A medál, a pohár, és a levél
Pár percig öntudatlanul állt a konyha közepén, balja hasát simította, arcán semmihez nem fogható mosoly, kezében a levélpapír már nem remegett. Hirtelen eddig nem tapasztalt érzések árasztották el, öröm, boldogság, soha nem tapasztalt melegség. Hát igaz, félt tőle, hogy nem, de azért reménykedett. És most már nem csak hiú ábránd. Valóság. Hosszú ideig csak állt, a papírra révedő tekintettel, gondolatban azonban teljesen máshelyen járt. A jövőben, nem túl távoliban. Látta saját magát, őt, és a férfit. Ekkor megijedt, mert semmi érzelmet nem látott Voldemort arcán.
A melegség úgy áradt ki testéből, mintha fagyos téli éjszakán kinyitották volna az ablakot. Sosem beszélt erről a témáról Voldemorttal. Sok témáról nem beszélgettek, igazából, komolyabban semmiről. Az ő kapcsolatuk mélyebb volt annál, mint sem, hogy beszélgetéssel fecséreljék az időt. Elég volt egymás szemeibe nézni, a férfi kiváló legilimentor volt, olvasott a lány gondolataiban, ő pedig szerette, imádta, rajongott annyira érte, hogy a férfi álarca mögé lásson. Ismerte, a múltját, a jelenjét, és a jövőbeli terveit. Persze a jelent csak részleteiben, csak annyit tudott, amennyit Voldemort tudni engedett. A jövő pedig homályos volt, de határozottság vezette céljai elérésében, így bár Lenah csak egy ködös utcában sétálgatott, biztos talajon állt.
Azonban ez a téma olyan volt, mint egy romos erdei kis faház, korhadó padlólécekkel, ingázó falakkal. Lenah nem tudta, Voldemort örülne-e, vagy dühöngene. Egy volt biztos csak, nem tűri a hazugságot, a titkolózást. Lenah nem is szokott, a tegnapi csak kivételes szabályszegés volt, de ez, ezt nem titkolhatja sokáig. Lassan meg fog látszani, és akkor már késő lesz. Ha eleinte még talán el is fogadná, a titokban tartás miatt annyira feldühödne, hogy talán még meg is ölné.
El kell mondania, most azonnal! Leejtette a pergament az asztalra, s elindult kifelé, azonban a küszöbön megtorpant. Mi van, ha már most ellenkezik, ha nem tartja jó döntésnek? Ha azt akarja, hogy Lenah véget vessen ennek a játszadozásnak? Nem lenne képes bántani, Lenah nem hagyná. Túlságosan egyedül volt mostanában, csak az élete árán adná fel azt a csodát, ami épp készülőben volt. Igen, csodának tekintette. Visszafordult, s az asztalhoz ment. Nem kárhoztathatja el. Védenie kell, hisz az övé is. És ugyanígy Voldemorté is, és ahogy Voldemortnak hűséget, engedelmességet fogadott, és megígérte, hogy életét is kész feláldozni érte, akkor azt is védenie kell, aki félig Voldemort is.
Fele-fele. Ahogy Lenah kötelességének érezte védeni mindkettejüket, úgy gondolta, nem csak neki van joga tudni róla. Pontosan, Voldemorté is, és joga van tudni. Újra megperdült tengelye körül, s határozottan elindult, de megint csak megtorpant a küszöbön. De mi van, ha Voldemort nem akarja? Ha a létezéséről hallani sem akar? Nem kockáztathat, túl veszélyes. Visszafordult a konyhaasztal felé, s megint a levél fölé hajolt.
De a lehetőséget meg kell adni, hisz minden nagy mugli uralkodónak szüksége volt egy örökösre is. Voldemortnak sem árthat, ha van egy. Igen, biztosnak érezte, hogy ez az ok elég erős lesz hozzá, hogy ne pusztítsa el. Se őt, se Lenah-t. Újra elindult, hogy szóljon neki, de megint csak megtorpant, s a küszöbnél tovább nem jutott. Voldemort nem egy kis gyönge mugli. Varázsló, méghozzá a valaha élt legnagyobb és legerősebb varázsló lesz. Mert az lesz, ebben mindketten biztosak voltak, hisz a férfi már most erős volt, és még csak élete hajnalán jár. Lenah tudta, hogy Voldemortnak a túlélés, a halhatatlanság az egyik fő célja, a varázslóvilág megtisztítása után. Minek is kéne örökös, ha ő maga örökkön örökké élhet? De Lenah nem akarta, hogy elveszítse, amit alig pár perce már biztosan a magáénak tudhatott. Megint visszasétált az asztalhoz.
Tudatában cikáztak az érvek és az ellenérvek. Fejben lejátszotta ugyanezeket a köröket, egyik pillanatban a Voldemorthoz való hűség szellemében azonnal elmondta volna neki, a másikban pedig olyan aljas terv suhant át agyán, hogyha a kellő ideig várna, talán már a férfi sem tehetne semmit. A gondolat, hogy Voldemort kijátszása egyáltalán felmerült fejében megrémisztette. Leült az ajtóval szembeni székre, s arcát tenyerébe temette. Egy idő után, nem tehetne semmit anélkül, hogy Lenah-t elpusztítaná. De ez vajon meggátolná? Lenah ebben nem volt biztos. De mindig próbálta úgy alakítani a dolgokat, hogy ilyen eshetőségre ne kerüljön sor.
Tenyerét levette arcáról, s a levélre pillantott. Kétségbeesetten támasztotta meg állát, s próbálta a páni félelem első fuvallatait elkergetni. A folyosóra nézett. Jobboldalt az ajtó az ebédlőt rejtette. A helyiséget, melyet, talán ha egyszer használtak. Inkább arra lett volna jó, ha Lenah túlzottan takarításmániás, és egy plusz helyiség, ahol ellehet. De nem volt az, rendben tartotta a lakást, de ennyi. Ha nagyobb lenne a családjuk… Lehetett ezt a kapcsolatot családnak nevezni? Egyáltalán kapcsolatnak? Nagyon nagy jóindulattal talán. Szoros volt a kapocs, megerősítésre nem szorult, de Lenah szerette volna. Igen, ahogy egyre inkább tudatosult benne, hogy alig pár röpke hónap múlva mi következhetne be, akarta. Soha ennyire semmit nem akart. De Voldemort csak nagyon keveset engedett neki. Többet akart vásárolgatni, de nem lehetett. Látni akarta az anyját, és valahol mélyen még Willmarrt is. De Voldemort nem engedte. Beszélni akart Natheline-nel, de tiltva volt. Ezt vajon engedné?
Kíváncsi volt. Néha úgy érezte, terhes ez a kíváncsiság, ami végül is ide sodorta az életben. Ostoba gyarlóság. De nem tehetett ellene. Épp itt az ideje, hogy elbeszélgessenek. Talán nem a legmegfelelőbb az időpont, de ha Voldemort nemet mond, jobb hamarabb túlesni rajta, nem? Elvégre is, hogy mondhatna ellent a Sötét Nagyúrnak? Ha ő nem akarja, túl sok választása nincs. Eddig is így élt, nem tehetett ellene. Nagy levegőt véve felegyenesedett, gyorsan visszatette a pergament a borítékba, s behunyt szemmel kelt át a küszöbön.
Részben jó ötletnek tűnt, eddig mindig azon a ponton nem jutott tovább, de most egészen a fürdő ajtajáig elbotorkált. Részben pedig naiv kis ötlet volt, hisz majdnem elhasalt, ahogy megbotlott a fában. De épségben túlélte, s eljutott a bejárati ajtóig. Pálcáját kereste, ami hosszú szoknyája alsó felére volt erősítve. Miközben kinyitotta az ajtót, belelépett cipőjébe, majd miután a belső folyosón egy nemkívánatos személy sem tartózkodott, pálcasuhintással bezárta maga mögött a lakást. A csigalépcsőn lerohant, átszaladt a belső betonkerten, mely még mindig ugyanolyan gyomos volt a feltört betonrészeknél, ugyanúgy lógtak a kötélen a földszinti lakók ruhái, ugyanúgy rozsdásodott a madáritató csapja, ahogy eddig. Lenah szánalmasnak találta a mugli módszereket a mosásra, ő sokkal gyorsabban megoldotta, illetve nem fogta fel, hogy rozsdásodhat a csap, ha már akkor sem jött belőle víz, mikor beköltöztek. Valószínűleg az eső, talán, de nem volt biztos benne. Igazából nem is érdekelte, éger pálcájával kinyitotta a gondosan bezárt pinceajtót, majd csak azután indult le a lépcsőn, hogy ugyanúgy bezárta maga után.
Ahogy haladt le, mellette a falon fel-felgyúltak a fáklyák, s amiket már elhagyott, kihunytak. Ilyet látott már a Roxfortban, de nem is tudta, hogy Voldemort itt is csinált ilyet. Igazából azt sem tudta, hogy tud ilyet a férfi. Mire leért a pincébe, már el is felejtette ezeket a gondolatokat, csak arra koncentrált, hogy el kell mondania. Jobboldalt két cella mellett is elhaladt, az elsőben két sárvérű feküdt, valószínűleg a kimerültségtől aludtak, a másodikban egy férfi ült a sarokban, bűne pedig az volt, hogy nem volt hajlandó elárulni hol bujkál sárvérű fia. Voldemort és Lenah volt osztálytársai balkéz felől az első ajtó mögött gyűltek össze, ez a szoba egyfajta iroda volt.
A kissé korhadt faajtó nyitva volt, Lenah pedig meghallotta a bentről kiszűrődő hangokat.
- Akkor a terv világos mindenkinek? – hallotta a sötét varázsló hangját, s szorosan a falhoz lapult. Terv? Milyen terv? Mire készülhet? Nem mert előbújni, inkább hallgatott tovább. Válasz nem érkezett, valószínűleg a többiek is féltek annyira, hogy csak bólogatni mertek. – Kérdés? – hangzott fel ismét a bariton hang, de hallatszódott, hogy melegen ajánlja, hogy erre ne válaszoljanak.
- Mi van… - halt el Rosier hangja, de nagy levegőt vett, és folytatta –, ha a manó lebuktat minket?
- A memóriamódosító varázslatom hibátlan! – jelentette ki határozottan, de hallhatóan feszülten Voldemort, nem akart különösebb magyarázkodásokba fogni. De a hűségeseivel volt, ennyit talán megérdemelnek. – Próbáltam, hasonló helyzetben alkalmaztam, emberen, és nem holmi házimanón!
- Lehet hogy másképp reagál… - vetette fel Avery, de hangja hirtelen csuklott meg, Lenah sejthette, hogy Voldemort egy pillantásával hallgattatta el.
- Ha nem is olyan hatásos, és kevesebb ideig is tart, egy házimanóról beszélünk – Lenah kihallotta a gúnyos mosolyt a szavakból. – Hamarabb lesz halott, minthogy bárki kétszer megkérdezze ugyanazt – nevetett fel élesen, s Lenah-t kirázta a hideg. Talán mégsem kéne… De már nem fordulhat vissza. – De, Rosier, barátom, – váltott kellemesebb hangra – jól ismersz, kicsit távolabbi tervem volt ugyan, de ha esetleg mégis gyanúba keverednék, nem leszek a városban. Mi több, elhagyom az országot.
- De hová?
- Miért?
- Mikor?
- Mennyi időre? – záporoztak a kérdések egyszerre, de hirtelen csend lett. Voldemort miután mindenkire gyilkos pillantást vetett, tekintete az ajtón pihent meg. Ahogy terveiről számolt be, egy villanásnyi ideig Lenah arca jelent meg szemei előtt, hisz bár az utazást a jövő hét elejére tervezte, a hozzá legközelebbállónak még nem szólt. Nem izgatta különösebben a lány véleménye, de eszébe jutott, hogy még vele is beszélnie kell. Azonban a kapcsolat kettejük elméje között, sokkal erősebbnek bizonyult, mint arról bármelyikük is valaha álmodott volna. Nem hallotta tisztán a gondolatokat, sőt, nem is gondolatot, inkább érzelmeket érzett. A meglepettséget, a félelmet. Biztosan tudta, hogy nem a szobából árad ez a kétségbeesés, kicsit távolabbról, mégis oly közel hozzá. Tudta, hogy Lenah most is ott van, nem tudta mióta, csak most érezte ezt a hirtelen, erős érzelmi kitörést. Halvány mosoly jelent meg arcán, de ahogy visszatekintett társaira, eltűnt.
- Albániába kell utaznom, - ő eddig is állt, míg a többiek egy hatalmas asztal köré ültek le, most azonban járkálni kezdett – nem sok időre, úgy egy évre, talán másfél. Hogy miért, az rám tartozik, elég ha annyit tudtok, keresek valamit, csak nem tudom pontosan hol.
- Segíthetünk! – ajánlkozott fel rögtön Lestrange. Voldemort visszafordult feléjük, lesütötte szemeit, s aljas mosoly jelent meg arcán. Egyáltalán nem akarta, hogy bárki is vele menjen, ez egyedül az ő útja, az ő kincse. Mégis, valami kifogás kellett, amivel lerázhatja az önként jelentkezőket, s hamar meg is találta.
- Nem kérhetem, hogy bizonytalan ideig hagyjátok magára a családotokat – nézett körbe nyájasan. Sokuk elgondolkozott, már mindegyiküknek volt neje, és lassan de biztosan befutó karrierje, befolyása a varázslóvilág különböző területein.
- És Anguish? – szólalt meg kicsit bátortalanul Nott. A többiek kérdőn néztek egymásra, hogy mégis a lánynak mi köze van ehhez az egészhez. Voldemort egy pillanatra az ajtó felé sandított, majd Nottra. Hirtelen azt hitte, a férfi is kiszúrta a lányt, de rá kellett jönnie, öt csatlósa közül Nott az egyetlen, aki nem gyűlölettel gondol a lányra.
- Lenah nem fog meglepődni annyira, mint reméltem, mikor neki is megmondom a hírt – beszélt a többiekhez, de tekintete az ajtóra szegeződött. Lenah megremegett, érezte Voldemort hanglejtésén, és célozgatásán, tudja, hogy ott van. – Ami pedig titeket illet, amíg távol vagyok, - folytatta a körülötte lévőkre nézve – a napi feladataitok a szokásosak, lassan ki kell irtani a betolakodókat a világunkból, de a munkálataitokat Lenah fogja felügyelni!
A hír hallatán mindenki ijedten nézett össze, még hogy Anguish szavának engedelmeskedni? Ők? S Lenah fejében is hasonló kérdések merültek fel. Nem hitte, hogy azok öten bármit is megtesznek neki, amit ő kér.
- Ez parancs! Amíg nem térek vissza, engedelmeskedtek, de ne féljetek, semmi olyat nem fog kérni, amit én ne kérnék. Erről magam kezeskedem! – tekintett megint kifelé, halvány mosollyal arcán. Szavait csend követte, majd miután teljesen megbizonyosodott Lenah zavartságában, visszatért a fő napirendi ponthoz. – Ha nincs több kérdés…
- Voldemort… - szólította meg Dolohov, alig hangosabban egy egér cincogásánál.
- Igen? – a szólított előre felkészülve a mondanivalóra nézett rá.
- Én nem tudok menni – nyögte ki, de nem mert a sötét mágus szemébe nézni.
- Halljuk a kifogást – sóhajtotta Voldemort. Próbálta magát nyugtatni, de a férfi bejelentése nem épp szerencsés fordulat volt.
- A sógornőm esküvője holnap délután lesz, és kötelező a részvétel.
- Egyéb kifogás? – vetette oda Voldemort, s már ő is helyet foglalt székében.
- Én vagyok az egyik tanú, muszáj ott lennem… Sajnálom – hunyászkodott meg a férfitől két széknyire ülő Dolohov, de így sem kerülhette el a kitörő dühöt.
- Az elején nem merült fel benned, hogy szólhattál volna?! – csapott az asztalra, s állt fel ismét, tekintetével szinte ölni tudott volna. Bár Lenah nem látta, csak hallotta, ő is összerezzent odakint a folyosón. – Mindenki párban kapta meg a feladatát, épp azért, mert a vén banyánál sosem lehet tudni, milyen varázslatokkal védi a házát! Vagy van egy jobb terved? – üvöltött, s csak a hangszigetelő varázslatnak volt köszönhető, hogy nem az egész ház ezt hallgatta. Lenah megremegett, s most már biztos volt benne, rosszkor van rossz helyen, de talán még meglóghat. – Rosier! – parancsolt a férfire Voldemort, s fejével az ajtó felé bökött. A szólított azonnal felpattant, s gyors léptekkel kiviharzott.
Lenah lassan pördült meg, hogy kifelé vegye az irányt, majd remegő térdekkel tett egy bizonytalan lépést. Hirtelen erős kar ragadta meg az övét, s szorította magához. A lány megijedt, a legrosszabb eshetőség vetült szemei elé, hogy maga Voldemort kapta el, s hirtelen éles hangon sikoltott. Egy másik kéz tapasztotta be száját, s ahogy a terembe vonszolta, maga is meglepődött, hogy ilyen hangot képes volt kiadni magából. A mögötte álló férfi felemelte, s úgy vitte be Voldemort színe elé a kapálódzó lányt. Lenah mikor már letették a biztos talajra, megpróbált hátra fordulni, hogy szembenézzen támadójával, s szemei még dühödtebben csillantak fel, ahogy szembenézett Rosier önelégült vigyorával. Előre kapta fejét, balja még mindig bordáihoz volt szorítva, száját pedig erősen tartotta. Kétségbeesetten nézett Voldemortra, aki szunnyadó tűzzel szemeiben nézett vissza rá, majd Rosierre.
- Engedd el! – adta a parancsot szinte suttogó hangon. – Nem azt kértem, hogy fojtsd meg, csak hogy hozd ide – ült le ismét, várta, amíg a másik kettő abbahagyják a marakodást. Semmi kedve nem volt közéjük állni, az ő csatájuk, amíg pálca nem kerül elő, ő bele nem avatkozik.
- Te szerencsétlen, erre mi szükség volt? – esett Rosiernek Lenah, amint levegőhöz jutott.
- Mókásabb volt – vont vállat a férfi, s visszaindult helyére. Lenah szinte azonnal gerincének nyomta hirtelen előkapott pálcáját, mire a fenyegetett nevetve fordult meg. – Pálcával fenyegetsz, te? – erre Voldemort felnézett rájuk, majd parancsolóan az asztalra csapott.
- Lenah, így is elég nagy bajban vagy, amiért hallgatóztál, tedd el a pálcát – szólt rá szelíden, bár mélyen legbelül haragot táplált a lány iránt, amiért titokban ott volt, most más tervei voltak vele, fontosabbak. Anguish vetett még egy gyilkos pillantást Rosierre, majd szoknyája belső részén elrejtette fegyverét. Bár nem krinolint viselt, a vastag anyag megfelelő volt egy varázspálca elrejtésére. Rosier közben a helyére ment, s leült, míg a lány megtalálva egyensúlyát az állva maradó Voldemortot figyelte. – Hogy miért jöttél, arra most nem óhajtok kitérni – mondta ki nyíltan, hogy a lány ezt a kis botlását most szárazon megúszta. – A lényeg, ha jól tudom, mindig is szerettél volna komolyabb feladatot kapni – közölte a tényeket, amikre Lenah óvatosan bólintott.
Régebben tényleg szeretett volna sárvérűekre vadászni, ahogy Voldemort többi csatlósa, de a férfi nem engedte. Most, bár nem vallotta be, nem szívesen tette volna ki a lábát, tudván tudva, hogy ha veszélybe kerül, nem ő lesz az egyetlen, akinek baja eshet. Még annyira hihetetlen volt, mégis, máris olyan ösztönök söpörtek végig testén, amelyeket csak a kis újdonságnak tudhatott be. De most nem akart erre gondolni, nem akarta megkockáztatni, hogy Voldemort esetleg bármit is megsejt gondolataiból. A varázslónak most viszont semmi kedve, se energiája nem volt a gondolataiban olvasni, másra tartogatta erejét, bár a lány heves érzelmi változásait így is érezte, s akármennyire is nem akarta, hatással voltak rá. Mindig is hatással volt rá. Próbálta elfojtani magában, de a lány annyira az érzelmek embere volt, amikor előtörtek belőle, hogy ő maga is megingott néha.
- Most lehetőséget kapsz, hogy a holnapi rajtaütésen velünk gyere – közölte semleges hangon, s megpróbálta semmibe venni a lány félelmeit. Nem is sejtette, hogy ez a félelem, nem az a félelem, amire ő gondol. – Mint hallhattad, Dolohovnak fontosabb elfoglaltságai lesznek, mintsem hogy velünk tartson. Jobb híján, te veszed át a helyét – közölte hideg vérrel a lány feladatait, Lenah pedig egy percre megdermedt. Elgondolkodott, mit hallott eddig, vén banyáról beszélgettek, Voldemort az utóbbi időben pedig Madame Smith-nél járt.
- Ennyire fontos Burke-nek az a páncél? – mondta ki félhangosan Lenah a gondolatokat. Tudta, hogy a boltos bármit megtenne, hogy bizonyos tárgyakat a magáénak tudhasson, de nem hitte volna, hogy Voldemort ennyire a szívére veszi a feladatot. Hosszú percekig néma csend követte a megszólalását, s kissé szemöldökét ráncolva tekintett fel a férfire. Voldemort arcán soha nem látott harag söpört végig.
- Honnan tudsz a páncélról? – hangja mély volt, de halk. A többiek egyszerre fordultak Lenah felé, kíváncsian a reakcióra. Anguish arca kisimult, ránctalanná vált, a tekintete félelemmel teli volt. Elszólta magát, véletlen, botor módon. Kis, halk megnyilvánulás volt, mégis végzetesnek tűnt.
- Én csak… én… - akadozott Lenah, s egy értelmes mondatot nem tudott összerakni. Tekintete ide-oda ugrált a szobában, bármerre nézett volna, csak Voldemort szemeibe nem. Azonban a lángoló sötét szempár egy pillanatig sem távozott, várva a pillanatot, hogy némán az emlékeibe nézhessen. Lenah óvatlan volt, felnézett Voldemortra, s ismét lejátszódott előtte a tegnapi kis kirándulása. Mikor a kapcsolat megszakadt, Lenah hátratántorodott egészen a falig.
- Engedély nélkül hagytad el a házat, és utánam kémkedtél – emelte a lányra szinte dühtől remegő kezében pálcáját. – Túl sok mindent néztem el neked a közelmúltban – suttogta fenyegetően, úgy érezte, túl sok szabadságot engedett meg a lánynak, hogy ezt elkövette ellene. A többiek örömtől csillogó tekintettel néztek hol Anguish-re, hol Voldemortra.
- Nem… ne, meg tudom magyarázni! – próbálkozott a lány, védekezően maga elé emelve kezeit, de ez semmit sem ért, és ezt ő is tudta.
- Nem szoktál könyörögni – jegyezte meg mellékesen magának a férfi, de látszott rajta, hogy nem fog vele törődni. – Crucio! – hangja gyűlölet teljes volt, s az átok eltalálta a lányt, aki sikítva rogyott a földre.
A legnagyobb öröme a földön vonagló lány láttán Rosiernek és Avery-nek volt, a többiek csak elégedett mosollyal konstatálták a látványt, de Nott bár csak megjátszotta, néha, mikor nem néztek rá szemeiben látszott, hogy megsajnálta a Lenah-t. Az átkot Voldemort csak percekkel később szűntette meg, s kerülte meg az asztalt, hogy a lány elé lépjen. Lenah nem kelt fel a földről, nem bírt. Élete során nem egyszer tapasztalta meg az átkot, de most még rosszabb hatással volt rá. A férfi határozottan állította talpra egy pálcasuhintással, majd nyakánál szorítva lökte a falnak.
- A terv rád eső részét fent elmondom, most pedig tűnj a szemem elől! – parancsolt rá, s dühét kiadva még utoljára megszorította a lány nyakát, majd eleresztette. Lenah nem szólt semmit, kissé megrogyott s a közelében lévő ajtófélfában támaszkodott meg. Voldemort visszasétált a helyére, s bár Lenah is megpróbált egy lépést tenni, lábai felmondták a szolgálatot, s rongybabaként rogyott össze alatta. Voldemort nem fordult meg, hogy lássa, csak kevésbé haragosan szólt. – Nott, kísérd fel! – a férfi lassan állt fel, kicsit bizonytalan volt, ez büntetés a számára, vagy csak egy elvégzendő feladat. – Öt percen belül itt legyél, vagy te is kaphatsz! – fenyegetőzött, de még mindig nem nézett a háta mögé. A férfi megszaporázta lépteit, a vállán átvette Anguish kaját, s együtt indultak a lépcső felé. A lány nem volt nehéz, mégis megremegett, mert az alig bírt menni a lábán.
Lenah nem a fájdalomtól nem bírt felállni, hanem a félelemtől. Ahogy elhagyták a pincét, s már a lépcsőházba tartottak, szabad kezével végigsimított hasán. Sok változást nem érzett, s csak reménykedni tudott, hogy ez a kis fájdalom, nem tesz kárt a kis lényben, aki benne van. Ahogy haladtak egyre feljebb, két dolog is egyre inkább élesedett benne. Egyrészt elhatározta, hogy nem fogja elmondani titkát Voldemortnak, hisz több, mint egy évre elutazik, s már rég túl lesz a kritikus dolgokon, mire visszaér, s amikor már kész tények elé állítja, talán jobban elfogadja. Talán, de így látta a legnagyobb esélyt mindkettejük túlélésére. Mindemellett, így, hogy tudja, esténként nem fog hazajárni, a magány elviselhetetlen lesz. Távolabbi terveket nem tudott kieszelni, ugyanis volt más is, amit egyre jobban érzett. Már csak egy fél emelet volt hátra, de hányingere egyre elviselhetetlenebb volt. Nott-tal kicsit lassabb tempóban haladtak, de egyenletes volt, viszont most megtorpant. Hamar kellett döntenie, s úgy érezte, talán ha összeszedi minden erejét, elég ideje lesz felérni a lakásba. Hirtelen felszaladt a lépcsőn, Nott pedig meglepetten figyelte, ahogy eltűnik az emeleten, s csak a folyosón végigszaladó lépteit hallja. Utána eredt, de már csak a lakásban érte utol. Eléggé émelyítő hangok csapták meg, hogy belépett, de nem mert távozni. A hangok elhaltak, s közelebb merészkedett a fürdőhöz. Bár sajnálta Lenah-t, kicsit hihetetlennek érezte, hogy ennyitől így kiakadjon. Víz csobogását hallotta, s mikor benyitott, a lány már a mosdó fölé görnyedt.
- Minden rendben lesz? – kérdezte félve, s kicsit undorodva figyelte, ahogy Anguish próbálja tisztára mosni száját. Nehézkesen felelt, először csak bólintott, a férfinek ennyi is elég lett volna, de azért csak kipréselt magából egy-két szót.
- Persze, menj csak – nyögte ki, majd megmosta arcát is. Nottnak nem kellett kétszer mondani, már ott sem volt, s becsukta maga mögött az ajtót. Lenah lassan tért teljesen magához, csak annyi lelki ereje volt gyorsan, hogy egy suhintással rendbe tegye a vécét. Még egyszer megmosta hidegvízzel az arcát, s pihegve nézett szembe magával a tükörben. Nem értette, miért lett hirtelen ennyire rosszul, máskor jobban bírta, ha Voldemort így büntette meg. Talán a félelem, hogy elvesztheti a számára most második legfontosabb dolgot. Nem tudta, hisz ha sokat nem tudott a témáról, de azt igen, hogy a rosszulléteknek később kell jönniük. Csak remélni merte, hogy más probléma nem merül fel. De ahogy egyre jobban kapott levegőt, s látása is kitisztult, úgy érezte, egyelőre nem történhet más baj.
Lassan lépkedett ki a fürdőből, s első útja a konyhába vezetett. Egy kis maradék még mindig az asztalon volt a reggeliből, de most a legkevésbé sem izgatta. A levél ugyanúgy pihent az asztalon, ahogy otthagyta, a borítékba gondosan visszahelyezve. Felvette, s a hálóba indult. Megkerülte az ágyat, s a saját oldalán ült le a szélére. A borítékot figyelte, a felbontott pecsétet. Összerezzent, amikor az ajtót hallotta kinyílni. A levelet hirtelen párnája alá rejtette, majd, mint aki percek óta ül egyhelyben, a fal felé fordult, az ajtónak háttal.
- Nott mondta, hogy rosszul lettél – Voldemort hangja feltűnően semleges volt.
- Mintha érdekelne – suttogta maga elé Lenah, s próbált rájönni, a férfi csak az ajtóban áll-e, vagy közelebb jön. Annyira halk volt, szinte még a lélegzetét sem hallotta.
- Csak szóltam, hogy tudok róla – állt meg végül az ágy sarkánál, Lenah-tól pár lépésre. A lány látta szeme sarkából, de nem mert rá nézni. – Furcsa vagy ma.
- Nem én akarok kirabolni egy öreglányt – vetette ellen Lenah, nem értette, miért ennyire ellenséges ennyire nyíltan, általában magába fojtja. Mintha Voldemort felnevetett volna, de amilyen hirtelen jött, úgy szűnt is meg a kis felhorkanás.
- Szemrebbenés nélkül tűröd, hogy sárvérűeket kínozzak, és öljek meg, de ha ki akarok rabolni valakit, a fejemhez vágod? – ült le a paplanokra a férfi is, s Lenah elfordította a fejét.
- Smith aranyvérű, nem?
- De van nála valami, ami engem illet – Voldemort hangja elfúló volt, ahogy a tegnap látottakra gondolt. – Pontosabban, két tárgyat hozunk el.
- Mit?
- Egy medált, és egy poharat – válaszolta, de nem tetszett neki, hogy így a szavába vágtak.
- Miért ilyen különleges? – fordította fejét felé Lenah, de ránézni még mindig nem mert.
- A medál Mardekáré volt, a pohár Hugrabugé – Angush-nek csak ez kellett, hogy meglepetten nézzen a kapzsiságtól tüzelő szemekbe.
- És hat mágus csak úgy ki-be járkálhat? – fordult teljesen felé, egyik lábát feltéve az ágyra, de Voldemort nem válaszolt azonnal. Lesütötte szemeit, s próbálta megérezni, amit a lány érez. Kíváncsiság, érdeklődés, megbánás. Nem mintha meghatotta volna őket az érzelmek bármelyike, de Lenah más volt számára. A feladattal kapcsolatos érdeklődése, kicsit enyhített az iránta érzett haragon, pedig nem egy dologgal kéne elszámolniuk.
- A terv egyszerű, hatan, holnap este, sötétedés után találkozunk itt, és egyenesen a banya házánál hopponálunk. Én és Lestrange Smith-szel foglalkozunk, Avery és Nott a házimanóját hallgatja ki, s amint megvan az információ a rejtekhelyről, Rosier és te megszerzitek, végül Smith-t megölöm, a manónak módosítom az emlékeit, és távozunk. Ha valaki gyanúba keveredhet, az csak én lehetek, mert én tartottam vele a kapcsolatot, bár, nem hiszem, hogy bárki is gyanakodna – mosolyodott el, egyben terve zsenialitásán, egyben pedig hogy Lenah szinte minden második szava után bólintott.
- De a biztonság kedvéért, Albániába utazol – mondta elhaló hangon a lány. Szívébe valami nagyon fájó érzés költözött, s mintha máris hiányozna neki a férfi.
- Pontosan. A többit pedig már te is tudod – Voldemort hangja szemrehányó volt, s Lenah összehúzta magát. Tudta, hogy nagyon sok olyan dolgot tett a napokban, amit nem lett volna szabad, és hogy ezekből nagyon kevésért kapta meg a büntetését, de eddig sose kellett bocsánatot kérnie, így most sem engedte büszkesége. Azonban, valami teljesen furcsa, maró érzés kerítette hatalmába szívét. Egyszerűen, nem akart belegondolni a ténybe, hogy akár egy évre is távol kell lennie Voldemorttól. Megremegett a gondolattól, hogy esténként nem hallja majd bemászni maga mellé a férfit, mikor későn érkezik haza, s ő alig csak egy percre ébred fel a nyikorgó ajtóra, s amint megérzi a süllyedő matracot, máris álomba zuhan. Nem akarta még a lehetőségét sem elveszíteni annak, hogy beszélhessenek, hisz erre az elmúlt időkben nem volt sok alkalmuk, de az esély meg volt rá.
Nem akarta, hogy Voldemort negatívan kezelje a hírt, amit még mindig nem mondott el neki, és nem is fogja, és a legvégsőkig életben akarta tartani azt, ami mindkettőjüké, s bár logikusan belátta, erre a legjobb lehetőség, ha most elutazik a férfi, de nem akarta, azt akarta, hogy ott legyen vele, hogy ne hagyja magára.
- Nem akarom, hogy elmenj – suttogta a már pár perce beálló csendbe.
- Nem te mondod meg, hogy mit tegyek, és mit ne – Voldemort határozott volt, mégis volt valami kis gyengédség hangjában, mintha csak játszana, s a betanult szöveget mondaná. Komolyan gondolta, de a szidás, a harag, a düh egy hangnyi jelét nem adta.
- Tudom – mosolyodott el Lenah, bár inkább sírt volna.
- Feleslegesen gyötröd magad efféle bolond érzelmekkel – csúszott közelebb a lányhoz, s emelte fel padlóra szegezett tekintetét az övére, majd a lány arcába hulló kósza tincseket elsimította. – Úgyis az lesz, amit én karok, és ebbe bele fogsz törődni – suttogta alig hallhatóan.
- Mert bele kell törődnöm – sütötte le szemeit a lány. Nem szokott ennyire elérzékenyülni a férfi jelenlétében, de elmenekülni sem akart, minden megmaradt pillanatot vele akart tölteni.
- Nem szeretem, amikor befejezed a mondataim – dorgálta, s ismét végigsimított a lány arcán kézfejével.
- Sajnálom – annyira hirtelen, s mégis könnyedén kimondta a szót, amivel évekig gondja volt. Itt, az elválás kapujában, mintha mindent megtett volna, csakhogy megakadályozza a megakadályozhatatlant.
- Soha nem kértél bocsánatot, - húzódott kicsit hátrébb Voldemort – azt hittem tudod, hogy nincs sok értelme – fordította el csalódottan a fejét. Nem ezt a lányt választotta ki arra a megtisztelő szerepre, hogy mellette álljon, és minden kívánságát teljesíthesse. Neki Lenah Anguish kellett, a lány, aki néha nem félt visszaszólni, de a határokon belül, a lány, aki sosem volt féltékeny, akit évek hosszú munkája árán tört be, a lány, aki sosem kért bocsánatot. De ez a lány nem az a lány volt.
Lenah nem szólalt meg, fájt neki a férfi távolsága. Mélyen legbelül tudta, hogy ő nem ilyen, ő nem szokott így viselkedni, és nem is értette saját magát, s egyszerűbbnek látta feladni. Feladni a harcot, és engedni, hogy eláradjanak rajta a fájó érzések. A feketeköves gyűrű lüktetni kezdett ujján, s mintha hűvösséget árasztott volna. Ő tényleg nem volt ilyen, Voldemort közelében nem! És nem fogja most sem feladni, makacssága bár eltörpül kíváncsisága mellett, most mégis erősnek bizonyult, egyszer már ellent mondott olyan belső késztésnek, amik józan ésszel nem vallottak rá. Akkor kicsit másabb volt a helyzet, de a lényeg ugyan az. Mély levegőt vett, s megpróbálta összeszedni magát, hogy végül elinduljon a konyhába végre rendet tenni.
Voldemort csak sajnálni tudta, amiért a lány ennyire gyenge. Azonban nem tagadhatta, bár tudta, hogy az érzelmek, amik benne is kavarodnak, igazából a lányéi, s csak kifinomult képességeinek ’köszönhette’, hogy most ő is hasonló, felesleges, emberi érzelmeket próbál elnyomni magában. Utálta, hogy ennyire szorosan kötődnek egymáshoz, ugyanakkor le is nyűgözte, hogy ennyire megfoghatatlanul erős kapcsolatban állnak. Anguish különleges volt a számára, más módon látta ő a lányt, mint ahogy a lány tekintett rá, mégis, valahogy hasonló. Meglepte a hirtelen váltás, az erős érzelmek már nem sugároztak Lenah felől, s a lány kicsit megremegve, de felállt mellőle. Ő azonban nem hagyhatta, hogy csak így faképnél hagyják. Nem csak a dorgálás miatt jött, s épp itt volt az ideje, hogy a lány megkapja elmaradt büntetését.
- Hová mész? – ragadta meg az előtte elhaladó csuklóját, s Lenah arca bár szinte fagyosan semleges volt, tekintete meglepettnek tűnt, ahogy a férfire nézett. Voldemort tekintete csillogott, ajkai hamis mosolyra húzódtak.
- A konyhában nagy a rendetlenség, - válaszolta gépiesen, ám ahogy a férfi érdektelenségét mutatta a témával kapcsolatban, mintha rájött volna, mire gondol – nem hagyhatom, hogy Voldemort Nagyúr koszban töltse a hátralévő napjait Angliában – somolygott ő is, s mikor kimondta a nevet, a férfi azonnal közelebb húzta magához, lábaival az ágy keretéhez szorította Lenah lábait, s ölelte át a most nála magasabb lány derekát. Anguish, hogy el ne veszítse egyensúlyát, a vállaiban kapaszkodott meg, s ajkai egyre nagyobb mosolyra húzódtak, ahogy a férfi hozzá beszélt sejtelmes hangon, s közben hátán a fűzőjét csomózta ki.
- A takarítás megvár, azonban tartozol nekem! – hangja kellemes volt, Lenah imádta, mikor így beszélt hozzá, kicsit suttogósan, kicsit fenyegetően, de nem feltétlen véres komolysággal. Voldemort már a fűző selyemszálát lazította, s Lenah számára is kényelmesebbé vált a szoros ruha.
- Tartozom? – játszott rá Lenah. – Azt hiszem, ostobaság volt hibát követnem el Voldemort Nagyúrral szemben – nézett le vágytól csillogó tekintetével a férfire.
- Ostobaság volt, de a Nagyúr kegyes, és megengedi, hogy kárpótolják – azzal a szövet a földre hullott, s Lenah már nem próbált meg a lábán állva megmaradni, s ezt a férfi sem várta el tőle. A lány alatt kényelmesen elhelyezkedett, míg Anguish a kóbor tincseit próbálta eltüntetni az útból, s a férfi fölé emelkedett, megtámaszkodva annak feje két oldalán.
- Köszönöm nagylelkűségét – nézte meg alaposan az arcot, amit valószínűleg sokáig nem láthat majd. A megnőtt sötét tincseket, amik hanyagul arcába lógnak, a vágytól égő szempárt, a gyönyörű arcéleket, a kívánatos ajkakat, melyekre habozás nélkül lecsapott. Heves és türelmetlen csók volt mindkettejük részéről, Voldemort karjaival még inkább magához közel húzta a lányt, simított végig annak már meztelen hátán. A selymes bőrön, melynek illata mindig elvette fegyelmezett öntudatát, a kellemesen nőies domborulatokon, melyektől hagyta, hogy ösztönei felülkerekedjenek önmagán. Most azonban ő kerekedett felül a lányon, s hagyott egy kis helyet neki, hogy sötét ingét kigombolhassa, míg ő csókjaival ízlelt minden finom kis felületet. Az ing hamar lazult, s Lenah ujjaival lassan járta be a férfi felsőtestét.
Voldemort egy röpke percre elvált a lánytól, csakhogy megszabadulhasson a nemkívánatos ruhadaraboktól. Lenah fátyolos tekintettel nézte végig a gyakorlott mozdulatokat, s várta, hogy kedvese újra fölé magasodjon. A férfi lassan, érzéki simítást ujjai után hagyva tüntette el a lány fehérneműjét, s ragadozóként emelkedett fölé. Lenah élvezte a kis játékot, s szenvedélyes csókkal viszonozta. Amennyire erejéből tellett, úgy szorította magához közel, s nem kellett sokat várnia, hogy oly hosszú idő után újra egyesüljenek. Csodálatos pillanat volt, végeláthatatlan. Szenvedélyes csókok, erős ölelések, a levegő izzott körülöttük.
Lenah néha meg-megkarmolta a férfi hátát, beletúrt már kissé zilált hajába, s hagyta, hogy kedvére tegyen vele, amit csak akar. Voltak pillanatok, mikor nem is vágyott Voldemort ennél többre, csak érezni, hogy ő irányít, a hatalmat, amit felette gyakorolhat. Szerette ezt az érzést, ilyenkor még vadabb volt, még szenvedélyesebb. Idővel a fájdalmat már nem érezte a lány, s csak a színtiszta élvezett maradt, a kéj, a vágy, ami egyre fokozottabb tempóra késztette. Érezte, ahogy a férfi a testének minden porcikáját bejárja ujjaival, néhol erősebben szorította, csakhogy közelebb tudhassa magához.
A pillanat, mikor teljesen eggyé váltak, minden mást, minden gondot, minden örömöt és minden titkot a sötétségbe száműzött, s csak ketten voltak, egymáséi, egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig. De a pillanat hamar bebizonyította mindkettejük elhomályosult tudatának, hogy mégsem tart olyan sokáig. Azonban a vágy még mindig ott vibrált, a tűz még mindig égett…
***
Hosszú, fárasztó nap állt mögöttük, éjjel szinte alig aludtak, s bár a karikák halványan látszódtak szemeik alatt, ők mégis gyorsan öltöztek. Voldemort izgatottan, Lenah kevésbé, de mozdultai nem fáradtságról tanúskodtak. A férfi már rég készen állt, fekete talárban, pálcájával kezében ült az ágy szélén, s figyelte, ahogy Anguish fehérneműben, még mindig a szekrények előtt táncol.
- Mindegy mit veszel fel, talár lesz rajtad – sóhajtotta türelmetlenül, de tekintetében különös fény csillogott. Ha el tudott vonatkoztatni attól, hogy alig öt percük volt, hogy társaik megérkezzenek, elnézte volna még a látványt, akár órákig is.
- Ez van, ha nőt viszel gyilkolni – vont vállat a lány.
- Tisztázzuk, te egy ujjal sem érhetsz Smith-hez – szögezte le parancsoló hangon Voldemort.
- Tudod hogy értettem! – fordult a férfivel szembe, egy fekete ruhát maga elé tartva. Kényelmes viselet volt, bár Voldemortnak édes mindegy volt. Vékony pánt tartotta a lányon az egészet, mikorra már belebújt, dekoltázsa pont azon a határon volt, amennyit a többiek előtt Lenah megmutathatott magából, de még Voldemort tekintetét odavonzotta. A ruha csak combközépig takarta, lábait már előzőleg fekete harisnyákba bújtatta, melyeket csipkés, fekete harisnyakötő tartott. Lenah egy kicsit nagyobbat lép a kelleténél, a varázsló még a gyönyörű kézimunkát is felfedezheti a drága csipkén.
- Erre vártam tíz percig? – nézett érdektelen arccal a férfi a lányra, s sürgetően húzta fel egyik szemöldökét.
- Még van időnk – terítette hátára éjfekete, bokáig érő talárját Lenah, majd a férfi elé lépdelt. – És egyébként is, ki hallott már olyat, hogy valaki sürgetni merte Voldemort Nagyurat? – hajolt le a férfihez, aki abban a pillanatban fel is állt, s kezei közé szorította a lány arcát.
- Hízelgő, de perpillanat te várakoztattad Voldemort Nagyurat! – fenyegette vágytól izzó tekintetekkel a lányt. Lenah nem szólt semmit, csak várt. Lassú, mégis forró csókot kapott, mely egyre vadabb lett, karjaival átfonta a férfi nyakát, míg az derekánál húzta magához közelebb. Mint rég egymástól távol élő szerelmes pár, úgy ölelkeztek, Voldemort jobbjával a lány combját megemelte, s erős ujjaival végigszántott az érzékeny bőrön, körmeivel halvány, vörös csíkot hagyva ott, ahol nem fedte harisnya.
Az ajtón ingerült kopogás hallatszódott, így a mozdulat kénytelen kelletlen abbamaradt.
- Ha visszajöttünk, fojtatjuk – ígérte Voldemort, mintha csak a lány halálos ítéletét mondaná ki. Lenah ellépett a férfitól, aki megigazította magán talárját, s kifelé indult. Lenah-nak kicsit többet kellett igazítania öltözékén, de hamarosan ő is követte, az ajtónál belebújt magas sarkú, fekete, bőr csizmájába, majd a teraszfolyosón mellé lépett. Hirtelen rossz érzése támadt, keze egy pillanatra hasa felé indult, de végül csak talárja zsebébe csúsztatta, mintha csak pálcáját ellenőrizné.
- Dolohov nem késett volna ennyit – förmedt rá köszönés helyett Rosier. Lenah szó nélkül hagyta, valamikor a nap folyamán, egy kicsit bódultabb állapotban megígérte, hogy nem fog veszekedésbe bonyolódni.
- Indulhatunk? – nézett körbe, s mindenki egyöntetűen bólintott. Pálcájával biztonságosan bezárta lakásukat, majd rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy mindenki, szinte egyszerre dehopponál. Ő is indult volna, Lenah-val, de az figyelmeztetően megrántotta kissé talárja ujját. Miután mindenki eltűnt előlük, engedély nélkül megcsókolta a férfit. A rossz érzés még mindig nem múlt el, azt remélte, ez a csók biztosítja. Az érzés nem múlt, de tompult. – Nekünk is menni kéne – Voldemort már nem változtatott a szerepén, bár Lenah érezte csókján a vágyat, mimikája, hangja és tekintete határozottságáról árulkodott. Lenah bólintott, utált hoppanálni, most azonban a férfihez bújt, s csak akkor nyitotta ki ismét szemeit, mikor már biztos talajt érzett lába alatt.
A házat szinte nem is látta a sötétségben, az előttük érkezők valószínűleg minden utcai lámpát eloltottak. Míg elérték a házat, talárja csuklyáját fejére húzta, ahogy Voldemort is, majd együtt egy kis lépcsőn haladtak fel, érezte, ahogy a többiek sorfalat álnak nekik.
- Hát akkor kezdjük! – adta a parancsot, s valamelyikük pálcájából fehér fény lövellt ki, s az ajtó nyikorogva tárult fel előttük. A házban csak egy másik, ajtóval bezárt helyiségben uralkodott fény, egészen addig, míg Avery meg nem gyújtotta a csillár gyertyáit. Az eddig is világító helyiségből, most egy manó lépett ki, akire Nott azonnal lekötöző bűbájt szórt, s Avery-vel elkezdték kihallgatni. Voldemort és Lestrange a másik szobába ment át, s kiabálás hallatszódott ki, majd Imperio átkot harsogott Lestrange. Rosier és Anguish vártak. Lenah alaposabban körülnézett, a helyiség zsúfolt volt növényekkel, a falak festményekkel, melyekben egy alak sem jelent meg. Lenah szeme sarkából Rosierre pillantott.
- Nem kellenek még ilyen szemtanúk sem – jegyezte meg vállvonogatva a férfi, s leengedte pálcáját.
- Az emeleten, a hálóban van, az ágy alatt – szólt feléjük Nott, azzal Rosier elindult felfelé a lépcsőn. – Vigyázzatok, varázslatok veszik körül – figyelmezette a kicsit türelmesebbnek bizonyuló, ámde félelemtől reszkető Lenah-t. A lány csak bólintott majd a férfi után rohant.
- Együtt kell mennünk, nem emlékszel? – rántotta vissza az ajtóból Lenah Rosiert.
- Nincs szükségem a segítségedre, egyedül enyém lesz a dicsőség! – azzal megragadta a kilincset, de hirtelen hátra tántorodott. Lenah kárörvendő vigyorral bámult rá, egészen addig, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy a férfi is észrevette. Miután megkapta a grimaszát, az ajtó felé fordult, s pálcájával suhintott egyet. Az ajtó nyikorogva, de feltárult előtte.
- Látod, ennyi az egész – lépett be kecsesen, mire Rosier csak pofákat vágva követte. A szoba szintén túlzsúfolt volt, ha az ágy alatt is volt elrejtve, gondolták, hogy nem ússzák meg annyival, hogy csak benyúlnak érte. Azonban a díszes vasmonstrumnak egy centinyi hely nem sok, annyi mozgástere nem volt. – Te intézd az ágyat, én pakolok! – bökött fejével a baldachinos, rózsaszín paplanos ágy felé, ő pedig az egyéb berendezési tárgyakat késztette más-más helyre egy-egy suhintással. Az asztal tetején hintázott két karosszék, azokon egyensúlyoztatott két-két váza növényt. A könyvespolcokat egymás tetejére irányította, szerencsésnek érezte a vagy három méteres belmagasságot. Az ágynak hamarosan lett helye, s Rosier arrébb is lökte egy erőteljesebb suhintással, ezzel elzárva Lenah elől az utat. Az ágy alatt a parketta üres volt, vagyis valahova az alá rejtették a két tárgyat. Amíg egy egyszerűbb varázslattal Rosier kiderítette, melyik parkettaléc van megbűvölve, Addig Lenah átkecmergett az ágyon, s mellé lépett. Miután a férfi feloldotta a bűbájt, Lenah felemelte egy varázslattal a lécet, ami véletlenül Rosier lábán landolt. Kisebb káromkodás hagyta el a száját, s kivonult a szobából, míg Lenah letérdelt a padlóba vájt lyukhoz, s kiemelte a két kis bőrdobozt. Először a laposabbat nyitotta fel, a filigrán kapcsot felhajtotta, s a bíbor selymen egy arany nyakék feküdt, s ő a láncánál fogva emelte ki. Egy M betű volt rajta, bár ő már előbb tudta, hogy Mardekár nyaklánca.
- Tegye le, amíg szépen mondom! – hallatszódott egy remegő férfihang, Lenah háta mögött. Azonnal felpattant, s megfagyott, ahogy nem is oly távol tőle egy pálca szegeződött rá. – Nem hallja, tegye vissza szépen! – szólt rá ismét, s Lenah már a pálcájáért nyúlt volna, mikor az ismeretlen lendületet vett. – Avada Kedavra! – kiáltotta el magát remegő hangján, s bár keze is megremegett, a zöld fénycsóva elérte célját.
*
- Fiúk, megvan a két doboz! – kiáltott le a lépcső tetejéről Rosier.
- Nagyszerű, de nem gondolod, hogy le is kéne hozni? – válaszolt vissza Avery.
- Egy kicsit hagyom, hagy élvezze ki a pillanatot Anguish – kacagott fel a férfi.
- Mióta vagy ilyen nagylelkű? – horkant fel Nott. Rosier idegen hangot hallott a háta mögül, s válasz nélkül hagyta őket ott, pálcáját megszorította, s mikor az ajtóban megállt, szíve is kihagyott egy ütemet.
Az eddig figyelmét elkerülő gardrób ajtaja most nyitva állt, Lenah a két doboz mellett állt, jobbjában a lánccal, arcán félelemmel. A zöld fény egy pillanatra elvakította Rosiert, s meg is tántorodott. Tekintete az idegenre szegeződött, a köpcös, harmincas éveiben járó férfire, aki remegve figyelte a lányt.
*
Lenah tudatába eljutott a varázsige, de megdermedt a félelemtől. Látta még a kesebarna tekintetet, de mielőtt minden elsötétült volna, egy teljesen más tekintet ragadta meg figyelmét. Egy sötét szempár, mely egy szépmetszésű archoz tartozik, melyet hanyagul lenőtt sötét tincsek kereteznek. Voldemort hangját hallotta csengeni fülében, s még utoljára vett egy mély levegőt, mielőtt a férfi emléke a sötétségbe veszett volna, vele együtt.
*
Döbbenettel arcán figyelte, ahogy a lány élettelen teste a földre zuhan. Látott már halált, nem egyet ő maga okozott, de ez más volt. Mindig is utálta Anguish-t, mindig a halálát kívánta, de nem így. Nem ilyen hamar. Most, hogy gyakorlatilag a lábai előtt hevert, minden rossz kívánságát visszaszívta volna. A padló reccsenése ébresztette fel.
- Ki maga? – szegezte a pálcáját a hátráló férfire. Az kiejtette saját fegyverét kezéből, s megadóan hátrált. – Ki maga?! – kérdezte feszültebb, emeltebb hangon.
- Én nem akartam… - remegett meg az idősebb hangja.
- Crucio! – lendítette pálcáját, s soha nem érzett fájdalommal szívében kínozta a férfit, hosszú percekig, egyre közelebb menetelve hozzá, hogy lássa a szenvedéstől eltorzult arcát, hogy minél hangosabban hallja a fájdalomtól üvöltő hangját.
*
Voldemort felegyenesedett, végezvén a memóriamódosító varázslattal a hitvány kis házimanón.
- A többiekkel mi a helyzet? – nézett hol Nottra, hol Averyre. A két férfi csak bizonytalanul tekintett egymásra, majd végül Avery volt a bátrabb.
- Rosier kijött egy pillanatra, és mondta, hogy megtalálták, de aztán… - mondat közben elhalt hangja, s mind meghallották az egyre fájdalmasabb, de idegen üvöltést. Voldemort azonnal felfelé indult, de még utoljára intett a többieknek, hogy maradjanak. A szoba ajtajába érve, megkövülten dermedt le. A padlón Lenah teste hevert, jobbjában a medállal, feje mellett, balja a hasán pihent, szemei pedig bár rá néztek, a semmibe bámultak. Rosier a falhoz kényszerítve kínozta az ismeretlen férfit, kinek hangja betöltötte az egész házat. Voldemort átlépett Lenah felett, s Rosierhez lépett.
- Mégis ki ez? – rántotta hátra a férfit a vállánál, s ezzel koncentrációjában megzavarva.
- Nem tudom – felelte rekedt hangon a kérdezett.
- Ki maga? – állította talpra, s vágta hozzá a falnak.
- Joseph… Joseph Smith! – nyögte ki könnyek közt. – Hepzibah Smith a nagynéném… - próbálta magyarázni, de egyikük sem figyelt rá.
- Mi tett Lenah-val?
- Megölte… - suttogta Rosier, s lesütött szemmel hátrébb lépett. Voldemort nem gondolkozott, még fel sem dolgozta a hírt, de pálcája máris a már a földön térdelőre szegült.
- Avada Kedavra! – mondta ki a két szót. Rosier látta, ahogy megdermed Smith teste, s szinte élvezettel figyelte, ahogy lábuk elé hanyatlik. Némán bámulta, s őrült merengéséből, Voldemort érzelemmentes hangja ébresztette fel.
- Hozd Lenah-t! – parancsolta, s pálcájával Smith testét lebegésre késztette. Már Rosier is lendítette saját fegyverét, mikor Voldemort ránézett, eddig csuklyája mögé bújva. – A karjaidban – suttogta. Rosier engedelmeskedett, látását elvakította a hirtelen ért tragédia, észre sem vette, mikor Voldemort a zsebébe csúsztatta a még érintetlen bőrdobozt, s a másikat a medállal.
Szorosan követte a férfit, aki mikor a lépcsőhöz értek, elengedte a bűbájt, s Nott, Lestrange és Avery elé gurult az élettelen férfitest. Azok hárman megdermedve figyelték, ahogy a férfi tekintetében soha nem látott tűzzel vonult le. Ő volt az egyetlen, aki tudta, nem düh táplálja ezt a tüzet.
- Még a haja szála se maradjon ezen a világon a féregnek! – adta a parancsot hármójuknak. – Rosier! Te visszajössz a lakásba! – azzal kilépett az ajtón, s dehopponált. Rosier karjaiban Lenah-val lépett le a lépcsőről, s egyenesen hat kíváncsi és ijedt szem szegeződött neki.
- Lenah… - remegett meg Nott hangja. Rosier nem bírt válaszolni, csak bólintott, majd kisétált a házból, s ő is dehopponált. Az ottmaradtak ránéztek a lábuk előtt heverő férfire, s mielőt |
AJÁNLOM AZ OLDALT
