4. fejezet
/ Egyszerre dzsungel, egyszerre sivatag,
A múltad beszédes, a jövőd hallgatag.
Egyszerre sivatag, egyszerre dzsungel,
Jövőd még nincsen, a múltad már nem kell.. /
Meglepett tekintettel állt a kitárt ajtó előtt, s nem mert hinni szemeinek. Olyasvalaki mosolygott rá vissza, akiről azt hitte, talán már soha nem látja viszont. Zavartan törölte meg száját, mintha a kedves látogató csak fejében olvasva tudná, mit zavart meg éppen, majd megcsillanó tekintettel omlott a férfi ölelésébe.
- Sirius! - szorította magához rég nem látott keresztapját Harry, s örömkönnyek lepték el szemét.
- Harry! - veregette meg kedvesen a varázsló vállát a férfi, s kíváncsian nézett végig rajta. - Merlinre! Mintha csak apádat látnám.
- Hogy kerülsz ide? Évek óta nem is tudtam rólad semmit, és... - hadarta értetlenül Harry, de keresztapja csendre intette.
- Menjünk inkább be, errefelé még a falnak is füle van - mondta, majd átlépte a lakás küszöbét.
Harry még mindig hitetlenkedve nézte keresztapját, amint az érdeklődve járatja körbe szemeit a lakáson kopott, barna kabátjában, sötét hajával fedett arca mögül. Hosszú évek teltek el, amióta utoljára láthatta a férfit, az egyetlen életben maradt tagját családjának, és azóta még csak hírét sem hallotta keresztapjának. Most pedig képtelen elhinni, hogy itt ül vele szemben, s ugyanazzal a gondoskodó tekintettel mosolyog rá, amivel minden találkozásuk alkalmával tette.
- Nem maradhatok sokáig, Harry! - hajolt előrébb Sirius halkan suttogva a szavakat rekedt hangján. - Dumbledore utasított, hogy adjak át neked egy nagyon fontos üzenetet.
- Dumbledore? - kérdezte elképedve Harry. - De hiszen... ő maga mondta nekem, hogy nem tud rólad semmit és, hogy jobban teszem, ha feladom annak a reményét is, hogy viszont látlak... Hogy tehetett ilyet? - gyűltek könnyek a szemében, s idegesen szorult ökölbe a keze.
- Harry, fiam, nyugodj meg - kérte halkan Sirius. - Dumbledore akkor még nyílván nem tudta, hogy élek és megmenekültem. Csak egy rövid idő telt el azóta, hogy megkerestem és én kértem rá, hogy ne szóljon neked.
- De mégis miért? - kérdezte zaklatottan Harry.
- Veszélyt jelent rád nézve, ha a közeledben vagyok. Éppen ezért kell minél hamarabb innen is elmennem... - sóhajtott fel gondterhelten. - Harry, Voldemort tudja, hol vagy! Tudja, és biztosra vesszük, hogy már elkezdte a vadászatot is ellened. Nem vagy már biztonságban...
- Tessék? Nem, Sirius, ez lehetetlen! - rázta meg a fejét Harry. - Senki sem tudja, hogy hol vagyok Dumbledoron és... rajtad kívül.
- Ezek szerint mégis. Az emberei meg találtak és át akarnak adni neki. Gyorsan kell cselekednünk, Harry. Nem hagyhatom, hogy téged is elvegyen tőlem! - szorította meg keresztfia kezét Sirius.
- Nem találhattak meg. Nincs mitől tartanunk. Nem is beszélek senkivel, nem tartok kapcsolatot senkivel, ez lehetetlen! - hitetlenkedett tovább Harry.
- Teljesen biztos vagy ebben, Harry Potter? - nézett mélyen a férfi szemébe Sirius, s lassan nézett körbe a lakásban. - Gondolkozz, Harry! Gondolkozz!
Harry fejében pedig elindult egy lavina. Pontosan tudta keresztapja miről beszél, már nem csak sejtette, megbizonyosodott a tényekről. Lassan rakta össze a darabkákat és azok egy tiszta képet raktak ki szeme előtt. Dühösen rándult meg ajka, miközben egy könnycsepp szaladt végig arcán, halvány csíkot hagyva maga után.
- Nem! - rázta hevesen a fejét Harry. - Sirius, ez nem lehet! Ez biztosan valami félreértés. Pont ma találkoztam Malfoyyal, biztosan ő az embere, nem lehet, hogy...
- De igen, Harry! - állt fel lassan Sirius. - Légy nagyon óvatos, nem hallgathatsz a szívedre, fiam. Az eszedet használd és rájössz a megoldásra. - sétált lassan az ajtó felé a férfi.
- Ne menj még! Ne hagyj megint magamra! - kérlelte elcsukló hangon Harry.
- Itt leszek a közelben, Harry - simogatta meg keresztfia arcát. - Itt leszek... Vigyázz magadra! - A következő pillanatban pedig már csak hűlt helye maradt keresztapjának, miután dehoppanált.
Harry kétségbeesett szemekkel pillantott a háló felé, majd ereje teljéből rontott be a szobába.
- Gabriel! - kiáltotta, ahogy csak kifért hang a torkán, de az ürességen kívül semmi más nem fogadta.
Semmibe meredő tekintettel csúszott le a fal mellett, s felhúzott lábakkal ült le a földre. Csalódottan csóválta meg a fejét, s arcát tenyerébe temetve utat engedett fájdalmának. Nem merte elhinni, hogy ismét rémálommá vált az élete, ismét becsapták akkor, amikor ő már azt érezte, megvan a biztos pont, amibe egész életén át kapaszkodnia kell. Kisiklott kezéből az élete és nem tudta, hogyan kapjon utána, hogyan mentse már meg.
Remegő kezekkel, szinte erőből dörzsölte ajkait. Nem akarta érezni rajta az ördög ízét, nem akarta, hogy bármi is hozzá kösse a sátán angyalához. Levetette volna bőrét, csak, hogy ne érezze rajta a képmutató érintéseket, a hazug csókokat, az áruló ízeket... Érezte, hogyan sajog a lelke, s omlik darabokra, mint egy magányos papírcsónak a hatalmas tengeren.
- Gabriel... - suttogta elhalóan maga elé azt a nevet, mely eddig fohászként égett ajkán, s mely az elmúlt percekben üres betűkből álló átokká vált számára...
((((())))) ((((())))) ((((()))))
Lágyan borzolta tincseit az esti langyos szellő beszökve az ablak résein át. A Nap gyenge sugarai sötét felhők mögül adtak halvány fényt a szoba sötét ridegségébe. Összetört lelkének darabjai zöld szemein át néztek bele a hatalmas, tüzes korong vöröslő fényébe. Nem érzett semmit, nem fogott fel semmit abból, ami körülötte történik, már hosszú napok óta csak sodródik az árral, s várja, hogy egy erősebb hullám a partra sodorja, vagy sziklának csapódva érje el a fájdalmas, de biztos halál.
Életereje s kedve kéz a kézben hagyták magára, nem látta értelmét a küzdésnek, nem látta értelmét már életének sem. Ha nem a keresztapja, ha nem Dumbledore professzor utasításai és a rábízott feladat, akkor már régen nem foglalkozna külső tényezőkkel: véget vetne szomorú sorsának, véget vetne nyomorúságos életének egy másik világ kapuin belül élve sajgó lelke mindennapjait, azt remélve, nem teszik többé tönkre sötét szárnyú angyalok.
Azóta, hogy Sirius nála járt nem találkozott Gabriellel. A férfi eltűnt. Még csak egy apró nyomot sem hagyott maga után. Amilyen gyorsan és megmagyarázhatatlanul lépett be Harry életébe, olyan féktelen tempóban hagyta el azt. A varázsló kételyeit az eltűnés erősítette meg igazán. Remélte, hogy keresztapja téved, remélte, hogy rossz volt az információ, rossz volt a megérzés és nem Gabriel Voldemort embere. Bízott abban, hogy a barna hajú férfi soha nem hazudna neki, soha nem verné át, főleg nem ennyire aljas módszerekkel. Mégis beigazolódott a gyanú, ráébredt a fájdalmas igazságra.
Számtalanszor fogadta már meg, hogy nem hagyja szívét ismét kelepcébe csalni, nem dől be egyetlen szeretetteljes szempárnak sem, egyetlen őszinte ölelésnek, egyetlen szenvedélyes csóknak semmi. Hiába járta újra az iskolát, másodszor is megbukott az élet szigorú vizsgáján. Utat engedett egyszer már darabjaira omlott szívének, melyet most, mint könnyed nyári szél egy kártyavárat, döntötte ismét porba egy angyali szempár.
Benne volt a félelem, bizalmatlan volt ezzel a hirtelen jött kapcsolattal szemben. Nem dédelgetett álmokat, nem fűzött még csak reményeket sem a dologhoz, mégis... mintha tettei nem saját irányítása alatt lettek volna, mintha gondolatai is már fejében születtek volna meg, s jöttek volna a világra. Azóta, hogy Ginnyt elvesztette nem akart többé szerelmes lenni, nem akarta, hogy ismét fájjon és fájdalmat okozzon, nem akarta, hogy ismét szenvedjen, s valaki más szenvedjen a saját hibái miatt.
Nem akarta megcsalni szerelmük emlékét, legalább azt a kis jót, azt a pár szép emlékképet, mely most is fejében él, csak azt akarta meghagyni magának a magányos napokra, amikor nincs más hátra, mint egy sötét, kopott sarokban várni a halál hideg fuvallatát. Most még ezt is elvesztette, most már ez sincs meg számára: a tudat csupán, hogy a lány egyszer az övé volt, a tudat, hogy valamikor érinthette a hamvas bőrt, csókolhatta a halvány ajkakat, magához ölelhette a törékeny testet. A tudat, s pár homályos kép, melyet tisztán már elméje sem vetít szemei elé.
Most zavarodott, nyugtalan és fogalma sincs, mihez kezdjen életével. Menekülni akar, olyan messze innen, amennyire csak tud. Tudja, hogy számítanak rá, tudja, hogy Dumbledore és Sirius bíznak benne... mégsem akar ezzel foglalkozni. A bőröndjei már pár napja a nappaliban sorakoznak, fontosabb tárgyakat visz csak magával a hosszú útra, értéktelen emlékekre nincs szüksége. Gabrielhez kapcsolódó emlékekre meg főleg nem.
Lezárta magában ezt a rövid időszakot, mely mennyei örökkévalóságnak tűnt édes angyala oldalán, most már csak saját életére akar koncentrálni, megállni a saját lábán olyan kapaszkodók nélkül, melyek csak a mélybe képesek húzni őt.
((((())))) ((((())))) ((((()))))
Elmerengve ült a bárpultnál maradék italát kortyolgatva. Halványkék szövet fedte felsőteste meg-megremegett a nyitott ajtón át befúvó, hideg levegőtől, ahogy bőréhez ütközve libabőröket hagyott maga után. Szőke haja még nedvesen simult arcába, kopott farmerbe bujtatott combjai az érdes anyagon át érezték tenyere forróságát, ahogy lábán megtámaszkodva fordult a bejárati ajtó felé.
Sejtette, hogy ha máshol nem is, Harry Pottert itt megtalálja majd. Látta már párszor betévedni a bárba, s órák elteltével elég instabil járással kifáradni innen. Tudta, hogy ha egyedül marad, ide jön, és tisztában volt vele, hogy a kis magánakciójának hála, a Kiválasztott bizony magára maradt a napokban.
Nem bánta, nem gyötörte bűntudat, még csak a lelkiismerete sem szólalt meg. Most is csak rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy Harry helyet foglal a bárpult másik végében egy italt rendelve magának, észre sem véve, hogy ellenséges szemek kísérik figyelemmel minden mozdulatát.
- Töltsön még egyet! - emelte meg üres poharát, s halvány mosollyal nyugtázta, ahogy hangjára a fekete hajú varázsló hirtelen kapja fel a fejét. - És a barátomnak is, ahogy látom, ráfér a lazítás!
- Nem vagyok a barátod, Malfoy! - mondta ingerülten Harry, dühös tekintetét Dracóra szegezve. - Mi a fenét keresel már megint itt? Nem volt elég a múltkori?
- Ez egy szabad ország, egy még szabadabb kisvárossal. Eddig csak te említetted meg, hogy nem szívesen látsz, majd ha másnak is zavarok talán elmegyek - vont vállat érdektelenül Draco, majd felállt, s lassan Harryhez sétált. - Talán...
- Mit akarsz te tőlem, hah? - nézett fel a szőke hajú férfire meggyötört szemekkel Harry. - Megnyugtatlak, nélküled is kész pokol az életem, nem kérek ráadást, tőled főleg nem.
- Tudod, az idő múlásával változnak az emberek - foglalt helyet Harry mellett a szőke férfi.
- Igen, Malfoy, tudom. Csak hogy te ez alól kivételt képezel - mondta Harry, miközben kiürítette pohara tartalmát. - Egyébként sem ezt kérdeztem, de mindegy is. Mit vár az ember egy olyan alaktól, aki még az iskolát se fejezte be csak azért, hogy Voldemort talpát tisztárra nyalja? És akkor még nem is beszéltünk más testrészektől... - húzta gúnyos fintorba száját Potter, Draco pedig csak felhúzott szemöldökkel hallgatta végig őt, s kísérte figyelemmel, ahogy pillanatok alatt már a sokadik pohár italt önti magába.
- Soha nem volt hozzám semmi közöd, és fogalmad nincsen, mit miért tettem. De nem fogok neked magyarázkodni. - köszörülte meg a torkát Malfoy. - Ugyan, Potter! A háborúnak is régen vége van már, te meg még mindig játszott a sértődött kisfiút csak, mert tettem pár megjegyzést az iskolában a sebhelyedre? Felnőtt emberek vagyunk, miért nem áshatnánk el a csatabárdot? - mosolyodott el megnyerően Draco.
- Az alkohol hosszú távon mérgezi a belső szerveidet. Mugli kábítószerekkel meg főleg nem ajánlatos keverni - vonta össze szemöldökét Harry, s értetlen tekintettel nézett a fölé magasodó férfire.
- Mi van? - kerekedtek el Malfoy szemei. - Potter, szerintem ne igyál többet! - vette ki Draco a kezéből a poharat. - Egyébként is mit keresel te még mindig itt?
- Nehogy már te mondd meg mikor és hol legyek! - állt fel dühösen Harry ökölbe szorult kezekkel.
- Látom te még mindig nem fogtad fel ezt az egészet - csóválta meg a fejét Malfoy, majd visszaültette Pottert a székre. - Voldemort vadászik rád, értsd már meg. Ha már a nagy Sirius Black-nek nem hiszel, akkor nem tudom, kinek fogsz.
- Honnan tudsz te erről? - kérdezte feszülten Harry.
- Nemrég költöztem ide és láttam, amikor felment hozzád - sóhajtott nagyot Draco, majd lassan körbenézett a bárban, s egészen halkan folytatta. - Voldemort már hónapokkal a háború után keresni kezdett téged. Áthúztad a számításait és ez nem tetszett neki. Végezni akar veled, és nem nyugszik addig, amíg meg nem teszi.
- Miért hinnék neked? Te is közéjük tartozol. Te is az ő embere vagy - bizalmatlankodott Harry.
- Csak voltam. Amióta apámat bezárták az Azkaban egyik hűvös cellájába csak bujkálok, Voldemorthoz meg a halálfalókhoz már rég semmi közöm. Nem akarok én is egy koszos patkánylyukban elsorvadni, annyira hülyének ne nézz, Potter!
- Rendben! Az elmélet kedvéért tegyük fel, hogy hiszek neked. Miért pont ide jöttél, ha nem tudtad, hogy én is itt vagyok?
- Véletlenről még nem hallottál, Túlélő? - húzódott gúnyos fintorba Draco szája. - Nem követtelek, nem akartam találkozni veled, még csak a szomszédod sem akartam lenni. Így alakult. Velem ellentétben viszont sokan mások a közeledbe akartak férkőzni...
- Köztük Gabriel, igaz? - nyelt nagyot Harry.
- Igen, köztük Gabriel - bólintott Malfoy. - Azt nem tudom miért pont őt bízta meg a Nagyúr, a szülei halálfalók voltak, de ő nem. Soha, még csak szóba sem került egyetlen alkalommal sem, a nevét sem hallottam sehol, pedig a Burn család elég neves halálfaló múltnak örvend generációról generációra. De Gabriel Burnt soha nem láttam Voldemort közelében.
- Akkor honnan ismered? - fészkelődött nyugtalanul székében Potter.
- Úgy ismered te Draco Malfoyt, mint aki egyszerre csak egy kapura játszik? - mosolyodott el pimaszul Draco, mire Harry hátrébb hajolt a széken, riadt arckifejezése pedig nevetésre késztette a szőke férfit. - Ne röhögtess már, Potter! Úgy nézek én ki, mint aki akar tőled valamit? Ugyan - legyint szórakozottan Draco. - Ha már férfi, legyen különleges. Te pedig, drága Potter - nézett végig Harryn. - Ki kell ábrándítsalak: nem vagy az!
- Nem voltam kíváncsi a véleményedre - nézett zavartan a férfire Harry, aki csak mosolygott tovább negédesen.
- Ne húzzuk fölöslegesen egymás idejét, Potter! Csak erőltesd meg egy kicsit az agyad: te most itt vagy, pedig nem itt kéne lenned, akinek pedig itt lenne a helye, az ott van, ahol rád várnak...
- Tessék? - kérdezte értetlenül Potter.
- Ha viszont szeretnéd még látni az angyalodat, gyorsan cselekedj. Ketyeg az óra és Voldemort türelme se végtelen - állt fel Draco, majd a zsebéből kihalászott pénzét a pultra tette. - A vendégem voltál. Veheted béke-whiskynek is - kacsintott Harryre a szőke férfi. - Viszlát, Potter!
Harry ült pár percig még mozdulatlanul a székén, gondolataiba merülve. Aggodalom telepedett szívére, bár ezt nem szívesen vallotta be a történtek után. Még inkább összezavarodott, a szőke férfi mindent felkavart benne, ami lecsillapodni látszott. Egyet tudott csak biztosan, hogy utána kell járnia a lezáratlan ügyének, és hogy mindezt egyedül nem viheti véghez.
- Malfoy! - kiáltott a szőke férfi után, aki kételyes mosolyával fordult vissza az ajtóból. - Vigyél el hozzá! - kérte határozott hangon, mire a szőke férfi csak bólintott egyet, majd várta, hogy Harry kövesse őt a hoppanálási pontig.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
