Roxforti hétköznapok – Roxmorts
A karácsonyi szünet előtti utolsó roxmortsi kirándulás szombatja. Még vagy két hét volt az ünnepig, de ez a hétvége volt arra feláldozva, hogy a diákok megszállják a kis falut. Mindenki ilyenkor vásárolgatott ajándékot, vagy barátainak, vagy az otthoni rokonoknak. A legnépszerűbb helyek ilyenkor Zonko csodabazárja, illetve a Mézesfalás volt. A Három Seprűben ilyenkor csak a helyiek iszogattak, a Szárnyas Vadkan pedig még kihaltabb volt. A hely nemrég esett át a tulajdonosváltáson, mégis ugyanolyan poros és elhagyatott volt, mint eddig.
A diákok már a bejárati csarnokban gyülekeztek, alig várták, hogy elindulhassanak. Lenah nyugodtan pakolgatott szobájában, tetszett neki a tudat, hogy az egész pincében feltehetőleg ő az egyetlen élőlény. Bár, valószínűsíthető, hogy a bájitaltan teremben akadt egy-két csúszómászó, de ezeket most nem vette számításba. Rég érezte magát ennyire vidámnak, mintha visszaköltözött volna az élet az ódon falak közé. Ennek persze egy oka volt, amit Lenah nem szívesen vallott be. Adam, ígéretéhez hűen, hetente egyszer-kétszer korrepetálta a lányt, s kezdték egyre jobban megismerni egymást. Shepperd kedves fiú volt, jól nevelt és illedelmes. Nem mellesleg a háza terelője, illetve iskola első és volt prefektus, vagyis viszonylag befolyásos az iskolában, vélhetőleg pedig majd a nagybetűs életben is az lesz. Volt még egy tulajdonsága, amit Lenah nem akart észrevenni. Ez a fiú, rettentően helyes volt, kissé lenőtt szőke haja, és átható, sötét pillantása mindig megdobogtatta szívét.
Nem volt biztos az érzéseiben, szerette a fiút, de eddig csak bátyjaként, bár vérség nem kötötte őket. Mostanában azonban, kezdett úgy nézni a fiúra, mint barátra. Adam néha bókolt neki, ezért kicsit zavarodott volt, nem tudta eldönteni, a fiú valóban, szerelmes bóknak szánja a kellemes megjegyzéseket, vagy csak udvariasságból mondja. „A fiúknál sosem lehet tudni. De valószínűleg tetszel neki!” – csengtek fülében Natheline szavai.
Anguish kissé megázta fejét, elkergetve a zavarba ejtő gondolatokat. Ő nem olyan lány volt, bár, még maga sem tudta, hogy milyen. Nem foglalkozott még olyan kérdéssel, hogy fiúk, hisz tudta, valószínűleg majd édesanyja választ neki férjet. Ez volt a szokás, sejtette, hogy rá is ez a jövő vár. „De akkor is, egy kis iskolai kalandba még nem halt bele senki, nem igaz?” – Natte hangja, mint valami kis ördög, úgy visszhangzott tudatában. Pedig tudta, nem lenne szabad belemennie semmi ilyesmibe. Így hát elhatározta, passzív résztvevője lesz ennek a játéknak, ha Adam lép valamit, akkor ő nem fogja visszautasítani, de ha nem történik semmi, hát ez van.
A zavaró gondolatok lezárásaként vett egy mély levegőt, s minden erejét összeszedve próbálta felemelni az ágyról azt a könyv-, pergamen-, tinta-, tollkupacot, amit az elmúlt pár percben összehordott. Míg mindenki más Roxmortsba készülődött, ő a hétfői házi feladat elkészítéséhez szedelődzködött. Adammel egyeztetve megbeszélték, hogy aznap este fognak tanulni, mivel a fiúnak van egy kis vásárolni valója a faluban. Lenah is lemehetett volna, de mivel neki nem volt semmi dolga ott, hiszen már mindent beszerzett, amire az ünnepek alatt szüksége lehetett, így inkább péntek délután pihent, s most, hogy egyedül lehet, behozza a lemaradást.
Anguish nem az a személy volt, aki az ’Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra’ elv szerint élt. Miután kirúgta a gyenge zárral rendelkező ajtót, kibotorkált a klubhelyiségbe. Az egyik kedvenc asztalához ledobta a számára tonnás súlyt, s elégedetten támaszkodott meg. Az asztal a kanapé mögött állt, így, ha ritkán bár, de előfordult, hogy egyedül volt a klubhelyiségben, megtehette, hogy felmászik a kanapéra, s hátát melegítve a kandalló tüzével, dolgozik. Most is erre készült, ám előtte elkezdte gondosan rendezgetni a dolgait. Lepakolta a könyvekről a tintásüvegeket, a tollakat mellé tette, legalább akkor legyen rend körülötte, mikor elkezdi a munkát. Ismerte magát, mire végez mindennel, úgy fog kinézni a körülötte lévő minimum három méteres hatósugarú kör, mint ahol mugli bomba robbant. Szépen kitette egymás mellé a könyveket…
- Te meg mit csinálsz? – jött egy cseppet sem kellemes hangvételű kérdés, a háta mögül.
- Merlinre! – pördült meg tengelye körül, s nézett szembe a mögötte alattomosan halkan közlekedő egyénnel. Vagy három méter is lehetett köztük, Lenah az előbb mégis úgy hallotta, mintha alig pár centre tőle jött volna a kérdés.
- Miért vagy még mindig itt? – tette fel újra a fiú, látván a lányt annyira megijesztette az imént, hogy az nem fogta fel, mit kérdeztek tőle.
- Ezt én is kérdezhetném tőled – Anguish akaratlanul is támadással felelt a számára támadó jellegű kérdésre. A fiú még nem válaszolt, de Lenah már végigmérve őt, rájött, hogy kérdése kissé hiábavaló volt. A fekete, halványan kopottas utazó köpeny igencsak árulkodó jel volt.
- A faluba indulok, és ugye nem sértődsz meg, hogy a hálótól a klubhelyiségen keresztül vezet az út – hangja szarkasztikus volt, s közelebb lépett egyet.
- Csak nyugodtan – mutatott az ajtó felé kissé zavartan Anguish. Maga is érezte, hogy jogtalan a felháborodása, de nem adta magát egykönnyen. Jószerivel két hónapja egy hangot nem váltottak, s most, hogy ismét előtte állt, újra kellemetlen érzések szállták meg. Az a sötét szempár bár most nem égett haragos vágytól, mégis, Lenah megborzongott, félt. Az után a legutóbbi merénylet után, különös gyűlölet vetett gyökeret benne a fiú iránt. Rossz érzése volt, nem tudta, mire készül, de tartott a következményektől. Ugyanakkor, ennyi félelmet gerjesztő érzés ellenére, valahonnan bátorságot merített, hogy ha nem is nyugodt szívvel, de vissza merjen beszélni neki. Talán az idő. Valószínűleg az feledtette vele Denem tettre kész haragját. De lehet, egy sokkal kedvesebb fiú volt az, aki bebizonyította neki, hogy nem mindegyikőjük szívtelen. Mert valljuk be, a Mardekárba nem épp a jó modor dicső példái jártak. Legalábbis a lányokkal szemben nem tanúsítottak illemet, csak ha nagyon akartak valamit, esetleg házi dolgozatot, vagy kölcsönbe pennát, amit az esetek többségében nem adtak vissza.
- Te miért nem jössz le Roxmortsba? – váltott erőltetett nyugodtságra Denem. Indulatai szerint pálcával tanítaná meg Lenah-nak azt, amit úgy látszik a hetek alatt elfelejtett. A tiszteletet, s azt, hogy mindent úgy kéne tennie, ahogy ő mondja, jelen esetben, ha kérdez tőle valamit, arra egyenesen, mellébeszélés nélkül válaszol. Kezdte belátni, a lány, ha akar, tud úgy viselkedni, ahogy Denem az elvárná tőle, de ehhez folyamatos megfélemlítésre lenne szüksége. Sajnos, kénytelen volt elismerni, Anguish rosszabb, mint egy hároméves, legalább is többet kell foglalkozni vele. Ehhez most nem sok kedve volt, de Tom látta maga előtt, ha azt akarja, hogy esetlegesen a jövőben a lány azt tegye, amit ő mond, akkor már most el kell kezdenie vele foglalkozni, ha úgy tetszik, neki kell tiszteletre nevelnie, legalábbis arra a tiszteletre, amit vele szemben kéne megtennie.
- Még sok a házi feladat hétfőre, meg kell csinálnom.
- Megcsinálhattad volna tegnap is, de ráérsz akár holnap is – világított rá Tom. Tekintete tükrözte a kandalló tüzét, s Lenah belenézve a sötét szempárba ismét látta azt a türelmetlen csillogást.
- Én mára terveztem – magyarázta Anguish, s a határozottság hangjában közel sem sikerült olyan hatásosra, mint szerette volna.
- De ma más programod van!
- Miből gondolod? – Lenah nem tudta visszatartani kitörő mosolyát. Mégis Denem honnan tudhatná, hogy mi a mai programja, s ráadásul még rosszul is tudja.
- Abból, hogy én azt mondom – húzta mosolyra a fiú is ajkait, s ez Lenah arcáról lefagyasztotta az övét. – Pakold össze a könyveidet, és egy perc múlva itt legyél, felöltözve, és indulunk. Nem vagyok hajlandó több időt várni, úgyhogy siess! – Denem hangja szinte parancsoló volt, Lenah mozdulni sem mert. Ez a hirtelen hangulatváltás jobban hatott rá, mint egy sóbálvány átok. – Mire vársz? – emelte meg hangját a fiú, s Lenah összerezzenve kezdte összepakolni gondosan elrendezett cuccait.
„Mégis mi a fene volt ez?” – kérdezte magától, már a hálóba vezető folyosón. Ekkorra tért észhez, eddig szinte csak gépiesen cselekedett. Nem értette, miért volt ilyen a fiú, miért állt most szóba vele, pedig már kezdett reménykedni, hogy Denem elfelejtette azt az estét. Azt a borzalmas, októberi estét. Pedig már maga is csak nagyon ritkán gondolt rá.
Ledobta ágyára a könyveket, pergameneket, majd ládájából előhúzta utazóköpenyét, melyen a Mardekár címere díszelgett. Gyorsan hátára vette, nyakánál összegombolta, előhúzta zöld-ezüst sálját, de a mozdulat megakadt, mielőtt nyaka köré tekerhette volna a puha anyagot. Miért történik mindez? Miért tette azt, amit mondott? Miért izzadt már megint a tenyere? Miért futott végig hátán az kellemes bizsergés, mikor meghallotta a hangját? Miért ez a hirtelen nagy érdeklődés az irányába?
Kérdések, már megint megválaszolatlan kérdések. És egyre csak több és több merült fel benne. Miért akar vele lemenni Roxmortsba? Ketten, együtt?
„Talán…” – még rá gondolni sem mert, hogy mit akarhat a fiú. Valójában, semmi logika nem lenne benne, de mi van, ha mégis. Denem úgyis olyan nehezen mutatja ki az érzéseit, már ha van neki. De miért ne lenne? Lehet, hogy ez tényleg az, aminek látszik, csak, kicsit másként tálalva? Ezt csak egy módon tudhatja meg.
Lenah sietős léptekkel indult a klubhelyiség felé, s útközben tette nyakába meleg sálját.
- Ha legközelebb azt mondom, siess, akkor siess! – Tom már az ajtóban állt, s bár hangja némi szigorral csengett, mégsem látszott annyira dühösnek. Már fáradt volt, már várta a szünetet, bár az árvaházba nem megy vissza az ünnepekre, mégis, ez a sok számonkérés, és tananyag, az RBF-ek miatt, őt is lefárasztotta. Szeretett volna minél többet tudni, de bár nem mutatta, már várta, hogy kicsit pihenhessen, s tudta, hogy a szünetben is tanulni fog, legalább majd maga oszthatja be az idejét. Ezt a szombatot is egyfajta pihenéssel akarta eltölteni, nem pedig pesztrálással. De amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, talán nem lesz olyan vészes.
Lenah nehezen tartotta a tempót, amit a fiú diktált. Siettek, hisz már az egész iskola a bejáratnál gyülekezett. Denem szorosan mellette haladt, bár tekintete határozottan az előttük lévő utat pásztázta, talán észre sem vette, hogy kezeik mennyire közel haladnak el egymás mellett. Lenah egy-egy pillanatig mindig érezte a fiú kezéből áradó melegséget, s ettől lépésről lépésre egyre jobban elvörösödött. Egyre jobban kezdte elhinni a maga által kreált kis álmot, hogy ez egyfajta randi lesz. Csak ők ketten, Roxmortsban, mi más lehetne?
Anguish egy pillanatra meghőkölt, mikor látta, mekkora tömeg gyülekezik, hogy elinduljanak. Az iskola elsők próbáltak a tanárokkal együtt valamiféle rendet teremteni, persze hiábavalóan. Denem mit sem törődött, hogy az eddig szinte kiskutyaként mellette haladó lány most lemaradt tőle, ő egyenesen egy kisebb csapathoz csapódott, s miután azok kérdezősködtek, hogy hol volt, ő kissé kelletlenül számolt be nekik, hogy plusz egy fővel bővülnek.
Lenah miután észbe kapott, s felfogta a tömeg nagyságát, kissé csüggedten konstatálta, hogy Denem csatlakozott fiú bandájához. Ott állt, árvának érezve magát, mikor egy ismerős hang szólította meg.
- Lenah! – integetett valaki felé a tömegből. Anguish kis mosollyal arcán intett vissza, s miután elfogadta, hogy nincs más választása, ha nem akar hülyét csinálni magából, jobb lesz, ha lemegy a faluba Nattéval, és maximum majd korábban visszajön, és még gyorsan firkant valamit, hogy Adam ne szedje le nagyon a fejét.
Natheline egy nagyobbacska csoporttal várta, hogy elinduljanak, főként rokonsága körében. Ott volt Natte unokatestvére, Lucretia, aki most volt hatodéves, a harmadikos öccse, Orion, a másod-unokatestvérük Walburga, szintén hatodikos, illetve annak öccse, a szintén harmadikos Cygnus. Az egész család mardekáros volt, Lenah tessék-lássék szinten még ismerte is őket. Kissé elkalandoztak gondolatai, ahogy végignézett a kis családi csapaton. Valaki hátulról megbökte vállát, s mikor szembe nézett az őt zaklató griffendéles hetedéves iskola elsővel, az kissé ingerülten tette fel kérdését.
- Most akkor jössz, vagy itt maradsz? – Minerva idegei már pattanásig feszültek, nem elég, hogy a merényletek óta az iskola elsőket és a prefektusokat is beosztották éjszakai folyosó felügyeletre, még most is a zajongó, szemtelen kölykökkel kell hadakoznia, akik nem találják a helyüket.
- Megyek… Megyek már! – motyogta orra alatt Lenah, s megindult Natte felé.
- Anguish! – Denem hangja megállította léptében, s megrezzenve fordul a fiú felé. Az csak fejével intett neki, hogy menjen oda hozzá. Lenah szinte érezte a sürgető pillantásokat, melyeket McGalagonytól kaphatott, s csak intve Nattéék felé elindult a fiúk felé.
- Remek, a kis félvér is megjött – tette meg csípős megjegyzését Dolohov. A fiúval az elmúlt öt évben ugyan olyan volt a kapcsolatuk, Dolohov minduntalan felhánytorgatta a közel kétszáz éves múltat, Lenah pedig pálcájával próbálta jobb belátásra bírni, sikertelenül. Anguish már most is reflexszerűen nyúlt fegyveréért, s lépett egyet közelebb a fiúhoz, de Denem karjával állított gátat neki.
- Dolohov! – szólt rá a fiúra, s bár Lenah nem látta, egy jelentőségteljes pillantást váltottak. Denem őt sem kímélte haragvó tekintetétől, s a lány egy mély levegőt véve engedett a fiú parancsának, amit ugyan szavakkal nem mondott ki, de ő értette, hogy maradjon nyugton.
- Indulunk! – hallatszódott egy hang, ami átkiabálta az egész nyüzsgő csarnokot. A fiatalság egy emberként indult meg, a sort az iskola elsők zárták.
- Már csak ez kellett nekünk, hogy ez is a nyakunkon legyen – súgta oda Dolohov Averynek, mikor már kint voltak a szabadban. Se Denem, se Lenah nem hallották meg, a fiú elöl ment, a lány pedig Nott mellé keveredett, s fél füllel hallgatta, hogy az miről beszélget Lestrange-dzsel. Főként gondolataival volt elfoglalva, amik csak újabb és újabb kérdéseket vetettek fel neki. Vajon ez már mindig így lesz? Már sohasem csinálhatja azt, amit ő akar? Mostantól úgy kell táncolnia, ahogy Denem fütyül? Vajon hogy bírják ezt a fiúk? Ők tényleg ezt akarják, tényleg a szombat délutánjukat ezzel a parancsolgató, érzéketlen idiótával akarják tölteni?
Lassan rá kellett jönnie, hogy igen. A fiúk jól elszórakoztak az úton, beszélgettek, csínytevések terveit szövögették. Olyan dolgok voltak ezek, amelyekbe Lenah nem igazán tudott, de nem is akart beleszólni. Elfogadó típus volt, ha ezt kellett tennie, hát megtette, de nem élvezte. Bár tény és való volt, hogy a roxmortsi téli táj, egyszerűen csodálatos volt. Mindent vagy húsz centis hóréteg borított, s szakadatlanul esett, óriási pelyhekben. A Mézesfalásban tolongtak a fiatalabb diákok, valakik már az ajtóban nassoltak, s nevetgéltek. Zonkónál már három ablak ki volt törve, de a diákok rendületlenül masíroztak be. Calamus Pennaboltjában is lézengtek, bár lényegesen kevesebben. Az Aranytalár Varázslódivat szabásza az ablakban állt, s elkalandozott mosollyal arcán figyelte a roxforti diákokat. A Dervish és Durranban Lenah egy-két ügyetlenebb griffendéles évfolyamtársát vélte felfedezni, de a fiúk annyira siettek valahová, hogy nem igazán nézhette meg magának őket. Ahogy elhaladtak a posta mellett, Anguish megbabonázva figyelte, ahogy szinte percenként röppennek fel tucatnyian a baglyok. Az egyik hatodéves hollóhátas lányt el is találta az egyik madár egy kellemetlen csomaggal, mire az sírva szaladt a kastély felé, nyomában barátnőivel. Lenah nem állhatta meg, hogy el ne nevesse magát.
Megpróbált pozitívan gondolni erre kis kiruccanásra, s nem gondolni az esti tanulásra. Anguish néha nem értette, Adam hogy lehet hugrabugos, mikor vannak pillanatok, hogy akaratossága és tudálékossága egy hollóhátaséval vetekszik. Lenah persze már nem akadt fenn az ilyeneken, hisz ő is a Mardekárba került, holott nem ott lenne a helye. Jó eszű kislány volt még, picinek, legalábbis a rokonai mindig ezzel jönnek, mikor év végén hazaviszi a vizsgaeredményeket.
„Hogy lehetnek ilyen jegyeid, kisebbnek többet tudtál, mint most!” – Lenah már csak nevetett ezeken a dolgokon, megpróbál nem foglalkozni velük, és túltenni magát rajta. Nehéz volt, úgy érezte, mindig, mikor egy-egy ilyet hozzávágnak a fejéhez, mintha egy gombóc szorulna a torkába, ami sírásra készteti, de nem teheti. Le kell nyelnie, s visszatartani magát, nem bántódhat meg ilyen kis semmiségeken, még akkor is, ha neki nagyon is fáj. Megtanulta eltűrni ezeket a dolgokat, s bár néha nagyon fájt a gyomra, a sok kis gombóctól, elviselte, mert el kellett viselnie. Egy aranyvérű sok luxust megengedhet magának, de azt nem, hogy ilyeneken felhúzza az orrát. Legalábbis egy jól nevelt nem.
Az ajtó nyikorgása, és egy régi réz csengettyű borzalmas kongása ébresztette fel. Megérkeztek, s a fiúk azonnal leültek egy nagyobb asztalhoz.
- Hozz nekünk inni, Anguish! – vetette oda neki Avery, s Dolohovval összemosolyogtak. Lenah elhúzta a száját, értette a célzást, hogy állja a többiek számláját. Míg azok hatan elhelyezkedtek, Lenah körbepislogott, s társai iránt érzett megvetése hamar elpárolgott. A söntésnél rég látott ismerős fogadta, kedves mosollyal arcán, hívogatóan integetett. Lenah majdhogynem odagaloppozott örömében.
- Hello, Aberforth bácsi! – köszönt vidáman a lány.
- Hát te megint mit keresel itt? – a férfi kérdése bár nem épp a legkedvesebb volt, mosolyával, és kedvesen csillogó kék tekintetével tagadhatatlan volt a jóindulata.
- Nem önszántamból jöttem – mutatott háta mögé kelletlenül a lány. – De mindegy is, hét vajsört kérnék.
- És a számlát ki fogja állni?
- Írd a többihez – legyintett Lenah, s nevetgélt tovább. Szerette a férfit, aki nemhogy az apja, de inkább a nagyapja lehetett volna, a közel hatvan évével. Alig két éve ismerkedtek meg, Aberforth épp abban az évben lett itt a kocsmáros, hogy a lány lejöhetett a faluba. Lenah, bár hangulatát tekintve talán a Három Seprű hívogatóbb volt, mégis, ide szeretett járni.
A lány bár nem tudta, hogy átváltoztatástan tanárának öccsével hozta össze a sors, szimpatikus volt számára a férfi, már csak a kettejük kis sötét ügyletei miatt is.
- Amúgy nem megmondtam, hogy amit kértél, az csak jövőre lesz meg? – súgta Dumbledore, két korsót a lány elé pakolva, egy tálcára.
- De igen, és nem is azért jöttem. Tudok várni, bár jó lett volna, ha már itt van – biggyesztette le rájátszott csalódottsággal ajkait a lány.
- Azt hiszed, az őrölt kentaurcsontot olyan könnyű beszerezni? – hordta le a férfi.
- Tudom, tudom – vont vállat a lány, s már hat korsó volt előtte. A nagyapjaként szeretett férfi évek óta hozott neki megrendelésre olyan bájital alapanyagokat, amiket így, hogy a Roxfortban sínylődött, nem tudott beszerezni, de volt egy-kettő, amiket úgy is nehézkes lett volna, ha szabadon járhat-kelhet.
Aberforth meg nem született unokájaként kedvelte a lányt, látott benne kedvességet, és jóindulatot, amit csak nagyon kevés mardekáros hordoz magában, ugyanakkor a céljai elérésében nem félt a fekete mágiához fordulni, de csak a kellő mértékben. A fiatalabbik Dumbledore látta benne részben elvesztett húgát, bár néha rá kellett jönnie, hogy csak bele akarja látni. De neki ez is elég volt. Ez a lány kedves volt vele, míg a falubeliek nem igazán, s a többi diák is kerülte őt. Nem tagadta, ő sem volt épp a kedvesség mintaképe, de akkor sem érezte ezt jogosnak. Bár már ha jobban belegondolt, az igazságosság mindig is elkerülte őt, de nem tudott mit tenni ez ellen, s valahol mélyen, nem is akart, belefáradt.
- Hát te? – lepte meg hirtelen egy ismerős búgás Lenah-t. Kissé hátralépett, ahogy megfordult, s szembe találta magát, az alig tőle pár centire álló fiúval.
- Szia, Adam! – köszönt zavartan a lány.
- Nem úgy volt, hogy nem jössz le? – nézett Anguish-re csalódottan.
- De, de változott a terv, elhívtak – tekintett a csapatnyi mardekáros felé a sarokba. Adam a háta mögé sandított, s míg a csapat nagy része beszélgetett, csak egy, de határozottan rosszalló pillantás találkozott az övével.
- Persze amikor én hívtalak, nemet mondtál – lépett közelebb Adam, s nekiszorította egy faoszlopnak Lenah-t. Cseppet sem tetszett neki, hogy a lány egy csapat tizenöt éves, ráadásul mardekáros fiúval jött egy ilyen rosszhírű helyre. Ő is csak most kivételesen tette be ide a lábát, mert látta az ablakból, hogy Anguish benn van. Az pedig, hogy egyikük, ráadásul nem is akármelyikük, ilyen rosszallóan, mivel Adam nem ismerte annyira, így nem is tudhatta pillantása igazi okát, de ő csak annyit vett észre, hogy szinte már féltékenyen néz rá, csak még eltökéltebbé tette. Nem akart elsietni semmit, a terve rettentő precíz volt, s napra pontosan kidolgozott, de úgy gondolta, jobban halad, mint számította. A lány sokkal hamarabb elfogadta őt, s látta a mélybarna szemekben a csillogást, hogy felnéz rá. Megpróbálja, ennyi kockázat kell, s bár nem nyolcvan százalékosan biztos a végkimenetelben, csak hatvan, azt a húszat felteszi most egy lapra.
- Igazából, én sem értem, nem is akartam, csak, így jött össze – vette kissé csacsogósra a stílusát Lenah. Mégsem mondhatja el Adamnek, hogy cirka két hónapja pengeélen táncoló egyezséget kötött Denemmel, hogy ő nem tálal ki senkinek, cserébe nem végeznek vele, és még ráadásul minden szavát követnie kell. Lenah egy pillanatig most elgondolkozott, hogy vajon igazságos-e ez a felosztás, hisz két szívességet is tesz a fiúnak, míg az csak egyet. Nem, nem volt igazságos, de az élete volt a tét. Most jött rá csak igazán, hogy kijátszotta a fiú a kamrában rajta úrrá lett félelmét. Egy pillanatig, elismerésre méltóan sütötte le szemeit.
- Gondolom, semmi esély, hogy a nap hátralévő részében velem tarts – támaszkodott meg a lány feje mellett kezével Shepperd.
- Ígéretet tettem – sóhajtotta rekedten Lenah, majd miután kimondta a szavakat, felnézett a fiúra, s ekkor tudatosult benne, hogy az milyen közel van hozzá. Reflexei egy lépést hátráltattak volna vele, de a szú ette faoszlop meggátolta.
- Akkor, jobb lesz, ha búcsúzom – Adam már csak suttogott, s még közelebb hajolt a lányhoz. Lenah szíve jobban vert, mint a legutolsó Mardekár-Hollóhát kviddicsmeccsen, ahol a Hollóhát vezetett 190-50-re, s a két fogó fej-fej mellett haladt, üldözőbe véve a cikeszt, és a Hollóhát terelője leütötte a mardekáros őrzőt egy gurkóval, a Holóhátnál volt a kvaff…
S Lenah csak remélni merte, hogy a fogójuk elkapja az arany cikeszt.
És elkapta. Anguish nem volt nagy kviddics rajongó, alapvetően nem szurkolt egy csapatnak sem, de a házak közti mérkőzéseket imádta. S akkor hihetetlen örömmel ujjongott együtt Nattéval, aki eddig unottan ült mellette, de most, hogy győztek ő is felállt ültő helyéből, s együtt örült barátnőjével.
A helyzet persze most más volt. Adam ajkai ajkain megakadályozták, hogy örömében sikítson, s most Natheline sem volt ott, együtt ujjongva öleljék egymást. Most csak ő volt ott, és Adam, s a hihetetlen érzés, ahogy gyengéden mégis határozott szándékkal megkapja élete első csókját.
Adam mégis csak lépett, Natténak igaza volt, de egyvalamire nem számított. Ez a csodálatos pillanat hamar véget ért, pedig nem akarta. Végre értelmet nyertek az érzések, amiket a fiú iránt táplált, s végre szabadjára engedhette őket.
- Megyek, a barátaid gondolom már várnak – búgta Adam, s egy futó puszit adott még az arcára.
- Nem is a barátaim – mormogta halkan, gyermeteg vidámsággal Lenah.
- Este találkozunk, ahogy megbeszéltük – Shepperd már az ajtóból intett vissza neki.
- Rendben – intett Lenah is.
- Igyekezz már, fiúzni ráérsz! – jött egy kellemetlenkedő hang a mardekáros asztaltól.
- Elbírod? – kérdezte Aberforth, mikor látta, a lány pironkodva egyensúlyozza karjai közt a tálcát.
- Persze – egyenesedett ki határozottan Anguish, s egy búcsúzó mosoly kíséretében társai felé indult. A fiúk azonnal lecsaptak az italokra, nem is törődtek a lány jelenlétével. Denem szinte sértődötten vette el saját korsóját, míg Lenah gondolataiba merülve vonta ki magát a társalgásból.
Denem cseppet sem örült ennek a fejleménynek, így, hogy Anguish mögött áll egy, lássuk be az iskolai életben nála sokkal befolyásosabb fiú, nehezebb dolga lesz betörni a lányt. Márpedig nem hagyhatja, hogy ez a bolond fruska kikotyogjon bármit is. Még nem tudhatja senki. Ha viszont most hallgattatná el, túl feltűnő lenne. Nincs más esélye, várnia kell a sorára, remélve, ez csak egy futó kaland lesz a lány életében. Nem tetszett neki ez a kispados szereposztás, de nem tudott mit tenni, s ez a tehetetlenség, szinte az őrületbe kergette. Már attól feljebb ment a vérnyomása, ha a lányra kellett néznie. Kezdte úgy vélni, talán több van ebben a különös gyűlöletben, amit most érez.
***
Adam elégedetten lépett kis a Szárnyas Vadkanból. Végre, eredménye is látszik annak, amiért hetek óta puhította húgát. A bizalmába fog férkőzni, el fogja hitetni vele, hogy ’szereti’. Megjátssza a tini szerelmet, s majd mikor már a tenyeréből fog enni, akkor fog belerúgni. Mi több, egy életre megtanítja neki, hogy milyen fájdalmat érezni, s az anyja is meg fogja tudni, milyen az, ha valaki olyasvalakit vesznek el, vagy inkább jelen esetben kínoznak meg, akit szeret, a világon mindennél jobban. Nem, Adam ölni nem lenne képes, de kínozni, akár a végtelenségig kínozná. S ezt mért ne tehetné saját maga számára élvezetessé?
Ezzel a gondolattal csatlakozott osztálytársaihoz, akikkel együtt indult le a faluba, s most csapatostul tértek be a Mézesfalásba.
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
