11.
A suttogó szél
A hűvös levegő kirázta a fiút; jéghideg volt odakint, de a smaragdszemű, hollófekete hajú fiú mégis ott ült kint. Tudta, hogy inkább boldognak kéne lennie, mint minden diák ilyenkor, hisz hamarosan itt a karácsony, így hazautazhatnak a szüleikhez, de Albus Perselus Potter nem tudott örülni. Még mindig a szeme előtt látta Kate Malfoy rémült tekintetét, mely szinte segítséget kért tőle, de a smaragdszemű nem tudta ezt megadni.
Visszaemlékezett, hogy milyen döbbent volt Juliette, amikor megérkezett, és megtudta, hogy ha pár perccel hamarabb érkezik, megmenthette volna a lányát. Albus sosem látta olyan elkeseredettnek az asszonyt, mint akkor.
– Már megint elmélkedsz?
A fiú felkapta a fejét az ismerős hangra. Mary kezében két bögrével és egy takaróval állt nem messze tőle. A lány haloványan elmosolyodva lépett oda Albushoz, majd leült mellé a padra, és óvatosan betakarta magukat a takaróval.
– Nem, nem egészen – felelte Al. - Hát te? Ó, köszi – mosolyodott el a fiú is, mikor a lány átnyújtotta az egyik bögrét.
– Magadat okolod – mondta csendesen Mary. - Érzem, hogy magadat okolod, de ne tedd, Albus – érintette meg a fiú arcát. - Nem te vagy a hibás.
A fiú összerándult Mary érintésére. Dühödten, mérgesen nézett a lányra, majd az összes mérgét beleöntve a mondataiban, kifakadt:
– Te ezt nem értheted, Mary! Megakadályozhattam volna, de nem tettem! Érted?! Hagytam őt… Elrabolták, és még csak azt sem tudom, hogy kik!
A gesztenyebarna hajú lány szégyenlősen sütötte le a szemeit, majd összébb húzta magán a takarót, és belekortyolt az italába.
– Érthetem, Albus – suttogta halkan. - Érthetem, mert ember vagyok. Érthetem, mert ismerem az ilyen érzést. - A fiú felpillantott rá. - Megakadályozhattad volna, de nem tetted. Éppen ezért vagy az, aki. Te nem csak egy fiú vagy – mosolyodott el ismét Mary. - Te az a fiú vagy.
Albus szemében felvillant a harag, amint meghallotta a lány utolsó szavait.
– Szóval én nem csak egy fiú vagyok igaz? - sziszegte dühösen. - Én Harry Potter fia vagyok, így rögtön egy hős. Erre akartál kilyukadni, nem igaz Mary?!
– Félreértesz, Albus.
A lány szavai még a suttogásnál is halkabbak voltak; könnyes szemekkel nézett a mellette ülő fiúra. Al felpattant a padról, és lerázta magáról a takarót, valamint Mary kezét.
– Nem értelek félre – sziszegett. A hangjából áradt a düh és a méreg keveréke, mely újabb könnyeket csalt Mary szemébe. - Azt hiszed, nem tudom, mit akartok mind? - Gúnyosan nézett a lányra. - A híres-neves Harry Potter fia. Az új Kiválasztott. Neki muszáj hősnek lennie, muszáj a legjobbnak lennie, mert aztán jön egy Voldemort-féle, és hopp, már harcolnia kell!
– Albus...
A fiú villogó szemekkel nézett rá; a tekintetében ott ült a csalódottság. Albus csalódott a lányban, és undorodott tőle emiatt. Azt hitte, hogy ő más, hogy Mary megérti őt, de ahogy a lányra nézett rá kellett jönnie olyan ember nincs. Őt senki nem érti meg.
– Albus... - szólította meg ismét Mary.
A lány reszketett, ahogy a fiúra pillantott, de ez a reszketés semmi sem volt Al dühéhez képest. A smaragdszemű fiú egy utolsó megvető pillantást vetett Maryre, majd hátat fordított neki, és nem törődve a gesztenyebarna hajú lány könnyes tekintetével, visszaballagott az iskolába.
– Albus! - sikoltotta Mary, de a fiú nem válaszolt, még csak meg sem fordult.
A lány zokogva rogyott le a hóra, nem érdekelte, hogy mennyire fázhat meg, csak nézte a távolodó Potter-fiú alakját.
– Nem érdemel meg téged.
Mary a hang irányába fordult. A vörösesbarna hajú, szeplős James Potter figyelte őt az egyik fának dőlve.
– Miről beszélsz? - suttogta a lány. - Semmit sem tudsz.
– Ha te mondod – vont vállat James.
A fiú arca komoly volt, ahogy a lányra nézett, majd elmosolyodott. Még mindig azzal a mosollyal az arcán indult vissza az iskolába, pont úgy, ahogy öccse pár perccel ezelőtt. A különbség csak annyi volt, hogy Mary nem sikoltott utána; ez pedig zavarta Jamest, de még mennyire.
*********
Albus megállt a pince előtt. Amióta a Roxfortba járt, soha nem ment le a pincébe. Nem volt olyan bátor, mint a bátyja, és ezt tudta. Azért nem kerülhetett a Griffendélbe, mert egy cseppet sem volt bátor. A nyáron nevetett és morgolódott James piszkálásain, de a legrosszabb az volt benne, hogy tudta, a bátyjának igaza van. Mindig igaza volt, és ezt szörnyen gyűlölte.
– Jól vagy?
Victoire közeledett feléje lobogó talárral, arcán széles mosollyal. A fiú gyomra rándult egyet, ahogy a lányra nézett. Furcsa bizsergés áradt szét a testében, és ezt nem tudta hova tenni.
– Persze, Vic – mosolyodott el kényszeredetten Albus.
Az ezüstszőke hajú lány összeráncolta a homlokát, majd csengő hangon felnevetett. Játékosan érintette meg a fiú orrát, aztán még mindig nevetve így szólt:
– Ugyan már – kacagott. - Nekem nem hazudhatsz! Tudod – hajolt közelebb Albushoz –, én megérzem az ilyet.
A smaragdszemű bólintott, és ismét elmosolyodott.
– Igazad van – sóhajtott fel. - Tényleg nem hazudhatok.
– Na végre!
Victoire vidáman tapsolt egyet, majd várakozóan nézett unokatestvérére.
– Szóval – mondta furcsa hangon –, mit nem akarsz elmondani, Al?
– Összevesztem Maryvel – bökte ki nagy nehezen a fiú, aztán felpillantott. Legnagyobb döbbentére Victoire arcán nem látszott meglepetés. Mintha a lány tudta volna, hogy mi történt.
Albus érezte, hogy valami megváltozott. Az örökké vidám és vérbeli franciás lány, akivel a vonaton találkozott már nem volt a régi. Valami történt vele. Belekezdett volna a kérdezősködésben, de a lány lepisszegte.
– Beszélnünk kell – suttogta. - Legyél ma éjjel a Szellemszálláson.
– Vic? - kérdezte döbbenten a fiú. A lány leintette.
– Ma éjjel, pontban éjfélkor a Szellemszálláson!
A fiúnak még csak tiltakozni sem maradt ideje. Victoire Weasley hátravetette hosszú ezüstszőke haját, mélykék szemeiben megcsillant a világító fáklyák fénye, majd befordult az egyik sarkon.
Albus ott maradt a folyosón, egyedül.
*********
– Szép napot kívánok, Albus – mosolygott rá Neville Longbottom, mikor belépett az üvegházba.
A férfi a lányával, Alice-szel rendezte a virágokat, és mosolyogva pillantott fel rá. Albus igazából nem is értette, hogy miért ment az üvegházba. Oly rég beszélt utoljára Neville-lel, vagy Hagriddal, hogy szinte teljesen el is felejtette, hogy a világon vannak. Albus túl nyúzott volt az utóbbi időkben. A sok rejtély, a sok nyomozás felemésztette őt, és nagyon megviselte lelkileg.
– Neville bácsi, Alice – biccentett a fiú.
– Rég nem láttunk – csacsogott egyből vidáman a lány, majd odaszökkent a lemerevedett Albushoz, és adott neki egy puszit. - Annyira örülök, hogy ismét itt vagy! Amióta hollóhátas lettél, teljesen elhanyagoltál, de nem csak engem, hanem Rose-t és a bátyádat is! Meg Lucyt! Mindenkit! - hadarta, és hangjából kicsendült a neheztelés.
– Hagyd már békén ezt a szegény fiút, Alice!
Neville összeborzolta a fiú kócos haját, majd csillogó szemekkel nézett lányára, aki ártatlanul viszonozta apja pillantását.
– Én csak az igazságot mondtam – duzzogott az említett, aztán vonakodva így szólt:
– Ami néha fáj.
A tanár fejen vágta Alice-t, aki nevetve hajolt el tőle, majd mindketten a még mindig zavartan álldogáló Albusra néztek.
– Mi szél hozott erre, Al? - sóhajtott fáradtan Neville. - Miért látogattál meg minket?
– Maradhattál volna a drágalátos kis barátaid mellett – vágott közbe Alice. - Ők menőbbek nálunk – mutatott végig magán szomorkásan a lány.
– Én csak gondoltam meglátogatnálak titeket – motyogta tétován a fiú –, de ha zavarok, akkor elmegyek.
Ezzel a kijelentésével Albus sarkon fordult, és távozni készült, ám Neville utána kiáltott. A férfi szemei szokatlan módon csillogtak, arcán pedig széles mosoly terült szét, ahogy a hollófekete hajú fiúra tekintett.
– Nem akarsz segíteni nekünk? El kéne még két kéz. Persze, ha nem bánod?
Albus elmosolyodva fogadta el a feléje nyújtott kezet, majd csatlakozott Neville-hez és Alice-hez.
– Neville bácsi – kezdett bele akadozva a fiú félórányi növényöntözés után.
A férfi szórakozottan nézett fel; Alice bő tíz perccel ezelőtt hagyta ott az üvegházat, így már csak ők ketten maradtak ott. Albus megvárta míg, a férfi befejezi az egyik növény megöntözését, és csak azután kezdte el figyelni őt.
– Mondd, fiam.
Fáradtan törölte le a verejtékét; elgondolkozva, szinte várakozva nézett a fiúra. Albus zavartan billegett egy kicsit, miközben szemeit lesütötte, mint egy bűnös kisfiú, ki rossz fát tett a tűzre.
– Neville bácsi, beszéljünk, mint férfi a férfival – lépett előre nagy komolyan.
– Hallgatlak.
A férfi nem titkolta nevetését, de nem nevetett fel hangosan, inkább halkan kuncogott. Albus arcán viszont eltökéltség látszódott, és valamiféle komolyság is, melytől a férfinek elment a kedve a nevetéstől.
– Tudom, hogy valamit titkoltok – suttogta a fiú. - Érzem. Van valami, amit szinte mindenki tud, aki akkor harcolt Voldemort ellen, de nem vagytok hajlandóak elmondani.
– Al...
– Nem! - vágta el a férfi szavát Albus. - Anyuék tegnap levelet küldtek, miszerint jó lenne, ha nem mennénk haza karácsonyra. Mi – az – ami – miatt – nem – mehetünk – haza? - tagolta lassan a fiú.
Neville lesütötte a szemeit, és zavarában elfordult. A smaragdszemű fiú ebből leszűrte, hogy valóban van valami, valamiféle titok, amit még az egyik legkedvesebb tanára sem mondhat el neki.
– Figyelj, Al, anyádéknak jó okuk volt ezt írni – mondta csendesen a férfi.
– Miért?
A férfi még jobban elfordult, miközben elvörösödött. Hatalmas sóhajjal adta meg magát, majd így szólt:
– Történt egy s más nálatok az utóbbi hetekben.
Albus felvonta szemöldökét, és kérdőn nézett a tanárára.
– Például?
A férfi az ajtóhoz lépett, majd onnan nézett vissza, és úgy válaszolt. Hangja ellentmondást nem tűrő volt, ami nagyon ritkán jellemezte Neville-t, akit az iskola a legkétbalkezesebb tanárnak tartotta.
– Ez már tényleg nem tartozik rád. - Ezzel otthagyta az üvegházban egy igen dühös Albus Perselust.
*********
Beesteledett már; egy kócos hajú fiú az udvaron lassan vágott át, ahogy a fúriafűz felé igyekezett. Az alagút, amibe bement régi ismerősként köszöntötte, akárcsak az ódon ház, mely teljesen kihaltnak tűnt, kivétel a legutolsó szobáját. A szobában kevéske fény honolt, mely megvilágította az ezüstszőke hajú, mélykék szemű karcsú lányt.
A lány szomorkásan elmosolyodott, mikor észrevette az ajtó előtt ácsorgó fiút. Egy intéssel beinvitálta a kis szobába, majd rámutatott az egyik kis székre. A kócos hajú zavartan ült le, majd a szobára néma csend telepedett, amit kisvártatva a lány tört meg először.
– Azt hittem nem fogsz eljönni – mondta halkan, lesütött szemekkel.
– Mégis miért nem?
– Nem tudom, talán azért mert nem vagy griffendéles – vonta meg tanácstalanul a vállát a lány.
– Miért hívtál ide? - törte meg az ismét kialakuló mély csendet a fiú. - Mit akarsz nekem elmondani?
– Őszintén? Nem tudom.
A lány hangja alig volt több puszta suttogásnál, majd felállt, és lassan a szoba egyik ajtajához sétált. A fiú érdeklődve nézett körbe; a szoba nem volt nagy, de három ajtaja volt, egy amin bejöttek, és még kettő, amik közül a jobb oldalihoz sétált a lány.
– Hova mész? - kiáltott utána a fiú.
Az ezüstszőke hajú lány kinyitotta az ajtót, és átsétált a másik szobába, mely sötét volt. Egyetlen egy pislákoló fény világította meg a szobát; egy gyertya égett a sarokban. A lány megállt a fényben; sápadt arcán jól látszott a félelem, miközben elnézte, ahogy a fiú közelebb sétál hozzá.
– Miért vagyunk itt? Válaszolj!
– A parancsolgatásoddal semmit nem érsz el – jelentette ki csendesen a lány. A smaragdszemű fiú elszégyellte magát, amint rájött, milyen hangnemet használt unokatestvérével szemben.
– Ne haragudj – kérte. - Nem tudom mi ütött belém... Én...
– Én tudom – fordult feléje a lány. Kék szemei villámokat szórtak a határozottságtól, és a fiú megdöbbenve fedezett fel milliónyi apró gyémántot a lány szemeiben.
Az ezüstszőke hajú ismét lesütötte a szemeit, legalább olyan szégyenlősen, mint egy ártatlan kisgyermek. A fiú kérdőn figyelte őt; válaszokat akart, és remélte, hogy meg is kapja majd. Unokatestvére suttogva szólalt meg. Suttogva, de mégis szenvedélyesen.
– Érzem, hogy árad belőled a gyűlölet... Gyűlölöd a világot, gyűlölöd az életedet, gyűlölsz mindenkit, aki keresztbe tesz neked!
– Miről beszélsz?! - csattant fel a másik. - Én nem gyűlölök senkit!
A lány csengő hangon felnevetett.
– Nem akarnád megfojtani per pillanat egy kanál vízben Maryt? - suttogott közelebb hajolva. - Nem akarod üvöltve kiverni Neville Longbottomból a szuszt, csak mert nem mondta el, hogy miről van szó? Nem gyűlölöd a szüleidet, mert folyamatosan titkolóznak? - Az utolsó kérdést szinte gúnyosan tette fel:
– Nem gyűlölöd a világot, mert igazságtalan?
A fiú elhallgatott, lehajtotta fejét. Nem merte beismerni, hogy a lánynak igaza van. Érezte magában a mardosó gyűlöletet, mely megfertőzte pillanatok alatt a testét. Unokatestvére halkan kuncogott, mert tudta, hogy a fiú beismerte magában.
– Helyes – suttogta. - A gyűlölet erőssé tesz, erőssé és legyőzhetetlenné.
– Úgy beszélsz , mint egy halálfaló – jegyezte meg a fiú, még mindig szégyenkezve.
Amikor felnézett, a smaragdszemei rátaláltak a lány mélykék szemeire, mely kegyetlenül szűkült össze a halálfaló elnevezésre, majd szinte ragyogni kezdett. A fiú szeme elkerekedett döbbentében.
– Te nem lehetsz... Nem...
– Halálfaló vagyok, Albus – mondta ki őszintén a lány, mire a fiú lemerevedett.
Albus Perselus Potter nem mert ránézni az előtte ülő gyönyörű lányra. Túlságosan is megdöbbent, mint sem, hogy reagálni tudjon egy ilyen tényre. Csak akkor eszmélt fel, mikor megérezte, hogy valamiért nedves lett a keze. Albus nem is tudta, hogy az ezüstszőke hajú lány mikor kezdett el sírni, mely lassan átment kétségbeesett zokogásba.
– Minden rendben?
– Nem! - sikoltotta dühödten. - Semmi nincs rendben, Al! Mindent elrontottam – zokogott tovább, mely lassan átment valami másba.
A smaragdszemű fiú ijedten vette észre, hogy a unokatestvére lélegzete elakadt. A lány hirtelen kezdte el kapkodva a levegőt, és furcsán hörgött.
– Jól vagy? - érintette meg a lány vállát Albus. - Te jó ég, jól vagy?
A könnyek megállás nélkül folytak le az arcán, a hörgés felerősödött, a levegőkapkodás felgyorsult. A lány előrerendülve a földre esett; Albus látta, hogy reszket a lány, hogy remegnek a lábai.
– Jól vagy?! - A fiú kiáltása kétségbeesett volt, segítséget követelt valakitől, de az a valaki nem volt ott.
A lányt kiverte a verejték, és először elvörösödött, majd elsápadt. Albus felsegítette a földről, majd úgy, ahogy egyszer az apjától látta, 'felemelte' a tüdőjét. A fiú hirtelen ismerte fel a tüneteket, melyeket sokszor Rose Weasley is produkált, mikor izgult, vagy félt valamitől. Albus apja azt mondta, ilyenkor fel kell emelni a tüdőt, bár ezt a fiú csak akkor értette meg, mikor az apja megmutatta neki.
– Orron szívd a levegőt – utasította a lányt –, a szádon fújd ki, és ezt lassan! Megértettél?!
A másik aprót bólintott, majd reszketve nekilátott a feladatnak. Albus megnyugodva fújta ki a levegőt, ahogy észrevette, hogy a lány látványosan megnyugszik. A fiú nehezen az egyik székbe ültette unokatestvérét, majd kinyitotta az ablakokat.
– Jobban vagy? - kérdezte.
– Igen... Azt hiszem – pihegett az ezüstszőke hajú. - Mi volt ez?
– Pánikrohamod volt– mondta Albus. - Még szerencse, hogy időben felismertem a tüneteket. Rose-zal sokszor történt már ilyen, mert folyamatosan félt, hogy rossz jegyet kap. De te mitől féltél?
A lány könnyes szemekkel nézett a fiúra.
– Beálltam halálfalónak, Albus – suttogta. - De esküszöm, hogy nem akartam! Én nem... Én csak...
– Csak?
A fiú nyugodtan figyelte az előtte ülőt; tudta, hogy nem szabad olyat mondania, amivel megijeszti a lányt.
– Minden október környékén kezdődött – kezdett bele a történetbe az ezüstszőke hajú lány. - Mielőtt eltűntél, azt hiszem engem is megtámadtak, mert mikor felébredtem nem emlékeztem semmire. Aztán eltűntél, és megérkeztek a szüleid – folytatta, miután mélyeket sóhajtott. - Mondtam, hogy vigyázok a húgodra, de mikor körbevezettem Lilyt, mondtam neki, hogy várjon egy kicsit, amíg a mosdóba megyek. Onnantól nem emlékszem megint semmire; egy fekete lyuk van.
Albus előrébb lendült, hogy jobban hallhassa, amit unokatestvére mesél. A mélykék szemű folytatta.
– Miután felébredtem, egyből megkerestem Lilyt, és aztán rád találtunk. Itt felbukkant Linda, aki azt mondta, hogy Ő is kutatni jött. Előreküldtem Lilyt és Lindát, hogy hívjanak segítséget, ezek után pedig ismét egy lyuk van. Nem tudom, mit csináltam – fakadt ki a lány. - Másnap felfedeztem a bal karomon ezt – sírta el magát, majd felrántotta a talárja ujját.
Bal karján ott tekerődzött a kígyó a koponyával, ami rémisztőnek tűnt a hófehér, selymes bőrén. Albus elborzadva meredt a Sötét Jegyre, mely egyértelműen kijelentette, hogy a lány halálfaló lett.
– Segíts rajtam, könyörgöm!
Megragadta a fiú karját, szinte zokogott félelmében, a roham pedig ismét jelentkezni kezdett, de Albus ismét segített rajta. A fiú megnyugtató szavai miatt a lány ismét megnyugodott.
– Minden rendben lesz – suttogta Albus, miközben átölelte a lányt.
Az ezüstszőke hajú lány könnyezve bújt Albushoz, kinek karjai óvva védték meg őt az ellenségektől.
– Minden rendben lesz – suttogott Albus. - Én megvédlek! Csak ne félj, Victoire! Csak ne félj!
A fiú arcon csókolta az ezüstszőke hajút, majd ringatni kezdte karjaiban, mint egy apa a gyermekét. Victoire Weasley mélykék szemei ragyogva néztek a fiúra, majd megnyugodva hunyta le őket.
Albus erősebben szorította magához a törékeny testét, és megpróbált nem odafigyelni a növekvő teliholdra, főleg nem a kutató tekintetre.
A barna szempár pedig összeszűkült a távolban, majd annak illetője dühösen fordult el maga mögött hagyva a két unokatestvért, akik hittek a reményben. Ő nem hitt. Az illető csak ennyit suttogott az éjszakába:
– Az oroszlán háborút akar?
Kegyetlenül elmosolyodott, majd megválaszolta saját kérdését.
– Legyen hát háború.
Zöld fények csaptak fel körülötte, mely mágikus tűzként terjedt el. A távolban egy holló riadtan repült el, miközben a szél lassan feltámadt. A szél nem vitt mást magával, csak egy szeretni képes fiú szavait:
– Csak ne félj!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
