Körfolyosós lakás
Nyári éjjel volt, de mégis a szellő mely be-beszökött a belsőkertes lakóházba hideg volt. Megremegett kezében a teásbögre, de nem is a széltől, inkább az undortól, hogy itt kell lennie. Már az első pillanattól kezdve, hogy Voldemort közölte vele, ide költöznek, szinte a hányinger kerülgette a gondolattól, s minden egyes alkalommal mikor szóba került a hideg futott végig hátán.
Egy londoni, belvárosi körfolyosós lakás második emeletének folyosójának korlátjának támaszkodott, mögötte az ajtó nyitva állt, s a bent sürgölődő varázslók szitkozódásai és vitatkozásai hallatszódtak ki. Az egész ház aludt már, ezért is költöztek be éjnek évadján. Nem lett volna jó, ha már az első napon kiszúrják a muglik, hogy mágusok költöztek közéjük. Megint a rosszullét kerülgette, ha belegondolt, miféle undorító lények veszik körül.
A ház maga három emeletes volt, emeletenként öt-öt lakással, a földszinten hárommal. Padlástér nem volt, lapos tetős ház lévén, azonban a pincerendszer tágas, és hála Voldemort megnyerő stílusának, illetve Lenah anyagi hátterének, már az egész az övék volt. Anguish ha belegondolt, megértette a férfi álláspontját, kétségtelenül jó üzleti érzéke volt. A ház önmagában is öreg volt, de a lakói is. Mugli lakás lévén, olcsóbban hozzájutottak, mintha varázslóktól vették volna, így szinte Lenah számlája meg sem érezte a galleonveszteséget.
„Idő kérdése, és az egész ház a miénk lehet” – csengtek a férfi szavai Lenah fülében. A lány nem tudta, mégis mennyi idő, de mikor meghallotta, hogy muglik közé keveredik, semmi más nem volt fontos számára. Voldemort elmagyarázta persze neki, hogy nem csak az anyagi vonzata miatt költöztek ide. Hosszú távú tervei voltak a házzal, lépésről lépésre, lakásról lakásra akarta felvásárolni, hogy aztán ez lehessen a központja mindennek. Nem utolsó sorban Voldemort úgy vélte, ha közéjük furakodnak, többet megtudhatnak, és bár nem tartotta sokra a muglikat, mivel köztük nevelkedett, tudta, hogy elvegyüléssel szerezheti be a legtöbb információt, nem csak róluk, a sárvérűekről is. Lenah megértette ezt, de nem akarta elfogadni, nem akart egy ilyen helyen élni.
Omladozó falak, a nyirkos pince, betonkert, ahol csak cserepes növények és egy madáritató díszelgett, illetve a házmesterné kiteregetett ruhái. Mégis, ha felnézett egy pillanatra a csillagokra az égen, nem gondolva a muglikra, s körbepillantott, valami megfoghatatlan érzés rántotta magával. Megvolt a ház sajátos hangulata, amit Voldemort terveivel egybeszőve el tudott képzelni, és tetszett is neki.
De nagyon gyorsan felébredt álomvilágából, s szíve erősebbik fele visszasírta a szülői kúriát. Az erdőt, a teraszt, a tágas hálót, a gyönyörű ebédlőt, a rokonok festményeit a falon, mindent. Épp csak szüleit nem. Valóban szűkösen voltak már, és csak annyi tartotta benne a lelket, hogy itt majd maguk lehetnek, ő és Voldemort. Ez a gondolat halvány mosolyt csalt arcára, de ez hamar le is fagyott onnan, s árnyalatnyi pír jelent meg arcán, ahogy szeme sarkából látta, hogy ábrándjai főhőse mellé állt.
Kiegyenesedett támaszkodó pozíciójából, s belekortyolt félig kihűlt teájába, csakhogy ne neki kelljen kezdeményezni a beszélgetést.
- Végül is elhoztuk a dolgaidat, de egyelőre leviszik a fiúk a pincébe – hangja rekedtes volt a fáradtságtól, s ahogy Lenah félve ránézett, látni vélte a karikákat a férfi szemei alatt. Nem is csoda, hisz a héten léptették elő a boltban, s sokkalta fárasztóbb volt házalni, és régiségeket felvásárolni varázslóktól, mint a pult mögött ácsorogni.
- Remek – hangzott Anguish cseppet sem őszinte válasza. Bár lakásuk nem épp a legkisebb volt, Lenah bájital-felszerelése már nem fért volna el, hisz nem volt fölösleges helyiségük. Terveikben e probléma kiküszöbölésére a megoldás egy másik lakás felvásárlása volt, s már ki is nézték melyik lesz az.
A harmadikon felgyúlt egy lámpa, s egy lassú öregember sziluettje látszódott az ablakon, ahogy köhögve mászkál.
- A jövő héten berendezheted a neked megfelelően – követte Voldemort a tekintetével az árnyékot, ahogy visszafelé haladt. Lenah egy pillanatra nézett csak oda, ahová ő is, majd inkább a férfit fürkészte. Fáradtságtól megszilárdult vonásai még rémisztőbbé tették, s az a gyilkos csillogás tekintetében megremegtette Lenah-t. De nem csak a félelemtől. A lány nem először találkozott ilyen állapotban Voldemorttal, s tudta, ekkor bár rajta vezeti le indulatait, egy számára sokkalta kellemesebb módon.
- Mikor… Mikorra lesz az egész a miénk? – kérdezte félve Lenah.
- Remélem hamarabb, mint tíz év.
- Tíz év? – csuklott el a lány hangja.
- Remélem megérted, hogy nem akarom, hogy bárkinek is szemet szúrjunk, így is eléggé csúnyán néztek a minisztériumban, mikor az engedélyeket intéztem – magyarázta Anguish-nek, de tekintete továbbra is a harmadik emeleti lakást fürkészte.
- Voldemort! – hallatszódott egy ziháló mély hang az ajtóból mögülük. Egyszerre fordultak Lestrange felé, aki megtámaszkodva az ajtófélfában, pálcával kezében állt. – Bent minden a helyén, a dobozokat hová vigyük?
- Le a pincébe, jobbról az első! – adta ki a parancsot, azzal Lestrange intett fejével a mögötte felsorakozóknak, s maguk előtt hatalmas dobozokat lebegtetve elindultak a lépcső felé. Mikor már Avery, Nott, Rosier és Dolohov is eltűntek a csigalépcsőben, Voldemort is elindult, de Lenah megállította.
- Voldemort! – lépett egyet ő is utána, de azonnal megtorpant, ahogy a férfi visszafordult felé. – Biztos vagy benne… hogy… - Lenah hangja egyre jobban elhalványult, s már nem is mert a sötét szempárba nézni, csak maga előtt szorongatta bögréjét – hogy nem lehet házimanónk?
- Biztos! – vágta rá habozás nélkül. –Túl nagy feltűnést keltene, de amit megszerzem az egész ház tulajdonjogát, ígérem, kapsz egyet, ha ez boldoggá tesz! – hangsúlyozta gúnyosan az utolsó félmondatot a férfi.
- De…
- Nincs de – azzal otthagyta a lányt. Lenah csalódottan nézte végig, ahogy ő is eltűnik a lépcsőnél, majd bement a lakásba körülnézni. Az ajtót nyitva hagyta maga után, majd könnyű kis nyári szandáljából kilépett, s a sarokba rúgta. Kis folyosón haladt végig, a szemben lévő konyháig, ott az ablak alatti kis asztalra letette üres bögréjét. Nem volt kis konyha, de nem is volt olyan nagy, mint a kúriában. A konyhából kis spejz nyílt, de most nem volt kedve benézni oda, tudta, hogy volt osztálytársai mindent rendben elpakoltak. Kilépve a konyhából, jobb kéz felől egy hangulatos kis ebédlő volt, négy-hat személynek. Lenah számára itt minden olyan kicsi volt, mint egy babaházban, a megszokotthoz képest, mégis, valamiért melegséggel töltötte el. Az ebédlővel szemben, a folyosó túloldalán, a bejárathoz képest jobbra három ajtó volt, szinte egymás mellett. Az első, a nappalit takarta. Kis nappali volt, egy kanapé két fotel, a kandalló, és a falakon ahol lehetett könyvespolcok. Mindent a kúriából hoztak el, de mintha a könyveken már évek óta gyűlő por telepedett volna meg. A középső ajtó egy fürdőszobát rejtett, smaragdzöld csempézettel. Lenah meg sem lepődött, tudta, hogy Voldemortot zavarta a náluk lévő bronz és kék színegyveleg. A legnagyobb helyiség a háló volt, az egyetlen háló. Lenah ennek örült a legjobban, hisz tudta, mostantól reggelente nem kell egyedül kelnie.
A szobába belépve rögtön jobbra egy ajtó nyílt a fürdőre, mellette két oldalt éjjeliszekrénnyel megtoldott ágya, a szemközti falon ruhásszekrény állt. Lenah-vál szemben egy utcára néző ablak volt, átellenben tőle most a legtávolabb egy nagylevelű cserepes virág, ezzel is sokszorozva azt a szobában uralkodó zöld színt, mely a tapétával és a szőnyeggel még nem volt elég. A növény mellett szintén szekrény állt, de ebben helyet kaptak könyvek, és varázstárgyak is. E mellett egy újabb ablakon szűrődött be az utcai fény, ennek oka pedig az volt, hogy a lakásuk a ház sarkán volt. A szobán körbeérve, Lenah-tól most balra, egy újabb ruhásszekrény foglalt helyet.
Anguish kihátrált a folyosóra, s a bejárati ajtót nézte. Az ugyanúgy nyitva állt, Voldemort és társai még nem értek vissza. Ahogy végigment a folyosón, hogy a belsőteraszon várja viszont őket, elgondolkozott. Bár a fiúk inkább bizonyultak gyakorlottabbaknak a kínzások és az ölés területén, egész otthonosan berendezkedtek itt. A már fejében kellemes gondolatokat hirtelen űzte ki a vele szemben feltűnő férfialak.
- Ne hagyd nyitva az ajtót, nincs túl sok védőbűbáj a lakáson – lépett be Voldemort, s zárta be maga után a sötétzöld fát. Ahogy a zár kattant, halvány derengés járta körbe az ajtót. Lenah nem értett az ilyen komplikált bűbájokhoz, de még az egyszerűbbekhez sem. De most nem is akart ezen idegeskedni.
- A többiek…?
- Elmentek, mivel még nem köttettem rá a kandallót a Hop-hálózatra, dehoppanáltak – magyarázta közbevágva a férfi, majd megkerülte a lányt, s a háló felé tartott. Lenah elmerengve figyelte a másikat, most, hogy már saját szemével látta, varázslat veszi körül, sokkal otthonosabban érezte magát, s bár nagyobbhoz volt szokva, tetszett neki ez a kis lakás. Bár előre félt, hogy fog boldogulni házimanó nélkül, nem jutott több ideje ilyeneken tovább töprengni, ugyanis Voldemort türelmetlenül torpant meg a háló küszöbén. – Ott akarsz aludni? – gúnyos éllel hangjában lépett be a szobába, s Lenah felocsúdva, kissé zavarban, de követte őt.
***
Voldemort ahogy ígérte, a következő héten, igaz csak a végén, de Lenah megkapta a harmadik emeleti lakást. Az öregember halálában nem volt Voldemort keze, pedig tervezte, de mintha az öreg megérezte volna gyalázatos halálát, teste előbb, még becsülettel vetett véget életének. A házba beköltöző fiatal pár azonnal lecsapott a kis lakásra, s kézpénzzel, egy összegben kifizették az összeget az örökösöknek.
Lenah egy hét alatt elsajátított pár varázslatot, sok robbanás és üvegtörés közepette, de sikerült. Így mikor először saját tulajdonaként, vagyis papírforma szerint Tom Denem lakásának küszöbén átlépett, azonnal átalakította az újdonsült játszószobáját. A lakás négyzetméterek tekintetében kicsit kisebb volt az övéknél, Így hogy kicsit több teret nyerjen, a válaszfalakat eltűntette, s hogy a plafon ne dőljön rá, helyenként fagerendákkal támasztotta alá. Persze a rendezgetésben, és az ilyen nagy volumenű varázslatokban, Voldemort megbízására Dolohov és Nott segített neki. A lakásnak a négy fala körül csak kettőn voltak ablakok, összesen négy, ebből csak egy nézett a külső teraszfolyosóra, s mindet varázslattal sötétítették el, hogy be ne lehessen látni, de ki igen.
Belülről körbe szekrényeket tettek, melyeknek volt alsó és külön felső része, illetve kényelmes magasságban munkalapokon dolgozhatott majd Lenah. A szoba közepén, főként a tartógerendák köré szekrények alsó részét tettek, így volt két-három kisebb négyzet alapú felület a számára. Több hely nem is állt rendelkezésére, így is csak éppen hogy kényelmesen elfért a közlekedő hely.
Természetesen ezt is éjjel csinálták, így miután a berendezési tárgyakat elhelyezték, a fiúk felszállították a pincében tárolt dobozokat. Ezek után Lenah elküldte őket, hisz innentől ő varázsolt a helyére mindent. Nem kellett több pár napnál, s máris belakta a gyertyákkal világított helyiséget, s úgy sürgött-forgott, mintha egész életét ott töltötte volna. Haját egy csattal fogta fel, míg mugli ruhájára már a napok alatt bekoszolódott, helyenként kiégett talárt vett fel. Épp egy újabb adag ital lett kész, s egy kis rekeszből kivett egy fiolát, majd egy merőkanál segítségével megtöltötte. A rekeszben ezen kívül még hét kis fiola volt, mindegyikben más-más színű ital. Miután ezt az utolsót gondosan bedugaszolta, a könyves sarok felé indult. Össze-vissza egymás hegyin-hátán könyvek hevertek, amíg nem volt meg ez a kis helyiség, unalmában receptes könyveket vásárolt az Abszol úton, de leginkább a Zsebkosz közben.
Egy újabb bájital receptjét futotta végig, s az egyik összetevőnél megakadt. Mégis honnan szerezzen kedd este emberi körmöt? Pedig már várta, hogy eljusson ennek a könyvnek a Csonkítsunk bájitalokkal fejezetéig. Az már más lapra tartozott, hogy az ital elkészítéséhez is csonkításra van szükség, de lássuk be, feltehetőleg más mértékről van szó.
Ahogy felegyenesedett, hogy kinézzen az ablakon, egy-két csigolyája meg-megroppant. Egész álló nap itt sürgölődött, ahogy már napok óta mindig. Szinte csak enni és aludni járt haza, ahogy Voldemort is. Nem volt több értelme a lakásban lennie, legfőképp, hogy a takarító varázslatok nem mentek még túl jól neki. Egyre jobban érezte a házimanó hiányát, de már dolgozott egy saját készítésű bájitalon, ami megkönnyíti majd a lakás rendben tartását.
Most azonban másra akart koncentrálni, a probléma megoldására. S bár percekig tartott, mire rájött, amire szüksége lenne, az a szemét szúrja ki, olyan közel van. A pincében az elmúlt két és fél hétben, mióta beköltöztek, Voldemort és a barátai főként sárvérűeket, de volt hogy muglikat kínoztak. A levezető ajtót gondosan lezárták, és különböző varázslatokkal vették körül, hogy se le, se fel ne hallatszódjon semmi, és aki erőszakkal jut le, az ki onnan élve ne kerüljön. Lenah eddig csak egyszer merészkedett le, de a hideg is kirázta a várbörtönszerű helyiségtől. Nem mintha nem hasonlított volna a roxforti pincehelyiségre, de tudván, hogy itt ténylegesen embereket kínoznak, és ölnek meg… nem mintha a Roxfortban az ő idejében a pincébe letévedt griffendéleseket, vagy hollóhátasokat nem kínozták volna meg a mardekárosok, de ez mégis más volt.
Most azonban eltökélte magát, s mivel eddig még egy kínzó és fájdalmat okozó bájitalát sem próbálhatta ki, kivéve egy véletlenszerű alkalmat, úgy döntött, lemegy, és elkéri, amire szüksége van. Visszarohant a kis fém rekeszért, majd levetette koszos talárját, s kirohant a helyiségből, gondosan maga mögött becsukva az ajtót. A fakeret körbe halványan felizzott, majd Lenah lefelé indult a csigalépcsőn. Izgatott volt, hogy újabb portyára indulhat, szerette beszerezni az alapanyagokat, mert tudta, utána olyasmit készíthet belőlük, amitől mások megrémülnek, s tőle is félhetnek.
Bár még maga nem gondolkozott el ezen, de ahogy most a frusztráló lépcsőn lefelé haladt, kezdett rájönni, hogy lassan egyre jobban hasonlít Voldemort-ra. Kezd benne is kialakulni egyfajta hataloméhség, s ami most a legjobban megijesztette, hogy még élvezte is ezt. Ennek oka talán épp az lehet, hogy egykori osztálytársai most tőle is, ahogy Voldemorttól is, tartanak. Ez persze nem meglepő, hisz a férfi megparancsolta nekik, hogy tisztelettel bánjanak vele.
Voldemort manapság másabb volt. Amióta ide költöztek, nem játszott semmilyen szerepet, nem öltötte magára a jófiú álarcát, legalábbis Lenah jelenlétében nem. Amióta csak összeköltöztek, Anguish érezte a kialakuló belsőséges viszonyt köztük, de eddig felszínes volt. Mostanra viszont, Voldemort, ha úgy tetszik, megtisztelte az őszinteséggel, nem volt se szarkasztikus, se megjátszó. Gúnyos igen, de más nem. Lenah-val szemben már nem. Talán ez testi kapcsolatuk miatt alakult ki, a lány nem tudta megmondani pontosan, de örült, hogy ez így van. Azzal, hogy külön költöztek szüleitől, az egymással való kapcsolatuk megerősödött, mind fizikai téren kölcsönösen, mind lelki téren, Lenah részéről.
S ezzel párhuzamosan, Voldemort elrendelte, hogy Lenah is olyan tiszteletben részesüljön barátaik részéről, mint ő. Ha úgy tetszik, magával egyenrangúvá tette, de mindenképpen a többiek fölé. Anguish érezte az ellenszenvet a fiúk körében, de míg a férfi is ott állt oldalán, nem zavarta. Most viszont annak teljes tudatában, hogy egyedül kell szembe néznie a megvető pillantásokkal, benyitott a pincébe vezető lépcsőházba.
A hangok a lépcsőtől legtávolabbi, a szemközti falon lévő ajtó mögül hallatszódtak. Legfőképp Rosier, Dolohov és Avery röhögésének hangjai, de hallatszódott a megkínzott sárvérű gyötrelmes sikolya is. Ahogy elhaladt a nyirkos folyosón kétoldalt üresen tátongó cellák mellett, a hideg rázta ki, mégis az izgalomtól megnövekedett adrenalin szintje egyre gyorsabb sétatempóra késztette.
A legnagyobb helyiség ajtajában állt, itt kínozták a foglyokat, míg nem vallottak. Ez a mostani egy kiöregedett, sok mindent megélt varázsló volt, aki makacsul tartotta száját. A plafonra felfüggesztett csigáról lógott le, ahogy felkötözték, akárcsak kezeit és lábait. A ruhája rajta csak foszlányokban lógott, több sebből vérzett, talán már csontja is tört. A fiúk most az ajtóban megtorpanó Lenah felé fordultak, aki a tekintetek kereszttüzében lépett oda a fal melletti kis asztalhoz, s tette le a fiolás rekeszt.
- Mit akarsz Anguish? – förmedt rá Avery. Vezérük jelenlétének hiányában, eszük ágában sem volt betartani a tisztelet legcsekélyebb formáját sem.
- Csak a körméért jöttem – fordult feléjük, kezében egy ezüst tálcával, amit az asztal fiókjából szedett ki, majd elő vette szoknyája alá rejtett pálcáját. Rosier Dolohovra nézett, aki Avery vállrándítását megismételte felé, majd hátrébb lépett, utat engedve Lenah-nak.
- Felőlem, hátha kiszedsz belőle valamit.
Anguish nem kérdezősködött, neki nem kellettek információk, s a fiúk is csak csendben nézték, ahogy a lány egy-egy pálcasuhintással megszabadítja a férfit a körmeitől. Az nem mondott egy árva szót sem, csak beharapta száját, egyre jobban, ahogy lassan mind a tíz körmétől megszabadította a lány. A végére már nem csak ujjaiból ömlött a vér, de a felharapott szájából is.
- Ez meg mi? – vette ki Dolohov a világoskék folyadékot tartalmazó fiolát a kis rekeszből.
- Ne nyúlj hozzá, felhólyagosítja a bőrt! – figyelmeztette Lenah, s letette az asztalra a körmökkel teli tálcát.
- Kipróbálhatom? – lépett oda Avery is.
- Nincs időnk játszadozni, dolgunk van! – szólt a két férfire Rosier, mert azok úgy néztek ki, mintha a Zsebkosz közben egy utcai árustól akarnának vásárolgatni.
- Ne csináld már, lehet ezekkel szóra bírjuk! – fordult felé Dolohov.
- Úgyis ki akartam őket próbálni – vette ki a férfi kezéből a fiolát Lenah, s a megkínzott férfi elé lépett. Nem nézett a szemébe, nem tudott volna. Kihúzta a dugót, majd a sárvérű testére locsolta a bájitalt. Az csak ordított, s a bőre tényleg felpuffadt, mint egy szappanbuborék, de nem válaszolt Rosier közben feltett kérdéseire.
Lenah nem figyelt oda, mit kérdezget tőle a férfi, nem érdekelte. Nem érdekelte, hogy társainak sikerül-e teljesíteni a feladatukat, nem érdekelte a sárvérű sorsa, egyetlen egy dolog érdekelte, hogy a valóságban milyen reakciót váltanak ki a bájitalai. Már a negyediket is felhasználta, az egyiket meg kellett vele itatni. A megkínzott férfi már alig hasonlított emberi lényre, de szívós volt, s nem beszélt.
- Ettől elvileg megnyúlnak a csontjai – lépett elé, s itatta meg a szürkés, átlátszó italt. Rosier feladva a próbálkozásokat hátrébb lépet. Vett egy mély levegőt, majd erőt gyűjtve az újabb faggatózásokhoz felnézett áldozatukra.
Az már nem volt se ember, se élő. Összeroskadt, s összement, úgy nézett ki, mint egy aszalt szilva. Emberi mivoltának jelei csak tüzetesebben megvizsgálva voltak láthatóak, de egyvalami tisztán kirajzolódott. A mosoly, egykori arcán. Már örült a halálnak, napok óta ezt várta, s most a lány adta meg neki.
- Hupsz – nézett vissza az asztalra, s jött rá, rossz bájutalt itatott meg a férfivel.
- Csak ennyit tudsz mondani? – emelte fel ingerülten hangját Rosier. A figyelmet azonban elvette a még mindig újat mutatni tudó sárvérű, akinek ebben a pillanatban elkorcsosult teste hamuvá lett, s a padlón lévő lefolyóba szóródott.
- Jobb lesz, ha most megyek – erőltetett mosolyt arcára Anguish, azzal felkapta kis rekeszét, a tálcára tette, majd ezekkel együtt elindult a lépcső felé.
- Ajánlom, hogy vissza se gyere! – üvöltött utána Rosier. – Ha még egyszer meglátlak a löttyeiddel együtt, nem leszek tekintettel Vol…
A továbbiakat nem hallotta a lány, ugyanis felért a földszintre. Becsukta maga után az ajtót, majd gondolkozás nélkül a harmadikra sietett. Útközben felfelé megpróbált a jó dolgokra koncentrálni; megvan az alapanyag, és folytathatja a munkát. Nem törődött azzal, hogy egy ártatlan ember életét vette el, hisz a vénember mosolygott, jót tett vele. Szerette volna azt hinni, hogy jót tett vele. Ő sosem volt olyan gonosz, mint Voldemort. Ő nem. De mégis. Kezdett olyanná válni, mégsem érdekelte. Már ez volt az élete, a leendő Nagyúr magához vette, a bizalmába fogadta, s most először tudta értékelni azt, hogy ismerte Tom Denemet, hogy ismeri Voldemortot.
Most látni vélte beérni a gyümölcsöt, melynek magját a Teszlek Süveg ültette el, mikor a Mardekár házba osztotta. Sötét mágia lengte körül, már nagyon rég óta, ő mégis könnyű szerrel átlátott rajta, s tudta irányítani. Volt hozzá tehetsége, ha más nem a bájitalokhoz. Most Rosier akármennyire is pufogott, a bájital tökéletesen működött, csak ő emlékezett rosszul, hogy ez melyik. Erről pedig nem tehet, ennyi tévedés, úgy gondolta, belefér.
Visszatért a laboratóriumszerű boszorkánykonyhára, s ennyire jól még egy helyen sem érezte magát. A házban lakó muglik közül eggyel sem találkozott még, s csak remélni merte, hogy nem is fog. Ahogy egy újabb üstöt tett kék láng fölé, tudata felfogta, már nem az a jó kislány, aki eddig volt. Talán eddig is álarcot viselt, ahogy Denem is, csak ő nem tudott róla? Lehet. De nem is volt fontos, ő maga legbelül örült, hogy képes volt szemrebbenés nélkül elvenni valaki más életét, ugyanis remélte, ezzel még több elismerést csikarhat ki a Voldemortból.
***
Lenah új énje új külsőért kiáltott, legalábbis így gondolta. Késő éjjel volt már, mire hazaért, de még mindig előbb, mint a varázsló. Már a fürdőben állt, testét méregzöld színű törölköző fedte, s most magát nézegette a tükörben, s próbálta eldönteni, tényleg jó ötlet volt-e átváltoztatnia haja színét vörösre. A hullámos lapockáig érő hajtömeg már sötétvörösen csillogott a gyertyák fényében, nem erre a színre vágyott, de úgy gondolta, nem áll neki rosszul. Gesztenyebarna szemeit kiemelte, s úgy érezte, így sokkal inkább hasonlít arra a démonra, amiről este óta egyre jobban meg van győződve, hogy benne lakozik, csak eddig nem bújt elő.
- Hallottam a kis akciódról, amíg távol voltam – ijesztette fel merengéséből a lányt Voldemort hangja az ajtón túlról.
- Nem hallottam, hogy megjöttél – terelte a témát Anguish.
- Legközelebb várj, amíg válaszolnak a kérdéseinkre, aztán öld meg őket – lépett be kopogás nélkül a férfi, de azonnal meg is torpant a hálószobába vezető ajtóban. Háttal állt a lánynak, így még inkább az új színt kapó hajkoronára tévedt tekintete. – Ennyi erővel a Griffendél címerét is kitűzhetnéd a talárodra! – jegyezte meg merő gúnnyal, miközben a lány mögé lépett.
- Nekem tetszik – vont vállal Lenah, s arcán magabiztos mosolya ült.
- A lényeg, hogy nekem tetsszen! – fordította magával szembe a lányt Voldemort. – Változtasd zöldre, de ennél még az eredeti hajszíned is jobb! – kapta el Lenah balját, ami épp haját simította, s szorította meg egyre erősebben csuklóját. Lenah arcáról azonnal eltűnt mosolya, s félelemtől csillogó tekintetekkel nézett bele a sötét szempárba. Voldemort átható tekintettel fürkészte a barna íriszeket, kutatta, mi oka lehet ennek a hirtelen váltásnak. De nem talált semmit, mi több, mintha már csak a lány közelségétől megkívánta volna.
Lenah sem érzett másképp, mi több, ő előbb érzett vágyat a férfi iránt. Tetszett neki ez a vadság, még elevenebb volt most, mint általában mindig. Felizgatta, hogy Voldemort közelében lehet, egy nála erősebb karmai közt, élvezte az áldozat szerepét, ahogy a férfi is a ragadozóét. Kiegészítették egymást, Voldemort mindig is céljait elérő, zsákmányát megkapó vadász volt, Lenah pedig a tökéletes áldozat. Kötelesség teljes, meghunyászkodó, ugyanakkor, ha Voldemort is engedte, játszadozott, feszegethette a határokat. Mikor így játszottak egymással, akkor kerültek közelebb a másikhoz, Lenah ezt felettébb élvezte, Voldemort testének pedig néha napján jólesett a kényeztetés.
Ez most azonban más volt. Ezt a játékot határozottan Lenah kezdte, s a férfi nem tudott ellent mondani. Túl szoros volt a kettejük kapcsolata, szorosabb, mint ahogy Lenah hitte, vagy remélte volna. A lány érzelmei mélyebbek voltak a varázslóénál, s mivelhogy az egyre nagyobb mértékben volt képes használni a legilimentciát, már akaratlanul is átérezte a lány érzelmeit.
Engedett szorításán, már csak gyengéden tartotta markában a lány csuklóját, s ahogy a vak vágyak elöntötték agyát, tudata csak annyira irányította, hogy tekintetével a törékeny kézre nézett. Lassan simított végig a vékony ujjakon, mígnem saját ujjaival fonta össze. Nem tudta mért cselekszik így, de valamiért vágyott erre. Erre, és a lány édes ajkaira.
Lenah minden vágya volt, hogy Voldemort egyszer szeretve érintse, bármennyire is élvezte a férfi vadságát. Kíváncsi volt, milyen, ha Voldemort Nagyúr szívből cselekszik, s most, mint egy megvalósult álom közepén, úgy állt a szeretett férfi előtt, alig pár centire attól, hogy megcsókolhassa.
Ám az álom véget ért, Voldemort akarata erősebb volt holmi gyöngéd érzelmeknél, még ha nem is ő érezte, s a forrás érzései erősebbek is voltak, mint azt képzelte volna. Tudata egy pillanat alatt visszavette az irányítást, s elengedte a lány kezét, majd hátrált egy lépést.
- Siess! – szólt rekedt hangon, majd kilépett a fürdőből, s bezárta maga mögött az ajtót. Nem kellett sok idő, hogy rá jöjjön, mi folyik körülötte. Lenah belé szeretett, olyannyira, hogy kihasználva azt a bizalmas kapcsolatot, amely évek óta kiépítődött kettejük közt, érzelemivel felülkerekedett tudatán. A túlzott legilimencia használata Anguish-en elméjüket erős fonállal kapcsolta össze, sokkalta jobban megértették egymást, mint akár az átlag párok. Vagyis, Lenah mélyebben megértette a férfit, míg ő bár ismert mindent a lány lelkéből, nem törődött vele, inkább csak elraktározta az információkat, hogy a kellő pillanatban visszaélhessen velük, ha kell.
Most az ágy melletti ablakon nézett le a londoni kis sikátorra. Aggasztotta a fennálló helyzet, nem hagyhatja, hogy ilyen máskor is előforduljon. Akármennyire is élvezte teste az iménti pillanatot, elméjének kellemetlen volt visszagondolni gyengeségére. Ha megtudná, mi az, ami miatt Anguish így érez iránta, kiölhetné belőle. Mi több, magát a lányt is megölhetné… de nem. Túlságosan is értékes volt számára. Elsősorban nem elhanyagolható a bájitalfőzési tudománya, ahogy a fiúk is elpanaszolták neki, ő látta a tehetséget a lány keverékeiben, nem akarta volna veszni hagyni, mindemellett teste is vágyott rá. Most is, bár csak gondolt a lehetőségére, hogy ma éjjel is az övé legyen, már ettől is elöntötték az ösztönös vágyak.
*
Lenah megdermedve állt a fürdő közepén, egyik pillanatban még legféltettebb álmai válnak valóra, a másikban a résnyire kinyitott ablakon besurranó szellő remegteti meg. Ahogy beleremegett a hideg levegő érintésébe, s a tudatba, hogy ismét egyedül van, kapkodva nézett körbe, s kereste hálóingét. Nem akart mást, csak aludni, egyedül. Most érezte először, hogy hiányzik neki az éjjeli magány. De nem volt mit tenni, reménykedett benne, hogy hamar elalszik majd, s meg nem történté tehetik az előbbieket. Azonban az első akadály ebben a tervben az volt, hogy Lenah nem találta hálóingét. Vagyis ki kell mennie a szobába, vissza kell jönnie, hisz nem volt ínyére most Voldemort előtt átöltözni, és csak aztán bújhat a takaró alá. Ezzel különösebben semmi baj nincs, csak annyi, hogy roppant figyelemfelkeltő. De nem volt mit tenni, így a lány egy szál törölközőben nyitott be a szobába.
Voldemort azonnal Lenah felé fordult, kinek arcára pír költözött. Sejtette, hogy felfigyel majd rá a férfi, de nem gondolta volna, hogy ilyen hamar.
- Elfelejtettem hálóinget vinni… - kezdett kutakodni a hozzá legközelebbi szekrényben Lenah. Eközben Voldemort felé indult, fekete ingét lassan kigombolta mellkasán, s ledobta az ágyra.
- Nincs rá szükséged! – mondta, miután látta, a lány megtalálta, amit keres.
- Oh! – pördült meg tengelye körül Anguish, s találta magát szemben a félmeztelen férfivel. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt, s érezte, ennek az éjszakának nem lesz olyan könnyen vége, mint tervezte. Persze, jobban belegondolva nem volt ellenére, sőt, ahogy végigmérte az egyre közeledő Voldemortot, egyáltalán nem volt ellenére, ugyanakkor ösztönösen hátrálni kezdett, mígnem hátával nekiütközött a folyosóra nyíló ajtónak.
A férfi baljával becsapta a nyitva hagyott fürdőajtót, s karjaival a lány feje mellett támaszkodott meg.
- Miért? – Voldemort szúrós tekintete szinte áthatolt a lányon, de most nem hagyta, hogy annak érzelmei felülkerekedjenek rajta.
- Mit miért? – kérdezett vissza remegő hangon Lenah.
- Miért táplálsz irántam gyengéd érzelmeket, holott tudod jól, sosem fogom viszonozni – szorította meg a lány állát, s késztette, hogy rá nézzen.
- Nem… nem tudom!
- Ne hazudj! – Voldemort erős keze egyre lejjebb csúszott, s most először érzett egyszerre vágyat a lány teste, s életének kiontása után.
- Ez nem olyan, amit meg lehet magyarázni – sütötte le félve Lenah szemeit. Az imént látta a sötét tekintetekben a gyilkos ösztön csillanását, de most valahogy nem érezte magát biztonságban, mint eddig.
- Mindent meg lehet magyarázni – lazított szorításán Voldemort, hisz látván a lány felkészült a halálra, már nem volt olyan érdekes, mintha küzdött volna az életéért. Keze lassan siklott végig a lány vállán, a már nem nedves, selymes bőrön.
- Én akkor sem… - fordította el fejét Lenah az ellenkező irányba, mintha ezzel menekülni tudna. Voldemort az előre bukó tincseket hátrasimította, s közelebb hajolt hozzá.
- Mióta? – suttogta reszelős, a vágytól eltorzított hangon. Mivel válasz nem érkezett, eltávolodott a lány nyakától, majd két ujját állához érintve fordította maga felé Lenah arcát.
- Ühm… - nyögte a lány, s Voldemort máris emlékeiben kalandozott. Egész élete visszafelé pörgött, egészen az első tanítási napig. A férfi rájött, már a kezdetek kezdetén kialakult valami féle vonzalom Lenah-ban, csakhogy ezt még maga elől is titkolta. Azonban most az emlékek láttán, valami más sokkalta jobban felcsigázta, mintsem a kérdésére kapott válasz.
- Akkor is inkább engem akartál, mikor Vele együtt voltál? – lépett hátra, s arcán lenéző mosoly jelent meg.
- Az a szemét meg akart erőszakolni!
- És te azt hiszed, én vagyok a hős, aki megmentett? – a gúny mintha mindig is ott lett volna hangjában, olyan természetességgel csengett.
- Megmentettél – suttogta végül Lenah.
- Tőle igen, de a végzetedtől, ha akarnálak se tudnálak… - tekintette lezártnak a témát Voldemort. Lenah ahogy ismét szemibe nézett, sajnálatot látott. Azt a féle sajnálatot, mikor egy varázsló lenéz egy másikat. Érezte, mintha előre tudta volna, hogy megalázottság lesz a vége.
- Ettől függetlenül, tudni akarom, mi az, ami miatt belém szerettél? Tudni akarom, mi vonz! – szorította meg Lenah karjait, s húzta magához közelebb.
Lenah még ennyire életében nem akarta, hogy a férfi előtt eltitkoltak maradjanak gondolatai. Kutatások sora után olvasott az okklumenciáról, elméletben tudta, hogy kell alkalmazni, de nem volt biztos benne, hogy gyakorlatban is menni fog.
„Le kell zárni az elmém! Le kell zárni az elmém!” – koncentrált magában a lány, mígnem megbizonyosodott, akaratereje egy ilyen pillanatban is erős tud lenni, ha arról van szó, ugyanis Voldemort még mindig fürkészte a tekintetét, s egyre ingerültebb lett, valószínűleg a válaszhiány végett.
- Megkínozhatsz, de akkor sem fogok vallani, Voldemort Nagyúr! – adta meg az utolsó kegyelemdöfést a férfinek. Lenah csak remélni merte, kiismerte már annyira a varázslót, hogy most az nehogy megölje. Sejtése bár ingatag alapokon állt, beigazolódott.
Voldemort minden nemű önkontrolját elvesztve lökte a lányt az ágyra, s szinte letépte róla a finom anyagú törölközőt. A vágyak eluralkodtak feledte, hisz mindig is kellemes érzéssel töltötte el, ha a lány így szólította meg. Ráadásul, rövidtávú tervei közt szerepelt, hogy Lenah-nak több feladata legyen a céljai elérésének rögös útján, így ha egy nap bármi is történne, nem lehetne egykönnyen megtörni, nem árulná el őt. Azonban cseppet sem nyerte el tetszését, hogy ezt az amúgy dicséretes képességet, s tulajdonságot, most ellene használta.
A pillanat tört része alatt már nadrágjától is megszabadította magát, s a lány fölé magasodott, aki hagyva, hogy testével azt csináljon, amit akar, mozdulatlanul várt, s tűrt, ugyanakkor gondolatait megpróbálta elzárni előle. Voldemort egy pillanatig sem habozott, erős, vad érintésekkel simított végig a lány testén, majd közelebb hajolva csókolta szenvedélyesen annak nyakát.
„Hogy mit is szeretek benned?” – gondolkozott el Lenah, miközben lassan karjaival átfonta a varázsló nyakát, hogy még közelebb érezze magához. Gondolatait megpróbálta a férfi elől lezárva tartani, de ugyanakkor lelkiismeretének szüksége volt arra, hogy átgondolja, valójában mi is az, amire a mai napig nem kapott választ. Talán most, végre rájöhet, mi vonzza már évek óta hozzá, mi az, ami csak most virágzik ki lelkében, ami már évek óta sarjad, s nő egyre nagyobbra, olyannyira, hogy kitörni vágyik testéből.
„Az érintésed, legyen az dühtől, vagy vágytól vezérelt.”
Voldemort meg-megharapta a lány gyönge bőrét, szinte már nyelve hegyén érezte a fémes ízt. Lenah cirógató ujjai csak még inkább elvették eszét, így szenvedélytől mámorosan csókolta meg, követelődzőn, egyre vadabban.
„A vad vágyat csókjaidban, még ha dühös is vagy rám. Érted minden fájdalmat elviselek.”
Minden előjel, vagy rávezetés nélkül egyesültek, Lenah fájdalmas sikolyát csókjukba fullasztva. Voldemort egyik kezével a lány mellett támaszkodott meg, s szorította meg erősen az ágytakarót, míg másikkal a lány felforrósodott testét járta át. Vad mozdulatokkal próbálta kicsikarni a lányból, hogy koncentrációs késsége lankadjon, s megtudhassa, amire kíváncsi.
„A tested tökéletességét, érintésed a bőrömön, még ha fájdalmat okozol vele, akkor is.”
Voldemortot már nem érdekelte, ha maradandó sérülést okoz Lenah testén, körmeivel szinte felhasította a lány gyönge bőrét. Tempója is egyre vadabb, s erőszakosabb lett, de már ő is eljutott arra a pontra, hogy csak szánalmas próbálkozásként hatott, hogy a lány fölé magaslott, s próbálta megtalálni annak fátyolos tekintetét.
„Követlek mindenhová, még ha nem is akarod.”
Az utolsó pillanatra tett fel mindent, bár már ő sem tudott koncentrálni, teljes tökéletességében akarta kiévezni az összeforrás pillanatát. A lányfölé magasodva egy utolsó, szenvedélyes csókot követelt. A pillanat, melyben a leginkább érezték a másikat, mind testben, mind lélekben, oly törékeny és múlandó volt, mint egy kristály. Mégis, ez az a pillanat volt, amit együtt akartak átélni, többször és még többször.
„Ajakaid puhaságát… Szemeid elvetemült csillogását… Hajad lágyságát… Vonásaid szépségét…”
Lenah szinte öntudatlan állapotban feküdt alatta. Már két test voltak, de mélyen, legbelül egy lélek. Így, szétválva, nem vallotta be volna egyikük sem, de így volt. Lenah karja maga mellé hullott, ujjai közt kicsúsztak a kissé megnőtt hajszálak, ajkai még lüktettek a forró csókoktól, még volt egy pillanat, mikor emlékezetébe véshette azokat a sötét szemeket, aztokat a gyönyörű arcvonásokat, mielőtt fél éber állapotba zuhant. Még érezte, ahogy testét takaró fedi be, s félig nyitott szemei érzékelték, ahogy hirtelen elsötétül minden, a gyertyák kihunynak.
Voldemort miután egy pálcamozdulattal eloltott minden gyertyát, letette fegyverét az éjjeli kisszekrényre, majd elfordulva Lenah-tól megpróbált elaludni.
„A sötétséget lelkedben, a merszet szívedben, az elszántságot elmédben…”
Lenah utolsó gondolataival rájött, hogy Voldemort egész lényéhez vonzódik, akarva-akaratlanul, ez a végzete, ettől nem mentheti soha, senki, de ő nem is akarja.
A felismeréstől kis mosolyra húzódtak ajkai, majd a fáradtságtól álomba zuhant.
***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
