10.
A támadás
– Hol voltál?!
Albus éppen hogy lehuppant Mary mellé gyógynövénytanon, de a lány máris villámló szemekkel nézett rá. Al lihegett a futástól, mert hosszú távot tett meg, míg odaért az üvegházakhoz. A fiú gyorsan körülnézett, hogy ki van a közelében, és miután megállapította, hogy csak pár griffendéles, felsóhajtott, és belekezdett történetébe.
– Találkoztam anyáddal – mondta halkan. Scorpius, John és Mary értetlenül figyelte a fiút, hisz az, hogy Al összefutott Mrs. Isidora Jacksonnal nem volt meglepő. Ők is találkoztak már jó párszor az asszonnyal, aki mindig kedves volt, de féltő és aggódó. Mikor ezt a lány szóvá is tette, Albus bosszúsan ráncolta össze a homlokát.
– Valóban nem meglepő. Mrs. Jackson azonban, mint mindig aggódott, de mikor indulni készültem meghallottam a hangját.
– Na és?
– Transzba esett – felelte Johnnak Albus. Mary szeme elkerekedett, Scorpius pedig ijedt arcot vágott. A smaragdszemű fiú folytatta: - Mrs. Jackson jósolt nekem. Valami olyasmit, hogy hamarosan kezdődik, és hogy valaki, akiről a jóslat szól, átveszi a testvére helyét, és hogy esélye lesz elpusztítani a gonoszt.
Mary a szája elé kapta a kezét, és halkan felsikkantott magára vonva jó pár griffendéles tekintetét. Al érezte, hogy Rose Weasley idegesen méregeti őt, és amikor a fiú megfordult, találkozott a tekintete a lány barna szempárával. Al biccentett a lánynak, jelezvén, hogy nincs semmi baj. Pár perc elteltével azonban minden griffendéles, aki eddig őket figyelte, visszatért az előbbi cselekvésükhöz.
– Az anyám nem jósnő – jelentette ki végül Mary, miután felfogta, hogy mire céloz a smaragdszemű. - A családunkban tudtommal soha nem is volt jósnő, vagy... - elhallgatott, mert rájött, hogy tévedett.
Albus felkapta a fejét.
– Mégis volt?
A lány lassan bólintott; nem nagyon akarta beismerni, mert a családja azon ága nem igazán volt jóban velük. John rátette a kezét a lány vállára.
– Kicsoda, Mary?
Mary felsóhajtott, majd belekezdett a történetbe. A lány története nem hasonlított Scorpiuséhoz.
– Mint említettem már jó párszor – nézett körbe –, a szüleim mugliszületésűek. - Megvárta, amíg mindhárom hallgatója bólintott, és csak azután folytatta: - Azonban anyám családjában, nem csak anya, hanem a nővére is boszorkány volt. Ezért okozott nagy döbbenetet, hogy anya is az lett.
– Anyád nővére? - döbbent meg John. - Azt meg hogy? Úgy értem, az anyád hogy lett boszorkány?
Albus és Scorpius összenézett, de nem szóltak semmit. Ők tudták, hogy létezik ilyen, de nagyon ritka a varázslóvilágban. Mary folytatta.
– Nem tudjuk, de Dumbledore professzor akkor azt mondta, hogy ez nagyon ritka, és hogy legyünk rá büszkék. Anyám nővére, Médeia mikor végre eljött ide a Roxfortba, hollóhátas lett, mint én.
– Médeia? - szólt közbe gyorsan Scorp. - A görög mitológiában szereplő Médeiáról?
A lány bólintott.
– A nagyanyámnak is mitológiai neve van – mesélte. - Mikor a nagynéném megszületett, a nagyanyám javasolta ezt a nevet, hátha olyan nagy hatalmat ad majd nénémnek, mint egykor Médeiának.
– Értem, folytasd.
– Médeia néném vérbeli hollóhátas volt – mondta Mary. - Híres volt az eszességéről, de annyira, hogy sokan Hollóháti Hedvig leszármazottjának tartották, de persze ez csak egy mese volt, amit a sok pletyka alapozott. A nagyanyám – emelte fel egy kissé hangját, de pont annyira, hogy senki ne halljon meg semmit –, Léda, azt mondta ő nem hisz ebben a pletykában. A családunk Médeia egyenes ági leszármazottja, amit számos feljegyzés bizonyít. A mitológiabeli Médeiának azért volt akkora varázsereje, mert boszorkány volt. Léda nagyi ezért ajánlotta a Médeia nevet a nagynénémnek.
– Várjunk csak, ez azt jelenti, hogy a mitológiák valóságosak?
– Igen – válaszolta meg John kérdését Albus.
– Mivel te félvér vagy, ezért nem hallhattál erről – mondta a smaragdszemű. - Minden mítosz valóságos; az istenek léteznek, akárcsak a nagybetűs Isten, amiben a muglik hisznek. A mi világunkban Merlin az isten, ő vállalta el a varázslók istenét. Mivel Merlin, maga is varázsló volt, egyértelműen ő lett az istenünk – magyarázta Albus. - Merlin sok mindent megél, és hatalmas erővel bírt; előre látta a jövőt, ott volt, mikor a híres Guinevere hercegnő és Arthur király összeházasodott, stb.
A szőke fiú továbbra is nagy szemeket meresztett Albusra, de a smaragdszemű biccentett Marynek.
– Médeia néném valóban hatalmas varázserőre tett szert, akárcsak ősünk, és hatalmas boszorkány lett belőle. Azonban egy nap – halkult el a lány hangja –, transzállapotba esett, és jósolt. Megjósolta, hogy az anyám hugrabugos boszorkány lesz, de persze senki nem hitt neki. Médeia és anyám között hét teljes év van, így amikor a néném végzett, anyám megkapta a levelét – mondta Mary. - Médeia néném jóslata teljesült, akárcsak az ezt követőek. Megjósolta, hogy anyám és apám egy pár lesznek, hogy lány gyermekük születik, hogy hatalmas titkot fognak őrizni, hogy aurorok lesznek, hogy harcolni fognak Voldemort ellen – hadarta. - Mind teljesült!
– De itt az édesanyád jósolt, nem Médeia – emlékeztette Albus. - A jóslata nagyon hasonlított Sybill Trelawney jóslatára. Gondolod, hogy ez is igaz lesz?
A lány félredöntötte a fejét, és úgy hallgatta a fiút. Mind a négyen szaporán szedték a levegőt, és mindannyian tudták, hogy úgymond ismét tilosban járnak. Albus mellkasában különös, meleg érzés terjedt szét, ahogy a jövőre gondolt. Tudta, hogy ez a Mester nagyobb lesz, mint Voldemort volt, de tudta, hogy valakinek meg kell állítania. Remélte, hogy Ő lesz az, és akkor az apja nyomdokaiba léphet. Hisz ott csengett a fülében a süveg mondata, mely azt mondta, hogy nagy tetteket fog végre hajtani.
– Attól félek, igen – suttogta Mary.
*********
– Most mit csináljunk?
John és Albus tanácstalanul nézett fel a kérdést feltevő Scorpiusra, míg Mary karba tett kézzel hallgatta őket.
– Hogy érted ezt? - kérdezte John.
– Ha Mrs. Jackson jóslata igaz... Csakis a tűzmágus lehet! - kiáltotta izgatottan Scorpius.
Mary bólintott, majd így szólt:
– Ez igaz, de mit kezdjünk vele?
– Egyértelmű – szólalt meg Albus. - Meg kell találnunk ezt a tűzmágust.
– Kb. olyan lesz, mintha tűt keresnénk a szénakazalban! - csattant fel John, mire több értetlen tekintetet kapott. A szőke fiú legyintett. - Mugli mondás.
A gesztenyebarna hajú Mary halkan motyogott valami olyasmit, hogy Lily. A három fiú értetlenkedve nézett rá, majd mikor Albus megköszörülte a torkát, a lány beszélni kezdett.
– Philippe Cornaro professzor azt mondta mielőtt elment, hogy az utolsó tűzmágust Lilynek hívták. Induljunk ki ebből.
Al felvonta a szemöldökét.
– Mire gondolsz?
– Azt mondta, hogy az anyja ismerte ezt a Lilyt, és hogy Lily a Roxfortba járt – mondta okoskodva Mary. - Philippe egyidős a szüleinkkel, azaz Lily a nagyszüleinkkel.
Scorpius és Albus szeme elkerekedett, ahogy rájött, mire gondol a lány. John azonban kérdőn nézett rájuk, majd kisvártatva megszólalt.
– Ez miért fontos?
– Hogy vagy te hollóhátas? - visította dühödten Mary.
John magyarázkodni kezdett volna, de a másik három letorkolta. A tejföl-szőke hajú fiú vette át a szót.
– Lily, mint Lily Evans – mondta ki az igazságot. - Minden egybevág – tette hozzá. - Philippe Cornaro anyja ismerhette Lilyt, ha a Roxfortba járt, mert elég idős hozzá. Lilynek szörnyű sorsa volt, hisz Voldemort megölte őt, valamint Griffendél-leszármazott kell, hogy legyen, mert griffendéles volt, és csak így lehet tűzmágus.
– Ezer másik Lily lehetett a Roxfortba akkor!
Albus reményvesztetten próbálta menteni a menthetőt, miközben John lassan megvilágosodott.
– De nem biztos, hogy ezer másik Lilynek lett szörnyű sorsa, valamint volt egyidős Philippe anyjával, és griffendéles volt – mondta csendesen Mary.
A smaragdszemű fiún látszott, hogy eltörött ott benn egy mécses. Az utolsó épségben levő idegszála már pengeélen táncolt, és szépen lassan kénytelen volt beismernie, a lánynak és Scorpiusnak igaza van.
– De... - kezdett volna bele az ellenkezésbe a fiú, de a lány leintette.
Mary kutakodni kezdett a táskájában, majd elővett egy vörös-arany borítású könyvet. A könyvre nagy, nyomtatott betűkkel volt ráírva: 1977/1978-as tanév. Mary halkan így szólt:
– Ezt a könyvtárból szereztem.
– Mi ez? - ráncolta össze a homlokát Al.
– Azt hiszem, a cím magáért beszél – suttogta a lány, miközben kinyitotta a könyvet, és a hátuljára lapozott. A könyv egy évfolyamalbum volt, még pedig 1978-ból.
– Ezek itt a hetedéves griffendélesek – mutatta Mary.
A kép szereplői lassan oldalaztak be, majd szélesen elmosolyodtak. Albus hamar kiszúrta a négy tekergőt. Nagyapja, James Potter haja ugyanúgy kócosan meredt az ég felé, ahogy a Potter-család nagy részének; barna szemei játékosan csillogtak a fiúra, kinek szívét melegség öntötte el. James szorosan ölelt magához egy gyönyörű lányt. A mélyvörös hajú lánynak csodálatos smaragdszemei voltak, akárcsak Albusnak és Al apjának, Harrynek.
Lily Evans vidáman nevetett rá; arcára földöntúli mosoly ült ki, mely a békét hirdette, a felhőtlen boldogságot. Akkor még nem tudta milyen veszély les rá, mert a mának élt, nem a jövőnek.
Mellettük ott álltak a tekergők további tagja; a sápadt, megviselt kinézetű Remus Lupin, mellette a fess Sirius Black, aki még csak nem is sejtette, hogy tizenkét éven át fog szenvedni az Azkabanban. De ott állt még az áruló, patkányképű Peter Pettigrew, aki kiszolgáltatta Jamest és Lilyt Voldemortnak, aki levágta a kezét, hogy a Sötét Nagyúr újra élhessen, aki végül megmentette Harry Pottert, azáltal, hogy az adósa volt.
Albus újabb ismerősöket fedezett fel; Frank és Alice Longbottomot, akik akkor még nem voltak házasok, de ugyanolyan mosolygósak voltak, mielőtt még a tragédia megtörtént. A smaragdszemű fiú tudta, hogy a Longbottom-házaspár a Mungó Zárt osztályán van, emlékeiktől megfosztva.
A fiú megrázta a fejét; sosem szerette a halottakat nézni, mert eszébe jutott, hogy mi lett volna ha... Az ilyesmi pedig fájdalmas. Ha belegondolt akárcsak egyszer, hogy mi lett volna, ha Lily és James Potter életben maradt volna... Biztos, hogy az apjának jobb sorsa lett volna, és akkor Albusék Potter-nagyiékhoz is elmehettek volna karácsonykor, nem csak Weasley-mamáékhoz. Talán nem is lenne akkor James Sirius és Lily Luna. Sőt, Al biztos volt benne, hogy az apja és az anyja talán sosem találkoztak volna.
Az apját tizenegy évesen James és Lily Potter vezette volna át a falon; talán az apja sosem harcolt volna Voldemort ellen. Talán a Kiválasztott nem is Harry Potter lett volna, hanem Neville Longbottom. Albus ilyenkor sokszor elgondolkozott, hogy ha Neville Longbottom lett volna a Kiválasztott, akkor mi lett volna? Neville talán ugyanúgy összebarátkozott volna Weasleyékkel? A trió Neville-ből, Ronból és Hermionéből állt volna? Vagy teljesen másból? Talán Ron és Hermione sem barátkozott volna össze. Albus nem tudta, de abban biztos volt, hogy minden másképp lett volna.
– Miért mutattad meg a képüket? - kérdezte végül Marytől.
– Itt írja a nevüket, nézd – mutatott a kép alatti szövegre a lány. - Csak egy Lily van, az pedig Lily Evans.
– Na és? Lehet, hogy hatodéves volt akkor – vont vállat Albus.
Mary dühödten lapozott előre a könyvben, majd mindegyik évfolyam alatt a szövegre bökött. Nem volt köztük egy Lily sem.
– Fogadd el a tényt, Al. Lily Evans volt az utolsó tűzmágus.
A lány mondatára a fiú elsápadt. Tudta, hogy igaza van, megint, de beismerni nem nagyon merte.
– Az pedig tudod mit jelent, Al? - vette át a szót Scorpius.
A smaragdszemű felnézett Scorpra. A tejföl-szőke hajú fiú arcára megértő, egyben aggódó mosoly ült ki. Al megvonta ismét a vállát, de azért válaszolt. A hangja komoly volt, olyan, amilyen talán még soha. Érezte, hogy ez már egy cseppet sem játék.
- Az utolsó tűzmágus Potter-gyereknek kell lennie.
*********
Albus megállt az egyik ablaknál. A tél mindig is a kedvenc évszakja volt, ezért nagyon imádta a havat. De még ez sem tudott neki idén örömöt okozni, ha odakint megint veszély ólálkodik. Valahogy érezte, hogy odakintről figyelik. Mintha egy barna szempár villant volna az egyik bokorban, mintha a fák között fekete csuklyásokat látott volna. Érezte a veszélyt.
– Min gondolkozol?
A fiú összerezzent a hangtól, majd megfordult, és rámosolygott Kate-re. A barna hajú lány lesütötte a szemeit, ahogy közelebb lépett Albushoz.
– Csak elmélkedem a veszélyen – mondta a fiú. - Hát te? Mostanában úgy eltűntél – rótta meg játékosan a lányt. - Mesélj, mi újság veled?
– Semmi komoly. Kiderült, hogy ki az anyám – mesélte halkan Kate.
– Ki?
A lány zavartan sütötte le ismét a szemeit, ahogy kimondta a nő nevét.
– Juliette Malfoy.
Albus nagy szemeket meresztett, ezért a lány belefogott a magyarázatba, miszerint Juliette és Amorette egy és ugyanaz a személy.
– Ez hihetetlen – mondta a végén Albus, majd ránevetett a lányra. - Megtaláltad az édesanyád, ez nagyszerű, Kate!
– Ha te mondod – motyogta a barna hajú.
A fiú eltűnődve nézte a lányt, ki megremegett, ahogy a tájat kémlelte. Al elfordította tekintetét a macskalányról, majd ismét a tájra nézett. Az érzés, hogy valaki figyeli, ismét jelentkezett.
– Furcsa érzésem van – suttogta Kate felpillantva a smaragdszemű fiúra. Albus felvonta a szemöldökét, miközben a lány folytatta. - Valaki figyel minket – remegett meg Kate.
Albus ismét a tájra nézett. Esküdni mert volna, mintha a barna szempár ismét villant volna. A fekete csuklyásokat ismét látta, vagy csak a képzelete játszadozott vele? Kate még jobban remegett mellette, ahogy a tájra nézett.
– Albus! - Kate cérnavékony hangon kiáltott fel.
A fiú pupillája kitágult; a felismerés kiült az arcára, majd villámgyorsan cselekedett. A parkot zöld fény szelte át, mely megvilágította a havat; fénybe borult a táj, ahogy közeledett a gyilkos átok.
Albus lerántotta a földre a macskalányt, nem törődve Kate sikolyaival. A gyilkos átok az egyik szobornak csapódott, ami egyből darabokra tört. Kate újból sikoltott, mikor újabb átok indult feléjük; a Potter-fiú egyből felismerte: cruciatus átok.
– Ne! - üvöltötte torka szakadtából Albus, majd félrelökte a barna hajú lányt.
Minden izma görcsbe rándult, ahogy eltalálta az átok. A fájdalom átjárta egész testét, de mégis Albusnak volt annyi ereje, hogy összeszorította ajkait; némán, hangtalanul szenvedett.
– Hagyják abba! - sikoltott Kate.
Távolból léptek hallatszottak, egyre gyorsabbak és szaporábbak. A fák közül két csuklyás alak lépett ki; a magasabbik még mindig kínozta Albust. Az első csuklyás gúnyos mosollyal lépett a földre rogyott Kate-hez.
– Üdvözlöm, Miss Malfoy – köszöntötte a lányt. - Remélem nem bánja, ha meghívom egy kis teára!
A barna hajú lány felpillantott, és belenézett a jeges szemekbe. A férfi szórakozottan nézte Kate-et, ki döbbenten hallgatott el.
– Csak ön után, Miss Malfoy! - kiáltotta férfi, majd egy zsupszkulcsot adott a lány kezébe.
Kate egy ijedt sikkantás kíséretében távozott, Albus pedig úgy érezte, hogy soha nem fogja elfelejteni azt a rémült arcot, melyet a lány vágott.
– Hagyd a fiút – morogta a jeges tekintetű férfi. Társa egyből abbahagyta Albus kínzását, majd a férfivel együtt egy zsupszkulccsal követték a lányt.
– Ne!
Albus felüvöltött kétségbeesésében, aztán a földre rogyott újra. A smaragdszemek kutatva kerestek valami megoldást, de a kínzás még élénken élt az izomzataiban, így felállni nem tudott.
Egy ezüstszőke hajzuhatag hullott az arcába, mélykék szemek pillantottak rá. Albus felnyögött, és kinyújtotta karját. Segítséget várt, de nem kapott. Meleg ujjak simítottak végig arcán, és egy halk, dallamos hang szólalt meg.
– Hamarosan elkezdődik, és én várni fogok rá – suttogta a fiú fülébe. - Minden rendben lesz, Albus. Ketten együtt legyőzhetetlenek leszünk.
A meleg ujjak ismét végigsimítottak a fiú arcán, majd egyszer csak eltűntek a mélykék szemek, az ezüstszőke hajzuhatag; a lány felállt Albus mellől. Egy másik, idegen hang szólalt meg.
– Mit csinálsz?
– Ahhoz neked semmi közöd! - csattant fel a dallamos hang.
– Döntsd el kinek az oldalán állsz – harsogta az idegen hang. - Az övékén vagy a miénken?
– A tiéden, ez természetes – suttogta az ezüstszőke hajú lány.
– Akkor viselkedj ahhoz méltóan.
– Mit akarsz tőlem, Mester? - kérdezte a lány.
Édes nevetés hallatszott; Albus előtt lassan elhomályosodott minden, majd a sötétség ólomként nehezedett rá, és lassan elnyomta az álom. A léptek zaja ismét felerősödött, de azt már Albus nem hallhatta. A Mester utolsó mondatát, sem mely könnyeket csalt az ezüstszőke hajú lány szemébe.
– Hozd el nekem az utolsó tűzmágust, Victoire Weasley!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
