|
A holdfény illata
mazsy 2011.01.16. 11:13
Cím: A holdfény illata
Szereplők: Draco Malfoy, Harry Potter.
Korhatár: 18
Jellemzők: Romantikus, enyhén fluff.
Figyelmeztetések: Erotikus tartalom.
Tartalom: A természet apró csodái és két kamasz lélek, akik az ismeretlenen át jutottak el egymásig, megszerezve azt a tudást, amire titokban mindig is szomjaztak, s melyet az örökké tartó pillanatok egyike lengett körbe egy különleges éjszakán!
A holdfény illata
A holdfogyatkozás egészen különleges jelenség. Amikor a Hold, mint megnyugvást kereső szerelmes kedvese karjaiba, a Föld árnyékába kerül, s ez által a holdkorong nem sötétedik el teljesen, hanem fénye narancsvörösre változik. A Föld erős karjaival öleli át kedvese egész lényét, ezáltal a földi légkörön szóródó fény halvány derengést teremt a teljes sötétség helyett.
Megnyugtató és kellemes, ahogy az égre nézve ezer meg ezer aprócska csillag fénye gyullad meg, melyeket édes, aranyló szín ölel körbe. Pont, mint ahogy a Nap vigyázza felkeltétől egészen nyugtáig a világot, úgy őrzi a Föld és a Hold pislákoló fénnyel világító gyermekeit.
Időközönként. Ritka alkalmak egyike, amikor szerelmük beteljesedhet, amikor megmutathatják a világnak, hogy egyek, összetartoznak, hogy az egyik nem létezik a másik nélkül. Nem mindenki lehet részese ennek a csodának, a hétköznapi ember túlságosan elfoglalt, hogy észrevegye az élet apró örömeit. Hogy éjjelente feltekintsen az égre és gyönyörködjön abban, amit amaz rejt. Hogy a nap bármelyik részében tekintete a puhán sikló bárányfelhőkre révedjen, melyek pajkosan kapaszkodva a másikba úsznak tova, a végtelen felé.
A természet ritka kincs, s mindaz valóságos csoda, amit magában rejt. Ahogy egy aprócska facsemete hatalmas tölggyé növekszik, ahogy egy gyenge virág gyönyörű szirmokat ereszt a napfény érintésére, ahogy egy egészen parányi homokszem is része tud lenni az egésznek, és alkotni tud a mindenséggel egy újat, egy még szebbet, egy igazit, kézzel tapintható... csodát.
Draco Malfoy sem vette mindig észre az apró örömöket. Szomorúságot keresett, keserűséget és magányt, mosoly helyett sírást, kedves szó helyett átkokat. Kereste, mert hozzászokott, kereste, mert ez jelentette a lét fontosságát számára. Életcélként lebegett előtte az erő, az önuralom és az, hogy ne lépje át a józanész határait. Maradjon fennhéjázó, kellően arisztokratikus és tökéletesen aranyvérű. Nem tűnt fel neki, hogy rossz, amit csinált, neki ez volt a jó és a megszokott. Nem hiányolta a szeretetteljes öleléseket, nem kívánt társat maga mellé, kivel ugyanazt a ritmust doboghatná szíve. Nem kért a boldogságból, mert nem tudta, mi az. Egészen addig, amíg egy ehhez hasonló éjjelen meg nem szólalt egy eddig idegen hang lelkében, s nem késztette arra, hogy változtasson...
Az Északi Torony érdes peremén ült felhúzott lábakkal, fejét a hideg oszlopnak támasztotta, ezüst tekintete üresen pihent a csendes tájon. Az iskola vészesen közeledett, ahogy a halálfalókénti felavatása is. Nem kért abból az életből, hiába volt számára természetes. Nem akarta embereket kínozni, gyilkolni ártatlanul, nem akarta, hogy rettegjenek tőle, hogy megvessék, és utálattal tekintsenek rá még többen. Az iskolában szerzett már megannyi ellenséget magának, az Élet küszöbét átlépve nem kért még több szánakozó szempárt.
Évek hosszú során keresett valamit, de ő sem volt teljese tisztában keresésének tárgyával. Éjjelente finom női kéz nyomában remegtek meg testén, forró csókokként égtek bőrére, vékony hang az ő nevét sikoltva karcolta bele a tudatát annak, amit valóban keresett. Mégsem tudta, mi lehet az... Nem tudta, mi jelentősége lehet egy-egy kósza éjszakának, melyet jószerével pár hét után elfeledett. Csak élt, ösztöneire hallgatva, s nem értette soha, mi szükség van kézfogásokra, ölelésekre, szerelmes összebújásokra. Nem értette, miért fontos az érzelem, a gyengéd csók és a meghitt szeretkezés. Mi szükség gyertyákra és félhomályra, óvatos cirógatásokra és apró csókokra.
Kéjt kergetett, s kéjt vesztett vele. Elpocsékolt drága perceket, kárba vesztek fiatal, tudatlan évei, ahol megtapasztalhatta volna minden igazi lényegét, értelmét. Beleunt a macska-egér játékba, egy idő után nem érdekelték a felkínálkozó prédák, akik még arra sem vettek fáradságot, hogy harcoljanak a vadász, ő ellene. Így már nem volt értelme megjátszani a hódítást, ha egyetlen pillantásától behódoltak neki. Időigényes munkával akarta megszerezni az örökké tartó pillanatot, amiről fogalma nem volt, hogy mit is rejt magában.
Meglátni és megszeretni. Érezni az illatát saját testén, bőrén tapasztalni szíve érintését, ajkán megízlelni lelke finomságát. Örökké tartó pillanatnak tekintette a gyönyör mámoros óráit, s bele sem gondolt, hogy a szerelem az, ami örökké tart. Egyetlen pillanat, amikor találkozik két tekintet és végleg egybeolvad, amikor a lelkek ölelkeznek össze egyetlen lélegzetvétel alkalmával... az örökké tart. Mert egyszer elkezdődött, és soha nem lesz vége. Egybeszerkesztve élnek majd tovább egészen attól a másodperctől kezdve, hogy egymásra talált két tekintet, két lélek.
A sors erősen vágta arcon, az édes fájdalom pedig rémképeket csalt érzékei elé.
Kívánatos domborulatokat feszes hasfalra cserélni, kecses, női combok helyett izmos, erős karokra vágyni. Megijedt a változástól, bár mindig kíváncsi volt rá. Nem értette, miért érzi magát feszélyezve a kviddics meccsek után az öltözőben, számtalan nedves, meztelen test láttán, melyeknek bár mindegyike különböző volt, megegyezett sajátjával.
Ahogy egyre szorult a póráz a nyakán, ahogy egyre élesebben martak ereibe bilincsei, ő egyre többet akart. Felfedezni és megismerni, tudni mit rejt egy másik test, ami idegen, mégis ismertebb bármelyik nőénél. Mindig ez hajtotta, vágy az ismeretlen felé, de a puszta tudata annak, hogy ez az idegen mennyire ismerős, nyitott könyv lesz számára, mintha saját isteni eledelét fogyasztaná el.
S a kísérletezésre hamar meg is találta a megfelelő személyt...
Mint mindig, most is barátaival töltötte a délutánt. Csodálatos volt az idő, a Nap sugarai pajkos szellőkkel összeölelkezve csalták orrába a vérpezsdítő illatot, melytől képtelen volt szabadulni. Csendben ült az Északi Torony érdes peremén, s csak nézte hosszan, elmélázva a fénylő, fekete tincseket, a víztükörben megcsillanó zöld szemeket, hallotta a szívből jövő, boldog nevetést, mely szerelmesen cirógatta meg lelkét, egy végzetes, halálkeringőre felkérve a fiatal, tudásszomjas fiút.
Harry Potter rövid idő alatt vált minden gondolata tárgyává. Egy kincs, amire nem ő bukkanhat rá, szunnyadó főnix, melynek nem ő halhatja elsőként énekét. Dühítette, hogy nem tud mit tenni, dühítette, hogy csak gondolatban, képzeletben, kielégítő álmok keretein belül érintheti a Kiválasztottat, s lehet övé teste minden különlegességével. Tenni akart és változtatni. Ismét...
Mégsem sikerült. Kudarcot vallott, elbukott abban a csatában, ahol igazán részt sem vett. Pedig minden szívdobbanása érte szólalt meg, lelke hangjára is csak Harryért hallgatott, hogy majd egy nap az édes szólam a griffendéles szívéig jutva elmondja azt, amire ő képtelen lett volna. Saját csapdájába esett azon az éjjelen, ahol a Hold és a Föld szerelmes percei következében ő saját ellensége szerelmese lett...
Most is ugyanazon a helyen ült, egy hamisíthatatlanul ugyanolyan éjjelen. Annak a napnak az összes további percét itt töltötte, s próbált megoldás találni a lemenő napsugarak által felkeltett érzésekben. A nyüzsgő diáksereg lassan oszladozni kezdett, érdeklődése tárgya egyedül maradt a tó mellett, s mint aki érezte volna a szúró, kutakodó tekintet, a torony felé fordult. Ott száradt meg a jég, s részegítették meg teljesen az érzések Dracót.
Abban a pillanatban szeretett bele Harry Potterbe... visszavonhatatlanul.
Szemének ezüstje megcsillant az aranyló félhomályban, ahogy ijedten a lépcső felé fordította fejét. Meg mert volna esküdni, hogy lépteket hallott, majd képzelete hamar vált valósággá, ahogy egy fekete hajú griffendéles torpant meg a sötét boltívben.
- Malfoy! - tett egy bátortalan lépést hátrafelé Harry, ahogy megpillantotta Dracót. - Nem tudtam, hogy van itt valaki... én csak... - kezdett zavartan magyarázkodni.
- Büntetőmunkát von maga után, ha ilyenkor feljön egy diák ide - szállt le lassan Draco, majd megállt pár lépéssel Harry előtt.
- Akkor ez rád is vonatkozik - csillantak meg dühösen a zöld szemek az aranyló fényben, s Draco mintha csak kettejük ölelését látta volna a fényben: a mardekár zöldje a griffendél aranyával, a mardekár magányos hercege a griffendél erős túlélője karjaiban. Érezte, hogy ez vissza nem térő pillanat.
- Halkabban - suttogta Draco. - Bár izgalmasan hangzik a közös büntetőmunka gondolata, de nem örülnék neki, ha meghallanának minket - somolygott Draco, s meg sem fordult a fejében, hogy Harry elméje mennyi, az övéhez hasonló piszkosan édes gondolatot rejt.
- Mit keresel te itt ilyenkor? - kérdezte rekedtes hangon Harry.
- Nézz fel az égre! - emelte tekintetét a csillagokra Draco. - Holdfogyatkozás. Az év egyik legcsodálatosabb jelensége - nézett vissza lassan Harryre, aki elképedve vizsgálta a félhomályban úszó sötétséget. - És te? Hogy kerülsz ide közel az éjfélhez?
- Csak sétálni akartam egyet... - válaszolta távolságtartóan Harry.
- És megmászni a toronyhoz vezető lépcsőket? Kilométer hiányod van? - mosolyodott el halványan Draco, mire a griffendéles csak hatalmas szemeket meresztett rá, majd kiszáradt torokkal válaszolt.
- Nem... én csak... én... - dadogta zavartan. - Nem is tudom, valami erre hívott... csak... erre kellett jönnöm...
Draco tett egy bátortalan lépést Harry felé. Ahogy látta, hogy a fiú továbbra is mozdulatlan áll előtte, megismételte a mozdulatot. Újra és újra. Felbátorodott a szavaktól, és attól, hogy Harry nem ellenkezik. Mikor a griffendéles elé ért, s már csak egészen apró centiméterek választották el őket egymástól, mikor már érezte teste melegét, s lélegzete arcát csiklandozta alig érezhetően, Harry kétkedő tekintettel nézett fel rá:
- Mit akarsz tőlem, Malfoy? - nyelt nagyot Harry. - Mi ez a viselkedés az utóbbi időben? Hol vannak a gúnyos megjegyzések, a kötekedő szavak és átkok? Hol van az a Draco, aki gyűlöl engem, megvet és csak egy szánalmas hibaként tekint rám?
- Nem tudom... - ingatta meg lassan a fejét Draco. - Nekem nem hiányzik. Neked igen?
Nem érkezett válasz. Hosszú percekig csak némán pihent egymásban a két tekintet, de Harry nem válaszolt.
- Összezavartalak? - indult meg lassan a keze Harry teste mellett pihenő karja felé,mire az hátrált még egy lépést, s ez által a hideg oszlopnak ütközött háta.
- Nagyon régóta azt csinálod - sóhajtott fel reszketeg Harry. - Félek a tekintetedtől, mert már nem azt látom benne, mint régen, és nem azt érzem, amit mindig is. Túlságosan új és szokatlan, nem tudom mihez kezdjek vele. Mihez kezdjek... veled - harapta be idegesen a száját Harry, de Draco csak némán hallgatta őt tovább. - Azon a napon, ott a tónál... a szemed... annyira más volt, és te magad is... és ez tart egészen azóta... és nem tudok szabadulni... megfulladok... megölsz! - nyögte fájdalmasan Harry, és a padlóra szegezte a tekintetét.
- Pedig nem akarlak bántani... - súgta halkan Draco. - Tudod mi a legfurcsább? Te is ugyanezt teszed velem... - Harry lassan emelte fel a fejét, s félszegen nézett az immár ismét előtte álló Dracóra.
Az ezüst tekintet lassan siklott végig Harry arcán, minden porcikán lassan elidőzve. Hallotta a szapora lélegzetet és az egyre gyorsuló szívdobogást is, saját szemével látta a fehér bőr fedte ütőerek egyre intenzívebb mozgását, a hevesen megemelkedő mellkast, s a remegő kezeket.
- Hunyd le a szemed! - kérte halkan, minden mardekárost megszégyenítő gyengédséggel a hangjában. Harry nem mozdult, továbbra is Draco szemeit figyelte. - Bízz magadban... - suttogta elhalóan.
- Nem... nem benned kéne? - kérdezett vissza félve Harry.
- Ugyanaz... - mosolyodott el halványan Draco, mire Harry egészen lassan lehunyta szemeit.
Balját Harry válla felett pihentette meg, míg jobbja egészen lassan siklott a másik derekára. Összeszorította szemeit, ahogy az ing vékony anyagán keresztül is tökéletesen érezte a jéghideg érintést, mely egészen lassan siklott hátára. Hűvös lélegzet csiklandozta meg nyakát, majd cserepes ajkak zárultak bőrén.
Hosszú percek teltek el így. Draco mélyen magába szippantotta Harry bódító illatát, miközben tenyere lassan simogatta a remegő hátat. Ajkai újra mozdultak, újabb csókot égettek a fehér bőrre. S ezt megismételte újra és újra. Érezte, ahogy Harry mellkasa egyre többször ér az övéhez, ahogy teste megremeg tenyere alatt, ahogy erei megfeszülnek nyelve érintésétől. Nem hagyta abba. Egyetlen percre sem vált el a finom bőrtől.
Karjára remegő kéz siklott, majd nyakán át lapockájához ért, ujjai bőrébe mélyesztve erősen szorította magához testét. Szapora levegővételek közepette nézett Harry arcára, szemei még mindig csukva voltak, testét szorosan szorította sajátjához, ajkai résnyire nyitva felejtődtek, felkínálkozva Draco szomjának.
Ajkai közé vette a puha, alsó ajkat, majd ugyanezt megtette a felsővel is. Mindent lassan, megfontoltan csinált. Túlságosan régóta várnak már erre a percre ahhoz, hogy bármit elsiessenek.
Hosszan égett a csók Harry ajkaira, majd mikor Draco arca távolodott tőle, szőke tincsei közé hosszú újjak csúsztak, s egy forró nyelv öntudatlanul siklott szájába. Innentől pedig nem volt megállás, lassúság és tétovázás, óvatosság és gyengédség... Minden mozdulat követelőzővé kezdett válni, minden csók fájdalmasan édes volt, minden sóhaj újabbért könyörgött, többért, a legtöbbért...
Szőke haja pajkosan terült szét a puha szőnyegen, ahogy kigombolt ingére feküdve ölelte magához remegő kedvesét. Ahogy egymásra simult a két felület, ahogy a meztelen bőrük egymáshoz ért, egyszerre mosolyogtak bele szenvedélyes csókjukba. Draco kezeit feje mellett fogta le, ujjaik egymásba fonódva pihentek meg a hideg padlón. Harry egyik combját szorosan fogták körbe Draco lábai, s az minden egyes csóknál egyre szorosabban simult a mardekáros izgalmához.
Lassan indult lefelé csókjaival, kezeit kicsúsztatva Draco ujjainak öleléséből annak dereka alá helyezte, s nedves csókokkal szórta be a feszes hasfalat. Finoman időzött el minden területen, gondtalanul kóstolta a legfinomabb nektárokat. Hosszan időztek el ajkai az alsónadrág szélénél, miközben a mardekáros már Harry nevét suttogva csúsztatta ujjait fekete tincsei közé.
Fájdalmas lüktetést érzett ágyéka körül, nem bírt tovább várni semmilyen előzményre: érezni akarta, ahogy Draco egész teste körülöleli őt, s soha nem akarta szabadulni a rá váró forróságtól.
Megszabadult az összes fölösleges ruhadarabtól, Dracóéval sem tett másként. Bár teljesen új és szokatlan volt a helyzet mindkettejük számára, ösztöneire hagyatkozva cselekedett. Térdeire ereszkedve finoman emelte meg Draco testét, aki karjait szorosan fonta át Harry hátán. Ujjai lassan siklottak le a mardekáros meztelen hátán az ing alatt, amit csak csuklóján tartották már össze a gombok. A fürge ujjak egyre lejjebb siklottak, míg nem rátaláltak arra a pontra, melyet percekkel később férfiassága is megtalált.
Draco fogait fájdalmasan mélyesztette Harry vállába, ujjai elfehéredve kapaszkodtak a griffendéles testébe. Harry nem mozdult. Puha csókokat hintett Draco minden elérhető porcikájára, ujjai lassan cirógatták a nyugtalan testet, egészen addig, amíg az meg nem szokta közelségét. Draco lábait átkulcsolta Harry dereka körül, s ez által a griffendéles teljesen kitöltötte testét.
Lassan mozdította meg csípőjét és egy elégedett sóhaj hagyta el mindkettejük száját. Nem tudott nem odafigyelni a fájdalomra, az mégis minden apró mozdulatnál egyre távolibb és távolibb lett. Észbontó lassúsággal ringatta csípőjét Harry ölében, képtelen volt betelni az érzéssel, amit kedvese nyújt számára.
Finom harapások, nedves csókok minden érinthető területre, néha már fájdalmas karmolások és engesztelő cirógatások közepette egyre csak gyorsult a mozgás, a ritmus, melyet minden szívdobbanásuk diktált. Nem figyeltek másra, csak egymásra, a másikra és arra a mindent elsöprő érzésre, ami a lebegőben körülöttük lengedezett.
Érezték, hogy közel a vég, hiába vált minden mozdulat ismét lassúvá. A vágy mindent elsöprő tűzvészként söpört végig testükön, melyre Harry kutakodó ujjai is rásegítettek, ahogy Draco férfiasságára kulcsolódtak. Megsokszorozódott gyönyör pihent meg mindkettejük testében, ahogy csatakosan összeölelkezve kapták meg azt, amire már oly' rég óta várnak.
Jéghideg tenyere közé vette a puha bőrt, s véget nem érő, szerelmes csókot lehelt Harry ajkaira, melyben viszonzásra talált. Érezte, ahogy kezéről lehull a bilincs, s szíve végeláthatatlan mosolyt rajzol lelkére. Ő csak ölelte tovább magához Harry nedves testét, nem foglalkozva a hideg éjszakával, a Hold ismételten felöltött ezüst fényével... Szinte kapaszkodott a griffendéles fiúba, mintha attól félne, boldogsága szárnyain elrepül innen, s nem lehet már többé kedvese ölelő karjaiban, mint ahogy ezekben az órákban is tette...
Nem érdekelte még az sem, ha titkolózniuk kell majd, ha megszegnek megannyi íratlan szabályt szerelmük óráiról úgyis csak az egymástól elváló Hold és Föld tudott, de ők következő találkozásukig hallgatni fognak róla, emlékeibe pedig csak a holdfény illata csalja majd az érzelmektől forró perceket.
Draco tudta, hogy ezek vissza nem térő pillanatok, amiket megismételni lehet, de megcsalni, elfelejteni vagy megmásítani képtelenség. És ez volt élete ezen szakaszában az egyetlen dolog, amin nem akart változtatni...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
