15.
A régi ismerős
– Albus, várj!
A smaragdszemű fiú megtorpant a folyosón, és visszafordult, hogy Scorpiusra nézhessen. A tejföl-szőke hajú lesütötte a szemeit, miközben átkarolta Maryt. Albus türelmetlenül nézett rá, és várta, hogy az ifjú Malfoy-fiú végre elmondja amit akar.
– Mondd már, nincs sok időnk! - csattant fel dühösen, mikor látta, hogy Scorp még mindig nem mondd semmit. - A Mester már nálunk van!
A hármas elhűlve meredt Albusra; csak akkor fogták fel, hogy miről beszél a fiú. Mindannyian tudták miért ment a Mester Potterékhez – az utolsó tűzmágusért. Scorpius bólintott, majd gyorsan belekezdett a történetébe, miközben az igazgatói iroda felé iramodtak.
– Emlékszel – suttogta halkan –, mikor elrabolták Kate-et?
Albus lehajtott fejjel válaszolt; hangja alig volt több puszta suttogásnál, sőt még halkabban válaszolt, mint maga Scorpius.
– Nem tudok nem emlékezni. Miért kérdezed?
A tejföl-szőke hajú fiú zavartan sütötte le ismét a szemeit. Látszott rajta, hogy kellemetlen neki a téma.
– Arra is emlékszel – emelte fel kissé a hangját –, hogy mi történt a pályaudvaron karácsonykor? Mikor a nagyapám...
– Emlékszem – biccentett gyorsan Albus, hogy oldja a feszültséget. A másik bólintott, majd gyors pillantást vetett Johnra és Maryre, akik szótlanul sétáltak melletük.
Scorpius sóhajtott egyet.
– Miután hazamentünk az anyám veszekedni kezdett a nagyapámmal. A házimanók gyorsan riadóztatták apámat, aki visszasietett hozzánk, és párbajozni kezdett a nagyapámmal – folytatta, és a hangja kicsit büszkén csengett. - Apám megtiltotta a nagyapámnak, hogy még egyszer betegye a lábát hozzánk, de a nagyapám mégis eljött – nevetett fel érdes hangon a fiú. - Lupus fedezte fel a házban.
Albus ismét megállt, és érdeklődve hallgatta tovább barátja meséjét. Nagyon kíváncsi volt, a történtekre Malfoyéknál, de tudta, hogy most a családja sokkal fontosabb. Szinte látta maga előtt mi történik, de azért Scorpiusra nézett, aki csendesen folytatta.
– Lupus látta, hogy lent járt nálunk a pincébe, így miután nagyapa elment, ő is lement – mondta Scorp. - Ott volt, érted? Nagyapa volt az, aki...
A Mester diadalittasan elmosolyodott, ahogy Potterék házát nézte. Felnézett az égre, miközben belépett a kapun. Pálcáját az ajtó kilincsére szegezte, és szinte vidáman mormolta el a bűbájt:
– Alahomora!
Az ajtó halkan nyikordult egyet, majd dübörögve kicsapódott.
– Kate-et Lucius Malfoy rabolta el – mormolta Albus, miközben megdörzsölte a fejét. - Hol van most, Kate? Még mindig ott? - kérdezte a smaragdszemű.
A tejföl-szőke hajú fiú megrázta a fejét, majd elmosolyodott. Az egyik szoborra nézett, mely mögött volt egy kevéske hely – pont annyi hely volt, hogy egy állat elbújhasson mögé. Egy barna bundájú, villogó szemű macska mászott elő, majd kékesfehér fény vette körbe. Kate Malfoy leporolta magát, majd kedvesen elmosolyodott, és odalépett a smaragdszemű fiúhoz. Amaz nem szólt semmit, nem tudott mit mondani. Albus óvatosan ölelte át a lányt, mintha attól tartott volna, hogy ismét eltűnik.
– Albus – mosolygott a lány.
– Lupus szólt anyának – mondta eközben Scorpius –, anyu pedig kiszabadította Kate-et, majd nem rég Roxmortsba hopponált, és felgyalogolt vele.
A smaragdszemű fiú bólintott, majd átkarolta a macskalányt. Örült, hogy ismét láthatja a lányt, mert nagyon a szívéhez nőtt.
A Mester kegyetlenül nézte a szobában játszadozó vörös hajú kislányt. A gyerek éppen magyarázott valamit a rávigyázó türkizkék hajú Teddynek. A Mester előráncigálta maga mögül a könnyes szemű Victoire-t, majd belökte a szobába.
– Szervusz, Teddy!
A fiatal férfi csodálkozva tekintett föl, majd meglátta a mosolygós, ám könnyes szemű ezüstszőke hajú lányt.
– Vic, mit keresel itt? - kérdezte, aztán odalépett a lányhoz, és gyengéden megcsókolta.
A lány remegve viszonozta, de továbbra is fájdalmasan tekintett Teddyre. Összekulcsolta a férfiével az ujjait, majd szomorúan egy mosolyfélét villantott.
– Jól vagy?
A lány megrázta a fejét, majd kibontakozott a férfi öleléséből, és pár lépést tett hátra. A vörös hajú Lily érdeklődve figyelte őket, csodálkozva és értetlenül, mert nem értette mi a baja az ezüstszőke hajú lánynak.
– Annyira sajnálom, Ted – remegett meg a lány hangja. S mielőtt a türkizkék hajú férfi megkérdezhette volna, hogy mit, a lány cselekedett.
Victoire Weasley kezében megvillant a pálca, és vöröses fény tört ki belőle, mely pont a mellkasán találta el Teddyt.
– Stupor!
A férfi szemei lecsukódtak, majd hangtalanul esett össze. A Mester belépett a szobába, és rámosolygott a vörös hajú kislányra.
– Megvagy, Lily Potter!
– Albus, minden rendben? - érintette meg Kate a fiú vállát, mikor megálltak az igazgatói iroda előtt.
A smaragdszemű fiú nem tudta elképzelni, hogy érhettek oda ilyen hamar. A lábai szinte ösztönösen vitték őt a biztonságos hely felé. Albus ránézett Kate-re, majd megrázta a fejét. A lány nem értette a fiú viselkedését, de mikor az megszólalt, teljesen elsápadt.
– Elkéstünk.
– Hát ti meg mit kerestek itt? - Az ötös megfordult, és szembetalálta magát Isidora Jackson kérdő tekintetével.
Az asszony tett pár tétova lépést a gyerekek felé, majd megállt tőlük nem messze, és érdeklődve várta a magyarázatot.
– Inkább azt mondja meg, hogy mi a jelszó! - mondta hirtelen Albus, majd sietve hozzátette:
– Elkezdődött.
Az auror úgy elsápadt, akárcsak Kate, ahogy a macskalányra nézett, majd Albusra. Bólintott, majd sietve odalépett melléjük, és a kőszoborhoz fordult:
– Éljen Dumbledore Serege!
A kőszobor félreállt az útból, és lassan megjelent a csigalépcső, mely az igazgatói irodához vezetett. Mrs. Jackson hátralépett, majd megállt, és a gyerekekre nézett.
– Ha siettek, talán még elkaphatjátok McGalagony professzort – felelte Albus kérdő tekintetére.
– Maga nem jön velünk, Isidora? - kérdezte John.
Az asszony szomorúan elmosolyodott, majd megszorította John kezét. Mikor megszólalt a hangja halk volt, mégis erőteljes, parancsoló.
– Nem mehetek, nem hagyhatom el a helyemet. Nektek kell mennetek!
Albus bólintott az asszonynak, aztán előreindult az igazgatói felé nyomában a macskalánnyal. Még hallotta, ahogy Mrs. Jackson lentről sok szerencsét kíván nekik. A fiú tudta, szükségük lesz rá, mert már közel a vég.
A kis Lily megfogta a mellé leguggoló Mester kezét, és egy széles mosolyt villantott rá, olyat, amilyet mindig is szokott, ha meglátta őt.
– Hova megyünk?
– Segíts nekem, Lilykém – suttogta a mágus, ahogy végigsimított a gyerek arcán. - Segíts nekem, és jutalmat kapsz érte!
Lily kíváncsian nézett a Mesterre, majd a mögötte álló Victoire-ra. Mindkettőjük arcán kedves mosoly ült ki, és a Mester mézesmázos hangjától a gyermek nagyon boldog lett. Érezte, hogy valami különleges, szokatlan dolog fog történni, csak arra nem jött rá, hogy ez számára jó vagy rossz. Azonban tudta, hogy szereti őket, így nem félt tőlük. Nem félt, és ebben nagyot hibázott.
– És mit?
– Az titok, Lilykém – mondta a Mester. - Ugye szereted a titkokat, kicsi Lily?
– Nagyon meg fogok lepődni? - kérdezte a kislány.
A Mester egyből bólintott, miközben megpuszilta a gyerek arcát. A vörös hajú kislány felállt, majd követte az elinduló Vicet.
– Akkor menjünk – válaszolta a gyerek.
Nem vette észre, ahogy a Mester szemei gonoszan megvillannak, és ahogy kegyetlenül ránézett.
– Higgy nekem, Lily – mosolygott a mágus –, nagyon meg fogsz lepődni.
A kislány viszonozta a mosolyt, majd előreszaladt. Nem hallotta, ahogy a Mester halkan megszólal, és a szó, amit mondott, a sorsáról döntött.
– Halálosan.
Albus gyorsan lenyomta a kilincset, és belépett az igazgatói irodába. Nem vesződött a kopogással, mert tudta, hogy az időbe telik, és pont ez az, ami nekik szörnyen kevés volt. Az iroda üres volt, akárcsak McGalagony széke. Az igazgatónő nem volt ott; nem volt ott senki.
– Na?
A többiek is beléptek az irodába, majd rémülten vették tudomásul, hogy McGalagony bizonyára már elment a gyűlésre. De senki nem volt oly rémült, mint Albus, aki hirtelen öntött el düh, hogy Mrs. Jackson valószínűleg tudta, hogy az igazgatónő nincs már a Roxfortba, mégis felküldte őket az igazgatóiba.
– Most mit tegyünk? - kiáltotta John, miután meggyőződött, hogy McGalagony valóban nincs az irodában.
– Nem tudjuk őket értesíteni, és lehet, hogy a Mester már el is rabolta Lilyt – hadarta gyorsan Mary, majd mind Albusra néztek.
A smaragdszemű fiú lehunyta a szemeit; nem akarta, hogy a többiek lássák, valójában milyen gyenge. Szúrta a szemeit a sós könnye, melyet el akarta takarni a világtól, s a Mester kárörvendő kacagása visszhangzott a fülében.
A vörös hajú Lily értetlenül nézett a Mesterre.
– Hol vagyunk?
– Biztos helyen, csillagom – mosolygott a mágus.
A kislány körbenézett a sötét teremben, majd megborzongott.
– Mikor megyünk már haza? - kérdezte.
– Nem érdekel a meglepetésed?
A mágus tudta, hogy kell felvillanyoznia egy gyerek kíváncsiságát; ehhez mindig is értett.
Albus öntudatlanul ült a földre. Karjaival átfogta a térdét, és a távolba nézett. Az irodában levő gyerekek mind tudták mit jelent ez; elkéstek. Mary leült a smaragdszemű fiú mellé, és megfogta a kezét; gyengéden megszorította, hogy jelezzen neki, ők itt vannak vele.
– Mihez kezdesz, Albus Perselus?
A smaragdszemű fiú csodálkozva kapta fel a fejét, majd a hang után kezdett kutatni, melynek gazdáját megtalálta. Az íróasztal mögötti falon lógó portré volt az. Albus felállt, és odasétált a portré elé, melynek lakója halkan, ismét kérdezett:
– Nos? Mi a válaszod, ifjú Albus Perselus?
A félhold alakú szemüveg mögül megnyugtató égszínkék tekintet szegeződött a fiúra. Könnycseppek gördültek a hosszú ezüst szakállra, s a festett arc büszkén, szinte kihívóan nézett Albusra.
– Dumbledore – lehelte a fiú.
– Valóban – mosolygott rá a portré alak –, de még mindig nem válaszoltál a kérdésemre, fiam! Mihez kezdesz?
Albus zavartan nézett hátra a barátaira, akik tapintatosan elfordultak tőle, hogy ne zavarják őt a volt igazgatóval való beszélgetésben.
– A Mester elrabolta a húgomat, professzor – mondta Albus. - Kötelességem őt megvédeni, azaz...
– Azaz?
Dumbledore professzor szélesen mosolygott rá, melyet a fiú alig bírt viszonozni. A smaragdszemű hollóhátas lehajtotta a fejét, miközben ökölbe szorította a kezeit.
– A szüleim nem bíztak bennem – mondta. - Nem mondták el, hogy mi folyik a háttérben!
– Miért? - hunyorgott rá a volt igazgató. - Te elmondtad nekik, amit tudtál?
Albus lesütötte a szemeit, mellyel egyben bevallotta, hogy ő sem mondott semmit. A professzor komoran bólintott, mint aki tudta.
– Akkor mit vártál, fiam?
– Magam sem tudom – suttogta halkan.
Dumbledore megsimogatta hosszú szakállát, miközben az előtte álló fiúra nézett. A roxfortos taláron megcsillant a Hollóhát jelvénye, mely szokatlan volt egy Pottertől. A professzor előrébb hajolt, és csillogó szemekkel nézett Albusra.
– Mit fogsz tenni? Ne feledd – mondta szelíden –, te nem csak egy fiú vagy! Te az a fiú vagy.
Albus szeme megvillant egyet. Túlságosan ismerősek voltak számára a szavak, és tudta is, hogy honnan. Mary ugyanezeket vágta a fejéhez akkor, mikor összevesztek. A smaragdszemű fiú csak ekkor értette meg e szavak jelentését. Ahogy belenézett Dumbledore kék íriszeibe, rájött, hogy mire gondolt az öreg professzor. Ha bízik magában, bármire képes, mert Ő Harry Potter fia. Mert benne van a vérében. Szinte suttogva szólalt meg:
– A húgom már a Mesternél van, professzor!
– És ki a Mester, Potter?
Perselus Piton szúrósan nézett rá. A smaragdszemű fiú gondolatban elnevette magát, mikor érezte, ahogy a két volt igazgató kereszttüzében áll. A két igazgatóéban, azokéban, kikről a nevét kapta.
Albus Perselus.
A fiú a két portréra tekintett, majd eszébe jutottak a Mester szavai. A szavak, melyek annyira ismerősek voltak a számára, csak nem tudta, hogy honnan.
– Jó téged látni, Al – mondta halkan a Mester, miközben közelebb ment hozzá, majd lehajolt, és adott két puszit a fiúnak. - Sajnos a múltkor elkerültük egymást, mikor megtámadtak, de ha tudnád, hogy aggódtam érted!
A smaragdszemű fiú számára villanások voltak, a kép pedig lassan kezdett összeállni, ahogy visszagondolt karácsonyra, főleg a lányra.
– Jó téged látni, Al – mondta a lány, majd lehajolt, és adott két puszit a fiúnak. - Sajnos a múltkor elkerültük egymást, mikor megtámadtak, de ha tudnád, hogy aggódtam érted!
Albust elárasztották az emlékek.
– Tényleg? - vonta föl a szemöldökét a fiú. - Kerülöm a bajt, ne aggódj!
Mindig is kerülte a bajt, rendszerint a baj találta meg őt, de az a hang...
– A veszély néha észrevétlenül fonja köréd a karjait – suttogta halkan a Mester. - De...
– De néha nem árt láthatatlanná válni – vágott közbe Albus, és érezte, ahogy az ereiben megfagyott a vér.
Azt a hangot nem akkor hallotta először. Emlékezett mindenre... Emlékezett arra is, mikor az anyjával beszélt.
– Lényegtelen – mondta végül, majd elmosolyodva így kérdezett:
– Apa? Itthon van?
– Nincs itthon – válaszolta suttogva a nő. - Elment Hermione nénikéd a családjáért.
Albus szeme elkerekedett döbbentében.
Szervusz, Albus.
Szervusz, Albus.
Szervusz, Albus.
A Mester hangja dübörgött a fülébe, a tekintete pedig elhomályosult.
– A veszély néha észrevétlenül fonja köréd a karjait – suttogta halkan a Mester. - De...
– De néha nem árt láthatatlanná válni – vágott közbe Albus, és érezte, ahogy az ereiben megfagyott a vér.
– Látom, emlékszel – kacsintott a Mester. - Tudod – húzta fel a szemöldökét, akárcsak az előbb Al –, ott voltam.
Újabb emlék jutott az eszébe, ahogy eltűnődött.
– Nem bölcs vagyok, Weasley-lány – villantott egy szomorkás mosolyt Myrtil. - Csak ismerem az életet. És attól, mert hisztis vagyok és sírós, az nem jelenti azt, hogy nem tudom milyen az élet! - Érződött a hangján, hogy mindjárt sírni fog, ezét a két hollóhátas csöndben maradt. - Tudod, Albus – suttogta a lány közelebb lebegve a fiúhoz –, az igazi titkok néha több száz méter mélyen vannak eltemetve a föld alá.
A smaragdszemű fiú felnézett a két portréra, majd lassan bólintott. Dumbledore büszkén nézett rá, akárcsak Perselus Piton; Albus agyán átfutott a gondolat, hogy Piton talán most az egyszer büszke rá.
– Gyerünk! - mondta a fiú, ahogy a barátaira tekintett, majd futólépésben iramodott az ajtó felé.
– Hova megyünk?
Mary sietve próbált felzárkózni Albus mellé, aki csak futott és futott; nem úgy tűnt, hogy fog válaszolni.
– Albus? - lihegett John is. - Hova megyünk?
A fiú nem válaszolt csak megállt a lányvécé előtt. Mary és Kate értetlenül nézett össze, akárcsak a fiúk.
– Hisztis Myrtil mosdójához futottunk? - nézett a mosdó ajtajára undorodva Scorpius.
Albus leintette, majd belépett a mosdóba. Myrtil ott lebegett az egyik vécé fölött, és bólintott a fiúnak, mikor az ránézett. Kivételesen nem mondott semmit, csak komolyan figyelte a hollóhátasokat.
A smaragdszemű fiú előhúzta az álgalleonját, amit még Victoire csinált neki, és belekarcolta az üzenetét. Csak remélni tudta, hogy az illető meg fogja kapni, hisz karácsonykor az ajándékba világosan leírta mindig hordja magával.
– És most mit csinálunk? - kérdezte csípőre tett kézzel Mary.
Albus egyből tudta rá a választ.
– Várunk.
Nem kellett sokat várniuk, a mosdó ajtaja lassan kinyílt, és feltűnt benne egy bozontos, lángvörös hajú lány feje. A smaragdszemű fiú biccentett a lánynak, hogy jöjjön beljebb. Rose Weasley értetlenül tett eleget kérésének.
– Miért hívtál ide?
A többiek kíváncsian néztek a fiúra, aki szélesen elmosolyodott.
–Nyisd ki nekem a Titkok Kamráját!
Rose szeme elkerekedett, de azért remegve odaállt a csap elé, és erősen koncentrálni kezdett. Albus komoran figyelte őt, és amikor a lány megszólalt, magában fohászkodott, hogy sikerüljön neki.
– Tárulj fel!
A lány Alra pillantott, aki megrázta a fejét; embernyelven volt. Rose újra próbálkozott, de most többet koncentrált.
- Tárulj fel!
A csap nyomban felizzott, amint sziszegni kezdett a lány, és forogni kezdett. A következő pillanatban pedig az egész mosdó megmozdult – pontosabban elsüllyedt a falban. A helyén egy cső szája jelent meg, egy akkora csőé, amibe egy ember könnyen belefért.
– De hát... Hogyan? - dadogott Rose döbbenten, miközben a többiekre pillantott. Mindenki legalább olyan döbbent volt, mint a vörös hajú lány.
Albus nemet intett, majd eltökélten a nyíláshoz araszolt.
– A húgom odalent van – mondta halkan. - Lemegyek, és megmentem őt! Nem kell, hogy velem jöjjetek – vékonyodott el a hangja, ami megcáfolta az állítását. - Egyedül is boldogulok!
Mindenki egymásra nézett, majd Kate odalépett a fiú mellé.
– Mire valók a barátok? - kérdezte. - Mind veled megyünk – tette hozzá John a többiek szapora bólogatása közben.
A smaragdszemű fiú elmosolyodott; óvatosan beleereszkedett a csőbe, majd elengedte peremét. A barátai követték őt.
Mintha egy végtelenül hosszú, sötét csúszdán siklana végig, ez volt Albus első gondolata. A cső több helyen is elágazott, és ezek a mellékágak szűkebbek voltak – egy ember nem fért el benne.
A cső hirtelen fordult vízszintesbe, és Albus kiröppent a végéből. Hatalmas csattanással landolt a nedves, kövezett alagút padlóján. Ruhája csupa latyak volt, de azért hősiesen felsegítette a lányokat a földről.
Egy hatalmas kőomlás torlaszolta el tovább az utat, bár egy helyen egy kisebb átjáró volt építve. Albusnak eszébe jutott mit mesélt az apja. Ron bácsikája csinálta az átjárót, hogy Al apja kimenekíthesse Ginny Weasleyt, Al édesanyját. A smaragdszemű fiú sosem örült még ennek ennyire, így egyből átmászott a kőomláson, majd átsegítette a lányokat.
– Figyeljetek – fordult a többiekhez –, nem mehetünk mind tovább!
– De hát... - kezdett el egyből tiltakozni a többi gyerek, azonban a fiú szigorú tekintetét látva abbahagyták.
– Csak én meg Rose megyünk tovább – mondta Albus olyan hangon, hogy senki nem mert ellenkezni. - Ti értesítitek a Rendet.
– Ez nem jutott eszedbe mielőtt lejöttünk?
Scorpius szemrehányóan nézett a fiúra, de az csak megvonta a vállát.
– Bocs, elfelejtettem.
– Akkor hogy jutunk fel? - makacskodott tovább a tejföl-szőke.
– Majd hívunk seprűket a seprűtárolóból – mondta Mary.
Albus bólintott, aztán az ifjú Malfoyra pillantott, hogy lássa, van-e még valamiféle problémája. Scorp már szólásra nyitotta volna a száját, de a macskalány vigyorogva közbelépett. A hollófekete hajú fiú levált Rose-zal a csapatról, majd tovább indultak. Az alagút egyre csak kanyargott, miközben Albus minden idegszála megfeszült az idegességtől.
- Mit csinálsz velem? Ez nem a meglepetés! Engedj el! Engedj el! - sikítozott Lily, de a Mester csak kegyetlenül kacagott tovább.
– Most már az enyém vagy, aranyom! - nevetett fel a mágus. - Senki sem menthet meg!
Nagy sokára végül maguk mögött hagyták az utolsó kanyart is, és egy tömör kőfallal találták szemben magukat. Két elnyúló kígyó domborműve díszítette a falat, a hüllők szeme helyén pedig fénylő smaragdok ültek.
Rose reszketve lépett a fal elé; tudta mi a dolga, de mégis annyira furcsa volt számára ez az egész. Persze hallott arról, hogy az apja hogy nyitotta ki a kamrát, de tudta, hogy az apja nem beszélt igazából párszaszóul. Csak utánozta. Nem értette, hogy akkor Ő miért érti ezt a nyelvet.
A kígyószemek kíváncsian villantak meg, a lány pedig mély, búgó sziszegéssel fordult hozzájuk.
-Tárulj!
A fal közepén egy egyre táguló rés jelent meg. A két kígyó-dombormű pedig eltávolodott egymástól, és a titkos átjáró a szárnyaival együtt eltűnt a falban. Albus megpróbálta legyőzni a félelmét; összeszedte minden bátorságát, és Rose-zal az oldalán belépett az ajtón.
A terem hosszú volt, és félhomályba burkolózott. A mennyezet a sötétbe veszett, és kígyófaragványokkal díszített oszlopsorok támasztották alá. Furcsa, zöldesen derengő fény töltötte be a termet; az utolsó két oszlopnál pedig egy hatalmas szobrot világított meg. De annál is jobban az előtte – azon az ismerős asztalon – fekvő alakot.
Az alaknak lángvörös haja volt, és szeplős sápadt arca. Fölötte pedig egy újabb ismerős állt; sötétbarna haja kontyba volt rakva, barna szemei pedig szokatlan módon csillogtak. Hófehér ruhában állt mozdulatlanul, mintha esküvőre készülne. Az arca sápadtabb volt, mint eddig volt, és mikor észrevette a belépőket, ismerősként köszöntötte őket.
Ő volt az.
A Mester.
– Szervusz, Albus! - köszöntötte a fiút halkan.
Elmosolyodva tekintett a fiúra, miközben lehajolt, és kisimított pár tincset a vörös hajú, ájult kislány arcából. Albus remegve vette tudomásul, hogy a földön ott fekszik a húga, Lily Luna Potter.
– Már azt hittem, hogy sosem jössz – folytatta tovább a mágus. - Akkor hol marad a móka? - A termet betöltötte a kegyetlen, őrült kacagása, miközben lassan elővette a pálcáját. - Vedd elő te is – intett a fiúnak –, mert ma megmérkőzünk! - Nem várta meg, hogy Albus előhúzhassa a pálcáját...
Linda Granger őrülten felnevetett, majd legyintett a tiszafapálcával, melyből egy zöld fénysugár indult útnak.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
