megy neki, de azok a mocskok – akadt el a lány hangja mérgében -, azok a mocskok közölték vele, hogy egy kicsit elszórakoznának vele.
Al még jobban megdöbbent. Néhány elsős elszórakozik a bátyjával? Egy Potterrel? Ez abszurdum. Mikor ezt megmondta Rose-nak, a lány szaporán bólogatott, majd így szólt:
– Tudtad, hogy a Zambini-lánynak van egy idősebb testvére? - kérdezte. A fiú nemet intett. - Pedig van! Blaise Zambini előző házasságából egy fiú.
– Pansy Parkinson fia? - csodálkozott Albus.
– Igen. Jason Zambininek hívják.
– Ez hogy jön ide?
– A drága Paige – mondta gúnyosan Rose –, riasztotta a féltestvérét, Jasont, aki a bandájával csatlakozott hozzájuk, és mutatott pár átkot, rontást és még más varázslatot a többieknek.
– Te jó ég – hűlt el Albus. - Mi van Jamesszel?
– Fred és Molly éppen arra jártak, így megmentették, de így is felkerült a gyengélkedőre – fejezte be a lány. - Szóval nem hinném, hogy megváltoztak a családok, Al.
Albus összerándult az ijedtségtől. James nagyon jól párbajozik, ő a legjobb, de túlerővel szemben már ő sem kezdhetett semmit. A fiú féltette a testvérét; eddig nem volt panasz a mardekárosokra, de most valamiért nagyon bepöccentek rájuk. Al igazán örült, hogy Percy lánya, Molly – Lucy nővére –, és George fia, Fred sikeresen megmentették a bátyját.
– Meg kéne látogatnom majd – motyogta a fiú.
– Meg kéne – értett vele egyet Rose.
– Nem hinném, hogy látni akarna...
– Ugyan már! - nevetett fel a lány. - Szeret téged. Hiszen a legféltettebb kincsét, a Tekergők Térképét is odaadta neked. Menj csak majd be hozzá, örülni fog neked.
– Reméljük – válaszolta Albus.
– Na, én megérkeztem – mosolygott a lány, miközben megállt az átváltoztatástan terem előtt. - Örültem, hogy beszélhettük, Al. Remélem, nem felejtesz el – tette még hozzá zavartan.
– Téged? Soha! - vágta rá a fiú, majd elköszönt unokatestvérétől.
Gyorsan sietett az órájára, mert ha jól számolta, két perc és kezdődik; egy kicsit elbeszélgette az időt Rose-zal. Lihegve futott be a terembe váltig bizonygatva Philippe Cornarónak, hogy ő ott volt.
– Nos, miután Mr. Potter is sikeresen megérkezett, elkezdeném az órámat – jelentette ki a tanár.
Kiköpött francia volt. Nem volt oly szép, mint Louis Weasley, Victoire öccse, de hasonlított rá. Látszott rajta a francia vér jellemzői.
– Hol voltál? - súgta oda Mary a fiúnak, mikor amaz helyet foglalt mellette. Albus legyintett.
– Óra után kint a parkban a nagy fánál, ahol apámék is ültek, rendben?
– Mi történt? - kérdezte a lány, de a fiú jelezte, hogy ne most.
Philippe Cornaro a katedrához sétált; az arcán különös arckifejezés jelent meg, mikor ránézett a négyesre.
– A mai órán az ősi elemekről tartok előadást! Kérem mindenki vegyen elő egy pergament és egy pennát; ma csak jegyzetelniük kell! - adta ki az utasítást.
Mary lélegzetvisszafojtva hallgatta a professzort, majd összenézett Albusszal. A fiú viszonozta a pillantást, miközben elővette a professzor által kért dolgokat. Philippe eközben belekezdett előadásába.
– Mint tudjuk, négy őselem van a világban; a tűz, a víz, a föld és a levegő. A mai órán a tűzről szeretnék beszélni.
Albus kapkodta a levegőt. Philippe Cornaro, Amorette férje most épp arról fog nekik előadást tartani, ami nagyon fontos számukra. A fiú nem értette, hogy miért épp erről, hisz bizonyára a könyv, amit elloptak erről szólt volna.
– A tűz örökké változó alakja, a hamu, a szén, a tűzből áradó melegség és a fény az alapja a tűzmágiának. A tűznek hatalmas ereje van – mondta a professzor. - Mielőtt még nem fedezték fel, a világban sötétség uralkodott, ám amikor birtokba vette az ember ezt az őselemet, a világ örökre megváltozott, és jelentős dolgok születtek. Régebben, az ókori Rómában állítólag a Vesta-szüzek őrizték az örökké lobogó lángokat, de ez csak a mitológiai alapja – legyintett megvetően a professzor. - Az igazi lángokat nem képes más uralni, mint a tűzmágus.
Mary megmerevedett Albus mellett, mikor a férfi rájuk nézett. Albus torka összeszorult; a pillantása találkozott a tanáréval. Abban a pillantásban minden benne volt, és amikor a fiú összenézett Maryvel, mindketten sejtették: Cornaro mindent tud.
– A tűmágusok – folytatta a tanár –, hatalmas erőt birtokolnak. Képesek uralkodni a lángok fölött, irányítani tudják a lángcsóvákat, a tűzesőket.
– Tanár úr! - jelentkezett egy hugrabugos lány. Al, ha jól emlékezett rá, Felicitynek hívták. - Ki volt az első tűzmágus?
– Erre is kitérnék majd, kisasszony – bólintott a férfi.
John előrehajolt és megbökte Maryt. Odasúgta a lánynak, hogy lehet, hogy ebből megtudják ki az utolsó. Al és a lány biccentett a fiúnak, majd visszafordították tekintetüket.
– Roxforti házaknak nem hiába ezek a színeik – mesélte Philippe. - Griffendél Godric volt az első tűzmágus, Hollóháti Hedvig az első vízmágus, Hugrabug Helga az első levegőmágus, míg Mardekár Malazár az első földmágus.
A négy diák álla nagyot koppant, de a többiek reakciója sem volt szebb. Cornaro felnevetett látva a gyerekek elképedt tekintetét, majd folytatta.
– A négy alapító uralta az őselemeket, és képességüket átadták utódjaiknak. Azonban az évek során nem sok jel mutatkozott arra, hogy léteznek még ilyen mágusok. Egyszer-egyszer felbukkant egy-egy levegőmágus és vízmágus, de Griffendél és Mardekár képessége eltűnt.
– És Voldemort? - jelentkezett Mary.
– Tom Denem nem vallotta magát földmágusnak. Szerintem nem is tudta, hogy volt ilyen képessége ősének.
– De Voldemort halálával nem lesz több földmágus – jelentkezett ismét a lány.
Philippe Cornaro titokzatosan elmosolyodott, majd kisvártatva így szólt:
– Ki tudja? Lehet, hogy létezik valahol még egy Mardekár-leszármazott, csak hallgat, mint a sír, és még nem meri felfedni magát.
Az osztályban felcsapott a pusmogás. Mindenki az őselemekről beszélt; Cornaro alig bírta csillapítani a kedélyeket.
– Az utolsó földmágusról, akiről tudunk – kiabálta a professzor, mire mindenki elhallgatott –, 1945-ben hallottunk utoljára. A hölgyet Cassiopeia Blacknek hívták.
– Az a Cassiopeia Black? Cygnus Black és Violetta Bulstrode lánya? - kérdezte Albus. - A dédanyám testvére?
– Nem. Az anyja, Lione Black nevezte el arról a Cassiopeiáról, aki Dorea Black testvére volt.
– És mi lett vele? - kíváncsiskodott Al.
– Nem tudjuk – vallotta be a tanár. - Férjhez ment egy muglihoz, és a Black-család kitagadta. Őt tartjuk az utolsó földmágusnak.
– És a többiek? - szólalt meg a hugrabugos Paddy Boot, az egykori hollóhátas Terry Boot fia.
– Az utolsó vízmágus 1757-ben bukkant fel, utána nem hallottunk vízmágusokról – folytatta Philippe. - Az utolsó levegőmágust pedig maga Voldemort ölte meg; Hepzibah Smith levegőmágus volt, és bár az egyik ága még él, azon nem mutatkozott a levegőmágia jelei, egyelőre.
– Mi van a tűzmágusokkal?
A tanár Maryre nézett, aki megpróbált ártatlanul kérdezni, de még így is kilehetett belőle érezni a burkolt célzást a könyvre.
– A legutolsó tűzmágus ide járt, a Roxfortba – mondta csendesen Philippe.
– Ide járt? Már nem jár ide? - sorolta a kérdéseket a lány.
– Már nem. Ő már egy sokkal jobb helyen van – hajtotta le a fejét a férfi. - Én nem ismertem őt, csak az anyám, Claire. Az anyám szerint Lily fantasztikus volt. Kedves, aranyos, és segítőkész. Képes volt elűzetni a sötét fellegeket.
– Utána nem volt több tűzmágus? - kérdezte Albus, miközben az információkat hallgatta.
– Lily leszármazottjainál eddig még nem mutatkozott a képesség. Egyelőre Lily az utolsó tűzmágus.
A férfi még beszélt általánosan a tűzmágusokról, mesélt Griffendél Godricról, és az óra felhőtlenül el is telt. Már kicsöngettek, mikor Albusnak eszébe jutott még valami. Philippe épp összeszedte a jegyzeteit, amikor a fiú visszafordult.
– Tanár úr!
– Parancsoljon, Mr. Potter – nézett föl a férfi megtörölve a homlokát.
– Milyen Lilynek hívták a tűzmágust?
A férfi titokzatosan elmosolyodott, de nem válaszolt. Albus megértette a célzást; nem is fog válaszolni. A fiú lehajtotta a fejét, ahogy egykor a tanára, majd elköszönt. Még meg kell látogatnia Jamest...
*********
A gyengélkedőn érzéstelenítőszag terjengett. Madame Pomfrey ott tevékenykedett az egyik ágynál, és közben hangosan szidalmazta az ágyon fekvőt. James Sirius kissé kábán, de a szokásos Potter-vigyorával hallgatta a javasasszonyt, és mikor észrevette öccsét szélesen elmosolyodott.
– Szia, Al! - köszönt rá hangosan frászt hozva az idős asszonyra. - Jöttél beteglátogatóba?
– Valami olyasmi – lépett közelebb Albus, majd leült bátyja ágyára. - Egyben vagy?
– Fogjuk rá. Eltört egy-két csontom, és eltalált egy olyan átok, amitől folyamatosan vérzek. Kb. olyan, mintha megharapott volna egy kígyó – mesélte lelkesen James.
– Látom, örülsz neki! Rose pedig még bíztatott, hogy nézzelek meg, mert tuti, hogy unatkozol, meg minden!
– Na, kiderül, hogy nem is magadtól jöttél! - James rekedtesen nevetett fel, bár a szemében megcsillant egy kis fájdalom. - Pedig azt hittem, hogy kivételesen igen... De mit is várhatnék tőled? Ne, ne kérj bocsánatot – mondta a fiú, mikor meglátta, hogy Al mit szeretne. - Nem szívből jönne. Azért örülök, hogy látlak, már amennyire utállak.
– Hogy támadtak meg?
– Azt hittem Rose már ezt is elmondta – pillantott fel a vörösesbarna hajú fiú. - Bár van, amit még ő sem tud.
– Mi lenne az? - hajolt közelebb Albus. - Figyelj, az öcséd vagyok... - kezdett bele a szokásos beszédébe, mikor meglátta, hogy a bátyja semmit nem akar mondani. Hiba volt.
– Éppen erről van szó! - csattant fel James. - Az öcsém vagy. Az öcsém! Kötelességem, hogy megvédjelek, úgy hogy kérlek, váltsunk témát, mert nem akarom, hogy itt kössél ki!
– Féltesz? - kérdezte csendesen Al. Bátyja tekintete tiszta volt, ártatlan és őszinte; olyan, mint régen. Mielőtt még roxfortosok lettek volna.
James nem válaszolt, makacsul hallgatott. A smaragdzöld szemű fiú sértetten állt fel, és hagyta ott a gyengélkedőt. Nem fordult vissza még akkor sem, mikor James ijedten kiáltott utána; nem törődött bátyja aggódó pillantásaival. Csak ment előre.
A Tiltott Rengeteg nem hiába tiltott, de ez mikor érdekli egy szabályszegőt? Albus Perselus talán nem is tudta, hogy a sorsa éppen akkor pecsételődött meg. A fiú belépett az erdőbe nem törődve a veszélyekkel, és ellenségekkel. Pedig ellenségei vannak, nem is egy. S bár Harry Potter legyőzte Voldemortot, de a világban még számtalan másik van. Ő is ilyen…
Fekete suhogó köpenyben állt a sziklán, és lesett áldozatára. Barna szemeivel kegyetlenül követte a kóborló fiú alakját; mint egy keselyű, mely arra vár, mikor csaphat le áldozatára.
A fiú megállt elkövetve élete legnagyobb hibáját, és talán az utolsót. Ő ridegen mosolyodott el, majd csendesen lépett ki rejtekéből. A fiú még mindig nem hallotta meg Őt. Lassan indult meg a smaragdszemű felé előhúzva pálcáját. A tiszafapálca pont a fiúra mutatott, mikor a barna szempár még kegyetlenebbül nézett.
Tudta, hogy meg kell tennie. Nincs más megoldás. Meg kell ölnie, muszáj, mert nyomoz. Muszáj, mert köze van hozzájuk.
A fiú még mindig nem nézett rá. Nem szúrta ki, nem vette észre. Még jobban elmosolyodott; talán mégis könnyű lesz, és talán lelkiismeret furdalása sem lesz. Magában felsikoltott tettétől, de egyből elhessegetett mindent. Túl jó érzés volt. A fiú felüvöltött a fájdalomtól, aztán megfordult, ránézett a támadójára, majd hangtalanul összeesett. Ő még jobban mosolygott, akárcsak akkor, mikor kimondta az átkot:
- Sectumsempra!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
