|
Elveszett remény
Caley Andrews 2011.01.09. 14:47
 Narcissa Malfoy alig pár hete vesztette el a férjét. Lucius bebörtönzése az Azkabanba nemcsak a nőt rázta meg, de Draco is magába zuhant. A fiút azonban napokon belül hatalmas megtiszteltetés éri, Voldemort Nagyúr a bizalmába fogadja, ezt jelképezvén megkapja a Sötét Jegyet, s komoly feladattal bízza meg. Azonban Narcissából előtörnek az anyai ösztönök, s félti fiát a sötétségtől. Lassan a visszahúzódó, erős asszonyból egy tettre kész, belül összetört nő lesz, aki bármire képes családja érdekében.
Figyelmeztetés: a novella 18as besorolás alá tartozik, erotikus tartalom olvasható benne. 18 éven aluliaknak nem ajánlott, elolvasása saját felelősségű. Én szóltam 
Elveszett remény
Hűvös nyári este volt, a Malfoy kúria csendes, és hátborzongató légkört táplált. Az étkezőben csak pár gyertya adott fényt, ezzel kellemetlen hangulatot adva a kétszemélyes vacsorának. Anyja és fia egymással szemben ült, míg előbbi csak kavargatta ételét, utóbbi izgatottságtól remegő kézzel kanalazott. El sem merte hinni, hogy ilyen nagy megtiszteltetésben lehet része, s már csak alig pár nap választja el a dicsőségtől. Apja nyomdokaiba léphet, és bizonyíthatja a Malfoyok érdemesek a Nagyúr kegyeire. Még nem tudta pontosan, miféle feladatot szán számára a Sötét Nagyúr, de tudta, ha apja tiszteletére cselekszik, minden sikerülhet.
Narcissa már kevésbé volt elfogult fia képességeivel szemben. Tudta, hisz ismerte, hogy Draco okos, és leleményes, de azt is tudta, hogy még gyerek. Egy kis kamasz, aki csak hiszi, hogy bármire képes, de ha szembe kerül a kegyetlen valósággal, leomlik a fal, melyet szülei emeltek, hogy megvédjék őt. Mert védték Dracót, Lucius akármennyire is nevelte fiát a sárvérűek gyűlöletére, hiába, hogy Potter és a bugyuta barátai ellen hangolta, mindig védte is. Ahogy anyja is, bár nem szóban, vagy tettekben, de mellette állt.
Sosem volt kifejező a kapcsolatuk, nem igazán nyíltak meg egymásnak, néha egy-egy sokat sejtető pillantás, egy biztató biccentés, egy halvány érintés, nem túl feltűnően, épp csak amennyit megengedhettek maguk közt. Narcissa kimondatlanul szerette fiát, de kimutatását sem rangja, sem társadalmi helyzete, sem férje nem engedte. Nem tudta, Draco igényt tartana-e több anyai szeretetre, bár az elmúlt hetekig úgy érezte fián, ez a titokzatos, bensőséges kapcsolat bőven elég.
Most azonban más lett a helyzet. Lucius bebörtönzése mindkettejüket megrázta, a fiú elvesztette apját, kire tizenhat évig felnézett, a nő pedig biztonság nélkül maradt. Sosem kellett magát megvédenie, Lucius állt ki mindig mellette, s ő állt a férfi mellett, ha annak szüksége volt rá. Ha veszély fenyegette a családot, Lucius volt, aki közbeavatkozott, megnyerő stílusával, befolyásával, hatalmával mindent elrendezett. Draco nevelésében, természetesen, Narcissának nem sok beleszólása volt, a főbb eszméket a férfi adta át fiának, a nő pedig egyet értett, s szótlanul biztatta gyermekét.
Pár hete volt csak, hogy mindenki új szerepet volt kénytelen betölteni. Draco élvezte, hogy ő lett a családban a férfi, hogy a halálfalók gyűlésén szinte majdnem olyan megtiszteltetett szerepe van, mint egykoron apjának volt, ugyanakkor még nem értette a sugdolózásokat. Nem is akarta, bár nem látta be, de elvakította a hirtelen jött elismerés. Narcissának pedig az ’apa’ szerepét kellett volna betöltenie, a maga anyai módján. Tizenhat év hosszú idő, nem tudta, beszélhet-e olyan nyíltan fiával, mint Lucius tette, s hogy vajon az ő szavát mennyire fogadná el a fiú. Kudarcot vallott, ezt látta ő maga is, de nem tudott ellene mit tenni, mindig is külső szemlélőként követte az eseményeket, s hátulról irányított. Ehhez értett, a nyíltság nem az ő asztala volt.
Tekintetét elvette teli tányérjáról, már vagy fél órája ült felette, de egy falat nem ment le a torkán. A nap, mikor fiát elragadja a sötétség egyre csak közeledett, de nem tudta, mit kéne tennie. Kék tekintete fájdalom ittasan mérte végig a szőke fiút, tudta, hogy talán már egy férfi ül vele szemben, de ő mégis csak a kisfiút látta. Ugyanazt a kisfiút, aki bár elsőre nem akart a Roxfortba járni, idővel mégis izgatottan várta, hogy újra visszatérjen a kastély falai köze, barátaihoz, a barátokhoz, akik bár csak félelemből voltak hűek hozzá, ő mégis élvezte a helyzetet, hisz apjától is mindig ezt látta. Most is izgatottságot vélt felfedezni fián, ugyanolyan csillogást látott a szürke szemekben, ám most ő maga nem tudta magában mosolyogva figyelni gyermekét, hisz tudta, itt már nem ártatlan diákcsínyekről van szó, a tét most az élete.
Szinte síró tekintete percekig a fiún időzött, mígnem Draco meg nem érezte az anyai figyelmet. Kérdőn nézett fel, s egyenesedett ki, ahogy szünetet tartott vacsorája közben. Nem tudta igazán mire vélni anyja reakcióját, nem értette, mért néz úgy rá, mintha utoljára látná.
- Minden rendben, anyám? – kérdezte, kanalát a tányér szélére téve.
- Persze, semmi gond – engedett meg egy halvány mosolyt Narcissa, s letette ő is kanalat. Lassan állt fel, s közben megpróbálta elsimítani arcát, hogy a fiú ne lássa megtörtségét. Kezeivel kisimította kissé meggyűrődött ruháját, majd ellépett az asztaltól. Draco érdeklődve figyelte anyját, s mielőtt a nő otthagyta volna, gyorsan utána szólt.
- Jó éjt! – nem volt túl hangos, inkább csak azért szólalt meg újra, hátha többet ki tud olvasni anyja mozdulataiból, de az csak biccentett felé, majd távozott. Draco nem értette, anyja mért sajnálkozva tekint rá minden egyes alkalommal, mért nem büszke rá, s félt, talán csalódást okozott.
Narcissa egyenesen a hálóba tartott, kimért, s határozott léptekkel. Miután becsukta maga mögött az ajtót, a falapnak támasztotta hátát, s arcát tenyerébe temette. Most látta, biztosan látta, hogy fia kíváncsi a véleményére, ő mégsem tudta kimondani. Nem merte a saját fia szemébe mondani, hogy félti, hogy nem akarja, hogy bántódása essen, nem csak fizikailag, de lelkileg sem. Tudta, mi fog Dracóra várni, és mégis, képtelen cselekedni. Néma, könnyektől mentes zokogás tört rá. Félt, hogy elveszti fiát, akárcsak férjét. Hiányzott neki Lucius, jobban, mint eddig bármikor. Késégbe esetten egyenesedett ki, s vett egy mély levegőt. Ajkai megremegtek, ahogy körbenézett a sötét szobán. A Hold fénye sem világított be a hatalmas ablakokon, hisz viharfelhők takarásába bújt.
Percekig némaságban, mozdulatlanul állt, próbált lehiggadni, s ésszerűen végiggondolni a helyzetet. Rá kellet döbbennie, hogy egyedül semmire sem képes. Gyenge, és védtelen. Szüksége volt segítségre, de mégis hogyan? Kit kérhetne meg arra, hogy segítsen neki eldönteni, hogyan menthetné meg fiát attól, hogy akár olyan helyzetbe kerüljön, mint Lucius? Ugyanis senki más nem féltette annyira Dracót, mint ő. Ki érthetné meg egy anya szívét, mikor a fia, az egyetlen fia élete van veszélyben?
Tekintete akaratlanul is a szekrényekre siklott. Lélegzete egy pillanatra elállt, épp csak addig, míg az ablaküvegeken el nem kezdtek kopácsolni a nyári zápor első, erőtlen cseppjei. Mintha az eső, ami még épp csak csepergett, az ő fejében is elejtett volna egy kétségbeesett ötletet. Ahogy a zivatar egyre inkább erősödött, úgy szilárdult meg a gondolat Narcissa fejében is.
A szekrényhez sietett, s egyik legvastagabb utazó köpenyét terítette vállaira. A selyemszalagot remegő kézzel kötötte meg, s mindent maga mögött hagyva kiviharzott a szobából. A földszintre érve belesett az ebédlőbe, ott már csak egy szorgos házimanó takarította el a vacsora maradékait, Draco valószínűleg már a szobájában készül a lefekvéshez. A nő a bejárati ajtó felé indult, mikor a nappaliból fellobbanó lángok hangját hallotta. Sietősebbre vette tempóját, ám nem kerülhette el nővérét, aki szitkozódva porolta le magáról a kormot, a nappaliból kifelé jövet.
- Cissy… - lepődött meg a Lestrange nő, ahogy végigmérte húgát. – Hova-hova ilyen későn? – lépett a szőke nő mellé, s csípte meg annak talárja ujját, hogy aztán elengedje.
- Csak levegőzöm – hazudta Narcissa, majd fejére húzta csuklyáját. Bellának nem volt ideje utána kapni, a nő azonnal kilépett az ajtón, s dehoppanált.
***
Sötét hely volt, s mintha eddigi összes fájdalma a felszínre tört volna. Sietős léptekkel vonult végig a koszos folyosókon, mögötte a dementor, távolságot tartva, de követte őt. Nem akart erre a borzalmas helyre jönni, s a kinti vihar még nyomasztóbbá tette látogatását. Kisvártatva megérkezett a cellához, ahol egy sarokban ült, összegörnyedve, a rácsos ablakon kifelé bámulva. Narcissa kezeivel a vascsövekbe kapaszkodott, s annak fémes csörgésével felhívta magára a férfi figyelmét.
Lucius szemei égtek a fáradtságtól, de nem mert elaludni. Félt, ha alszik, talán soha többé nem ébred fel. A vihart figyelte, az esőcseppek szakadatlan kopogása tartotta csak ébren. Mígnem léptek zaját hallotta, de nem törődött vele. Errefelé nem járnak látogatók, főleg nem hozzá. Nem akarta, hogy bárki is ilyen állapotban lássa, megkínozva, megtörve. Tudta, felesége nem jönne egy ilyen mocskos helyre, s fiát sem engedné dementorok közé. Ám a léptek az ő cellája előtt halkultak el, s a rácsok zörgésére kapta fejét a folyosó irányába.
Mintha fáradtságát elsöpörték volna, fürgén, bár kissé botladozva sietett az ajtajában álló alak felé. Narcissa levette fejéről a csuklyát, s mikor férje ujjai megragadták a nyálkás rácsokat, az övéi a férfiéra fonódtak.
- Lucius – halt el hangja, s a rácsok közt futó csókot váltottak. A nő mögött őrködő dementor azonnal megtámadta a Malfoy férfit, s az megtántorodva hátrált. Pár másodperc múltán elmúlt szédülése, s bár közelebb lépett feleségéhez, nem érintette meg újból.
- Narcissa – mérte végig a nőt –, mit keresel itt? – Narcissa majdhogynem kimondta, hogy ’Hiányzol’, de tudta, hogy nem volna hozzá méltó, s férje is csak lenézné gyengesége végett.
- Dracóról akartam veled beszélni – tért rá végül is a lényegre a nő.
- Mi történt vele? Baja esett? – izgatta fel magát Lucius, hisz ő is féltette fiát, legfőképp a Nagyúr haragjától.
- Nem… még nem – suttogta Narcissa, majd egy nagy lélegzetvétellel belekezdett. – A Nagyúr feladattal kívánja megbízni…
- Valóban? – vágott közbe a férfi, s eddig elhomályosult szürke íriszei újra csillogtak. – Ez azt jelenti… azt jelenti, hogy a Nagyúr még mindig bízik a Malfoy családban! – húzódtak reményteljes mosolyra ajkai, s nem is figyelve nejére motyogott magának. – Ha Draco jól teljesít, márpedig, mért ne teljesítene, talán a Nagyúr nekem is megbocsát, kikerülök ebből a koszfészekből, és minden olyan lehet, mint régen!
- Lucius, kérlek, figyelj rám! – kapaszkodott kétségbeesetten Narcissa, látván férjét elragadta a szabadság utáni vágy. – Draco napokon belül megkapja a Sötét Jegyet. Nem tudom mi lesz a fiúnk feladata, de az is lehet…
- Tudtam, tudtam! A fiam megmenti a becsültünket! – lépett közel feleségéhez Lucius, s ujjait a nőéi köré fonta. A dementor közelebb suhant, de még nem támadott. – Dracóban minden reményünk, kedvesem – érintette meg remegő kézzel felesége arcát, s félőn a dementorra tekintett. Az mintha mással lett volna elfoglalva, s ők meghallották, mintha zavargás lenne pár emelettel lejjebb.
- Lucius, Draco nagy veszélybe is sodródhat… Nagyobba, mint amit ő gyermeki ésszel fel tudna dolgozni – a nő hangja elfojtott sírásától megremegett, de mintha a férfi meg sem hallotta volna.
- Narcissa – fogta kezei közé a nő arcát, mikor az őket őrző dementor a pár emelettel lejjebb patáliázó foglyokhoz repült. – Állj Draco mellett, bármi történjék is, biztasd, és csak légy vele, okos fiú, a többit már ő is tudni fogja – lehelt gyengéd csókot a nő ajkaira, aki végül csak bólintott, s ellépett a rácsoktól. – Hamarosan újra együtt lehetünk, hamarosan kikerülök innét – kántálta Lucius, s a nő szinte őrült fényt látott megcsillanni az ezüstökben.
Könnyeivel küszködve hagyta magára férjét, aki idő közben visszaült a fal tövébe. Narcissa mire kiért a börtön falai közül, a zuhogó esőben szabadjára engedte könnyeit. Percekig állt a sziklákon, egyedül, ahol senki sem láthatta. Az eső lemosta sós könnyeit, így eltüntetve gyengeségének bizonyítékait, s mire képes volt annyi erőt gyűjteni, hogy férjére és fiára gondolva ne törjön fel ismét belőle, bőrig ázott, majd dehoppanált.
***
A kandallóban halkan ropogott a tűz, csak pár elszenesedett farönk táplálta. Odakint zuhogott, s a falakon belül fagyos hideg uralkodott, vastag köpenye azonban csak kétségbeesése végetti szétszórtságában maradt vállain. Arcizmai kemények voltak, meredten nézett maga elé, s testtartása is tökéletes volt. Szőke tincsei azonban rakoncátlanul tapadtak vizesen arcához, a vastag, vízzel itatódott szövet pedig már eláztatta a drága kanapét.
Be kellett látnia, Lucius bár csak pár hete volt lakója a börtönnek, megváltozott. Titkon remélte, hogy ha kiszabadul, ugyanaz a férfi fogja fogadni, aki eddig is volt, de sajnos józan esze igazat mondott, a családjáért mindent elkövető férj mára már csak saját szabadságával törődött, s talán fel sem fogta, hogy akár fia életébe is kerülhet az övé. Vagy épp túlságosan is megértette, és épp ezért ragaszkodik ő is ahhoz, hogy Draco is halálfalóvá váljon.
De ő, mint anya ezt nem hagyhatja, még akkor sem, ha ezzel gyakorlatilag férje szava ellen fordul. Valamit tennie kell, nem ülhet tétlen, s várhatja a baglyot, mely húsa és vére halálának hírét hozza. De mégis mit tehetne? Hisz csak egy gyenge nő. Egy nő, akinek a hallgatás, a megértés, és a behódolás a feladata. Egy nő, akinek erősnek kell mutatnia magát, bizonyítva, méltó párja férjének, de nem több. Most mégis többet várnak el tőle. Érezte, ahogy lelke darabokra törik, szinte hallotta a szívéből kicseppenő vért, ahogy a szilánkok kettészelik. Elviselhetetlen kín gyötörte tehetetlenségében, s félelmében. Ha lett is volna bármilyen ötlete, biztosan megszégyenítő, s nevéhez, rangjához nem méltó volna. Halvány gondolatként suhantak át elméjén a megvalósíthatatlan ötletek, de el is vetette őket azon pillanatban.
- Mi bánt, Cissy? – szólította meg egy kissé érces női hang. Tulaja fekete csipkézett hálóingben, s köntösben állt a nappali ajtajában, baljával a fakeretet támasztva. Narcissa kék szemei élesen villantak meg a gyér fényben, de meg nem szólalt, csak halványan megrázta fejét, s újra maga elé bámult, lezártnak tekintve a beszélgetést. Távoli hangként hallotta a régi padló recsegését, s szinte meg sem érezte, ahogy a nő leül mellé. – Csak nem a férjed siratod?
- Nem siratom – vágta rá azonnal a Malfoy feleség, tekintetét hirtelen nővérére szegezve. Vizes hajából cseppek hullottak Bellára, de az mit sem törődött velük.
- Akkor mért voltál az Azkabanban? – fekete tekintete végigmérte a kifürkészhetetlen arcot, s a zavart szemeket.
- Miből gondolod, hogy ott voltam? – Narcissa távolabb csúszott nővérétől, majd arra törekedett, hogy feltűnésmentesen kerülje tekintetét.
- Tizenhárom év hosszú idő, drága húgocskám, megérzem a bűzt, ha valaki onnét jön.
Narcissa elgondolkozott a válaszon. Nővére már megjárta a varázslók börtönét, s most férje járja be ugyanazt az utat. Emlékezett még a börtönévek előtti Bellatrixra, már akkor sem értett vele mindig mindenben egyet, túl aktív, túl harsány volt hozzá képest nővére. De ez még inkább csak fokozódott, miután kiszabadult. Vajon Lucius is ilyenné válik, ha eljön az idő, hogy újra karjaiban tarthatja férjét? Ő is meggondolatlan lesz, s túl nagy bizalmat fog fektetni a Sötét Nagyúr hatalmába?
- Nem érdemli meg az a féleszű Lucius, hogy itt edd magad miatta – Bella hangja riasztotta fel merengéséből, s szinte sokkolta őt, hogy nővére ilyen sértőn beszél férjéről.
- Nem féleszű! – emelt meg kissé hangját, s az megcsúszott hisztérikus idegállapotában. Bár csak tekintete vált egyre inkább rémülté, s ugyanakkor elszánttá is, arcizmai meg sem rándultak.
- Ez egyéni nézőpont kérdése – vont vállat Bella, mit sem törődve Narcissa sértettségével. – De akkor is fáj ilyen letörtnek látni a húgom, miatta – simította meg a nő könnyek marta, eső áztatta arcát.
- Nem miatta – suttogta, s elkapta fejét Bella tenyeréből.
- Akkor nem értem, mi okod volna panaszra. Hisz a fiad napokon belül megkapja a Sötét Jegyet – Narcissa próbálta leplezni felháborodottságát, s csak egy megvető sóhajt hallatott. – Hát emiatt? – A kérdezett egy pillanatra nővére szemébe nézett, majd látván a megdöbbentséget, elkapta tekintetét. – Ennél nagyobb megtiszteltetés és öröm nem is érhetne! – fakadt ki önmagából Bellatrix, s ingerültségében felpattant a kanapéról.
- Ebben nincs semmi öröm… - halkult el Cissy hangja. – Csak veszély és félelem – suttogta magának, lehajtott fejjel, miközben könnyeit tartotta vissza.
- Büszkének kellene lenned! – üvöltözött Bella, s fel-alá járkált húga előtt, remegő kezekkel – Ha ezt a Nagyúr megtudná… - halkult el megrovó hangja, s határozottan fejét ingatta.
- Miért is ne? – kapta fel fejét Narcissa, s égkék tekintete kissé őrült csillogást tükrözött.
- Mi? – torpant meg a Lestrange nő.
- Mért ne tudhatná meg? – állt fel Narcissa, majd talárja zsebéből előkapta pálcáját. – Excolo! – a tisztító bűbáj egy pálcasuhintásra eltüntetett róla minden koszt, mocskot, s még a vizet is.
- Ugye nem akarod neki elmondani? – nézett végig immáron tiszta és száraz húgán Bellatrix.
- De, pontosan azt akarom! – fordult sarkon Cissy, faképnél hagyva Bellát.
- Megőrültél? – rohant utána, de már csak az ajtóban érte utol.
- Talán – jelent meg őrült félmosoly a nő arcán, majd kilépett a tölgyfa ajtón.
- Ha elmondod… - kezdte Bella, de már nem fejezhette be úgy, hogy Narcissa is hallhassa. – Meg is ölhet! – öklét dühödten a falba vágta olyan erősen, hogy az egyik lazán felakasztott kép még le is esett. Nem tudta elhinni, hogy húga ennyire elszánt lenne, s legfőképp kétségbeesett férje hiánya miatt.
- Bella néni? – rekedtes, fáradt hang vonzotta tekintetét a lépcső teteje felé. Egy már szinte férfivé érett fiúcska állt fenn, szőke haja kócosan fedte feje búbját, s most álmatagon dörzsölte egyik szemét.
- Tünés aludni! – pirított Dracóra nagynénje, aki a nappali felé vette az irányt. Draco több ezer galleonba lefogadta volna, hogy apja Lángnyelv Whiskyét dézsmálja meg a szeretett rokona. Egy hanyag vállrándítással elintézte, nem volt se kedve, se energiája vitatkozni a nővel, hisz tudta, úgyis az lenne, amit a nő akar.
***
- Narcissa? – vörös tekintete csillogott a kezében tartott mézboros pohár tükrében. Alig pár gyertya gyér fénye világított a poros és mocskos szobában, meleget csak a vadul tüzelő kandalló adott. Ujjai kissé ellazultak az üveg körül, s lassan ajkaihoz emelte. Belekortyolt a félig teli pohárba, majd könyökét újra megtámasztotta a fotel karfáján. – Minek köszönhetem látogatásod, ily késői órán? – tekintete egy hangosan kattogó régi faliórára tévedt, melyen a mutatók túljártak az éjfélen.
- Nagyúr – Narcissa Malfoy hangja megremegett, ahogy az ajtóban állva figyelte a Sötét Nagyúr mozdulatait. Erőfeszítés nem látszódott rajta, ahogy felállt, a poharat a kandalló párkányára tette, majd szembefordult a nővel. Tekintete várakozó volt, majd talárja zsebéből előhúzta pálcáját, s egy suhintással becsukta a korhadt ajtót.
- Nem értem habozásod okát – süllyesztette mélyre a tiszafa pálcát, s lassú léptekkel közeledett a nő felé. Narcissa azonban bár arcán nem látszódott, rettegett. Ahogy a rémisztő vörös tekintet egyre közeledett felé, elbizonytalanodott, hogy valóban jó ötlet volt-e ide jönni. – Látom, Lucius kiválóan megtanította az okklumenciát, de ezzel csak felbőszítesz – állt meg pár lépésre Nacissától, fürkésző tekintetekkel. – Te jöttél hozzám, elárulnád az okát, vagy te is a férjed sorsára akarsz jutni? – nézett végig végül is a nőn, belátva, feleslegesen pocsékolja energiáját.
- Szívességért jöttem hozzád, Nagyuram – a Malfoy nő hangja bár halk volt, nem remegett, nem csuklott el. Erőt vett magán, s érezte, vagy most sikerül megmentenie fia lelkét, vagy soha.
- Megértem, hogy Lucius bebörtönzése talán hirtelen érintett, de be kell lásd, megérdemli a büntetést – indult el kalandozva a szobában Voldemort, lépteinek zaja szinte nem is hallatszódott. – Vagy szerinted hagynom kéne, hogy vétkét bűnhődés nélkül megússza? – torpant meg, s nézett vissza Narcissára válla felett.
- Helyesen döntött, Nagyúr – biccentett a nő, s miután szeme sarkából látta, hogy a Nagyúr ismét távolodik tőle, néma sóhajt hallatott.
- Csupa rejtély vagy számomra, Narcissa – Voldemort közvetlen a nő mögött állt, Cissy meg is remegett ijedtében. A Sötét Nagyúr azonban mit sem törődve a nő reakcióival, távolba révedő tekintettel emlékezett vissza a régi időkre. – Már rég felkeltette a figyelmem az ifjú Black-lány – lépett el Narcissa mellett, s pár lépéssel előtte, háttal állt meg. – Emlékszem a napra, mikor először láttalak Bellával – fordította vissza kissé fejét, de most nem nézett rá. – Véráruló húgotok már nem lakott a családi házban, a legidősebb volt a legizgatottabb jöttöm végett, apja, s én köztem ugrándozott, s rátermettségét bizonygatta – kellemes emlék volt számára a Black-családnál töltött látogatás, Cygnus Black alig pár évvel volt fiatalabb nála, s az iskolán kívül sok egyéb közös témájuk akadt. Nézeteik egyformák voltak, a férfi mégsem merte kockáztatni a társadalomban elért rangját. Készséggel állt szolgálatára, ha minisztériumi információkról volt szó, de muglik és sárvérűek kínzását nem merte felvállalni. Voldemort nem erősködött, akkoriban ennyivel is megelégedett, s úgy tűnt számára az ifjú Bellatrix szívesen kivenné részét apja helyett.
- De te más voltál, Narcissa – folytatta kisebb szünet után, – te csendben ültél, csak akkor beszéltél, ha kérdeztek. Illedelmes, és már akkor gyönyörű voltál. S észnek sem voltál híján, akkor még olvastam a fejedben, s eszméimet sem tagadtad, mégis inkább háttérbe vonultál. A hősködést nővéredre hagytad, hogy akkori szavaiddal éljek. Meghúzódó voltál, elfogadtad az új helyzeteket, s mindig örömmel vetted a családodat ért feladatokat, legyen szó Belláról, vagy épp Luciusról – Voldemort tudta jól, hogy Narcissa mindig is összeszorult torokkal vette tudomásul, ha családja valamely tagja veszélyes feladatot kapott, eddig mégsem adott hangot nemtetszésének. – Ezért sem értelek, hisz a fiadat napokon belül páratlan kegyben részesítem, megkaphatja a Sötét Jegyet, melyet valljuk be, nem mindenki érdemel ki. Feladata pedig komoly, s ha jól teljesít, jutalma nagy lesz.
- Nagyuram – vonta magára Voldemort figyelmét a nő –, Draco még csak egy gyerek, nem hiszem, hogy alkalmas volna…
- Tán nem bízol a fiadban, Narcissa? – nézett kérdőn a férfi, majd kegyetlen tekintettel lépett közelebb, s közelebb. – Sajnálatos módon Lucius bebörtönzésével egy igen fontos személyt vagyunk kénytelenek pótolni, s nem látom semmi akadályát, hogy az erre megfelelő varázsló a fia legyen. Természetesen ezzel felelősséget is kell vállalnia Dracónak. Hogy világos legyek: ha Draco elbukik, bukik vele az egész család.
Narcissa kívülről határozottnak tűnt, ám belülről darabokra hullott szét. Már nem titkolta gondolatait, s a Nagyúr is megtudta, miféle cél vezérelte a nőt. A nőt, aki egyre kétségbeesettebb lett, s egyre inkább adott volna meg bármit, csak megmentse a családját. Már nem csak imádott fiáról, de szeretett férjéről is szó volt, bár eddig is a végsőkig elment volna Dracóért, most, hogy Lucius is terítékre került, érezte, hogy nem adhatja fel.
- Rég volt már az az idő, Narcissa – hosszú ujjai lassan simítottak végig a kemény női arcon, rajzolta körül a hegyes csontokat, míg hangja rekedtes volt. – Bár erőm teljében érzem magam, elmúltak az évek, mikor még elgyengített a női báj.
- Nagyúr… - halt el a nő hangja, s megadóan lesütötte szemeit. Ám pillanatnyi gyengesége hirtelen határozott pillantásokba csapott át, felelevenítve Voldemort előtt a régi emléket. Azt a pillanatot, mikor Narcissa titkon kihallgatta őt, s apját.
A két férfi a Black dolgozó szobájában volt, Narcissa nem látott be, de üvegpoharak koccanását hallotta. Apja kedvence a Whisky volt, a lány tudta, a férfi legjobb italát adhatta díszes vendégüknek. Jó kedélyű párbeszéd hallatszódott ki, Voldemort hangja kellemes bizsergést váltott ki belőle. A sötét mágus felőle kérdezősködött, az iskolai tanulmányait firtatta, mostani hollétét, illetve a hozzá való hűségéről érdeklődött. Apja beszámolt jó jegyeiről, a tanuláshoz való optimális állásáról, megemlítve, hogy nővére inkább vett részt az iskolai csínyekben, mintsem a házi feladat elkészítésében. Kissé zavartan állította, hogy Narcissa épp házon kívül tartózkodik, majd határozott hevességgel bizonygatta, hogy a lány a legvégsőkig hűséges, s egyetért a nézetekkel, melyet Voldemort Nagyúr képvisel.
A beszélgetést hallgatás követte, majd egy üvegpohár koccant kellemesen az asztal falapjával. Voldemort hangja kissé rekedtessé vált, ahogy Narcissa nőies szépségéről beszélt, s hogy szívesen venné, ha ő is olyan aktívan közeledne felé, mint Bellatrix. Cygnus hangja remegve hadart, beszámolt az ifjú lány szoros kapcsolatáról Lucius Malfoyjal, hisz látta a vágyat a Nagyúr arcán, s a lány szinte maga elé tudta képzelni, miféle gondolatok állhatnak a kendőzött szavak mögött. Örömmel töltötte el, hogy apja a becsületét védte, s tudta, nagyon vigyáznia kell, nehogy megsértse Voldemortot. Az apja félőn biztosította Narcissa készségéről, s meg kellett említenie a lány családhoz s hűséghez való állását. Zavartan magyarázta, hogy Narcissa hű akar maradni Luciushoz, ugyanakkor hűséget táplál a Nagyúr felé is, de a kettő nem ugyanaz. Míg az egyik érzelmi-, a másik eszmei hűség. Ha a lány kevésbé hasonlítana apjára, talán nem okozna gondot számára teljesíteni a Nagyúr minden kérését… vágyát. De Narcissa már csak ilyen. Elbűvölő, de határozott, és megszerezhetetlen.
Voldemort nem akadékoskodott, biztosította a férfit, puszta kíváncsiságból kérdezte, röpke gondolat volt csupán. Narcissa hangtalanul felfutott a lépcsőn, s szobája felé menet elgondolkozott, vajon nem esik-e bántódása apjának, az ő hozzáállása végett. Úgy érezte, talán vissza kellene mennie, megvédeni családját a Sötét Nagyúr haragjától, de túl gyáva volt hozzá. Nem merte feláldozni magát, nem merte feláldozni kapcsolatát, túl büszke, túl gyáva volt.
- Most mégis eljöttél – rántotta a valóságba a nőt érces hangjával. – Az évek bölcsebbé tettek? Belátod, hogy nőként ez a legtöbb, amit megtehetsz a családodért?
- Nincs már veszteni valóm – suttogta a nő, elkapva tekintetét az izzó vörös szemekről.
- És mit is kérnél pontosan cserébe? – lépett a nő háta mögé, s simította el a szőke tincseket válláról.
- Draco… – csuklott el Narcissa hangja, ahogy a hideg, penge vékony ajkak bőréhez értek. – Ne kapja meg a Sötét Jegyet, fiatal gyermek még, nem készült fel rá.
- Akkor elég botor dolog volna, ha egy kis suhancot bíznék meg Dumbledore megölésével… - Gyengéden vette le Narcissa vállairól a fekete talárt, s a nő hitetlenkedve fordult szembe vele. – A halálfalóim nem fogadnák el a döntésem, és kételkednének a bizalmamban Draco iránt, ha nem tenném rá a Sötét Jegyet.
- Értem, Nagyúr. De… - Voldemort nem hagyta ellenkezni a nőt, rég áhított kincsként tekintett rá, s győztesként szorította magához, majd csókolta a régmúlt szenvedélyével. Narcissa nem volt felkészülve ilyesfajta hevességre, eleinte ódzkodott, elhúzta magát, de Voldemort határozottabb, s erősebb volt nála. A nő jött hozzá, s kínálkozott fel, ő csak elfogadta az ajánlatot, de nem ígért semmit.
Narcissa elkeseredett volt, de bízván a Nagyúrban végül elengedte magát, s a férfire bízta testét. Csupán testiség volt, Voldemort nem kívánta Narcissa lelkét, s a nő sem adta volna, csupán rég áhított vágy készült beteljesülni, heves csókok, forró és erős ölelések között. A nő mindig is vonzódott a Sötét Nagyúrhoz, a hatalom, a határozottság, ami minden találkozásukkor elgyengítette. Ugyanakkor sosem csalta volna meg férjét, hisz Lucius is erős volt, befolyásos, és tudta, keményen megtorolná balgaságát. De már nem volt mitől félnie, mi több, családja érdekében tette, amit tett.
Voldemort erősen szorította magához a törékeny női testet, bár már rég lemondott efféle vágyakról, nem engedhette szabadon a vadat, ha az önként sétál a csapdába. Régi álmok teljesültek be, az érinthetetlen, szilárd nő most karjai közt omlik össze, s az erőfölényesség érzése mámorítóan hatott rá. Hosszú ujjai végig simítottak a vékony háton, a selyemruha bársony szála, mely fűzőjét kötötte össze, szinte érintésére bomlott szét. Baljával egy pillanatra elengedte a nőt, de csak épp addig, míg pálcájával az eddig porlepte karosszéket baldachinos ággyá nem bűvölte.
A Sötét Nagyúr mindig is figyelmes volt, bár régi, kopott emlékek voltak az idők, mikor még kedvességgel kellett magához édesgetni azokat, akikre szüksége volt. Ezért is tartotta magát tisztes távolban a női nemtől, mert azok állandó figyelmességet követeltek, s azok, akiket megfélemlítéssel tett magáévá, csak idő kérdése volt, mikor válnak áldozatává. Bellatrix a szabályt erősítő kivétel volt, ám az egykori Black lányt már akkor is jobban érdekelték a kínzó átkok, mintsem a kéjes vágyak kielégítése.
Örökkévalóságnak tűnő pillanatig álltak egymás karjaiba fonódva, a másikat kényeztetve, s tudatuk már fel sem fogta, hogyan, s miként került a Nagyúr Narcissa fölé, csókjuk hevességében szinte észre sem vették, hogy már ruha nem képzett határt testük között. Egy-egy erősebb szorítás, egy vadabb csók, netán éles fogak érintése nyakán volt csak, ami elfátyolosodott tudatát felélesztette, valahol mélyen mindig tudta, észveszejtő kalandban lehet része annak, aki Voldemort efféle kegyeiben részesülhet. Ezért irigyelte nővérét, hogy ő kaphat ilyet, de tudta, ennek nagy ára van, s az első, ami elengedhetetlen, a bátorság. Az a bátorság, ami eddig Narcissában csak szunnyadt.
Hosszú körmei meg-megkaristolták a fehér bőrt a Nagyúr hátán, s puha csókokkal hintette mellkasát. A fájdalom, amit néha bordái közt érzett, az erős szorításoktól távoli volt csupán, ám sikolyát csak nehezen tudta magában tartani, mikor a fekete mágus elvette tőle, amit régóta sajátjának kívánt.
Tudta, hogy fájdalmat fog okozni a nőnek, saját magával szemben nem is titkolta, hogy a sok éves várakozás után kiérdemeltnek látja, hogy durvábban bánjon vele, s nem látott rá okot, hogy gyengéd legyen. A nő vállába harapva adott hangot fájdalmának, ám Voldemort ezzel mit sem törődve, határozottan, s durva mozdulatokkal tette magévá az egyre gyengülő nőt. Egy pillanatig sem fordult meg fejében, hogy óvatosabbnak kéne lennie, neki így volt élvezetteljes, s erre vállalkozott Narcissa is.
Bár fájdalmat okoztak egymásnak, a beteljesülés pillanata mégis mámorosan csodás volt, ahogy a nő, úgy a férfi is beleremegett, s szinte csak halvány emlék maradt bennük az elválás kínzó érzése. Voldemort Nagyúr elégedetten feküdt hanyatt, s egy kósza pillantásra sem méltatta a nőt. Nem érdekelte, hogy elmegy-e, vagy marad még, nem akarta látni a kecses mozdulatokat, ahogy felöltözik, csak hagyta, hogy eme emberi vágy magával ragadja.
***
Az elkövetkezendő napok csendesen teltek számára, fiával keveset beszélt, épp csak annyit, amennyit eddig is. Azonban nővére látta rajta a változást, s komolyabb feladat volt elkerülni őt. Bár a kúria hatalmas volt, Bellatrix már túlságosan is otthonosan érezte magát. Ha összefutottak, a Lestrange nő kérdezősködött, faggatózott, Narcissa pedig kitérve a válasz elől, fontos elintéznivalókra hivatkozva a szobájába vonult. Bella ilyenkor csak megcsóválta a fejét, s magában elkönyvelte, húga semmit sem változott az elmúlt, több mint húsz év alatt.
Nyugalmas perceiben Cissy a közelmúlt éjszakára gondolt vissza, eleinte megrémítette, hogy egy kép sem ugrik elé, csak érzések, hihetetlen, felemelő érzések, amelyek minden pillanatban magukkal rántják. Néha arra a következtetésre jutott, talán meg sem történt, talán csak álom az egész. De túl intenzív vágy kerítette hatalmába, mikor Voldemort vörös tekintete villant be tudatába, s ezért reménnyel töltötte el, hogy ezzel fián is segített. Hogy megmentette az örök sötétségtől.
A fogadás előkészületeit Narcissa ellenőrizte, a házimanók ízletes vacsorával, s ízléses dekorációval készültek, a nő kényesen ügyelt a tisztaságra az étkezőben, s a nappaliban. Ruhája elegáns volt, testtartása tökéletes, arca merev, s határozott, mint mindig. Dracóban kellemesen csalódott, mikor lejött a lépcsőn, s normális öltözékben jelent meg. Ing, nyakkendő, fekete nadrág és talár. Mikor a fiú elhaladt mellette, a nő biztató mosollyal fogadta köszönését.
Bellatrix kirívó, csipkézett ruhában vonult a nappaliba, társai fogadására, s mikor a lépcső lábánál ácsorgó Narcissa mellett elvonult, pillantása gyanakvó, féltő, s kérdőre vonó volt egyszerre. A fiatalabb testvért mindig elkápráztatta nővére ezen tulajdonsága, hogy egyszerre ennyiféle gyűlölködő érzés ki tud ülni arcára. Még látta, ahogy a nappali ajtajában Bella megigazítja Draco nyakkendőjét, s büszkén tekint rá, majd meghallotta az első érkezővel járó, jellegzetes tűzropogást. A vendégek Hop-porral érkeztek, Bella mindenkit egyenesen az étkezőbe irányított, Dracót pedig minden Halálfaló hangos köszöntéssel fogadott köreikben. Narcissa bókokat, s biccentéseket kapott, s enyhe undorral arcán fogadta őket. A fekete talárosok meg sem lepődtek, már akkor is így viselkedett, mikor Lucius is köztük volt, bár tény, egy-kettő túl merésznek tartotta a nőt, hogy még mindig ilyen magasan hordja az orrát, de Narcissa tudta, ha gyengének mutatja magát, elveszíti azt a kevés tekintélyét is.
Végül Voldemort is megérkezett, a bejárati ajtón lépett be, Bella szinte elé rohant, úgy üdvözölte hajlongva. Draco csillogó tekintette hajolt meg előtte, s bár a két házigazda előre engedte a Sötét Nagyurat, ő megtorpant Narcissa mellett, így azok elhaladva a páros mellett helyet foglaltak az asztalnál.
- Nem tartasz velünk, Narcissa? – húzta ravasz féloldalas mosolyra ajkait, s villantak meg vörös szemei.
- Köszönöm nem, Nagyuram – biccentett a nő, eltakarván vöröslő orcáját. Voldemort nem erőszakoskodott, belépett az ebédlőbe, s az ajtó becsapódott utána. Narcissa a lépcső második fokára rogyott, s onnét hallgatta a megbeszélést. Remegve karolta át derekát, s feszült figyelemmel hallotta, ahogy a Nagyúr Dracót magához szólította.
Immáron biztosan tudta, hogy fia számára már csupán elveszett remény, hogy valaha is meglássa újra a fényt.
***
Vége.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
