13.
Egy új kezdet
– Ébresztő!
Ginevra Potter bosszúsan ráncolta össze a homlokát, ahogy középső gyermekét nézte. Albus békésen mosolygott álmában, így az asszony kedveskedve simogatta meg a fiú fejét, és apró puszival kezdte ébreszteni.
– Na végre – mondta lágyan a vörös hajú nő, mikor látta, hogy a fiú ébredezik.
– Jó reggelt – motyogott halkan Albus. - Vége van a viharnak?
Az asszony fintorogva rázta meg a fejét, majd az ablak felé mutatott. A smaragdszemű fiú tekintete az ablakra villant; odakint erősen havazott, és jól láthatóan fújt a szél – alig volt valamivel jobb az időjárás, mint a múlt éjszaka.
Az anyja szomorúan követte a pillantását, majd még komolyabban figyelte őt. Albus érdeklődve nézett rá, de a vörös hajú nő csak felsóhajtott.
– Ha vége volna!
– Lily, James? - kérdezte a fiú, ahogy körbenézett a szobájában. Se a húga, se a bátyja nem volt ott; csak ők ketten álltak ott – Ő és az anyja.
– Már felkeltek – felelte az asszony. - Nem is értem, hogy tudtál aludni ekkora viharban, fiam! Senki nem aludt ilyen mélyen, csak te meg Victoire – sóhajtott ismét.
Albus zavartan pirult el, és félrenézett. Nem akarta, hogy az anyja megtudja mi történt tegnap este. Mert Al igazából csak azután tudott elaludni, hogy beszélt az apjával, aki odaadta neki a láthatatlanná tévő köpenyt. A köpeny biztonságot nyújtott, megvédte a kíváncsi tekintetektől, a veszélyes alakoktól, így az álma békés volt – egy darabig. Élénken élt az emlékezetében az álma vége, és csak reménykedni tudott, hogy ismét megismétlődik.
A teremben sötét volt, és a csuklyás alak megállt, mikor észrevette a másikat.
– Bella – morogta a csuklyás, mire a fekete hajú nő meghajolt. - Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar visszaérsz!
- Valóban, Mester – remegett meg a nő hangja, mikor letérdelt, és megcsókolta a csuklyás talárja szegélyét. - Híreket hoztam, híreket, melyek kedvezőek számodra, Mester!
A Mester közelebb lépett a nőhöz, majd érdeklődve figyelte őt tovább. Bella remegve, lesütött szemekkel folytatta mondandóját.
– Három éjszakán keresztül figyeltük Phaedrával Potterék házát – kezdett bele a történetbe. - Azonban a harmadik éjszakán Phaedra meggondolatlanul megpróbálta áttörni Potterék védőbűbáját.
– Potterék észrevették, igaz Bella?
– Igen – ismerte be szégyenkezve a nő. - Riasztották a Főnix Rendjét, akik...
A csuklyás alak úgy csapott le a hírre, mint egy ragadozó keselyű.
– A Főnix Rendjét? A Rend megszűnt Dumbledore halálával te félkegyelmű!
– Nem, Mester – rázta meg a fejét Bella félve, hogy mit fog szólni a barna szemű. - Potterék újra létrehozták a Főnix Rendjét, akik ellenünk harcolnak, Mester!
– Egy csapat idős auror – mordult fel a Mester. - Simán elbánunk velük, Bella, drágám.
Bella ismét megrázta a fejét, és tudta, hogy a csuklyás Mester hamarosan elveszti a türelmét.
– Potterék évfolyamtársai teszik ki a nagy részét. Igazából már nem is Főnix Rendjének hívják magukat, hanem...
– Dumbledore Seregének – fejezte be bólintva a Mester. - Értettem Bella. Tudod – nézett rá a nőre elmosolyodva –, nem is hasonlítasz annyira az anyádra. Neked legalább helyén van az eszed. Az anyádnak – mordult föl a csuklyás –, csak Voldemort talpnyalásához volt elég esze! Nem csoda, hogy Molly Weasley megölte.
– Köszönöm, Mester – hajtotta le a fejét a nő elpirulva. - Ha szabadna megkérdeznem, most mit tervezel?
A barna szemek kegyetlenül villantak meg, majd a Mester halkan felsóhajtott.
– Eleget játszottam már a Weasley-lánnyal! Valamikor az Ő ügyét is le kell zárnom – motyogta halkan, majd hangosabban így szólt:
– Nem küldök több halálfalót a tűzmágusért! Magam megyek el érte, mikor eljő a megfelelő idő.
– És az mikor jön el, Mester?
A csuklyás alak elmosolyodott.
– Nemsokára, Bella! Nemsokára!
– Minden rendben, Albus?
A fiú megrázta a fejét, majd ugyanabban a pillanatban igennel válaszolt. Ginny értetlenkedve nézett a fiára, de nem mondott semmit. Al magában már elmondott egy sor szitokáradatot, mivel ki lenne olyan hülye, hogy az egyszerre mond igent is és nemet is.
– Csak furát álmodtam éjjel – vonta meg a vállát, és reménykedett, hogy az anyja annyiban hagyja.
Nem volt szerencsés; Ginny egyből lecsapott.
– Tényleg? És mit?
Albus nem nézett az anyja szemében. Félt, hogy ha mégis belenézne a szelíd barna szempárba, elmondana neki mindent, mint ahogy az apjával tette.
– Lényegtelen – mondta végül, majd elmosolyodva így kérdezett:
– Apa? Itthon van?
A vörös hajú asszony szeme villant egyet; megértette, hogy a fia nem akar az álmáról beszélni vele, és ez megrémisztette. Régebben Albus mindent elmondott neki, mindig vele beszélte meg, ha bármiféle problémája volt. Nagyon szoros volt közöttük a kapcsolat; Al ragaszkodott hozzá, de Harryhez is. Nem volt titkuk egymás előtt. De persze a háború mindig keresztbe húzza a számításaikat. Ginny tudta, hogy amióta Albus is elment a Roxfortba eltávolodtak egymástól.
– Nincs itthon – válaszolta suttogva a nő. - Elment Hermione unokatestvéréjének a családjáért.
– Lindáék idejönnek?
– Igen. Tudod – magyarázta Ginny –, ők tegnap nem tudtak eljönni, mert akkorra volt a vihar, hogy lehetetlenség volt értük menni.
Albus hallotta, amint kinyílt a bejárati ajtó. Mindketten felkapták a fejüket az ismerős hang hallatára:
– Megjöttünk!
A smaragdszemű fiú, úgy pattant fel, mint akibe áramot vezettek. Egy pillantást vetett megijedt anyjára, majd száguldott lefele a lépcsőn, hogy üdvözölje az apját és persze Grangeréket. Harry éppen akkor segítette le Mrs. Grangerről a kabátot, mikor Albus leért.
– Apa! - A fiú átölelte édesapját, majd üdvözölte Grangeréket.
Lana Turner, azaz Mrs. Granger egy alacsony, fekete hajú, barna szemű nő volt, míg férje, David, kiköpött Granger volt. Barna göndör haja és hozzáillő csokoládébarna szeme. Nem volt kimondottan magas, mint Ron Weasley, de alacsony se, mint a felesége. Mellettük ott állt a lányuk, aki szintén, mint Hermione, boszorkány lett.
Linda Granger hosszú sötétbarna hajú lány volt, égető barna szemekkel; az arca sápadt volt, szinte betegesnek tűnt, de bárki figyelmét elterelhette, ha mosolygott. Mindenki imádta Lindát, aki a Beauxbatons Mágusakadémiába járt Franciaországban a Delacour-család hatására. Persze Lindáék családja kapott a Roxfortból is hivatalos levelet, azonban Fleur addig győzködte Lanát, míg az asszony a Beauxbatonsba küldte.
Linda csak azért ment el abba az iskolába, mert a család abban a hitben ringatta, hogy a legjobb barátnője, a nála egy évvel fiatalabb Victoire is oda fog járni. Vic oda is járt, de csak egy évet, mert ezek után Bill és Fleur, akik eddig Franciaországban éltek, hazaköltöztek; Dominique és Louis már a Roxfortban kezdte a tanévet.
Albus akkor még kisebb volt, de soha nem tudta elfelejteni, milyen arcot vágott imádott unokatestvére, Victoire, mikor hazaérkezett Angliába. Azt se tudta elfelejteni, hogy Linda és Victoire, hogy nézett egymásra, amikor ismét találkoztak. Mindenki azt hitte, hogy a két lány ott folytatja majd a barátságukat, ahol abbahagyták, de a felnőttek tévedtek. A két lány örökre összeveszett; Linda Vicet vádolta, hogy nem mert szembeszállni a családja akaratával, míg Victoire Lindát vádolta, miszerint nem akadályozta meg, hogy elmenjen. Egyikük sem békült, és ez így volt 2017 karácsonyáig.
– Szervusz, Albus – köszöntötte Linda a smaragdszemű fiút halkan. Al felnézett a lány sápadt, szinte márványnak tűnő arcára, és elmosolyodott. Sosem volt jóban Lindával, mindig veszélyesnek találta, amikor kisebb volt, de most valahogy vonzódott hozzá.
– Linda!
– Jó téged látni, Al – mondta a lány, majd lehajolt, és adott két puszit a fiúnak. - Sajnos a múltkor elkerültük egymást, mikor megtámadtak, de ha tudnád, hogy aggódtam érted!
– Tényleg? - vonta föl a szemöldökét a fiú. - Kerülöm a bajt, ne aggódj!
– A veszély néha észrevétlenül fonja köréd a karjait – suttogta Linda, közelebb hajolva Albushoz. - Néha nem árt láthatatlanná válni – kacsintott, mire Albus ereiben megfagyott a vér. - Victoire! Rég nem láttalak – kiáltott fel hirtelen a barna hajú lány. Al döbbenten nézte, ahogy mosolyogva átöleli az ezüstszőke hajú lányt; úgy mintha össze se vesztek volna.
– Linda, már azt hittem sosem jössz – mosolygott Vic, majd belekarolt a sápadt arcú lányba, és karonfogva bevezette a nappaliba. - Annyi mindent kell mesélnem! - hallotta még Albus az ezüstszőke hajú lány lelkendezését.
Mr. és Mrs. Granger furcsa pillantást váltott, ami nem kerülte el a smaragdszemű pillantását, de nem mondott semmit. Mosolyogva üdvözölte Lanát és Davidet, akárcsak az anyja, aki szintén mosolyogva sietett le; a vörös hajú nő arcán nyoma sem volt a komolyságnak.
Albus megfordult, de persze még egyszer egy furcsa pillantást vetett a házaspárra, majd besietett a konyhába, ahol ott találta az éppen reggeliző testvéreit. Leült Lily másik oldalára, majd elvett egy pirítóst, és megkente baracklekvárral.
– Megjött Linda – mondta Jamesnek, mire az összeráncolta a homlokát. Albus csak most az egyszer mert bátyjára támaszkodni; a bátyja ugyanúgy utálta egykor Lindát, mint Ő.
– Már alig vártam – morogta a vörösesbarna hajú fiú. - Kíváncsi vagyok, idén mivel fogja megfertőzni Lilyt!
Hármójuk közül csak Lily szerette Lindát, de a szeretet szó talán nem is jó rá. Rajongott a lányért, aki mindig valami érdekes dologról mesélt neki. Baziliszkuszokról, árnyakról, vérfarkasokról és mindenféle sötét dologról. A vörös hajú kislány persze élvezte ezeket a meséket, mert a családban mindig ugyanazokat a meséket mondták neki.
– Linda? - A kislány egyből fészkelődni kezdett a székben, amint meghallotta, miről beszélnek a testvérei. Lily gyorsan megitta a kakaóját, majd kifutott a konyhából, mielőtt a bátyjai annyit mondhattak volna, hogy megállj.
– Nem tetszik ez nekem – morgott James, és most az egyszer a smaragdszemű Albus egyetértett vele.
– Mi nem tetszik?
Teddy Lupin lépett be a konyhába, majd kikapta James kezei közül a frissen megkent pirítóst, és vidáman elkezdte megenni nem törődve az említett fiú tiltakozó hördülésével. Albus gyorsan közbeszólt, mielőtt bátyja szólásra nyithatta volna a száját, mert érezte, hogy itt vita lesz.
– Megjött Linda – mondta egyszerűen, mégis idegesen a smaragdszemű.
A két testvér legnagyobb döbbentére Teddy elkomorodott, és aggódva pillantott az előszoba felé.
– Victoire? - kérdezte halkan a türkizkék hajú fiatal férfi. - Vele van?
– Igen.
– James – nézett a vörösesbarna hajú fiúra Teddy –, megbocsátanál nekem és Albusnak? Beszélnem kell az öcséddel – mondta, miközben letette a félig megevett pirítóst. James bólintott, majd nézte, ahogy Teddy és az öccse felállnak, és távoznak.
Teddy a pincébe vezette a smaragdszeműt, majd bezárta az ajtót, és hangszigetelő bűbájt szórt a pincére. Albus időközben leült egy régi székre, és most onnantól figyelte a fiatal férfit. Teddy arca komoly volt, legalább annyira, mint amilyené mostanában minden felnőtté.
– Miért hívtál ide? - kérdezte végül a fiú.
Teddy leguggolt a smaragdszemű elé, majd megfogta annak kezét. Mikor megszólalt a hangja egyszerre volt komor és aggódó.
– Emlékszel a tegnapi hóviharra?
Albus bólintott.
– Victoire mostanában furcsán viselkedik, nem igaz?
A hollófekete hajú fiú ismét bólintott, bár legszívesebben megkérdezte volna, hogy jön ez ide. Azonban hallgatott, mert érezte, hogy Teddy most valamilyen nagy titokba fogja beavatni.
– Emlékszel mikor megtámadtak, és Victoire talált rád?
Al biccentett, de még mindig nem mondott semmit. A fiatal férfi folytatta.
– Victoire elmondott neked valamit a Szellemszálláson, nem igaz?
– Igen – felelte Albus.
Teddy elfordult, ahogy válaszolt. A hangja remegett, és olyan volt, mintha a sírást akarná visszatartani.
– Halálfaló, ugye?
Szemeiben könny csillogott, mikor ismét a smaragdszeműre pillantott. Albus sosem látta még ennyire megtörtnek a férfit. Nem volt a régi Teddy. Egy teljesen más férfi volt, mint aki eddig.
– Igen – mondta ki végül hosszas hallgatás után az igazságot.
– Sejtettem – biccentett Teddy. - Figyelj, Albus – hajolt közelebb a türkizkék hajú férfi –, nagy veszély les rád, nagyobb, mint ami apádra lesett egykor. A háború újra eljön, az ellenség már a közeledben van.
Albus értetlenkedve hallgatta a borostyánszemű fiatal férfit.
– Nem értelek.
– Victoire azóta ilyen, amióta találkozott Lindával – mondta Teddy, miközben ökölbe szorította a kezeit. - Az a vipera csinált vele valamit... Vic nem önmaga!
A hollófekete hajú fiú döbbenten hallgatta Teddyt. Megvilágosodott, és a fejében egy újabb elmélet kezdett kibontakozni. Csak remélni tudta, hogy hülyeség.
– Linda gonosz, Albus – suttogta a türkizkék hajú. - Vigyázz magadra, és vigyázz Victoire-ra.
– Nem hinném – kezdett bele csöndesen a hollófekete hajú fiú –, hogy Linda gonosz.
Teddy sóhajtott, majd felállt.
– Apádék azért nem akarták, hogy ide gyere, mert valakik folyamatosan figyelték a házatokat, majd betörtek, és megpróbálták elrabolni a húgodat.
Albus szeme elkerekedett döbbentében. Ahogy a kis Lilyre gondolt, összerándult a gyomra; olyan fiatal és esetlen az Ő kishúga. Ezt a gyermeket akarták elrabolni?
– Szerencsére – folytatta Teddy –, az anyád észrevette, és megakadályozta. Nem szóltak senkinek egyelőre, csak a szorosabb családnak. Másnap viszont – halkult el a férfi hangja –, megérkezett Linda levele, melyben megérdeklődött, hogy viselte Lily ezt a traumát. Tehát...
– Tehát Linda áruló – szólalt meg egy jeges hang.
Albus összerezzent ijedtében, és villámgyorsan ugrott fel, akárcsak Teddy, aki egyből farkasszemet a lépcsőn álldogáló sápadt lánnyal. Linda Granger elegánsan sétált le a lépcsőről, majd megállt a türkizkék hajú férfi előtt.
– Csak közlöm veled, hogy Hermione írta meg levélben, úgyhogy nem kéne rögtön engem gyanúsítanod – sziszegte a lány dühtől izzó szemekkel. - Ja és fiúk – fordult vissza az ajtóból –, Ginny néni keres titeket!
Teddy szó nélkül állt fel, és követte a lányt, de Albus csak sokáig maradt ott a pincében ülve azon elmélkedve, amit Ted mondott neki.
Apádék azért nem akarták, hogy ide gyere, mert valakik folyamatosan figyelték a házatokat, majd betörtek, és megpróbálták elrabolni a húgodat.
– Nem bíztak bennem – gondolta szomorúan. - Apa csak azért adta nekem a köpenyt, hogy megvédjen, hogy ne váljak olyanná, mint Ő. Nem bíztak bennem!
*********
Az élet kiszámíthatatlan. Van, amikor úgy érzed, hogy nincs semmi értelme, hogy bárcsak ne is léteznél, de persze van, amikor boldog vagy, hogy élsz, mert tudod, hogy élned kell; ez a sorsod. Egyesek azt mondják, hogy az ember sorsa meg van írva a csillagokban, mások azt mondják, hogy ez hülyeség, de persze mindig van olyan, aki ezt elhiszi, aki tudja magáról, hogy hősnek született. A sorsát mindenki saját maga alakítgatja és irányítja, nem kellenek ehhez a csillagok. Ez a harmadik lehetőség. Van, aki ebben hisz.
Albus Perselus Potter hitt benne.
Hitt benne, hogy egyszer újra béke lesz a Földön, és hogy megszűnik a szenvedés és a kín. Hitt benne, hogy Kate, a macskalány egyszer előkerül, hitt benne, hogy Victoire újra a régi lesz, hitt benne, hogy Linda ártatlan, és hitt benne, hogy az utolsó tűzmágus életben marad.
Albus tudta, hogy ezekhez nem kellenek a csillagok, sem a szerencse, ide csak az kell, hogy összefogjanak. Ha mindannyian összetartanak, akkor a gonosz nem tud győzni. Mert mindig a jó győz, sose a rossz, mert ha fordítva lenne, akkor az nem lenne helytálló.
Az élet kiszámíthatatlan. Ezt Albus tudta, nagyon is tudta.
*********
A szünet amilyen hamar eljött, oly hamar telt el. Albus ott állt a pályaudvarnál, és mosolyogva köszönt el a szüleitől, majd amilyen gyorsan csak tudott felszállt a vonatra. Egy új kezdet jött el, ezt érezte, és tudta, hogy most 2018-ban minden másképp lesz. Túl sok lesz a… a szenvedés.
– Szia, Albus!
Mary és John közeledett feléje vidáman, mintha minden rendben lett volna. Átölelte mindkét barátját, majd elnézett a távolba. Isidora Jackson megfeszülve, lemerevedve állt tőle nem messze, és csak ennyit suttogott, halkan, dallamosan:
– Hamarosan elkezdődik.
Miközben Albus kezet fogott Scorpiusszal, aki gyorsan köszönt el az édesanyjától, biccentett az asszonynak. Behúzta a kupé ajtaját, és bólintott. Végignézett a kis társaságon, és tudta, hogy nem kell hangosan kimondani; mindenki érezte.
Hamarosan elkezdődik.
Albus tudta, és már alig várta. Tudta, hogy veszélyes lesz, veszélyesebb, mint amilyen az apja kalandja volt, de nem bánta.
Hitt benne, hogy a sorsát Ő maga írhatja meg, és...
… ez volt a végzete.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
