Kiváltságos megtiszteltetés
Az éber, valós világ, és az álmok világának határa egy kiadós alvás után alig pár másodperces útnak tűnik, azonban Anguish most a nagy semmiségben kóborolt. Tudatalattija felfogta, a látványt, ami elé tárult, a holdfényes sötétségbe burkolózott szobát, a kényelmes, de hamar zsibbasztó pozíciót, melyben feküdt a mindig puha, bevetett ágyon. Jobb karja teste alatt gyűrődött, nem volt ideje a csapás előtt, se utána azon gondolkozni, hogy lehetne kényelmesebb. Ballja feje felett lógott le az ágyról, s csak fájdalmas lüktetést érzett kézfejéből, valahol mélyen, legbelül tudta, az erőtől, mellyel levágódott az ágyra, beverhette kezét a fakeretbe. Félig-meddig hason feküdt, lábait már nem érezte, mivel percek óta a lehetetlen pozícióba roskadt teste nem engedett vért ereibe. Tekintete üresen bámult maga elé, valahol mesze, nagyon messze járt. Tudatosan nem gondolt semmire, nem is akart. Órák óta most először nem érzett se haragot, se gyűlöletet, s most még se arca, se keze fájdalmát sem érezte. Percekkel később azonban nem tudott gátat szabni élni vágyó ösztöneinek, lassan tudata is a valós, materializálódott világba érkezett, s ezt pár pislogással jelezte. Lélegzete sokkal mélyebb lett az eddiginél, élettel telibb. Az első, amit érzékszervei üzenetként agyába küldtek, az a szoba üressége volt. Meg mert volna esküdni, hogy nemrég Denem járt itt bent. Lassan, vontatottan húzta magához közel balját, majd megtámasztva magát feljebb tolta felső testét, s összelapított jobbját kitornázta maga alól. Két karjára támaszkodva ülő pozícióba tolta magát, úgy érezte, mintha önmaga lassított felvétele lenne.
Az ágy szélén kuporgott, kezei combjaira hulltak, bár erőtlen volt, a hosszú évekig egyenes háttal való kötelező testtartás végett most is kihúzva magát ült. Tekintetét egyenesen a padlónak szegezte, mely öreg hajó fája volt, csak az ágy körül terült el puha perzsaszőnyeg. A percekkel ezelőtti események lassan másztak be tudatába, a részleteket össze-vissza ismertetve vele. Emlékezett Denemre, ahogy mögé lépdel, halkan, nesztelenül, ahogy mindig is… Hirtelen jött ütés volt, mely az ágyra kényszerítette… Hallotta Denem rekedtes hangját, ahogy hozzá szólt… Látta elsuhanni, mikor kiviharzott a szobából. Menydörgésszerű ajtócsapás…
Ezeket mind-mind átélte, fizikailag, lelkileg. Ezek után olyan dolgokra emlékezett, melyek mintha más emlékei lettek volna. Hallotta saját hangját, s azt, ahogyan Denemmel beszélt. Látta saját magát, de mintha csak kívülről szemlélődne. És látta Denemet. Látta azt a tagadhatatlan döbbenetet, melyet szavai váltottak ki a fiúból. Látta, hallotta, ahogy az próbálja fenyegetni, ’jobb belátásra bírni’, mindhiába. Újra érezte a pofon erejét, s fájdalmát.
Azonban valami más is megfájdult benne. A szíve. A bűntudat gyötörte, és nem értette, miért. Ezek az érzések mindig is benne voltak, nemegyszer megmondta volna Denemnek, hogy kit ugráltasson, vagy hogy épp kin kéne gyakorolnia a legilimenciát. Azonban sosem tudta elmondani. Kötötte az Eskü és a félelem. Most viszont bátorság volt benne, melyet így utólag már nem érzett. Nem értette, miért tört ki belőle ez, így. Talán a túl sok stressz. De mégis, eddig mindig valami a torkára égette a becsmérlő szavakat, most viszont szabadjára engedhette. Rossz érzés járta át testét, a bizonytalanság, de ez más volt, mint az eddigiek. Ezt félelem és bűntudat gerjesztette.
Jobbjával megfogta másik kezét, mintha ettől kevésbé érezné magát egyedül, s kevésbé félne, vagy mintha ettől megbocsátást nyerne lelke bűntudata. Érzékszervei még tompák voltak, s agya sem fogta fel elsőre, mit érez. Pontosabban mit nem. Gyűrűsujjáról eltűnt az arany, feketeköves ékszer, s most annak hűlt helyér szorította.
Hirtelen túllépett az ösztönös cselekedeteken, már nem csak nézett, látott is, nemcsak lélegzett, zihált is. Páni félelemmel kezdte tapogatni minden négyzetcentiméterét a mögötte elterülő ágynak, de a gyűrű sehol nem volt. Kétségbeesetten támaszkodott meg, s bár a hatalmas ablakon, s teraszajtón beözönlő holdfény megvilágította a szobát, s már szeme is hozzászokott a félhomályhoz, egyre inkább kezdte elborítani elméjét a sötétség. Tekintete megvilágított kézfejére siklott, mely mintha egy folton sötétebb lett volna, mint a másik. Kissé megmozgatta kezét, s a fájdalom villámcsapásként hasított végig karjában. Most már biztos volt benne, hogy beverte a kezét, s reménykedett benne, a gyűrű csak leesett, s nem tört el. Hasra vetette magát az ágyon, s lassú mozdulatokkal simított végig az ágytól árnyékos szőnyegen. Egy-két mozdulat volt, s a kis ékszer máris keze ügyébe akadt. Tenyerébe emelte, s visszaült az ágy szélére. A hold fénye rásütött, s most az arany ezüstnek hatott. Vékony bőrét szinte égette a hideg, ami a gyűrűből áradt. Nem tudta, mi lehet ennek a természetellenes fagyosságnak az oka, de nem is érdekelte.
Denem foglalkoztatta, vagyis az, ahogy viselkedett vele. Bár már megtette, és végül is talán most kapta a legkisebb büntetést, mégis, lelkében ez volt a leggyötrőbb. Lassan állt fel az ágyról, s csak óvatosan lépdelve ment az ablakhoz. A gyűrű még tenyerében volt, s néha lüktetést érzett, de nem törődött vele. A Hold már jócskán az erdő fái felett járt, tökéletesen bevilágítva a hátsó udvart. Dühös volt, szinte már gyűlölte magát. Őt nem így nevelték. Engedelmesség, behódolás, elfogadás. Szemtelenebb volt a kelleténél, tudta ezt jól magáról, de soha nem ennyire, legfőképp nem nyíltan.
Tekintete a kis tavacskára siklott, melyet mindig is szeretett. Most egy alak állt ott, fehér inge visszaverte a holdfényt. Lenah nem látta tisztán, így inkább kinyitotta a fakeretes üvegajtót, s kilépett a teraszra. Mezítelen talpa alatt hideg mozaikburkolat terült el, de ezzel mit sem törődve lépett a korlát sarkához. Teljesen rálátott a tóra, s az előtte álldogáló férfire.
Kétségtelen volt, Denem már nem Denem volt, s már nem is kisfiú. Voldemort Nagyúr állt most a kedvenc kis tava előtt, s most először tekintett rá férfiként. Most engedte szétáradni testében az érzés korbácsoló hullámait, már nem kellett visszafognia magát. Most tudta, megkaphatja azt, melyre oly sokan áhítoztak naivan, ahogy ő is. Hisz felajánlotta magát, neki. Ritka jelenség volt, ő mégis így reagált. Mi üthetett belé? Miért tette, amit tett, miért mondott olyat, amit józan tudattal soha? Volt benne igazság, kétségtelen, de nem volt ő ennyire jó kislány.
Valami folyékony gördült le arcán. Könnyeknek vélte, hisz ahogy a nyári, esti, csípős szél kellemesen cirógatta bőre fedetlen területeit, a férfi által okozott fájdalom helye is egyre jobban lüktetett és égett. Gyűrűjét áttette jobb tenyerébe, s baljával óvatosan törölte meg szemét. Az viszont száraz volt. A csepp már álla vonalánál tartott, így két ujjával letörölte onnan. A Hold ezüstvénye megvilágította a kiserkent vércseppet, melyet most csak könnyedén lenyalt ujjáról. Fémes íze volt, mint mindig.
Voldemort egy kisebb kavicsot vett fel maga mellől, s dühödten a vízbe dobta. Egy rajnyi béka kuruttyolt fel, s mind beugrottak a vízfelszín alá.
Lenah elmélyülten figyelte a férfit. Meg kell tennie. Olyat tett, amit nem akart, így hát most vállalnia kell a következményeket. Maga sem tudta miért, de nem önszántából cselekedett. Azonban túl jól volt nevelve ahhoz, hogy most ne mondjon ki két szót. Nem szerette használni ezt a kifejezést, kerülte az alkalmakat, hogy igénybe kelljen venni, de most meg kell tennie. S ez azt jelenti, be kell hódolnia.
Nem így tervezte. Nagyon nem. De tudta, talán legközelebb nem ússza meg egy pofonnal. Vissza kell térni a ’rendes’ kerékvágásba, és ha ennek az az ára, hogy oda kell magát adnia a férfinek, meg kell tennie. Ha nem szaladt volna el vele a hippogriff, azonnal beleegyezett volna. Persze, így is meglepte volna, nem vitás, de nem szegült volna ellen. Mégis, valami belülről késztette. Átvette felette az irányítást. És ezt nem engedheti többet. Elszántan szorította meg a kezében lévő gyűrűt. Az jegesen csípte bőrét, s csak most jutott eszébe, hogy fel kéne vennie. Nem is várt sokáig, elszánt gondolataival párhuzamban csúsztatta baljára az ékszert. Az egy pillanatra ismét lüktetett, majd átvette keze melegét. Érezte, elhatározásában egy percre megingott, de elmúlt. Visszanyerte tudata felett az irányítást, s akkor sem ragadták el indulatok, ha Voldemortra és a ’kérésére’ gondolt.
Egy merész béka még mindig hangosan kuruttyolt, nem messze tőle. Lassan hajolt le egy újabb kavicsért, s érzékszervei kifinomultságának köszönhetően első dobásra elhallgattatta a békát. Örökre.
Lenah kíváncsian hajolt előrébb, bár nem látott el odáig, hallgatózott, a béka feléled-e. Pár másodperces várakozás után fejével kissé maga mögé nézett, s elgondolkozott.
„Úgyis fogytán van a békaszem. Remélem varangyos volt.” – azzal sarkon fordult, s szaporább léptekkel, át a szobán, s az egész kúrián, kiment a kertbe.
*
Talpát csiklandozta a zsenge fű, melyen átszántott, s egyenesen Voldemort felé haladt. Órák óta most nem érezte a gyűrű lüktetését kezén, de már nem is foglalkozott vele. Jószerivel azt is elfelejtette, hogy ilyen furcsaságokra volt képes ez a piciny tárgy. Nem tartotta lényegesnek, sőt, mivel arra következtetett, a férfi anno még talán Zonkónál vásárolhatta, fel sem merült benne másmilyen magyarázat lehetősége. A nyári szellő kevésbé volt élénk a talaj közelében. Vékony, ezüstös hálóinge felett összébb húzta átlátszó szerű selyem köpenyét, hisz kissé didergett. Frissen mosott haja lágyan lengett utána, s minden lépés után nekiverődött lapockája alatti bordáinak. A Hold ezüstösen csillogó fényárban tündököltette, s most barna íriszei is jobban csillogtak. Elszántabban, határozottabban, megadóbban. Karjaival derekát fonta át, s lassítva lépett a férfi mögé.
Hallotta, ahogy egy lépcsődeszka megreccsen, ahogy Anguish lelép róla. Tudta, hogy felé közeledik, s már-már lecsillapodott indulatai újra elöntötték. Hallotta, hogy a lány próbál nesztelen maradni, s ostoba próbálkozásnak vélte. Szinte érezte a barna tekinteteket hátán, alig pár lépésnyire mögötte. Nem akart hátra fordulni, nem akarta újra látni azokat a dühtől izzó tekinteteket, melyeket nemrég a kúria szobájában látott.
Kénytelen-kelletlen el kellett ismernie; félt, megijedt. Látta már a lány szemeit dühösen csillogni, még ha nem is adott hangot érzelmeinek. Ez más volt. Elszántabb, elvetemültebb. Még régen, egyszer látta saját maga tükörképét dühösen. Szinte ugyanaz a csillogás… Mégis, legjobban saját baritonjának búgása rémítette meg, melyet a lány hangjával egyszerre hallott. Azt hitte, nem lesz gond, ha a lánynak adja ideiglenesen a gyűrűt. De kezdte belátni, hiba volt horcruxot bízni rá. De hisz úgy gondolta, a lány képes lesz megbirkózni vele, még ha lelkének legsötétebb részét is tette bele. Egészen addig, míg el nem készítette, számtalanszor kétségek gyötörték. Mindig volt fejében egy kis hang, ami azt mondta, nem lesz képes elérni céljait, hisz csak egy ’felkapaszkodott félvér’. Két éve már nem gyötörték ilyesfajta gondolatok, sokkal magabiztosabb volt; sikerült kiirtania magából a kétkedést. Most azonban farkasszemet nézett saját régmúlt aggályaival, s nem tehetett semmit. Tudta, Anguish nem teljesen önszántából cselekszik, keze már pálcája után nyúlt volna, amit persze szobájában hagyott, most látta be igazán, felelőtlenség volt, de amúgy sem tudta volna kimondani az átkot. Képtelen lett volna olyanért megbüntetni a lányt, ami miatt nem ő a hibás.
Sok rossz dolog van a világban, muglik, akik alávaló módon elvették a varázslóktól a mágiát, s kisajátították. Sok alja nép, akik nem értik, nem akarják érteni szándékait. Ellenszegülnek neki, akár tettel, akár passzív ellenállással. Ezeket mind meg kell büntetni. Alig tizenhét évesen megtapasztalta világuk minden mocskát, s szemetét. Látta, kiket kell eltávolítani, hogy egy tisztább, szebb jövőben élhessen a varázslótársadalom. S nem riadt meg a fekete mágia eszközeitől, hisz a cél, ami vezérelte, nemes volt. Ő annak érezte.
A lány már percek óta mögötte állt, s őt egyre jobban feszélyezte. Nem akarta látni, egyedül akart lenni. Tisztázni magával, hogyan tovább, hisz ez a fordulat, a lány lelki gyengesége megváltoztatott egy-két dolgot.
- Tűnj el! – hangja fojtott volt a dühtől. Lenah mit sem törődve a paranccsal, közelebb lépett hozzá, kissé Voldemort jobbjára állva. – Azt mondtam, takarodj! – Anguish leszegett fejjel fordult a tó felé, nem mert a férfi szemeibe nézni. Karjait megadóan ejtette le maga elé, s baljával jobb kezét fogta át. Voldemort gyűlöletes pillantást vetett rá, s látta, a gyűrű az ujján van. Jószerivel kétségbe esett, nem akarta megölni a lányt, de ha az még egy szót szól hozzá úgy, ahogy az előbb, nem fogja tudni visszafogni indulatait, s abban a pár percben, még élvezni is fogja.
- Sajnálom, amit mondtam – suttogta Lenah, saját hangján. Voldemort egy pillanatra elcsodálkozott, Anguish tényleg képes lett volna felülkerekedni lelke befolyásán? – Szeretnék… – Lenah elakadt egy pillanatra, de egy mély levegővétellel tovább fűzte – bocsánatot kérni – érezte a gyűrű kétségbeesett lüktetését, de csak összeszorította ujjait. Újra érzett magában bátorságot, de most már saját maga döntötte el, mit mondat vele ez az érzés. Megtalálta az egyensúlyt, most már csak az volt a kérdés, Voldemortnak is megfelel-e ez a felállás. A férfi nem felelt, tekintetét ismét a tavacskára szegezte. Lenah lassan mérte végig annak testét, mígnem megakadt arcán. Az kisimult volt, tekintete sokkal nyugodtabb, s bár döntését szóban nem fejezte ki, Lenah úgy vélte, megbocsátott neki.
Ő azonban legbelül mérlegelt. Lenah gyakorlatilag egyfajta próbán esett most át. Behódolt neki, s még énjének gyűlöltebb fele ellen is győzedelmeskedett. Elfogadta elveit, el kellett fogadnia, különben most nem tudna ily lágyan beszélni vele.
- Az imént, parancsot adtál – halt el hangja, de tekintete még mindig Voldemort arcvonásait figyelte. Először hagyta, hogy elborítsák az érzések, melyeket eddig is érzett, csak elnyomott magában. Nem engedhette ki, csak plátói vágyakként élhetett benne.
- Készen állsz teljesíteni is? – nézett le a nála alacsonyabb lányra. Az megtörve sütötte le szemeit, majd halványan bólintott. Voldemort arcára aljas félmosoly húzódott, s ahogy végig nézett a lányon, kezdte érezni újra azt az ösztönös késztetést, ami miatt nem egész egy órája úgy döntött, meglátogatja szobájában. A csípős levegővel a lány illatát is felé fújta az esti szellő, s hangtalanul közelebb lépett hozzá. Lenah kíváncsi csillogással szemében tekintett fel rá, mire ő lassan végigsimított arcának puha bőrén kézfejével.
Anguish beleremegett az érintésbe, akaratlanul is Shepperd jutott eszébe. Kísérteties volt a hasonlóság a két dolog között, mégis, ez más volt. Ebbe ő ment bele, nem kényszeríttetek, csak rávezették. Valahol mélyen, legbelül csodálta a férfit ezért a képességéért. Bármit el tudott érni, s ebből a bűvkörből ő sem tudott menekülni. Tetszett neki ez a tulajdonság, magával ragadta, s most arcával még többet követelt annak tenyerének érintéséből. Alig egy másodpercnyi ideje volt belenézni Voldemort birtoklási vágytól csillogó sötét szemeibe.
Újra ízlelte a lány ajakit. Annyira rég volt már, most mégis az emlék, az a két évvel ezelőtti emlék oly élénken élt benne, s nem akarta elengedni. Az ösztönök forró hullámként söpörtek végig testében, s egyre követelőzőbb lett. Lenah nem mozdult egyre szorosabb öleléséből, hagyta, hogy a férfi azt tegyen vele, amit akar. Ő most csak csókolni akarta, érezni a remegő testet karjai közt. Bár gondolatait most nem ismerte, szinte tisztán érezte a félelmet, amit a jövője bizonytalanságából fakadóan érzett. Csak percekkel később távolodott el tőle, mikorra úgy érezte, egy ideig tud parancsolni akaratát felülmúló vágyainak. Ellépett a lánytól, majd a kúria felé indult.
Lenah még mindig remegett, ujjait maga előtt kulcsolta össze, mikorra már Voldemort eltávolodott tőle. A szellő az éjszaka folyamán most először esett jól felforrósodott bőrének. Hihetetlen reakciókat váltott ki belőle ez a csók, ilyet utoljára Adammel érzett. Azonban ez másabb volt, olyan, mint egy régi álom beteljesülése. A férfi már majdnem elérte a szőlőlugast, s Lenah szíve egyre jobban vert, hisz tudta mi fog következni. Egyszer már majdnem megesett vele, de ott volt visszaút. S bár tudta, nem helyes amit tesz, hisz a hagyományok is úgy kívánnák, hogy meghagyja ártatlanságát tényleges férjének, belátta, Voldemortnak igaza volt. Nem az számít, mi lesz akkor, a lényeg, ami most történik. Lenah szerette betartani a játékszabályokat, ez biztosította neki a nyugalmas jövőt, de erről le kellett mondania abban a pillanatban, hogy a kúriába engedte a férfit. Beengedte, s most úgy érezte, soha többé nem akarja elereszteni. Márpedig egy nap el kell. De erre most nem akart gondolni, meg kell tanulnia élvezni a pillanatnyi örömöket, hisz nem sokban lesz része elkövetkezendő életében.
Voldemort megállt a szőlőlugasos terasz előtt, s visszapillantott Lenah-ra. A lány ott állt, lágy ruháját, s selymes haját meg-meglibbentette a nyári szél, s most egyenesen rá nézett. Biccentett fejével, hogy kövesse, majd elindult fel, a falépcsőn. Lenah visszatekintett a tóra, a döglött békát kereste, de nem látta. Így annak reményében, hogy holnap reggel megtalálja, elindult a férfi után.
*
Anguish megállt szobája ajtaja előtt, s remegő kezét az üveggomb kilincsre tette. Voldemort szorosan mögé állt, s míg egyik kezével derekát szorította meg, másikkal elfordította a kilincset, s beljebb tessékelte a lányt. Lenah meg sem állt az ágya sarkáig, ott szembefordult az épp az ajtót becsukó férfivel. Voldemort most annyira más volt, állatias, mégsem félelmetes, mint mikor ölni látta. Az a tüzes szempár őt is feltüzelte, s bár ez az érzés máskor is elfogta, közel sem volt ekkora intenzitású. Ösztönei őt is elragadták egy félig tudatos állapotba, nehezen türtőztette magát, de neveltetése megkívánta.
Ahogy egyre jobban megkívánta a lányt, érzett egyfajta büszkeséget is. Méltónak találta, egyre inkább úgy vélte, nem szabad elengednie még idővel sem ezt a kincset. Ez a nő képes volt felülkerekedni lelkének egy darabján, társadalmilag is befolyásos volt, s pénznek sem volt híján. Mondhatni már-már tökéletes volt, a maga kis hibáival együtt.
Nem időzött sokat, amit a lány elé lépett, egy mozdulattal kiengedte a kis masnit, mely a hálóköpenyét fogta össze a lány mellkasán. Lenah leengedte karjait, engedve a könnyű anyagnak, hogy a földre hulljon. Voldemort nem bánt vele kesztyűs kézzel, minden mozdulata vad volt, s szinte állatias, mégis Lenah mindegyikbe beleremegett, s többet akart belőlük. Szorosan ölelte derekát magához, érezni akarta a lány szívének minden dobbanását, erősen tartotta másik kezével az arcát, nehogy elszökjön. Lenah percekkel később, mikorra már megszokta a férfi hevességét, lassan kezeivel simított végig annak mellkasán, s tapintotta ki szálkás testének porcikáit.
Voldemort nem akarta hagyni, hogy a lány úgy érezze, vele egyenrangú, ő akart irányítani, így nem engedhette, hogy Lenah bármit is tegyen. Egy zsákmány után vadászó kígyó gyorsaságával kapta el a lány két csuklóját, s lépett egy fél lépést hátrébb. Tekintete fátyolos volt a vágytól, mégis parancsolóan sötét. Kissé meglazította szorítását, épp csak annyira, hogy Anguish kicsúszhasson belőle, s maga mellé ejtse karjait. Voldemort még közelebb lépett, Lenah-t kényszerítve, hogy hátráljon. Háta nekiütközött az ágy sarkában álló oszlopnak, s a férfi még erősebben szorította magához, s csókolta egyre hevesebben. Lassan csókja elhagyta a lány ajkait, s nyakát kényeztették, ezzel egyidejűleg egyik kezével saját ingét kezdte kigombolni. Egy pillanatra elengedte az ölelésből a lányt, s a földre ejtette fehér ingét. Megszakította a csókot, s hátrébb lépve egy mozdulattal megszabadult nadrágjaitól is.
Lenah megszédülve a heves csóktól kissé oldalra lépett, s lehuppant ágyára, de mire felfoghatta volna az elé tárulkozó látványt, Voldemort már a puha paplanra döntötte, s fölé magasodott. A lány két csuklóját annak feje felett fogta össze baljával, míg jobbja Lenah combjait járta be. A csók sokkal lassabb volt, mint eddig, s Anguish is jobban kiélvezhette a kényeztető érintéseket.
Voldemort csak egy pár percig tartotta a kellemes tempót, azonban ösztönei egyre többet és többet követeltek. Karjával megemelte a lány csípőjét, s elengedve annak csuklóit felcsúsztatta testén az ezüstös szövetet, majd egy hirtelen mozdulattal kibújtatta a kellemes csomagolásból a testet. Ujjaival, erős nyomással simított végig a puha bőrön, ami törékeny csontokat takart.
Lenah megremegett, hirtelen jött szituáció volt ez, s kénytelen volt állni a férfi fátyolos tekintetét, ahogy minden porcikáját végignézi. Igen, Voldemort szemügyre vette a remegő combokat, melyek most köré fonódtak, a lapos hasat, s kellemes ívű csípőt és derekat, a hevesen fel-alá járó kebleket, a csóktól vöröslő ajkakat, a kívánatos nyakat, s egyre kevésbé tudott magán uralkodni. Közelebb hajolt a lányhoz, s az épphogy csak visszafordította volna rá tekintetét, hisz szégyenérzetétől inkább elfordult, a férfi azonnal birtokba vette. Lenah már sikolyra nyitotta száját a fájdalomtól, de Voldemort csókkal fojtotta belé. Egyik kezével a lány mellett támasztotta meg magát, a másikkal erős mozdulatokkal járta be annak bőrének minden felületét.
A férfi nem volt kíméletes, de Lenah tűrt, nem volt más választása. Ugyanakkor a fájdalom mellé társult kéj is. Számára még soha nem tapasztalt gyönyör hullámai söpörtek végig rajta egy-egy erősebb mozdulattal, mígnem egyszer csak elérte azt a pontot, mikor már nem érzett fájdalmat, csak kellemes bizsergést, minden porcikájában.
Voldemort egyre gyorsabb, egyre erősebb, s kíméletlenebb, csókja egyre követelőzőbb volt, s most még a hátát simító, olykor vöröses nyomokat maguk után hagyó ujjak sem érdekelték. Saját vágyai beteljesülését akarta elérni, s jószerivel fel sem fogta, ahogy a lány öntudatlanul túrt tarkójánál hajába. Ez az utolsó érintés volt, amely a gyönyör kapuján átlökte.
Percekkel később már a takarók alatt feküdtek. Mindketten pihegtek, de nem mertek a másikra nézni. Nem tudták, hogy kerültek át alvó pozícióba, de nem is érdekelte őket. Hosszú nap állt mögöttük, s csak pihenni vágytak. Voldemort a terasz felé fordult, hátát mutatva a lánynak. Lenah félig nyitott szemmel fordította fejét felé, majd álmosan csukódtak le szemhéjai.
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
