5. fejezet
/ Döntened kell, mi a fontosabb,
Megnyisd, vagy őrizd önmagad.
Csak félig él, aki nem szabad,
A rabok szíve megszakad. /
Egészen lassan nyitotta ki a szemét, feje még mindig zúgott a hoppanálás után, nem látta tisztán kivehetően, hogy pontosan hol is lehet. Ahogy fokozatosan tisztult a kép, egy sötét utcán találta magát. Hűvös szél borzolta fekete haját, s érzékeibe csalta a változás illatát.
Egy romos ház állt az út másik oldalán. Ablaki helyenként betörve, omladozó falak és berepedt tető. Több emeletes volt, legalább három, vagy négy. Látszott rajta, hogy régóta nem gondozzák, az ajtaján lógó felfeszített lakat és láncok mégis másról árulkodtak. A hely mintha magába foglalta volna a kicsiny város összes sötétségét és gonoszságát. Szinte a levegőben is érezni lehetett a rossz energiákat, melyet az emberek felé sugárzott.
Erős szél borzolta a hatalmas fák lombjait, melyek körbeölelték a házat, helyenként villámcsapásoktól megtörve, de voltak, amelyek egészen annak tetejéig hajolva védték az illetéktelen betolakodóktól.
Félelem járta át testét, ahogy többször is körbejárta szemeivel a házat. Tudta, hogy mi várhat rá odabent, lelkiekben mintha fel is készült volna minden rosszra, ami fogadhatja, mégsem volt biztos benne, hogy elérkezettnek látja az időt feladata, múltja beteljesítéséhez. Hatalmas sóhajával nyugtatta hevesen dobogó szívét, majd az első, bátortalan lépése után magabiztosságot erőltetve végtagjaira a ház bejárata felé indult.
Lopva pillantott csak hátra, szégyellte bevallani még magának is, hogy megnyugvással tölti el Malfoy jelenléte. Legalább tudja, hogy nincs egyedül, tudja, hogy ha baj adódna, nem kellene egyedül helyt állnia. Legalábbis reménykedett benne. Reménysugarait azonban hamar eltakarták az égen úszkáló sötét felhők, amikor is tekintetével nem találta meg a szőke hajú férfit.
Amaz még mindig nyugtalanul állt az utca másik oldalán. Látszott rajta nem tetszése a dolog iránt, s tisztán kivehető volt tekintetén, hogy nem kívánja átlépni a romos ház küszöbét.
- Mi az? Mi történt? - kérdezte értetlenkedve Harry.
- Gondolom, innen már magadtól is odatalálsz - nyelt nagyot Draco, s nyugtalanul harapta be ajkait. - Nem lenne tanácsos nekem is veled mennem...
- Igazad van - bólintott lassan Harry. - Malfoy, nem hittem, hogy valaha is ezt mondom, de...
- Meg ne köszönd, Potter! Semmiség volt - ingatta meg lassan a fejét, s Harry testét számtalan furcsa érzés kerítette hatalmába. Volt valami ijesztően titokzatos Malfoy szemeiben, olyan fény, amivel eddig még nem találkozott, de érezte, talán nem is akar többé. - Aztán csak óvatosan, sosem tudhatod, mi vár rád odabent!
- Majd odafigyelek! - mondta higgadtan Harry, majd a következő pillanatban eltűnt Malfoy a szemei elől.
Megfontolt léptekkel haladt tovább a ház felé. Tenyerét lassan fektette a kopott ajtó lapjára, majd egészen lassan tolta be azt. A nyikorgás halkan visszhangzott az épületben, s a küszöböt átlépve egy felismerhetetlenségig leégett helységben találta magát. Leginkább egy folyosóra hasonlított, hosszan húzódtak a falak, helyenként csak egy-egy üres képkeret lógott rajtuk.
Ijedten rezzent össze, ahogy az ajtót becsapta maga mögött a szél. Zsebéből egy fehér zsebkendőt előhúzva törölte meg homloka gyöngyöző cseppjeit, majd hirtelen torpant meg, ahogy üvegszilánkokhoz ért cipőjének a talpa. A könnyű szövet gyorsan siklott ki a kezéből, s hullott a fekete földre. Szeme már lassan kezdett hozzászokni a sötéthez, s ahogy lehajolt kendőjéért, egy aprócska kezet fedezett fel, mely a szilánkok között pihent. Rémülten szökkent hátra, ahogy belehatolt a felismerés tudata: egy régi, szénné égett játék baba kezének megmaradt törmelékei hevertek lába előtt.
Lassan kezdett benne kirajzolódni a kép, ahogy egyre előrébb haladt a házban. Egy-egy ajtónál elhaladva ugyanazon helységeket vélt felfedezni: mindenhol koszos matracok, rozsdás ágyak keretei töltötték ki a szobákat. Méreteik arra engedtek következtetni, hogy valamikor réges-régen egy árvaház működött a házban, melyet tűz rombolt le, égetett porrá.
Zaklatott szemeivel egy lépcsőt talált meg a folyosó végén. Óvatos léptekkel haladt fokról fokra, egyre feljebb. Kezeit alig érintette a furcsa mód épségesnek tűnő korlát felületéhez. Ahogy az utolsó lépcsőfokot is átlépte, hangos nyikorgásra kapta fel a fejét. Halvány fény világította csupán meg a vele szemben lévő ajtót, mely egészen lassan nyílt ki előtte.
Hatalmas kő gördült le torkán, amint egyre közelebb ért a szobához, s annak ajtaján benyitva egy kopott szék fogatta csupán, a helység közepén. Óvatos léptekkel haladt a bútordarab felé, szemeivel félénken felfedezve a szoba többi rejtekét. Semmi mást nem talált az aprócska helységben, csak azt az ócska széket, melyen helyenként vérfoltok csillantak meg.
Közelebb hajolt s éppen csak ujja hegyével simított végig az érdes felületen. Ujjai vörössé változtak, ahogy találkoztak a kemény fával. A vér még friss volt. Túlságosan friss.
Nagyot dobbant szíve, ahogy meghallotta az ajtó hangos csapódását a falhoz érve. Pontosan tudta, hogy ez már rég nem a huzat, s a hideg szél játéka, tudta, hogy gyilkos ujjak tapadtak az általa is érintett felülethez.
- Nem várattál soká, Harry Potter! - szökött fülébe egy mérges kígyó sötét sziszegése. Most már pontosan tudta, hogy jó helyen jár, s hogy a változás küszöbét lépte át, ahogy a házba érkezett.
- Voldemort! - fordult meg lassan, dühös tekintetét a sötét mágusra szegezve.
- Látom a Kiválasztott még mindig nem tanulta meg, hogy tiszteletet kell mutatnia velem szemben. Nem volt elég világos a feladott lecke, amivel minden nap szembesülsz, ha tükörbe nézel? - süvített rideg hangja a szoba csendjébe.
- Nem fogok tiszteletet mutatni egy gyilkos felé! - mondta elszántan Harry, remegő kezét ökölbe szorítva.
- Azért vagy itt, hogy te is azzá válj - lépett közelebb, háta mögött összekulcsolt ujjakkal, mire Harry csak hátrált egy lépést. - Ugyan, hát félsz tőlem? Sose bántanálak - töltötte be gonosz nevetése a szobát.
- Nevessen csak, amíg még lehet! - nyelt nagyot Harry, zaklatott tekintettel követve Voldemort alakját. - Ki tudja, meddig élvezheti még a boldogsága mocskos perceit!
- És ki akarná elvenni tőlem? Csak nem te? - nevetett gonoszan Voldemort, majd lassan az ablakhoz sétált. - Kevés vagy te ehhez, és ezt nagyon jól tudod. Épp ezért érkezik meg nemsokára az imádott professzorod, hogy megmentsen.
- Honnan veszi, hogy Dumbledore idejön? - kérdezte ijedten Harry. Nem akarta az igazgatót is bajba sodorni saját felelőtlensége miatt.
- Ahol ott van Harry Potter, ott biztosan megjelenik Dumbledore is. Nem félsz, hogy az emberek gyanakodni fognak? Még rosszakat gondolnak a kiskorúakat megrontó igazgatóról - horkant fel gúnyosan.
- Nagyon téved! A professzor nem fog idejönni, tudja, hogy várnak rá. Nem fog a csapdájukba sétálni - rázta meg hevesen a fejét Potter, s keze lassan zsebében pihenő pálcája felé indult.
- Nem tudtok meglepetést okozni nekem. Se te, se pedig a nagyra becsült igazgatód! - pillantott megvetően Harry felé. - Nincsenek titkaid előttem, soha nem is voltak és soha nem is lesznek. Nyitott könyv vagy számomra!
- Remélem meg tanult a sorok között olvasni, fellelheti bennük a végzetét - szorította meg pálcáját Harry, s egészen lassan kezdte kifelé húzni a zsebéből.
- Te lennél a végzetem? - kérdezte komor hangon Voldemort, tekintetét a sötét fákon pihentetve. - Potter, Potter! - csóválta meg gonosz mosollyal fejét. - Telebeszélte a fejed az a félnótás vénember a végzetről, az utolsó ítéletről, aminek a végére te teszed majd a pontot. Te pedig voltál olyan buta és naiv, hogy el hidd. Ugyanolyan ostoba vagy, mint az apád volt!
- Ne merészeljen így beszélni az apámról! - emelte fel hangját Harry, ujjai pedig elfehéredve szorították varázspálcáját.
- Úgy beszélek róla, ahogyan csak szeretnék! És engedd el azt a pálcát, Potter! - mondta nyugodt hangon Voldemort, majd Harry felé fordult. - Semmi szükséges nem lesz rá. Gondolom sok minden nincs a tarsolyodban, én pedig nem vagyok Draco Malfoy, hogy egy egyszerű Sectumsemprával leteríts. Apropó, Malfoy! - fordult mosolyogva az ajtó felé, ahol hamarosan egy ismerős, szőke alak jelent meg.
- Nagyúr! - hajtott fejet Voldemort előtt Draco. - Potter! - húzta gonosz mosolyra száját Harry dühös tekintete láttán.
- Engedd meg, ifjú Potter, hogy megosszam veled mennyire remek munkát végzett leghűségesebb halálfalóm - sétált Harry felé Voldemort. - Valamikor réges-régen rá bíztam egy elég könnyű feladatot, amit személyes okok miatt nem akart elvállalni. Meg is kapta méltó büntetését, csak, mert ellenkezni mert a Nagyúrral - pillantott fölényes szemekkel Malfoyra, - de tanult a leckéből. Ügyesen tüntette el a sakktábláról a neki zavaró bábut, s hozta el a semmirekellő parasztot a királynak. Jut eszembe, még meg sem köszöntem, Malfoy!
- Nem tarozik köszönettel, Nagyuram! Semmiség volt! - nevetett fel gúnyosan Malfoy, Harry pedig legszívesebben puszta kézzel fojtotta volna meg.
Lángolt benne a düh és a bosszúvágy lángja. Valahogy érezte, hogy nem lenne szabad megbíznia Malfoyban, első perctől kezdve furcsa volt neki a férfi hirtelen jött önzetlen kedvessége. Mégis naiv volt és buta. Nem szívesen látta be, de igaza volt Voldemortnak. Azért verték át ennyiszer, azért szenvedett ennyit, mert nem volt képes ésszerűen gondolkodni, s nem a rózsaszín felhők mögül tekinteti a világra. Nem vette észre a rosszat, a rá váró szenvedéseket, vakon sétált be minden csapdába, amit a sors baljós keze épített meg számára.
Csalódottan csóválta meg fejét, s tekintetét a koszos padlóra szegezte. Nem bírta elviselni a rá szegeződő diadalittas ezüst szempárt, mely ismét egyetlen ütéssel küldte padlóra, hiába volt csak hátba támadás. Valami új kezdődött volna, amikor belépett ebbe a házba? Kételyei támadtak, hogy bármi is kezdetét veszi. Sokkal inkább hasonlított a kialakult helyzet a sötét végre, mely őt is elérte annyi fájdalmas óra után.
- Ugyan, Potter! - szólította meg a sötét mágus Harryt. - Ne vágj ilyen csalódott arcot! Egyszer minden mosoly már csak fakó emlék marad - sétált a fekete hajú férfi elé Voldemort. - De legalább tanulj meg emelt fővel veszíteni! - szegezte csont fehér pálcáját Harry feje alá, mire az kényszeredetten tekintett a Nagyúr szemébe.
- Ez még nem a vége! - sziszegte undorodó arccal Potter, ahogy tekintete találkozott a sötét szemekkel.
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy fenyegetőzz! - szorította erősebben a pálcát a varázsló állához. - Inkább könyörögnöd kéne, hogy hagyjam meg a nyomorult életed. Pont úgy, ahogy évekkel ezelőtt az anyád is tette - hajolt közelebb Harry arcához. - Könyörgött, hogy ne öljelek meg, hogy legalább téged hagyjalak életben! Szánalmas volt, olyan, mint te is vagy!
- Soha nem fogok könyörögni magának! Soha! - felelte határozottan Harry, mire Voldemort kezét vállára fektette, és leültette a székre.
- Az majd mindjárt kiderül - intett fejével Malfoynak, aki engedelmesen bólintott, majd eltűnt a folyosó végében.
- Mire készül? Engem is meg akar kínozni az aljas varázslataival, mint minden más áldozatát? Csak rajta! Nem félek magától! - köpte vakmerően a szavakat Harry, mire Voldemort csak lemondóan sóhajtott, de nem válaszolt Potternek. - Nem tud olyat tenni, amivel megfélemlítene! Nem tud olyat tenni, amitől még ne gyűlölném, és ne undorodnék egy ilyen mocskos gyilkostól! Nem tud olyat tenni, amiért ne akarnám megölni! - emelte fel hangját idegesen Harry, de a Nagyúr még mindig nem méltatta még csak tekintetével sem. - Nézzen rám! - kiabálta dühtől remegő hangon.
- Vigyázz a szádra, Potter! - termett Harry előtt egyik percről a másikra Voldemort, s hosszú, jéghideg ujjai a fekete hajú férfi nyakára siklottak. - Én nem vagyok Dumbledore! Engem nem tudsz megrémiszteni holmi beteg kirohanásokkal! - kulcsolódtak egyre szorosabban nyakának vékony bőrére Voldemort ujjai. - Nem félsz tőlem? Akkor mondd el, kicsi Potter, meséld szépen el nekem, mitől reszketsz? - csúsztatta le pálcáját Harry remegő ujjaira, s mélyen szemébe nézve mélyesztette ujját a fehér bőrbe.
Képtelen volt megszólalni, könnyek gyűltek a szemébe, ahogy szép lassan kezdett elfogyni az oxigén a szervezetéből. Homályos tekintetén át múlóan hallotta csupán, amit Voldemort mond neki. Ujjai elfehéredve kapaszkodtak a szék támlájába, majd egy erős fény csapódott szemeinek. Fuldokolva rogyott a térdre, ahogy a szorítás engedni kezdett, s fokozatosan alábbhagyott. Keze remegve simult nyakára, majd ujjai között forró vérét érezte végigfolyni. Még mindig nehézkesen vette a levegőt, amint felnézett az ajtóban álló szőke férfire, akinek a karjai között egy ismerős alak körvonalai rajzolódtak ki.
- Meglepetés, Potter! - hajolt le mellé Voldemort, s hajába csúsztatva ujjait erősen rántotta fel fejét. Felszisszent, ahogy az apró vágás egyre mélyebbre nyílt nyakán, de fájdalma akkor sokszorozódott meg igazán, amikor látta Gabriel összegörnyedt testét a földre hullni.
- Mit csinált vele? - kérdezte elhaló hangon, mire Voldemort csak elnevette magát, majd felállt mellőle, s kezét talárjába törölve az ajtóhoz sétált.
- Nem végezte el azt, amire megbíztam! Nem teljesítette a feladatot, s tudod miért? Mert ő beléd szeretett - nevetett fel undorodó arccal a Nagyúr. - Szembeszegült velem csak azért, mert beleszeretett a Kiválsztottba! Szánalmas!
- Ő nem tehet az egészről - csóválta meg lassan a fejét Harry, ijedt szemekkel végignézve vérző kedvesén. - Engedje el!
- Sosem fogsz nekem könyörögni, igaz? - horkant fel gonoszan Voldemort. - Akkor engedd meg, hogy mutassak valamit. - lépett közelebb Gabrielhez, majd egy határozott mozdulattal tépte szét az inget hátán.
Harry összeszorított szemekkel fordította el a fejét, képtelen volt látni a hatalmas vágásokat, a nyílt sebeket és a vöröslő vér hosszú csíkjait Gabriel hátán. Fájdalmas tüskék szúródtak szívébe a férfi sebei láttán. Tudta, hogy erről csak is ő tehet, tudta, hogy miatta kellett elviselnie ennyi szenvedést a szerelmének. Ismételten fájdalmat okozott annak az embernek, akit szívből szeretett, s félő volt, ismételten elveszti azt, aki az életet jelenti számára.
- Nézz ide, Potter! Látod, mit tettél? Te akartad látni az angyalod szárnyait, hát tessék, itt vannak! Gyönyörködj a művedben! - nevetett ördögien Voldemort, mire Harry egészen lassan fordította Gabriel felé a fejét. Egy megtört tekintettel találkozott csupán, mely fájdalomtól homályosan nézett vissza rá. Lehajtotta fejét, nem volt képes azokba a szemekbe nézni, melyek vágytól égve búcsúztak el tőle néhány napja.
Ökölbe szorultak kezei a Nagyúr sötét hangját hallva. Remegő ujjai ismét pálcája felé siklottak. A bosszú, a düh édes lángja olyan tüzet gerjesztett testében, mellyel Voldemortot akarta porrá égetni. Egészen lassan állt fel, a szék támlájába megkapaszkodva, majd reszkető kezekkel szegezte pálcáját a Sötét Nagyúrra. Már ajkán voltak a szavak, azok a betűk, melyek egybeforrva végre mindent megváltoztathatnak. Véget vethetnek a szörnyűségeknek és a szenvedésnek, amit ez a sötét szempár okoz számukra hosszú évek óta.
- Avada Kedavra! - repült végig egy zöld fénycsóva a sötét szobán, s egy ismerős kézből hangos koppanással hullott a földre egy nyírfa pálca...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
